Bogár Gábor: Mikor lesz már holnap?
(avagy
a logika és a dialektika haszontalansága)
Ezt a kérdést egy kisfiú tette föl az édesapjának. Tudta, hogy közeledik a születésnapja, és már türelmetlenül várta. Egy kicsit tudott számolni is; és az utolsó héten, amikor a számok egyre kisebbedtek, vagyis közelgett a nagy nap, már mindennap, sőt, néha már naponta többször is megkérdezte, hogy hányat kell még aludnia addig… nos, igen, és ez itt a lényeg: addig, amíg majd megkapja azt a kisautót, amire annyira vágyott. Elérkezett az utolsó előtti „még nem ma van a szülinapod”, amikor már csak egyet, csak egyetlenegyet kellett aludnia a kisautó érkezéséig. Aznap már óránként megkérdezte, hogy hányat kell még aludnia, hiszen az egy, az nagyon kicsi szám, a legkisebb, annak hamar el kell múlnia, és emiatt idegszálai már pattanásig feszültek. Amikor aznap már hetedszer vagy nyolcadszor kérdezte, hogy „Mikor lesz a szülinapom?”, édesapja nem a megszokott, érthető módon válaszolt, hogy „Már csak egyet kell aludni”, hanem egy kicsit ingerülten és felnőttesen azt mondta, hogy „Holnap!”. De a kisfiú már egyáltalán nem akart többet várni, ezért sürgetően megkérdezte: „És mikor lesz már holnap?”
Most pedig én kérdezem, pedig tudom, hogy a válasz becsapós is lehet, pedig tudom, hogy nincs kitől megkérdeznem, és ha lenne is, senki nem tudna rá válaszolni. Ráadásul felnőtt vagyok. De mégis: Mikor lesz már holnap?
Nem mondom, hogy csak úgy bámulok ki a fejemből, pedig csak úgy bámulok ki a fejemből. De nem mondom. Nem mondok semmit. Még azt sem mondom, hogy nem mondok semmit.
Minden elérhető lehetőséget megragadva beástam magam egy jó mély gödörbe, ahonnan nem látszom, és nem látok ki. Viszont reménykedem benne, hogy egyszer majd – talán holnap – csak kikerülök végre innen. Ezért várom annyira a holnapot, mert talán holnap mégis lesz erőm kimászni, vagy valaki segít. De mikor lesz már holnap? Szenvedésteli napjaim egybefolynak.
És tudjátok, mit mondok? A fentebb bemutatott kisfiú, Marcallka aggodalma teljesen jogos volt. Te pedig – aki ugyan nagyon távol vagy tőlem, mint mára már minden emberi lény; de mégis tisztán hallom a hangodat – azt feleled nekem: „Hogy mondhatsz ilyesmit keresztyén létedre?! Hát nem szégyelled magad? Vagy nem olvastad, hogy Jézus azt mondja: „Nézzétek az ég liliomait, az erdő madarait, a víz vadait és a mező halait! Nem fonnak és nem gyűjtenek, de Isten mégis ruházza és eteti őket – mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek!”
Igen. Valóban olvastam és örültem neki, sőt teljes szívemből hiszek is benne.
Csakhogy az én esetem egészen más, mint a „kicsinyhitűeké”, majdnem olyan tragikus, mint Marcallkáé.
Tíz éve, svájci frank hitelből vettem egy gyönyörű tanyát. A jelzálogot a budapesti házamra terhelték, amit el akartam adni, hogy majd abból visszafizessem a kölcsönt, és gyönyörű, vízparti tanyámon éljek. De a munkanélküliség visszakényszerített Pestre (, amit egyébként szívből gyűlölök, mármint a várost). Itt kellett maradnom, a hitelből a bank uzsorakamatot kreált, és nekem már hitelt kell felvennem ahhoz, hogy a hitelt fizetni tudjam, és ne adják el a házamat a fejem felől. Azt pedig sehol sem mondja az Írás, hogy ne aggodalmaskodjatok a ti gomba módra szaporodó hiteleitek, és életveszélyben lévő otthonotok miatt. (Vagy csak én nem vettem észre?) Sőt még rosszabb a helyzet, mert nekem ily’ módon két házam van, azt pedig világosan megmondja Jézus, amikor a tanítványait kiküldi, hogy „Ne legyen nektek két papucsotok!” Akkor vajon mit szól ehhez, hogy nekem két házam van?! Jobb nem gondolni rá.
