Mayer Erzsébet: Ördögi komédia (Gondolatok Emilijan Sztanev Antikrisztus című regénye kapcsán)

Emilijan Sztanev elismert bolgár író 1970-ben írta Antikrisztus című kisregényét. A magyar olvasók már 1976-ban kézbe vehették a művet Szondi György bolgarista nívódíjas fordításában. A regényben felvetett gyötrő történelmi, hitbéli és emberi kérdések semmit sem veszítettek értékükből és fontosságukból. Innét a könyvre irányuló figyelmem. A regény színhelye a középkori Bulgária, de az ott zajló folyamatok mintázata azóta is fraktálszerűen ismétlődik Európa-szerte. Ennek lényege a külső-belső feszültségek következtében végbemenő bomlás, szakadás, illetve ezeknek az önállósuló részelemeknek az egymással szembeszegülő romboló, pusztító hatása. Így lesz a történelem alapképlete a sátáni (diabolikus) erők egyre letagadhatatlanabb és hatékonyabb megnyilvánulása, ami ott tombol, rombol az emberi bensőkben is.

Sztanev megrendítő könyvének elbeszélője a bolgár cári udvar ikonfestőjének fia, aki személyesen éli át a történelmi viharokat, de ami ennél is fontosabb, hogy belső küzdelmeit és vívódásait is elénk tárja. Az istenszerető, a mennyei paradicsomot kereső fiú különös látóképességgel rendelkezik: a jelenségek felszíni érzékelésén túl képes azoknak a rejtett vagy letagadott mélységét is érzékelni. Visszaemlékezésében fontos szerepet kap írástudása, s vele együtt az íródeák mindenkori alávetettsége a megrendelőjének. Fontos motívumként húzódik a műben a saját szépségének ördögi hatása, mint ahogy a női csáberő problémája is. A regény értékét növeli, hogy a főhős nem csupán felidézi életútjának kulcsfontosságú eseményeit, hanem értelmezi is azokat, s megrendítő őszinteséggel vall válasz nélkül maradt gondjairól. Erős a kritikai hangja is, úgy a hatalmi játszmákkal, mind az isteni elrendeléssel kapcsolatban is.

A regény két szerkezeti részre tagolható. Az elsőben az isteni gyermek csalódásait olvashatjuk, ami a cári udvarral, az ott zajló vallási ceremóniákkal, valamint családi életükkel függnek össze. Mivel elbeszélőnk számára összeegyeztethetetlenek a felszíni és a mély valóságok, elhagyja ezeket a színhelyeket. A kolostorban még küzd reménytelenül az égi fény és a felső világ megértésért, de innét is kilép és átáll az Antikrisztus oldalára. Ezzel a pálfordulással indul a mű második része. Míg a mű első részében a rejtőzködő, tudomásul nem vett antikrisztusi erőket érzékeli csupán, a második részben már feltárja a nyíltan működő antikrisztusi erőket úgy a kinti világban, mint saját személyiségében.

A cári család hatalma, ereje, pompája mögött hamisságokat, hazugságokat észlel. A külső pompa, a harsány zaj elnyeli az isteni fényt, mint ahogy a lelket is. A zsivaly, a zenebona pedig elnyomja a csendet. Visszásnak találja a cár szentségi házasságát, aki vlah feleségét lecseréli a csinos, csábos zsidó lányra. Szembetűnőek lesznek számára

a társadalmi különbségek is: vannak kemény munkára kényszerült emberek, s vannak a léhonda hatalmasságok. Mindezt megtapasztalta a cár leánya iránti szerelmében. Meg kellett megértette, hogy a rangbéli különbségek áthidalhatatlanok, a politikai érdekeket nem írhatja felül az érzelem. Tragikus tapasztalatként élte meg a török veszedelem növekedésével, hogy milyen gyenge a világi és az egyházi hatalom is. Ráadásul hallgatnak és nem segítenek a mérhetetlen kínt, szenvedést, megaláztatást átélő bolgárokon. Szomorúan vonja le azt a tanulságot, hogy a szolgák jobban ismerik a világot, mint uraik, ugyanis ők közelebb állnak az igazsághoz.

Apja, a cári ikonfestő tevékenysége mögött is hamisságot, tisztátalanságot észlel: az ikonokon ábrázolt megváltó a cár arcvonásait mutatják, az istenanya földöntúli szépsége pedig az apa imádott földi szerelméét. S amikor ezzel a bizonyossággal szembesíti a serdületlen fiú az apját, akkor ő a gyermeket sátáni fattyként elűzi a háztól. Itt ismerte fel a fiú, hogy a test és a lélek, a külső viselkedés és a belső vágyak milyen ellentétet képeznek az emberben, s hogy a belső vágyakkal való szembenézés szinte elviselhetetlen számukra. Az isteni mindenhatóság és jóság otthon kérdőjeleződött meg benne, amikor is vajúdó anyja üvöltését hallva az apja azzal áltatta, hogy kishúgát isten küldi ajándékként.

