Évnap

április 5th, 2026 |

Húsvéti csokor – Németh István Péter összeállítása

Nemcsics Antal festménye

Ady Endre: A szamaras ember

Be szép, ha nem is igaz, hogy ment:
Virágosan, szamárháton és sírva.
A Biblia írja,
Hogy Nagypéntekre nem is gondolt,
Csak ment, ment és a szive szomj volt.

Ilyen szomjas szivekkel járják
Azóta is és pálmák nélkül
Gyorsult kálváriáját
Az Életnek s mit tőle kapni,
Szamárháton annyi, de annyi
Vitéze a Jónak.

Be szép: pálmák napja holnap
S e vén legenda megderül:
Tán kerül
Ezután is szamaras ember
Másokért küzdő szerelemmel.
Hiszen úgy kell, kell a szamárság.

Jézus, Tavasz és Jeruzsálem:
Be régi-régi történet ez,
Ámen, ámen.

Nagy László: Pirosodik húsvét

Tél veszíti ingét,
pirosodik Húsvét,
hamarosan hazamegyek,
boldog leszek ismét.

Kötél meg nem köthet,
szél vissza nem lökhet,
aki velem összeveszik:
porba höntöröghet.

Nagycsütörtök: átok,
szeget kalapáltok,
Isten ellen készülődtök
ácsok és kovácsok.

Nagypéntek: habos vér,
működik a hóhér,
Jézus meghal bűnösökért,
jószagú ringyókért.

Feketednek felhők,
bőjtölnek a bendők,
harangnyelvek megbénulnak,
szólnak fakereplők.

Nagyszombat sugároz
a feltámadáshoz,
selyem-zászlók akadoznak
bimbózó faághoz.

Alkonyatkor festek
piros tojást, kéket,
borozgatva megköszönünk
égi üdvösséget.

Tél veszíti ingét,
pirosodik Húsvét,
hamarosan hazamegyek,
boldog leszek ismét.

Simon István: Húsvéti körmenet

A fű zöldbe s fehérbe
öltöztek a fák.
A meggyvirágszagú égre
parabolát, száz karikát
rajzolsz, pogány duhajunk,
szél, szél, áprilisi,
míg a baldahin lengő
aranysátrát dalárda, gyertya és csengő
kíséri,
s négy ember a magasba tartva viszi.

Elöl a gyerekek párja csoszog,
aztán a lányok fehérben,
s talpig feketében
iparosok –
s végül árad a görbe-utu,
kék hegyek alatti tiszta falu
megfáradt, áhítatos
kimosdott népe.

Áldott szombati este!
A harangszó aranyos felhőkig evezve
duhaj nótát csap a téres világnak.
Mennek, mennek, fölcsap a por,
a tömzsi labdarózsabokor,
az alma-, a körtefa ágak
mind, mind, mind a csokor.

Énekelnek istállók, pajták,
fészerek közt, a hosszú úton.
Fehér ingük alatt az ér
kötélként kidagad nyakukon.
Törtek sok századon át,
pestisen át,
háborún át,
de évenként egyszer csak vígan kidalolják
teli torokból,
világgá szórják a tavaszi porból
a nagy himnuszt, az álleluját.
S addig a tavasz – zöld és fehér keveréke –
áldást ad a dűlőkre, ekékre,
hersen Ceres dárdás búzája,
elbújhat már benne a nyúl.
A menet utolsó kanyarul
állelujázva,
mert itt a tavasz,
s verejtékes nyár jön a virágsugaras,
minden évben halottaiból
feltámadó, ős mezei világra…

(1957)

Buda Ferenc: Hóval jöve húsvét

Hóval jön húsvét,
jácint helyett hoz jeget.
Jézus úr testét
dongják fagytűrő legyek.

Szél ríkat fákat,
szirmot szaggat, szétsöpör,
zúzdal gyenge ágat,
zöld bimbóra rátipor.

Légiós kaszárnya
ablakáig ér a hó.
Sziklasír szájára
visszahengerül a kő.

Nemes Nagy Ágnes: Lázár

Amint lassan felült, baválla-tájt
egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

Ünnep volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elébem állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No halljuk. – Hát figyelj ide –

szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorba elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az Istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és

– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kíváncsian.
– Nem hát – felelte ő – ez az élet,
ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltűnődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.

Kerék Imre: Húsvét

Németh István Péter: Emlékezés egy régi Húsvétra

Elmúlott az a húsvét, el az a nagyhét.

Elvirágoztak a mandulák. Most a cseresznyén a sor. Az orgonalevelek kifeslettek. A vadgesztenyék hamarosan gyertyázni fognak, hogy ne csak túlcsorduló áhítatukban a költők, de a kisgyerekek is földíszített karácsonyfákhoz hasonlítsák őket.

