Ádám Tamás: Csontpor és más versek
*
Csontpor
Megtörték az idillt, felszántották
a viráginges rétet, betemették
valamennyi elszórt, tiszta leheletű
tavat, az elkalandozó, boldog
patakokat, az emlékeket. Széttúrták
szerelmes kócsagok fészkeit.
Dolgavégezetlenül szuszognak
a sufniban málló mángorlófák,
a tisztaság elnapolva. Még csak
halotti tort sem rendeztek.
Mielőtt búsongnánk, kijelentjük:
keserűségnek így sincs helye,
kihajtanak a gyomirtóval megölt
csalánok, méteres kórók, erős indák
másznak a téglafalakon.
A felszántott földeket ideges tárcsák
egyengették, finomra darált csontport
szórtak a határban. Emberi csontokat
aprítottak. Vakító fehérség imitálta a telet,
megsárgult a hó. Állandósult a nyomás
mellünkben, mégis könnyezve nevettünk,
amikor véletlenül körmünk eltévedt
szivárványba akadt. Megtanultunk
különleges túlélő technikákat.
*
Nomád tábor
Magamra húzom hosszú köpenyem,
fejemre csavarom fekete szövetem,
ahogy a tojás, megbuggyan a nyár,
legelők perzselődnek, mint disznók szőre
öléskor, reped a bőr hátamon.
Beduinokkal járjuk a legelőket,
elsündörögnek az oázisok. Felhajtjuk
szakadt sátrunk oldalát, kitárulkozunk.
Halkul a zene, lassul a tánc, laposodik
a költészet. A tűz körül vérbosszút
tervezünk. Hát itthon vagyunk.
Zemplén, Bükk, Mátra, Börzsöny,
Bakony. Utánozzuk a nomád tábort
ritkás erdőszélen, apadó patak partján.
Csíkhalak vergődnek a sekély vízben.
Előkerül vaktérkép, iránytű, lüktetnek
az erek. Pocsolya, madárkép, zsírkréta vár.
A tájoló nem tájol, leheverednek a fák.
Éjszaka bátorságpróba, bagolyhuhogás,
vacog e hon.
*
Virrasztás
Pihennél vagy mégsem, az olajkályha
szaga bódító. A hengerelt fal mintáit
figyelmesen követi egy kövér pók,
beleakad a kusza vonalakba, úgy jár,
mint mi, amikor zavarodottan állunk
a felszaggatott sínek között, és keressük
az eligazodási pontokat.
Éjfélig kitartanak az újságok, betű nélküli
lapok fekszenek a díványon, hajnalra
megsárgulnak, mint halottak hátán
a bőr. Némi csönd után erősödik
a zsolozsmázók hangja. Nehéz így figyelni,
értelmezni összefolyó sorokat, túlélési
útmutatókat, kövérkés bodoni betűket.
Szakad a sötét, lopakodik a virradat,
az ablakpárkányon öregedő hajnalmadár
ébredezik. Várom a fűrésztaréjú kakas
figyelmeztetését: ideje lenne visszatérni
ebbe a valószínűtlen világba. Egy éhes
hiéna fenyegető, gúnyolódó sikolya
visszaránt a valóságba.
*
Köldöknéző
Köldöknézőben jártam, rács
fogta az eget, hogy ne zuhanjon
rám, a sovány felhők eloldalognak,
lassít egy sebességcsökkentő tábla,
ilyenkor önmagunkkal szembenézni
semmiség. Mintha azt susogná a nád:
a beszéddel óvatosan bánj. Levest
osztanak a Blahán.
Alig szuszog a lepusztult állomás, fekszünk
egymáson, mint kidobott, rozsdásodó
sínek, nehezünkre esik a szeretkezés.
Szurokba mártott, száradó talpfák
fenyegetnek, szaladó gyík jelzi a veszélyt,
a tetőről leesik egy cserép, szakad
a vadszőlő kötele, szakad az ország.
Most már halálpontosak a szemkilövő
kökények kemény bogyói, lustálkodik
néhány üres pad a rakparton, veszekedik
két kecses gólya, maradjanak vagy
menjenek, elegük van, későre jár.
Számokat írogat a részeg falevelekre
egy morcos követeléskezelő.
Mi is sorra kerülünk, előkelő helyen
telelünk. Fázunk. Súlyos kérdés maradt:
mit tettek veled, meleg testű hazám?
*
*
Illusztráció: Ph. Nault