Fodor Miklós: „A túlpart szívütése”

Pálfi Ágnes: Mőbiusz – válogatott és új versek (1967-2012)
(Napkút Kiadó, Budapest, 2014)
A Szép volt, fiúk! (2005-2006) versciklus (versfüzér) értelmezése

aztán a prés – a néma, hosszú ősz
a lombja vesztett, árva szőlőtőke
és most a must, a lassú erjedés –
új bor, ha jó: a túlpart szívütése
(Pálfi Ágnes: Újborhajós)

Főbb vonások Pálfi Ágnes költészetében a Szép volt, fiúk! című 77 tagú versciklus (vagy szonettfüzér) fényében

A Szép volt, fiúk! cím egy életszituációra utal. A ciklust alkotó hetvenhét tizennégy soros versre éppúgy igaz, mint a címre, hogy mindegyik egy-egy, a sorsút szempontjából lényegesnek megélt életesemény visszatekintő megidézése. Az életszituációk megidézését, azaz a műveknek a megélt – érzékelt, érzelmileg fűtött, intellektuálisan is értelmezett – életbe való belegyökereztetését alapvonásnak tekinthetjük Pálfi Ágnes ezen versfüzérében. A komplex költői hatás legerősebb eleme éppen az, hogy a befogadó a verseket olvasván a megidézett életesemény, illetve az egész ciklus által felrajzolt életsors tanújává válik. Bevonódik egy másik lélek megélt és költői módon értelmezett világába. És mivel e művészi lélek az előző nemzedék tanújaként, valamint saját nemzedékének tagjaként is érti önmagát, e két nemzedék sors- és életérzéseibe is behatol.

A cikluscím egy sport-szituációra utal. Leginkább labdás csapatküzdősportok (foci, kézilabda, kosárlabda, vízilabda és hasonlók) jól sikerült bajnoki sorozatának végén hangozhat fel a szép volt, fiúk! teljesítményt értékelő, elismerő rigmus. E rigmus révén nem a résztvevő, hanem a szurkoló, az együttlélegző tanú szerepkörébe helyezkedik a költő. Általános közvélekedés és sportolói értelmezés szerint is a szurkoló bizonyos értelemben résztvevője a pályán zajló küzdelmeknek – nem néma, részrehajlásmentes tanú. A csapattal való azonosulás okán a szurkoló saját győzelmeként vagy vereségeként éli meg csapata küzdelmeit. Pálfi Ágnes költőként két nemzedék történelmi-kulturális küzdelmének tanúja és szurkolója: e két nemzedék egyike a második világháború után érettkorba lépő, másika pedig e nemzedék gyermekeinek értelmiségi, döntően humán kultúrát építő-fenntartó nemzedéke. A költői pozíció: a résztvevő-bevonódó tanú pozíciója. E pozíciónak van egy bizonyos dinamikája, alapmozdulata: előlép a háttérből, visszahúzódik, előlép, visszahúzódik. Eredetileg árnyékban van, egyik énrésze ott is maradna, ugyanakkor másik énrészét vonzza a fény, a pást, a pálya, a rivaldafény, elmegy a közvetlen közelébe, érintezik is vele, kap a fényből, mégsem lép a küzdők közé, megmarad végletesen bevonódott együttlélegző, szurkolói pozíciójában.

A küzdősportra való utalás nem véletlen. A ciklus minden darabjának, és a költő sorsérzetének is lényeges eleme a szembenálló erők drámai küzdelme, valamint a művészi ábrázolás drámaisága. E drámaiság megjelenik emberi viszonyokban és megjelenik a lelken belül is, mint érzelmek, meghatározások küzdelmes ellentéte.

A versfüzérben nem egyszer szembe jönnek fiúk vagy inkább férfiak. A költői én sorsalakításában résztvevő nők szerepe szerényebb. A megidézett férfiak döntően két vonatkozásban válnak a költő életútjának alakítóivá: nemi-párkapcsolati és kulturális-művészi vonatkozásban. A férfi-nő érzékiség megjelenését a felfokozottan ható teremtő életenergia kifejeződéseként értelmezem, a kulturális szenvedélyt pedig a szellemi teremtő energia kifejeződéseként.