A régi ünnep misztériumai egész esztendőben velem lesznek. Tán nem túlzás, ha leírom: velünk vannak, megragadhatóan, egész életünkben. A szenvedéstörténet kezdete – amiről szólni szeretnék – valamennyiünkkel megesett már. Ugyan melyikünk nem maradt legalább egyszer annyira egyedül, hogy magát ne hasonlíthatná Krisztushoz abban a magányos, tétova pillanatában, abban az enyhület nélküli várakozásban, amiben akár egyetlen gyötrelmes óra sem akar elmúlni anélkül, hogy végtelennek ne tetszene? Miképpen Jézustól sem múlhatott el a keserű pohár nagycsütörtökön, az Olajfák hegyén, egy kertben. Pedig nem egyedül ment oda. Kőhajításnyira tőle a legközelebbi barátai: Péter, János és Jakab. Csakhogy aludtak, köztudott, míg az ember fia gyötrődött. Mit mondanánk ma rá? Szorongásos, extatikus állapotba került?! Még meg sem ostorozták, talán még el sem árulták, de már vért verítékezett. Lelki sensatiója manifesztálódott?! Milyen ismerős helyzet az írások szerint azóta is… Ez. A nagycsütörtöki…

Kosztolányi Dezső húgáról mintázott regényhőse nagypénteken, megérkezésekor sírt ágyában a Megfeszített képe alatt. „Zokogott is. De hasra feküdt, hogy szülei ne hallják meg. Ebben már bizonyos gyakorlatra tett szert.” Pacsirta édesapjának magánya még nyilvánvalóbb az előző, csütörtöki éjszakában, hiszen ő maga is krisztusian, társak között élte át egyedül a kibírhatatlannak látszót. (Igaz, a „barátai” nem mások, mint egy kisvárosi kanzsúrra összegyűlt kompánia tagjai, akik az irgalom közege helyett a mucsaiság megtestesítői.) „A csütörtök pedig, a csütörtök” – mit is mondhatna mást Kosztolányi erre az antiliturgiára? Dsida Jenő számára szintén imitált a sors egy nagycsütörtöki helyzetet, melyből remekmű-verse született. A nagykocsárdi vasútállomáson várta, várta a csatlakozást, ami késett. Órák. És nincs kivel szót váltania. Hiába. Mindenki aludt. Aludtak: Péter, János és Jakab. Tompa borzongás, mély állati félelem fogta el a költőt. Verítékcsöppek indultak alá homlokáról. Nagycsütörtök a vers címe. Bárki föllapozhatja. (1982 nagyszombatján Dsida Jenő sírja előtt álltam barátaimmal a házsongárdi temetőben.)

A lírikus nagycsütörtöki sorait majdnem szó szerint tördelte bele regényeibe Ottlik Géza. Először az Iskola a határon oldalain találkoztam velük. Medve Gábor (ugyanolyan rutinosan tud sírni, akár Pacsirta) „a rosszul világított kis kápolnában úgy ült reggelenként, fázósan és idegenül, mintha egy vidéki állomás harmadosztályú várótermében várná éjfél óta a csatlakozást.” „…Odakint sötét éjszaka volt. A hálóterem aludt, Schulze aludta fülkéjében.” „…Zúgott és forgott körülötte a tornaterem, állt szédelegve a kötelénél, szorongatta tüzes tenyérrel, verítékcsöppek indultak a homlokán.” Aztán a Budában. Nem is tudnám idézni mind, annyiszor tér vissza és vissza az író e nagycsütörtöki képzeletkörhöz: „Tanácstalanul, tehetetlenül robogott velem a vonat Köln felé, órákon át. Lassan derengeni kezdett kint. A folyó mentén kis állomások, szemközt hajmeresztő mesevilág, gyerekjáték csodakastélyok futottak el. Még alvó utcák, házak, ébredező ablakok. Mindegy volt mind. Egyet kigondoltam. Én ilyen szívet tépő szörnyű éjszakát soha, soha többé nem csinálok végig. Ebből még egyszer nem kérek.”

Ottlik után bevallhatom, én egyszer, egyetlenegyszer nem tudtam végigcsinálni a nagycsütörtökies éjszakámat. (Pedig hasonló dsidai várakozásokból torokszorító élmény volt elég 20 esztendős koromig. Töltöttem szentestét is virradatig egymagam, 1979-ben a balatonfüredi vasútállomáson például. És voltak még aligha feledhető, álmatlan éjszakák: várótermek sarkában másfelé, kórházakban és laktanyákban. Ahogy a legtöbbünknek.) A nyolcvanas évek közepén történt. Veszprémben. Még és már egyetlen helybéli cím s telefonszám. Szorongattam. Mikor és merre megy busz? Füred fele a barátokhoz? Vagy Tapolcára haza? Pár óra? Vagy reggel korán? Nem volt kivel szót váltani.

Azért sikerült egy-két érkező utast megkérdenem, hogy mennyi az idő? (Karórámat, mintha nem volna, lecsatoltam, zsebre tettem – rutinosan.) Mennyi időt nyerhettem? Öt percet? Egész órát?

Aztán a tárcsázás. Há-rom – négy – nyolc-van – két…

Tibor és barátnője. Náluk találom magam.

Így működne a kegyelem?

Elalvás előtt még kezembe nyomnak egy stencilezett Hamvas-kötetet.

Reggelire forró kakaót kapok. (Akár Medve Gábor.)

Megtörtént.