???????????????????????????????????????????????????????????
Úgyhogy szépen ásom magamat bele ebbe a gödörbe, mind mélyebbre és mélyebbre, testileg és lelkileg egyaránt.
Megkérdezném az Urat, hogy mit tegyek, de – és ez a legnagyobb baj – olyan mélyen vagyok, hogy ide nem hallatszik le a hangja. Meg senkié se’. Már csak két dologban reménykedhetek. Az egyik, hogy végül annyira mély lesz a gödör, hogy átérek az óceánba, valahova Új-Zéland közelébe, és ott már nem ér utol a bank hatalmas, szőrös keze; sőt, akkor már a víz madarainak törvénye lesz irányadó velem kapcsolatban; egyszerűen kiúszom a szigetre, és nulláról – ami most megközelíthetetlenül magas szint számomra – újra kezdhetem az életemet, anélkül, hogy többet kelljen költenem, mint amennyit keresek. A másik, ami még talán ennél is valószínűtlenebb, hogy valaki meghallja odafenn a kiáltozásomat, és segít kimászni itt, Budapesten.
Azért – biztos, ami biztos – ásás közben reggeltől estig kiáltozom, amíg be nem rekedek. „Hahó, hahó!”
Átolvastam, amit eddig lejegyeztem, és félek, hogy vannak, akiknek számára egy kicsit kuszának tűnhet. Megpróbálom megmagyarázni. Bár azt nem tagadom, hogy valóban eléggé össze vagyok zavarodva, és magam sem értek mindent, ami itt történik velem. (Például azt, hogy egyáltalán miért ások?)??????????????????????????????????????????????????????
Tegnap valaki idejött a gödröm széléhez, és meghallotta segélykiáltásaimat. Nagyon megörültem neki, hiszen már jó régen kiáltozom, és tegnap is már a berekedés határán voltam, amikor az illető lekiabált nekem. „Mi baj, tesó?!” – kérdezte. Először nem is értettem, mit kérdez. Hogy „mi a baj”? Talán nem nyilvánvaló? De nem értem rá töprengeni, igyekeznem kellett a válasszal, nehogy elmenjen. „Szeretnék kijutni innen!” – kiabáltam föl – amennyire még bírtam kiabálni. „Jól van, hozok egy létrát” – mondta. „Kérlek, siess! Már nem sokáig bírom.” „Barátom!” – válaszolta – „tarts ki holnapig, mert ég a szomszédom garázsa, segítséget kell szereznem neki!” „Oké, előre is köszönöm! Várni foglak!” – kiáltottam neki.
Rendben, tehát lehet, hogy holnap kiszabadulok innen. De nagyon hosszú ez az utolsó nap, főleg, hogy összefolyik az előzővel, meg a következővel. És ha valaki megkérdezné – ahogy nem teszi -, hogy egy nap hogy folyhat össze a következővel: a válaszom, hogy könnyen. Mint Marcallka a szülinapi kisautóját várva, én is egyre feszültebb leszek. Nagyon hosszú ez a nap, de most már legalább van reményem. Holnap történni fog valami. Vagy becsapott a tűzoltásra igyekvő ember, és akkor még nyomorultabbul fogom érezni magamat; vagy igazat mondott, és akkor van két további lehetőség. Az egyik az, hogy még ma este, vagy holnap reggel meghal, vagy más hasonló kellemetlenség éri, vagy (ha becsületes) tényleg jön, és megpróbál kijuttatni innen. Utóbbi esetben marad ismét két lehetőség: vagy képes leszek az ő segítségével kimászni ebből az irdatlan mély gödörből, vagy nem. Ha nem, akkor adódik további két lehetőség. Vagy bírom még tovább a rám mért szenvedést vagy nem. Ha nem, ha meg kell halnom, akkor is lesz még két lehetőség. Vagy a pokolba kerülök, vagy a mennyországba – de földi történetem mindenképp véget ér. Ha viszont képes leszek kimászni az ő segítségével, újabb két lehetőség adódik. Vagy visszaesek, és soha többé nem leszek képes kimászni, vagy nem esek vissza többé, hálásan megköszönöm a segítségét, és boldogan élek tovább, amíg meg nem halok – egyéb lehetőségeket most már az idő végtelensége miatt elhanyagolva. És én ebben, a legutolsóként felvázolt lehetőségben reménykedem, bár – mint láthatjuk, matematikai statisztika alapján ez a legvalószínűtlenebb. Sőt, ha így belegondolunk az esélyem tart a nullához.