A szép volt! rigmus elsődleges jelentése szerint egy elismerő-értékelő gesztus. Ugyanakkor másodlagosan felsejlik az a jelentés is, hogy valójában egyáltalán nem volt szép, avagy súlyosan nemcsak szép volt (erre utal a ciklusban többször megidézett Juhász Ferenc mű, a beszédes című Tékozló ország). Éppen azért van szükség szellemi énerősítésre (minden dicséret, minden elismerés ilyen hatású), hogy a küzdelmek veszteségein érzett fájdalmakat ellensúlyozza. Ez az ambivalens, kétértékű látásmód szintén alapvető vonása Pálfi Ágnes költői megszólalásának különösképpen a vizsgált ciklusban.

A következőkben a 77 vers közül kiemelek 7-et. Mivel a verseknek nincs címe, csak száma, ezért így jelzem, hogy melyikről beszélek épp. Dőlt betűvel vannak szedve az idézetek, félkövérrel az értelmezés fontosabbnak gondolt közlései.

Az Én kiszemeltsége a költői önmeghatározás drámai ellentétességében – 1.

Miért pont énnekem csipdesi fülemet / kegyetlen ifjú szűz, a balga Múzsa, / hogy „dalra föl!” – kérdezi Pálfi Ágnes a ciklus első versében. Legszemélyesebb (archaikus-szakrális) szólítottságról, a lélek központját érintő sors-sugallatról beszélhetünk. Ha azt kérdezem, honnan e kiszemeltség-érzet, akkor az a válasz adódik, hogy kívülről és belülről egyszerre: eredete az én és a világ legalapvetőbb viszonyából keletkezik. A dilemma a következő: árnyékban maradni, avagy a Múzsa felszólítására hallgatni? Az ég-atya, az archetipikus lélekhatalom (e versben közelebbről meghatározatlan) néma asszony-sorsot olvasna fejére, ez elől menekülne csupa-árnyék, zümmögő bozótba – a lelket szétszakítással fenyegető ellentétes irányú erőknek tanúja és átérzője a befogadó. Mintha lehetne választani a naplemente nyugalma, avagy a bosszúálló királyné gyilkos indulata, e két sors-késztetés között: Sok szenvedelmem, csók-csatám feledvén / nyugodt is lehetnék, mint a naplemente, / vagy mint a csorba hold májfoltos tükrét / bámuló öreg királyné, bosszúálló / gyilkos is, így igaz. De ez a választási lehetőség csak elméletben áll, a valóság (mely mindig az én és a világ viszonya) e két iránnyal – kiszemeltség és árnyékba húzódás – egyszerre önazonos. Ezért nem lehetséges valóságcsonkítás nélkül csak az egyik sorsiránnyal azonosulni.

A költői én, aki a döntéseket hozza, a mérgezni is képes mitikus-lelki-természeti nagyhatalommal – a kígyóval – mágikus hadakozást folytat. Egyben önazonosságának pillére is e mesebeli lény. Összefonódottságuk tényére és e mindigtartó lelki állapotra a következő válasz adódik: kígyót ha bűvölsz éjszakánként, nem vagy az! A bűvölés, a költői tevékenység megmenthet a tudattalanban lapuló, archetipikus kígyó vészjósló hatásától, miközben e képzet révén egy erőtől és tartalomtól duzzadó ősképet, ős-erőt idéz fel, művészi formába is kényszeríti. Hatalmat nyer a nála nagyobb hatalmon és használja. Beláthatatlanul mélyen emberi, ami ilyenkor történik nemcsak a művésszel, hanem azzal a világgal is, amelyet művészi módon érinteni tud.

A jós áldatlan állapota a magyar korviszonyokat is jellemző kép – 2.