Az elhagyott cári udvar és az elhagyott családi fészek után egy kolostorban folytatja istenkereső útját. Az itt szerzett tapasztalatok és felismerések viszont az ördögi hatások növekedését hozzák számára. A kolostorfőnök – apjához hasonlóan – nem bízik benne, mert látja arcán a démonok erejét, s ő is megrémül a fiú szépségétől. Fiatal novíciusként feladatul kapta az összeférhetetlen idős Luka gondozását, aminek eleget is tesz, de egyre csak gyűlnek kétségei és kételyei. Itt derül ki számára, hogy a kolostor nem a bolgár hitűek, hanem a görög vallásúak érdekeit képviseli, s hogy a szerzeteseken is felismerhetőek az ördögi hatások. Letagadhatatlanná vált számára, hogy az embert valójában az ördögi rafinéria mozgatja. A kolostori közösség életével kapcsolatban gyötri az a kérdés is, vajon az ember átadhatja-e idegennek vagy vallási közösségnek a saját lelkiismereti gondjait. Arra a következtetésre jutott, hogy nem, már csak azért sem, mert ebben az esetben alárendelődik az idegen akaratnak és feltétlen engedelmességgel tartozik annak. Tételesen ugyan Sztanev nem fókuszál a személytelen közösségi ember és az individuumként, majd személyiségként élő, gondolkodó ember konfliktusára, de főhősünk kimondatlanul is ennek megtestesítője. Meddig és milyen áron bújhat el az ember a „mi-tudat” mögött megkerülve személyes sorsvállalását, és személyes bűnhődését. A kolostor környéki búcsúban végső bizonyosságot kap hősünk arról, hogy valójában az ördög uralkodik az emberen és a világon. Az ember mindenütt ugyanaz: hazug, álnok, képmutató, megtévesztően hamis, s ez a lavrában/kolostorban sem működik másképpen. Az ördög képe süt át a pénzsóvár, a kapzsi, a kéjenc, a hazug, a csaló, hataloméhes ember vonásain itt is, ott is. Így érlelődik benne a zárt világokból való kitörés, s az a szándék, hogy Tamás és Júdás helyzetéből lássa a világot. Itt már körvonalazódik elméjében az isten elleni vádbeszéd: Tamás és Júdás valójában nem árulók voltak, hanem elveszítették hitüket Jézusban, sőt hazugságnak tartották tevékenységét, s ezért fordultak szembe vele. Az Antikrisztus szabad világába érkezvén letagadhatatlanná válik számára, hogy az ember legalább annyira kedveli az ördögöt, vagy még jobban, mint Isten világát, mert az ördög büszkeséget ad neki, míg az istenség letöri benne azt. Így a sátán és Krisztus egy szintre került a saját világában.

Ebben az új élethelyzetben megismeri az eretnek mozgalmakat, a szombatosokat, a bogumilokat, a tökhéjasokat, akik tagadják a cárt és a hitet, Szerintük az isten és a sátán testvérek voltak, de a sátán odahagyta a fölső birodalmat, majd Istennel együtt megteremtették az első emberpárt, akik így viszont kettős kötődésben éltek: a fenti és az alsó világ vonzásában, ráadásul nem tudják megkülönböztetni a kettőt. Megrendítő hősünk számára annak elfogadása, hogy minden az isten rendjéből fakad, belőle töltekezik a rossz és a jó, az igazság és a hazugság, s köztük nincs határ. Viszont kérdésként merül fel elbeszélőnkben, hogy az eretnekek közös bűngyakorlatában megigazulhatnak-e a bűnök. Viszont, ha egy közösség nem vállalhatja át az egyes ember bűnbánatát, ugyanúgy nem hozhat felmentést a közösségben gyakorolt bűn sem.

A sátán káprázatszabadságának világában megismerte az asszonyt is, ráadásul az erotikusan ellenállhatatlan női vonzást, majd általa a közösségi, kéjes élvezeteket. De ahogy korábbi életében nem találta meg a lélek szent bizonyosságát, ebben az új élethelyzetben nem kapta meg a test, a kielégülés nyugalmát és biztonságát. Szembesült azzal, hogy nem birtokolhatja kizárólagosan a nő szépség csáberejét. Fel kellett ismernie magában a férfi agresszort, „a vámpírt és a vaddisznót”. Szerelmi féltékenységében, fékeveszett indulattal még ölni is képessé vált. A gyilkosság, amit később a cári árulóval és a török béggel kapcsolatban elkövet, szembesíti azzal, hogy a tűrés és a megbocsájtás milyen szélsőséges helyzeteket teremthet az ember életében.

A törökök előretörésével végigélte a cári udvar külső-belső erők hatására történő szétesését. A törökök pusztítása szembesítette az ember új arculatával. S felszínre hozta a bolgár ortodoxia erőtlenségét is. Romboló feszültség jelentkezett a görögkeletiekkel, az eretnekekkel, a zsidókkal. Kiderült, milyen problémát gerjesztett az a fájó tény, hogy a bolgár cár lecserélte vlah feleségét egy zsidó nőre, aki kikeresztelkedése ellenére nem lesz támogatója a bolgároknak veszély esetén. Szemtanúja lett annak, hogy a bojárok nagy része vagy a görögök mellé vagy Szulejmán oldalára állt. Ez alakította benne népével kapcsolatos szigorú kritikáját: a bolgárok inkább a kegyetlen földi igazságnak engedelmeskednek, s a zabolátlanságot többre tartják az isteni parancsolatoknál.

