Horváth Szabolcs: Az élet (versek)

Az élet

Egy világhálóról
megrendelt boldogság.
Mozdulatainkból kreált
íratlan regény. A késésben
lévő vasútállomások
világtalálkozója.
Rothadó buszmegállótáblák,
amit meglegyint a szél.
Könnyező szerelmek
sokasága, miből egy
lesz az igazi. Nehéz sóhajok
bonyolult halmazai.
Mókuskerékben futtatott
küzdelem az anyagi
fennmaradásért.
A szabadságért történő
könyörgés a feljebbvalónál
és nem több, mint egy
rabigába hajtott munkaidő.

A mélypont eljegyzése

Ki szereti annyira saját fájdalmát,
hogy oltár elé vezesse?
Eme boldogságba ki meri
megölelni a lecsukódó
könnyes szemekben
a fájdalmas búcsúzást?

Ki mer
felnézni az oltárnál,
hogy másként is
lehetett volna
a harsány hanglejtésű esküje?
Eggyé válni a hulló
rizsszemekkel, és a gratulációkba
forgatott csókokba
ki akar?

Ki képes
bátran családfát növeszteni
a szürke panelfalak között,
amely megkongatja a vészharangot
az aranylakodalmán?

Az utolsó kenet

A nép az
******árokban
fekszik, és
******a szélén álló
kiöltözött
******próbababa
annyit mond
******el a szegény
felett: de jó,
******hogy nem én
vagyok ott.

Becsület

Én nem kívántam
eladni a pult alól
lelkem fogpiszkálóját.
Másnak szúrja régóta
szemét a hegyes
szálka. Az utolsó
licitáló sietve távozott
a kirakatüvegen.
Az átlátszó szilánkok
sikítva csilingeltek.
Nem vert fel nagy
port a hír a kicsiny
firkász után. A következő
tán írásban nyújtja be a
pályázatot. Jogi eszközök
arzenálját vonultatja
fel a vagyontárgyra,
s kérdezem: Miért vert
sátrakat a zsarnokság
a tenyerekben?

Honvágy

Idegen érzésekkel lépdelsz
a flaszteren, mert a szembejövő
arcok mind betelepültek.
Itt a gyermeki körtáncot is
felváltotta körbetartozás,
és szegényebb lett a sorsuk
is az újgazdagoknak.
Gyakoribb hobbi lett a
koldulás, bár teljes szívvel
lehetetlen órákon át űzni.

Más szögben mászik fel
a Hold az ég erkélyére.
Illendően köszönsz az
új fészeknek, mert a
megszokottból nemrég
kirepültél.

Visszatekintesz a múltra, és
abból próbálsz táplálkozni.
Nem a gyomrod korgása
ébreszt, hanem az órád,
hogy frissen, üdén vár rád
a vágóhíd a bagóért.

Lábnyom

Nyomot hagytál a
száradó betonban.
A legtisztább szándék
vezérelte a mozdulatot.
Elmélyülten nézed
mit hagyott a múlt.
Megkövesedett mosoly
a flaszterben, s a vágyak
sincsenek mélyre
temetve az aljzatban.
Szirmot hagyott a bálvány,
hogy emlékezz a történtekre.
Érintésre éhezel, mikor
medencét ver belé az
esővíz. Tisztátalan
fürdetés, elmélyült
szerelem halmazaiban.

Lerágott csont

Kukából húztad elő
az élet adta lehetőséget.
Megkínáltál barátot, de
ő már túltette magát rajta.
A rágódás felemészt, és
a csámcsogás is egyre
hangosabb a nyírfák alatt.
Összefüggést keresel a
kacsák vízfelszíni útjában.
Folyton lelkedbe harap
a szerelem fekete oldala.
De lásd, te kezdted az
udvarlást egy virággal.
Ízlelgeted a velőt, mikor
fellobban egy új tűz, és
a szemetes tetejéről sosem
kacsint rád többé a jövő.