A 2. vers megidéz egy történelmi-irodalmi-mitikus szereplőt: Tiresiast. A jós állapotának jelenbeli, drámai problematikusságát szemlélteti Pálfi Ágnes egy róla alkotott szobor révén (Utalás Oláh Mátyás László alkotására a Kossuth téri metróállomáson.). A Tiresias-szobrot kissé elhízott szenvedélycsökkentség jellemzi – ez a lélekállapot szervesen összefügg alkotójának egészen hasonló létállapotával: a frenetikus / szexet és az istenek nagy szócsatáját / feledte régen, aki megszoborta. E ponton felvethető egy általánosabb kérdés: mennyiben felelős saját létminőségéért egy művész? Mennyiben befolyásolja ez a személyes létminőség műveinek karakterét? És mi következik mindebből? Az, hogy a művész bizonyos mértékig maga is művészi jel, mely az adott kultúra általános állapotára utal? Maradjanak ezek most nyitott kérdések. A kissé elpuhultság, a szenvedélyfeledtség mellett a jós társadalmi állapotát a felelőtlen és sorozatos gyerekes provokációknak való kiszolgáltatottság is jellemzi: vékonyka sétabotját // egy pesti srác (újdonsült gyíkleső?) / mindig letöri, vakmerőn elorozza. A földfelszín alatt állították ki a híres görög jóst, ezzel eljelentéktelenítve, semmibe véve – arra következtetek, hogy a jóshoz, jósláshoz fűződő modern, deszakralizált, létfeledett viszonyulásnak eredményeként került ilyen elpuhult állapotba. Ez az állapot nem ígér semmi jót! Nincs, aki a föld alól a föld felszínére vezesse, szóra bírja, figyeljen rá, érdeklődjön közlendője felől, egyáltalán kérdezze. A költő, aki tanúja és értője e szomorú jós-állapotnak, annyit tehet, hogy művészileg megidézi. Megidézésével egyfajta pozitív provokációt hajt végre azokkal szemben (egyben azokért), akik e megidézés bűvkörébe belépnek.

Talán érdemes megállni itt egy pillanatra, és elemekre szedve értékelni Pálfi Ágnes kivételes szituációérzékenységét, valamint azt a képességét, mellyel a szituációban ható szálakat néhány mondatba tömöríti. Szétszálazva a szituációt létrehozó erővonalakat a következőket látom:

Szereplők: a szobor, a szobor alkotója, maga a mitikus jós, Tiresias, a provokatív kamasz, a hír-adó költő-tanú, az ország és a nép (közállapotai).
A szobor alkotójának létállapota jelentősen meghatározza a jós-szobor sugallta létállapotot: a jelenbeli jós antik elődjéhez képest kevéssé értékelt, társadalmi-kulturális hozzátétele a jelenhez elenyésző. Jelentős ellentét feszül tehát a jósra, mint az istenek orákulumára tekintő antik, és az isteni világot teljesen elértéktelenítő, szekularizált jelen létszemlélete között.
A szobrász és a jós-szobor által jelzett létállapot utal a jelenbeli magyar kultúra és társadalom általános létállapotára, melyről így az mondható, hogy messze elmarad az antik szenvedélyességtől: akárha a tágan értett életszenvedélyre, akárha a tágan értett istenszenvedélyre gondolunk.
A lét-szenvedély legyengült jelenbeli állapota módot ad a felelőtlen és gyerekes provokációkra, melynek lényege az érdek nélküli lopás, a torzítás puszta szórakozásból, valamint indirekte az elviselhetetlenül könnyű és kihűlt létezés valamelyes feltüzelése a provokáló énben.
A képzet, hogy a jóst esetleg fel is lehetne vezetni a felszínre, mint lehetőség megfogalmazást nyer. E gesztus azt jelentené, hogy hatóvá válik nem is akárhol, az Országház előtti véráztatta téren, azon a központi helyen, ahol a társas élet kereteit kijelölő törvények, a kívánatos életszemlélet sugalmazásai, valamint a nem kívánatosak elleni tiltakozások megszületnek (az ország szent középpontjában). E költői-megidéző ráhatással a jóslás esélye valamelyest erősödik. Jóllehet ténylegesen nem történik semmi. Hogy a jóslás esélyének árnyalatnyi növekedését egy költő teremti meg, nem tekinthető véletlennek, hiszen egy deszakralizált korban a szentség kreatív közvetítőjeként leginkább ezt a szerepkört tarthatjuk számon.

A harctéri áldozattá válás közvetlen emléke ikonná szentül – 3.

