Fodor Miklós: A Létezők gyengéd, leheletfinom érintése

Hegyi-Botos Attila: Evangélium – verskötet
(Cédrus Művészeti Alapítvány és Kortárs Kiadó, 2021)
Az Evangélium (szélrajz tűző vízen) című versciklus értelmezése

„S mondd, te szív,
mihez kezdenél azzal
a tékozló, odaadó bőséggel?
Mint tartanád érzékeny
figyelmed csepp pálcáján
azt a sokaságot?
Színek örvényét, annyi
születő, átalakuló
formát, illatot?
Akár egyetlen nyüzsgő
nádast? Egyetlen lelket? (…)”
(Bőség)

„lebeg a hűs villózásban”

A természetben édeni otthonra lel, ott költőien tartózkodik az Én-Lélek, ihletettségét a természet, a termő Lét hangjává alakítja. „Jól megértjük egymást. / Leginkább fények s illatok nyelvein. / Ritkán szól emberi szavakkal, / de akkor igazán evangéliumi ízzel. / Inkább időzik magafeledt mozdulatokon. / Hol itt, hol ott villózik fel. De akkor egyszerre / idéz, szólít mindent.” (A nyelv tündére) Hegyi-Botos Attila költészetének főszereplői az Én-Lélek, a Létezők (az Élő Természet, Ég–Föld–Fény–Víz, az Ember és Kultúrája) és a Rejtekező, „villózó-lebegő” Lét.

Az Én-Lélek fogalmát azért használom, hogy jelezzem: a lírai alany szokásos, elkülönülő Én-formája alig jelenik meg; olyan gesztusokban fejeződik ki, melyek általános Lélek-gesztusoknak, sőt, akár szent rítusoknak is tekinthetők. „Szeretett mozdulatok. / Rítusaink. / Ég. Ahogy kitárulunk. / Föld. Ahogy összefutunk. / Kő. Otthonunk. / Szél és víz. Álmunk. / Fák. Szívünk rejtekei; / gyermekeid, gyermekeim. / a fák a mi vallásaink. / Illatozz, életünk oltára, / vasárnapi hajnal. / Most és örökkön / itt, ahol állunk.” (Rítus – A Kertész Imája) A költői Én első szinten egyfajta általános emberi Lélek-formával azonosul. Ez a lélekforma egy ősi lélek-állapotot idéz. Ebben az ősi állapotában a Lélek még szervesen illeszkedik a természetbe, még magától értetődő, hogy azonos vele, gyermeke, része, ha elkülönül is, ez ideiglenes állapot, nincs kiszakadás-jellege.

Az Én-Lélek a Létezőket elsősorban szemléli. E szemlélet szerető, ismerő, aprólékos figyelem és csodálat. Másodsorban gyengéden és leheletfinoman érinti, szeretettel simítja, maga is közéjük simul. Harmadsorban azonosul velük, beléjük költözik, átveszi nézőpontjukat, általuk láttat: az Élet alanyává válik. „Azzal az odaadással / bármi mozgásba / hozható. Műalkotások / sora: korok, kultúrák / rebbenhetnek föl / ezekből a lankákból, csillanó szőlőszemek / madárseregével. / Láthatnak / a te szemeiddel.” (Tükörtánc)

Az ihletetten szemlélt, költőien ábrázolt természeti Létezők létállapotát a látszólagos szilárdság fogalmával tudnám leírni. Azért látszólagos vagy felszíni a szilárdság-képzet, mert a szilárd érzékelhetőség mögött rejtetten mindig megjelenik egy dinamikus hatalom is, mely a Létezőket létezésben tartja, felmutatja, saját hatalmának jelenségeivé teszi, minden tovatűnő pillanatban újra- és újrateremti. Ezt a dinamikus hatalmat Létnek nevezem. A Létezők látszólagos szilárdsága mögött az Én-Lélek érzi-sejti-átéli ezt a termékeny–teremtő hatalmat. E szilárdság mögött rejlő dinamikus Lét-élményt egyrészt a tűz (gyúl, lobog, csillan, villózik) képeivel, másrész a levegő (lebegés, hullámzás, párállás, függönyszerűség) képeivel fejezi ki a költő. „Egy napraforgó sűrű / olajjal emelkedő feje. / Ahogy annyiszor, újra / áttetszenek a formák. / Milliárd sugárra gyullad, / lebeg a hűs villózásban. / Olvad mind. / Lélegzik, / hullámzik vele.” (Szikrázó udvar)