„Nem” – mondom magamnak (jé! Most már mégis szóba állok magammal?). „Ez a negatív latolgatás csak a lelkemet viszi még mélyebbre; ehhez pedig elég maga a gödör is”.
Lefeküdtem a gödröm egy szárazabb helyén, és aludtam egyet. Másnap visszajött a tegnapi emberem, valami Józsi, vagy Jóssa – nem értettem pontosan a nevét bemutatkozáskor. Egy rövid kis létrával érkezett – majdnem agyvérzést kaptam dühömben, amikor megláttam. Ez az ember már biztos „nem szomjas” ma reggel – gondoltam. Köszönt nekem, rám nevetett, és elhajította a kis létráját. Aztán letérdelt a gödröm szélére, és lenyújtotta hozzám a kezét. Nem hittem a szememnek! Ahogy fölágaskodtam meg tudtam fogni. Jóssa (vagy Józsi) minden nagyobb erőlködés nélkül kihúzott. Miután könnyes szemekkel köszönetet mondtam neki, azt mondta, hogy „van még egy kis dolgunk, ha nem sietsz”. Természetesen úgy éreztem, hogy bármi is legyen az, kötelességem megtenni. Kíváncsian kérdeztem, hogy én miben tudok segíteni neki. „Be kell temetnünk ezt a gödröt, hogy soha többé, se’ te, se’ más ne eshessen bele”.
Én nagyon szeretem a fizikai munkát, ezért örömmel igent mondtam, és két lapáttal, amelyek valahonnan a verem szélére kerültek, elkezdtük visszadobálni a földet. Búcsúzáskor Jóssa (vagy Józsi?) így szólt hozzám: „Tudod, tesó, két dolgot nem értek, és jó lenne, ha megmagyaráznád” „Rendben” – feleltem. „Az egyik, hogy mi a francnak ástál?” No igen. Mint fentebb egyszer már említettem, ez a kérdés valahol mélyen engem is foglalkoztatott, de csak, mint számomra érthetetlen dolog. Tehát csak ennyit mondhattam: „Fogalmam sincs” „Oké, oké” – mondta Jóssa. „Biztos csak azért, hogy elfoglald magad valamivel. De megpróbálom máshogy feltenni a kérdésemet. Miért nem próbáltál kimászni?” „Próbáltam, de mindig visszacsúsztam. Ha elértem volna a gödör szélét a kezeimmel, ki tudtam volna húzódzkodni, de így mindig visszaestem” „Értem” – mondta. És persze segítségért kiabáltál, amit nagyon helyesen tettél, hiszen végül is ennek köszönheted, hogy kint vagy. De valamit akkor sem értek. Volt nálad egy ásó. Ha azt lenyomtad volna a gödröd szélénél a földbe, és ráállsz a vaslapja szélére, akkor nemcsak a kezeid, de még a fejed is kint lettek volna a gödörből. Tehát miért nem tetted?” „Mert azt hittem, hogy a gödör sokkal mélyebb, mint amilyen valójában” „Világos, világos” – válaszolta Jóssa. De legközelebb azért próbáld meg!” „Feltétlenül” – válaszoltam. „És még egyszer: köszi szépen, hogy segítettél” „Szívesen. Hívj, ha bármi gond van. Na csáó!”
Ja, és Marcallkára visszatérve, aki már alig várta, hogy „holnap” legyen, felvirradt a nagy nap, a szülinapja. Tényleg csak egyet kellett aludnia hozzá, ezt számolta is, mert nem hitt a felnőtteknek (még a szüleinek is csak fenntartásokkal), meg aztán azért is könnyű volt számolnia, mert az utolsó éjszaka már alig aludt, inkább csak izgatottan számolt. És megkapta a kisautóját, és addig játszott vele, ameddig végképp tönkre nem tette. De addigra már kapott másikat a szüleitől.
Illusztráció: E. Macleod (2007)
Ezek is érdekelhetik!
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
Tárnok Attila: Esetmegbeszélés →