A harmadik versben ábrázolt szituációnak három szereplője van. Egy orosz katona (Iván), a gyermek költő és a nagyapa. A kimerevített néhány másodpercben a gyermek és nagyapja tényleges halálveszélybe kerül. A túlélés csak annyiban múlik rajtuk, hogy nem mozdulnak. Ősi ösztöncselekvés ez olyan helyzetben, amikor egy élőlény prédává válik. Az orosz katona célba veszi a két embert, aztán megkegyelmez nekik. Így válik e röpke idő kegyelmi pillanattá. A célzó ablakban a katona látja lehetséges áldozatait, de nem lő. Amit ebben a célzó keretben lát, kimerevedik a költő vizionáló visszaemlékezésében, és ikonná, szent képpé válik. A szentség itt az életféltés, a halálfélelem és a kegyelem élményei miatt válik értelmezhetővé: rögzített, ikonikus halál-suhintássá. Kötelez-e valamire a tény, hogy egy ilyen élményt átél valaki? Összefügghet-e azzal, hogy a költő kiszemeltnek érzi magát, hogy nem tud elmenekülni a hívás elől, hogy sorsfeladata éppen az, hogy művészi megidéző tehetségét kiérlelje az időben?

E harmadik vers központi szereplője a nagyapa. Régi szocdemként – százezrek, sőt, milliók mellett – olyannak tekinthető, akit megcsúfoltak, akinek eszmékhez való hűségét, moralitását egy ideologikus diktatúra kihasználta. Alapgondja ez minden jóérzésű léleknek: hatalmi csoportok eszközként használhatják saját céljaikra.

E vers egyik központi fogalma az ikon. Itt kimerevített életpillanatot jelent. A kimerevítettség a lélek alkotása: a kimerevítéssel olyan képet alkot a költő, melyen keresztül a szentségre nyílik ablak. Ez az alkotói módszer a 77 költemény mindegyikére jellemző. A Pálfi Ágnes visszatekint életére, kiválaszt megörökítésre méltó, tartalmas pillanatokat. Ezeket idézi fel, értelmezi költői eszközökkel, ezeket fűzi fel egy képzeletbeli fonálra. A megidézett, költői képekké formált és értelmezett életpillanatok olyan sűrítettséget érnek el, hogy a rátekintő szellem képes hosszan és mélyen belelátni egy lélek, egy kor és általában az emberi léthelyzet drámáiba.

A morálfüggetlen érzéki-vallási vonzódásra apáca-fejkendőt illeszt – 6.

A ciklus hatodik verse drámaiságában, érzelmi és szellemi feszültségeiben talán a legelmélyültebb és legprovokatívabb alkotás. Egy mutogatós bácsi leszólítja a kislányt, aki a költő gyermekkorában: „Jer ide, kislány, simogasd, / a bácsi megmutatja, hogy kell – ne itt / az utcán, ott a templomajtó!” – És én / követem némán, engedelmesen.

Miközben olvassuk a törvényszegő csábítást, azzal szembesülünk, hogy a kislány teljesen vételen ezzel szemben. Még nem épült be felettes énjébe a gyanú, hogy a felnőttek világa veszélyeket hordoz. Mi vonzza valójában? Azt vélem, hogy az ábrázolt életszituációban rejlő sorskép: saját legbelsőbb, legmagányosabb, legkibeszélhetetlenebb, csak megélhető sorsképére ismer tudat alatt. Ez az a nagyhatalom, mely mágikusan bevonzza egy számára ártalmas élethelyzetbe. Mélyebb értelemben a sorsát szövő nagyhatalom felé kiszolgáltatott és engedelmes, nem a konkrét csábítónak.