Az ember és kulturális tárgyai alig látszanak a tájban. Hegyi Botos Attila itt vizsgált versciklusában a növényi vegetáció elsődleges, benne az állatok másodlagosak, az ember szinte jelentéktelen, az Én-Lélek pedig arra törekszik, hogy illeszkedve simuljon, sőt, olvadjon bele a Létbe. A modern tudományos-technikai, megapoliszokra alapozott, a természetet tárgynak tekintő, azt kizsákmányoló és elszennyező embervilág és viszonyulásmód nem jelenik meg ebben a ciklusban. Amit ábrázol a költő, az épp az a fajta létérzékelés, létérzet, létgondolkodás, létsejtelem, melyet a modern világ elnyomni, elfeledni akar, hogy önmagát létrehozhassa. Az ábrázolt lírai Én a maga teremtette költői világban csak kevéssé avatkozik a létezésbe. (Az az olvasó benyomása, hogy a költő a valóságban is egészen hasonló módon viszonyul a természethez.) Alámerül egy tóba, kiül, kifekszik egy partra. „Beléd csusszanok, / sirálytollas, meszes / deszkákról a júliusi öbölbe. (…) Kiülök áttetsző / perceket pergető / testtel, sótól / szikrázó homlokkal. Elterülök, ahogy / e görögtüzű délelőtt.” (Stég a nádasban) Ellentétben a modern emberideállal, mely a természetbe durván beavatkozó, a természeti létezőket saját céljaira szorongás és hála nélkül átalakító embert emeli emelvényekre és pozíciókba, Hegyi-Botos Attila versvilágában az ember nem tesz egyebet, minthogy egyszerűen csak van, létezik, szemléli, érzékeivel befogadja, lelkére hatni engedi az élő természetet, a tájat, a közelit és távolit. A Mindenséget.

Az Én-Lélek elérzékenyül, megrendül, mert a Létezést csodának éli meg. E Lét-megrendültség akkor érthető igazán, ha a természetből kiszakadt ember civilizációs Lélek-állapota felől értelmezzük. Ez esetben e költészet fő meta-történéseként az önmagát eltávolodott létállapotban találó Lélek – eredeti-ősi, feledett Lét-állapotába való – katartikus visszatéréséről beszélhetünk. „Fáradtan, remegve rogy. / ’Nem vagyok méltó!’ / Vissza senki sem szól. Gyöngéden leöltöztetik, / végigmossák. / Kinyitják földig / hajló vonalaikkal / az elomló táj felé.” (A kilátás) Mindazáltal a civilizációból a természetbe történő visszatérés nem témája a verseknek. A lírai én már eleve ott van, ahova azért feltehetőleg valamikor vissza kellett térnie. A háttérben mindazáltal szükséges feltételeznem a kiszakadásból való visszatérést, különben nem tudnám jól értelmezni a megrendültség jelenségét.

A költői cél az aranykori, édeni, természethez közeli létérzet megélése és versekbe írása. A gyermek kiemelt szereplő ebben, mert ő még mindig, mindenhol otthon van. Valójában Hegyi-Botos Attila ebben a versciklusban végig a természetet egyfajta mámoros-ujjongva megélt édenként ábrázolja. „Mellkasod visszatartott, / csordultig telt májusillattól / duzzad: bíboréj akébiák, / gyöngyvirágok, citrusillat. / Menyegzői virágsátor. / Az az édes. Az az örökös, / torokszorító mennyfehér.” (Mézelő) „Tisztásom, életem – / égre gyúlt lótuszom.” (Zugliget, július) Nem jelenik meg ezekben a versekben a természet fenyegető, félelmet és általános szorongást keltő hatása, mely az emberből a fokozott biztonságvágyat és az e vágyra alapozott kultúraépítést erősen ösztönözte és ösztönzi ma is.