A főhős mint eretnek megéli a cári és az egyházi pravoszláv zsinat ítélkezésének traumáját. Miként lehet, kérdezi, hogy a cár házasságbontását az egyház jóváhagyta és jónak találta, hogy a szép zsidólányt elvegye. Az ő szépségét és szerelmi viszonyát viszont az ördögnek tulajdonították, s büntetésképpen kitagadva izzó vassal elcsúfították arcát. Miként lehet, hogy az őt ismerő atya sem védte meg, aki végig követte belső gyötrelmeit.

Még hátravan a legmélyebb csalódás egy húsvétot idéző rémálom formájában. Ennek kapcsán kiszakad belőle a vádbeszéd Isten ellen: Krisztus nem isten, becsapta az embereket, húsvét harmadnapján nem támadt fel. A főhős saját kertjükben rátalált Krisztus testére ponyvába csavartan, keresztbe tett kézzel, bordái alatt halálra szúrva.

Majd mint török rab látja a gyaurok életét, harcászati stratégiáit, pusztító fosztogatásait, az emberek rabláncra fűzését. Sikereiket azzal hozza összefüggésbe, hogy minden katona Allahot szolgálja, s nem a feudális urát. S azt is megtapasztalja, hogy ítélkezőképességük biztos talajon áll. Amikor a cári családhoz tartozó bolgár áruló jelentkezik jussáért, megszégyenítő szavak kíséretében meg is kapja, de távozván a bég szolgájaként jelenlevő főhősünkkel hátba szúratják. A cári áruló ezzel a mocskos tettel nincs egyedül, sokan megfutamodnak, behódolnak. Főhősünk ölt szerelmi féltékenységből, utasításra majd kiszabadulása érdekében.

A hiánylistát, a veszteséget József Attila szavaival össze is állíthatjuk: nincsen anyám, se apám, se istenem,se hazám, se csókom, se szeretőm, se ételem. Sztanev viszont tudja, hogy még ilyen esetben sem érdemes az ördöggel üzletelni. Van-e kiút ebből a reménytelenségből? Egy író pontosan úgy, ahogy főhősével felismertette nem lehet remény és hit nélkül élni. Van meg valahol szabad bolgár föld, ott a helye. Gyötrő számonkérő kérdéseire, nem az ész, hanem a lélek és az irgalom gyakorlása adja meg a választ. Például, amikor terhes asszonyában meglátta az istenanyát, a gyermeket szülő nő földöntúli reményeit. Vagy amikor rejtett pénzével kivált egy fiatal anyát a rabságból vagy amikor reménnyel indul el egy kis település felé, ahol hazájukat szerető, hitüket mélyen őrző bolgárok élnek.

Utószó

Írásom Sztanev Antikrisztus regényéhez képest fél évszázaddal később, 2026-ban íródott. Sokatmondó lenne felkutatni, hogy a 70-s években hogyan értelmezték ezt a súlyos témát boncolgató regényt. Milyen volt a bolgár és a nemzetközi fogadtatása.

Az Antikrisztus tematikus hálózatának felkutatása is sokat árulna el az írók világlátásáról, mint ahogy a hivatásos és a nem hivatásos értelmezők kulturális szintjéről. Sztanev komoly leckéket vehetne (vehetett volna) pl. Dosztojevszkijtől különösen a Karamazov testvérek és az Ördögök kapcsán. Hosszas beszélgetések után kimerülve megrázhatnák egymás kezét és megerősítenék egymást azzal, hogy mélyen értik egymás a felismerésektől fogant gyötrelmeikkel együtt. Sztanev pedig beismerné magának, hogy bizony a nagy előd igazi látóként előre jelezte azt, amibe ő is belesodródott, azt, hogy az ember nem csupán alávetheti magát az ördögi színjátéknak, hanem maga is lehet rendezője az alantas tragikomédiának, ahogy ez a XX. században megtörtént és zajlik napjainkban is.

Az istennel viaskodók tábora, az istenellenes vádbeszédnek roppant kiterjedt az irodalma. Nem a tagadás adja ezek lényegét, hanem annak felismerése, hogy az ember gyötrően magára maradt gondjaival, mert az isten hallgat, az emberi szavak elnémulnak. A konfliktusokat gerjesztő és abban kielégülő európai embernek nehéz belátni, hogy az ellentétek egymás feltételei. Elég a gnosztikus Madách Tragédiájából idézni: „az élet mellett ott van a halál, / A boldogságnál a lehangolás, / A fénynél árnyék, kétség és remény. Emlékezhetünk Kosztolányi kisfiához intézett szavaira is, aki arra figyelmeztet, hogy az élet ikerajándék: az édes és a méreg együtt hatnak. De eligazítóak a zsoltáros szavai: mindennek megvan az ideje.

(Emilijan Sztanev: Regények és kisregények, Európa, 1985)