Nem tudtam viszonozni semmivel nekik. De mindig eszembe jutnak, valahányszor azt a Pierre Emmanuel-verset olvasom, melyben az áll, hogy ha Péter, János és Jakab virrasztani tudott volna a rászorulóval, bizony, elmúlt volna az az óra… Olyan meseien hangzik. Mégis vallom. Mindazokkal együtt, akik átérzik a teremtményi létbe való vetettségünk fájdalmát, ugyanakkor e fájdalom irgalmas enyhületét, bármikor és bárhol: az Olajfák kertjében angyalra várva, vagy egy váróteremben, a hajnali csatlakozásra…

Varga György: Krisztus (Veszprémből)

Pilinszky János: A jobbik lator

Rilke, majd Rilke nyomán Heidegger mély, és legalábbis újszerű megfogalmazását adták az egyéni halál jelentésének. Mert más „a halál” és más az én „saját halál”-om. A halál általános gondolata bármennyire is bizonyos, mégse bénít meg, mivel még mérföldek választják el a valódi haláltól, saját halálom bizonyosságától.

De ez a megkülönböztetés gyümölcsözően érvényes egyéb vonatkozásokban is. Mérföldek választják el a hit fölismerését attól, amit az én hitem megvallásának nevezünk. Jézus, és nyomában az apostolok, a hit világosságát hirdetik nekünk, de a kegyelem munkájára van szükség ahhoz, hogy e hit az én saját hitemmé váljék, gyökeret eresszen bennem. Jézus mindig a hit világosságáról beszél, de „a te hited megszabadított téged”, mindig ilyenfajta fordulatot használ, amikor a hit világossága valóságosan meg is fogant egy lélekben.

Tudjuk, hogy szó szerint egyetlen embernek ígérte meg a paradicsomot: a jobbján függő latornak. S ez egyáltalán nem véletlen. Benne, a jobbik latorban, egyetlen pillanatban valósult meg az emberi lét három végletes pillanata: a halál, a szeretet és a hit élménye, s mindhárom tökéletes egységben, s tökéletesen sajátjaként már. Abban a pillanatban, amikor Jézushoz fordult, fogadta el és teljesítette be halálát. De ettől nemhogy megszűnt volna szeretni, hanem szeretete is épp ezzel a fordulattal született meg benne, hogy a hit legintimebb és legbizonyosabb vallomását mondassa el vele anélkül, hogy Jézus tanításaiból bármit ismert, s föltámadásának dicsőségéből bármit is előre tudhatott volna.

Ha valóban szó szerint – ahogy kell – fogadjuk el azt a párbeszédet, amely a megfeszített Isten és a megfeszített ember közt lezajlott, hány kételynek, felesleges okoskodásnak, ilyen vagy olyan megkülönböztetésnek vehetnénk elejét.

Az, ami Jézus tanításából és követéséből fontos, lényege szerint egyetlen pillanatba tömöríthető. Ez volt az ő jó híre. Hogy a szeretet meredeken lerövidíti a hozzá vezető végejárhatatlan utakat. Egyetlen föltétele, hogy a szeretet valóban gyökeret eresszen bennem, az én szeretetem legyen (szemben az énszeretettel) a másik iránt. ez az a „kisajátítás”, mely sohase önzés, hanem épp ellenkezőleg, kitárulás és elszemélytelenedés, mely szabad utat enged szívünkben Isten üdvözítő szeretetének és baráti meghívásának.

március 26.

Rainer Maria Rilke: Pieta

Így látom, Jézus, lábad újra mostan,
mely egy ifjúnak lába volt még hajdan,
mikor kezembe véve sírva mostam;
milyen zavartan reszketett e hajban,
mint tejfehér vad a bokorba, halkan.

Így látom tested, mit még nem szerettem
s ez az első szerelmes éjszakánk.
Sosem feküdtünk össze még mi ketten
s most a tömeg bámul, vigyázva ránk.

És a kezed véredbe van fürösztve –:
jaj, nem őrjöngő fogam marta össze.
Szived nyitott, akárki bemehet:
azt hittem, csak enyém e bemenet.

Most fáradt vagy s fáradt szád nem figyel,
nem szomjúhozza jajtól ájuló szám –
Ó Jézus, Jézus, mikor mult el órám?
Milyen csodásan pusztulunk mi el.

Fordította: Kosztolányi Dezső

Faludi Ferenc: A feszülethez

Szüzek, ifjak sírjatok,
Mélyen szomorkodjatok,
Keseregjen minden szív,
Aki Jézusához hív.

Nincsen abban irgalom,
Hozzád buzgó fájdalom,
Aki téged meg nem szán,
Ó Jézus, a keresztfán,

Gyenge testén sebeit,
Vérrel buzgó kékeit
Aki látja és nem sír,
Élő hittel az nem bír.

A kősziklák repednek,
Nap és hold setétednek,
Minden állat megindul,
Csak a bűnös nem búsul.

Szállj szívedbe, sirasd meg
Bűneidet; gondold meg:
Hogy az Isten Fia volt,
Aki érted is megholt.

Illusztráció: NIP-fotó