Nagyatádi Horváth Tamás: [Versek a Két csend között utáni időből]*

* előző részletek ⇒itt ⇒és itt

Háború

Meglettem, elvesztem, meglettem:
szarvascsorda
ugrat smaragdzöld fák alatt,
virágos kőris szirma hull.

Felszakadozik a felhőzet
a fejem felett,
ahogy szaladnak velem
társaim a hősiességben.

A fájdalom, a fájdalom:
vérköd a tájakon.
Rossz gitárok zúgnak,
felszentelt harangok zúgnak.

Ragyogásban olvad el
a még lüktető agyam
és Isten angyala lép elém,
felismerem őt régről.

Ilyen verőfényben születtem,
a patyolat
mindenség hajnalán,
de már nem foltoz új életre senki.

Elvesztem, meglettem, elvesztem…
Riadt vadak futnak
megrettenve a múló tervtől.
Nem mondja senki, hogy ne féljetek!

*
Múlóban

Megírtam, megírtam, megírtam.
Megírtam, emlékszem, megírtam.
De mi is volt az? Mindegy is…

Közben kinőtt itt egy kész park,
viszont más helyeken minden
ugyanúgy haldoklik, romlik.

“This has been a program…” 🖤

Rájátszás

Tulajdonképpen
vége volt már a világnak,
csak egy sajnálatos véletlen miatt
azt senki nem vette tudomásul,
miközben önmagát túlélve
szövögette mindenki tovább az életét.
És bár maradhatott volna minden a régiben,
technikailag élőhalottan,
mégis, egy mindent felülmúló
káprázatos csavarral,
egy váratlan fordulat folytán úgy alakult,
hogy egy nagy,
mindent felzabáló lény érkezett
valahonnan a világűr messzeségéből,
aki bár nem ide igyekezet,
de ha már meglátta
New York, Párizs és Bangalore fényeit,
úgy érezte, megér ez egy kis kitérőt neki.
És tényleg hihetetlen, hogy nem látjuk,
de itt zabál minket, mi pedig
a fogai közt nyüzsgünk,
a sötét, meleg beleiben nyüzsgünk,
a faforgács ürülékében nyüzsgünk,
és itt zabáltában lassan neki fáj
a mi hihetetlen magabiztosságunk.

*
Sem a Felkent, sem a Vigasztaló

Hideg kéreglemezek úsznak
a szív repedezett,
fájdalmat nem ismerő felszínén.
Tengervizek ömlenek új árkokba
és hegyláncok tornyozódnak az égre.
A vizek tömege nem hagy fényt
az egyre újabb mélységek
ismerősnek hitt aljáig hatolni,
de lényeket kelt az ősi sárból.
Kígyók és sárkányok nőnek,
és törnek egyre feljebb,
mert szeretnének a hegytetőkön
táncoló vakító fényből
valamit a bőrükön érezni,
valamit az ürességükbe rejteni:
bár életnek mondhatnák létezésüket.

Szárnyuk nő a magában tomboló
óceánhabokból,
hogy már az égben úszva,
szeleken vitorlázva törjenek
a magasodó gerincekre, csúcsokra.
Embert szeretnének látni…
Talán az ős sárral került
kéklő vérükbe a sejtés,
hogy kell odafent legyen valaki:
aki álmodja őket.
Nincsen bizonyságuk,
de mégis kétely születik bennük
eredetüket illetően.
Ó, a szív! A szív, ahogy forog és kering,
bolygó módjára
egy dobogó rendben.

Ismeretlen
félelem és rettegés nő bennük,
hogy sem a Felkent, sem a Vígasztaló
nem fog világuk partjára lépni,
bármeddig is tartson az idejük.
Sziklaszirtekhez csapja őket a szél,
nevető sebeket nyitva
az ormótlan testeken.
Kezdetektől tompa látásuk
a viharban permetező vérüktől romlik,
de lenéznek az őket szülő mélybe
és felnéznek az őket váró magasba.
Nincsen sehol senki,
nincsen sehol senki,
pedig olykor valami melegség jár bennük,
érthetetlenül…