A templomajtóban simogatásra csábító mutogatós bácsi életképe egy költői-kulturális látomással koronáztatik meg: az Ige testét imádó / kurtizán kemény apáca-főkötője. Ritkán olvasok ilyen súlyú, ilyen provokatív, a lélek tudatos és tudattalan tartalmait egyszerre megmozdító, ugyanakkor kulturálisan is dús értelmű sorokat. Az Ige a létteremtő hatalomra utal, aki testté lesz a keresztény teológiai gondolkodásban. Eredetileg tehát nem test. Logikus, hogy szellemnek gondoljuk. Ebben a szellem-test sorrendben hierarchia rejlik, mely az egész keresztény kultúrát mélyről jövően meghatározza. Pálfi Ágnes költészete azonban mintha érzékelné ezt az arányeltolódást, és mintha költői sorsképletének lényegi vonása lenne az ellensúly megteremtése. A testiség erőteljes jelenlétét e költészetben ebben a tág kulturális összefüggésben is értelmezem. Amikor más versekben a férfitestet „imádja”, ennek mélyebb oka az, hogy sorsa szerint neki az Ige testének imádása a jussa. Szakrális kényszere. Ő így kell, hogy engedelmes legyen. Ezért kiszolgáltatott kislányként a férfitestet előtérbe toló mutogatós bácsinak. Kivált egy templom kapujában. A kurtizán képét, fogalmát, szerepkörét e versben torzított én-képnek tekintem. Mit torzított el, milyen lehetett és ki lehetett az eredeti? Afrodité, Szépasszony, aki a kifinomult szépséget, mint a szentség egy arcát minden téren – érzékileg, érzelmileg és szellemileg – megélő és kifejező nő archetipikus képe és szerepköre a társadalomban.

Szabad-e az Ige testét imádni? Avagy ez bűn? E versben ábrázolt költői kép megfogalmazásmódja számomra azt sugallná, hogy bűn (keresztény teológiai nézőpontból), és csak valamiféle apácai keménységgel ellensúlyozható. Ugyanakkor a kurtizán és az apáca képeinek és szerepköreinek egybe olvasztása – mely aktus a tömegkultúrában is lépten-nyomon megjelenik – az egyéni sors-képletben, életmenetben extázis és a hosszú böjt természetes ritmikáját is magával hozza. Amikor Pálfi Ágnes e női drámát nem a bűn-bűntudat-vezeklés-feloldozás keresztény teológiai fogalomkörében éli meg és ábrázolja, akkor értelmezésem szerint ezt azért teheti meg, mert eredendően archaikus-természetes lélek. Az archaikus kultúrákban – ahová a magyar néphagyományt is sorolhatjuk – életteli-harsány (extatikus) és szellemi-elmélyedős (böjti) időszakok rendre egymást váltva, egymást kiegészítve jelennek meg. Nincs közöttük hierarchia. Ezt az ősibb, dinamikusabb, kiegyensúlyozásra és nem alá-fölérendeltségre alapított kulturális-szakrális állapotot éli és idézi meg Pálfi Ágnes ebben a ciklusban vagy gyöngyfüzért alkotó hosszúversben.

Az Élet ellenállhatatlan ösztön-hatalma: mondhatatlan gyönyör forrása – 13.

Az érzéki szenvedély plasztikus ábrázolása az Élet énfölötti túlhatalmát szemlélteti.

Hogy mondom el? Három ok miatt kérdéses, hogy egyáltalán szabad-e az érzéki gyönyörről beszélni. Egyik ok társadalmi: nem véletlenül takart e téma a kulturális életben, nem véletlenül szól törvény is a szemérem köztéren való sértéséről. Olyan életerő hat itt, mely a társas létet szétrobbantással fenyegeti, és ez ellen minden társadalomnak védekeznie kell, ha fenn akar maradni. A másik ok szakrális: a szexualitás, a szerelmi nász, ha szentségnek tekintjük, akkor a világteremtő történés megidézése. Mint ilyen történés a szentek szentjében a helye, azaz nem kerülhet ki a nyilvános térbe. A harmadik ok nyelvi: miképpen lehet úgy beszélni e témáról, hogy az méltó legyen a jelentőségéhez, és ne húzza le valamiféle bornírt pornográfia szintjére?

Ugyanakkor a tilalom kivételes személyek általi, kivételes esetekben történő áthágása szintén szent cselekedet lehet. Objektíve nem eldönthető szerintem, hogy aki e hármas tilalmat megszegi, kivételességet hoz-e létre vagy bűnt követ el (amennyiben a bűn egy tilalom megszegése). Viszont érvelni lehet amellett, hogy egy adott eset, mint például Pálfi Ágnesnek szóban forgó verse, fenntartja-e a kivételesség lehetőségét azok számára, akik a kivételességet szellemi értelemben fogni tudják. A válaszom egyértelműen igen: én legalábbis nem olvastam még olyan erotikus verset, mely ily művészi hatalommal képes lett volna a témát megidézni a maga szenvedélyes sűrítettségében, a kimondás nem kimondás eszközével is játszva, archetipikus képeket költői képekké nemesítve, az egyéni sorsszerűségben és a természetes életszentségben való részesedését is jelezve. Vért szimatolva vágtat a vad vágyakozás / csikaja föl a vak meredélyig, s mintha / a déli szeleknek hátasa volna, tárt / öled völgyébe száll. – S ott a tűz- / robbanás! Elemekre bontva a képet a következőket látom:

Vér – megjelenik a vér, melynek látványa az élet legerősebb jelzője, mely egyszerre utal a női termékenységre és a gyilkolásra. Az érzéki szenvedély gyilkos szenvedély, túlhatalommal rendelkezhet az egyén fölött.

Szimatol – a szaglás a legerősebben érzéki érzékelés. Ösztönösebben ható, mint a látás, hallás. Ráadásul a szimatol szót állatok esetében használjuk inkább, így ez az emberi lét állati alapjait idézi.

Vágtat a vad vágyakozás csikaja. Az érzéki vágyakozás felfokozott állapotának megidézését az állati elemen túl a sebesség és szelídítetlenség jelentései árnyalják tovább.

Vak meredélyig (…) öled völgyébe. A vakság az értelem, a belátás, a mérlegelés hiányát jelzi, a mindegy hol ér, hova visz, mivé tesz, csak jöjjön lélekállapotát. A meredély és a völgy ellentéte az érzéki gyönyör hatalmas végleteit és természeti eredetét sugallja.

Tűzrobbanás. Miképpen – meglehet, pontatlanul – a világ létrejöttét az ősrobbanás szóval jelöljük manapság az archaikus teremtés szó helyett, azonképpen válik a szerelmi csúcspont is robbanássá. Egy feltüzelt elemi erő szétfeszíti a lefojtó ellenállást. Miért halványul el a teremtés fogalma a kultúrában, miért erősödik fel helyén a robbanás fogalma? Vajon nem azért, mert az eredeti, szent, teremtő erő nem talál utat magának jót teremteni? Mert a kultúra, amit korábban általa teremtett – és aminek mindenkori fazonszabásza – az ember, a jelenben oly merevvé keményedett, hogy az eredeti természeti életteremtés már nem lehetséges, már csak robbanással tud felszínre érkezni?

A gyermek, az anya születéskori ősélménye és a fülben zúgó csillagok képe – 62.

A legnagyobb rejtélyek egyike, hogy a gyermek miként fogadja be, tanulja meg a világot s benne saját egyszeri-egyedi önmagát. Válaszkísérleteiben négy elemet nevez meg a költő: 1. A gyermek kezdeti kiszolgáltatott, nem e világra szabott létállapota – partra vetett, fuldokló halacska –, mely meghatározza milyen reakciókat ad elsőképpen; 2. Az anya szülés utáni, gyermek átali elhagyottsága – elhagyott, lakatlan / ház a teste –, mely az örök várakozás vonásává válik a sorsképletben, és kihat a gyermekhez fűződő alapvető viszonyára; 3. A kozmosz hatása a csillagvilág térhálóján keresztül – fölérez-e az égre fröccsenő, // fülében zúgó, árva csillagokra; 4. A gyermeki lélek, mint mag, hordozza a kifejlődött emberlét végletes lehetőségeit – az én- / te-ő poklát s örömtüzét –, és ez, mint még távoli sejtelem, finomhangolva visszahat a lélekre.

A vers egészét a kérdésesség hangulata hatja át. Négy kérdés, melyekre nem jön felelet. Sugallatok érkeznek csak, melyek a kérdés megfogalmazásában benne rejlenek, illetve az első esetben válaszkísérleteket is teremnek. A kérdés várakozó, termékeny lélekállapotot teremt. A kérdező és válaszkísérletekkel próbálkozó lélekállapot meglehetősen jellemző erre a ciklusra, ebből az következik, hogy Pálfi Ágnes költői teremtésének, szótalálásainak egyik módja a költői-képi meghatározási kísérletek igénye. Ebben a versben az újszülött gyermeki létállapot lényegét kísérli meg egy-egy képpel meghatározni: a halacskát már idéztem, árva nemtudomka, ördögfajzat, álmaink siratója jön elénk még, ám mivel ezek a meghatározási kísérletek kérdésként hangzanak el, a sor folytatható, nincs lezárva. Annyit látunk, hogy az újszülött létállapotát inkább szorongatónak, mintsem bizalomtelinek ábrázolja, és az anyai állapotra is inkább a hiányérzet jellemző, mintsem a beteljesedettség-érzet.

Úgy vélem, az egész ciklust jellemzi a kimondatlan kérdés: egy sorsút vége felé közeledve, megtapasztalva, megértve sok mindent az emberi létdrámából, mi adhatna a költőnek megnyugvást, beteljesedést, adhatna-e bármi? S ha nem, miért a hiábavaló várakozás? Ablaknyílásban minden es- / te úgy vártalak. – És nem jöttél sose.

A néphagyomány jelképrendje: értékelési, tájékozódási világ-háló – 72.

A két Gábor – Lükő és Pap: ikerpár-Gábriel – a magyar népi kultúra jelképes-szakrális világát, mint egyfajta archaikus, a kereszténység könyvvallásánál életszerűbb, szervesebb szentséget értelmezte. Őket tartja Pálfi Ágnes mestereinek. Igém s igám – mondja róluk szólván. Értelmezésem utolsó állomásaként megérkeztem a magyar kulturális távlat lehetőségéhez, mely akár európai távlat is lehet. E két tudós ebben az értelemben válik szinte már arkangyali minőségűvé, amely minőséget, ha értelmezem, akkor azt mondhatom: olyan jó hírt hoztak, olvastak ki a magyar néphagyomány jelképhordozó, kozmikus távlatú világából, mely a saját életre mondható egyértelmű és határozott igen-t jelenthet. Ez a pozitivitás nem magától értetődő. A nem magától értetődőséget a magyar és európai történelem és a jelen kulturális viszonyai sugallják a költői lélek számára, ámbár saját sorsképletét és sorsválaszait sem tarthatom ebben a kétkedésben vétlennek. A vers végén a kulcsszó ezért reálisan csak kérdésként hangozhat el: Igen?

A vers egésze számomra mégis azt sugallja, hogy az életre mondott igen már valóságosan beöltetett sajtosan magyar, ilyen-olyan, széllel bélelt világunkba – ezt a beöltést végezte el a két Gábor –, tehát reálisan már itt van, velünk van, észlelhető a teremtő jó; a kérdés immár inkább az, észleli-e, aki képes erre, észleléséből vajon következik-e valamilyen változás életszemléletére és életformájára vonatkozóan. A költő egy Arany Jánostól kölcsönzött, híres mondattal – Rémlik, mintha látnám – fejezi ki viszonyát ehhez a szakrális történéshez. A történésnek látójaként szól, bár bizonytalanul: mintha látnám (…), a ganéjdombon, mintha hajnalodna (…), a vén gebének mintha szárnya volna (…). Szellemi téren nincs bizonyosság, itt minden értelmezést, megértést igényel, azaz befogadói hozzátételt, átélést.

Hasonló, de alkotó hozzátételként értem Pálfi Ágnes itt vizsgált versciklusát, melyet gyöngyfüzérszerű hosszúversnek is tekintek. A füzér szemei – szó szerint is: ez esetben mágikus szemek – elsődlegesen versek. Ám mivel a versek kivétel nélkül a megélt dús életből kiemelkedő egy-egy életesemény ikonjai, ezért e gyöngyszemek életpillanatokat igéző-idéző életpillantások is. Úgy sejtem, a költői cél az életút egységbe látása, és a benne rejlő látomásos tartalom költői-értelmező kibontása volt. Mivel a szerző a magyar irodalmi, tágabban kulturális életből is hozza azokat az élet-képeket, melyeket ikonizál, ezért azt gondolom, hogy az ikonizálásban rejlő szentté szenvedés, szentté gondolás, szentté érzés drámai, noha óvatos lehetőségét is megteremti méghozzá nemcsak önmaga számára, hanem azon gyengélkedő, de eredetében táltos-ihletettségű kultúra számára is, melyet élete során szolgál.

És igen, mintha az értelmező is úgy látná: támadoz a tüzes paripa.