Az Én-Lélek a Létezőket alig-alig, és akkor is nagyfokú óvatossággal, gyengéd szeretettel, odaadó csodálattal érinti. Ugyanilyen jellegű azon érintés is, mellyel a versek az olvasó, hallgató lelkét elérik. A fény is ugyanígy érinti a létezőket. „Cserjéik közt a suhanó láb / rózsabogarú, aranyzöld zúgásban / épphogy csak érintve valahány fokot, / kőre roskadt, bokréta-terhű inak, ágak, / át-átderengő jelenvalósága / virágporfelhőin szikrázik.” (Azték gyöngy) Általában is a természetet mint szent mintát érdemes értelmeznünk ebben a versciklusban, melynek az ember azt a szerepet adhatja, felé azt a kívánságát közvetítheti, hogy Lelkét – döntően érzéseit – képeivel és kisugárzásaival formálja.

A létezők figyelmes, aprólékos szemlélete ugyanaz szeretne lenni, mint a Fény Létezőkön való pásztázása. A fény, a napsugárzás – mivel elsődleges az emberhez képest – mintájává válik a lírai Én-Lélek gyengéden érintő, pásztázó Lét-viszonyának. A hajnal, a fény első megjelenése, a létezők első végigpásztázása, megmutatása-megmutatkozása egyik kitűntetett időszaka ennek a ciklusnak. „Szegni pirkadat jércehúsát – (…) Fénnyel törni, színt vallani: / láttatni színről színre. / Járni-kelni csillámló / szúnyogfürtökkel, / átvágni csatakos csaliton, / tarlók parazsán: mezítláb a fény.” (Augusztusi határ)

Magához szólítja az Én-t a Lét – majd a Léttel azonosult Én-Lélek kiszakad, kizuhan a Létből – majd újra hívja őt a Lét. Újra és újra ez a ritmika történik meg minden versben. Az Én-Lélek időről időre elhívást kap, és ő enged a természet szelíd hívásának, ihletett-mámoros-szemlélődő-érintkező állapotba kerül, és megszületik a vers. A versek tanúivá válnak annak, hogy ez a szellemi-lelki-testi történés lehetséges, hogy a költő számára az átjárás kapuja a mindennapi Létből ebbe az ősi értelemben vett szakrális természeti Létbe adott, ismert, mint lehetőség nem zárul be soha. „Újra s újra / magához szólítja. / Hullámzó / szikratenger. / Alaktalan, / parttalan lebegés. / Majd vissza. Kiszakad, / zuhan, hűlt meteor / a mellkasra. Újabb / szólítás, csendülő / tér zúgó harangja.” (Egyérintő)

Az Én-Lélek beleolvad a Létbe. Ez a történés Hegyi-Botos Attila költészetének lényegi történése. A Lét-be olvadás történése olvadó érzelmeket, megrendültséget: a csodaszerűség élményét hozza. Mámoros létérzet alakul ki. Ugyanis az Én-Léleknek a Létbe való extatikus, önnön kereteit feloldó szellemi-lelki-testi belefeledkezése, belesimulása csak valamifajta varázslatosan álomszerű, vagy mámorosan ujjongó létállapottal érhető el. A Mámort a Létezők mögötti Lét villózó-hullámzó természetének sejtelmes érzékelése okozza és fokozza. A Mámor sötétlő oldala az Én-elvesztés, fénylő oldala a Létezőkkel és a Léttel való eggyé válás. „Mennyire kicsinynek, elveszettnek, / fojtogatón jelentéktelennek / tűnhetne mindez. Ha nem lenne / annyira mérhetetlenül tágas. / Hullámzó fénybogas, -ágas / e végtelenre nyílt varázslat.” (A pászta)

A létezőknek ezt a fajta ujjongva daloló, szakrális megmutatását egy bizonyos visszafojtottságból, elnyomottságból való fellélegzésként fogom fel. „Ujjongva köszönt / egy szeretett fatörzset, / egy pirosló hunyort. / Így indul. Hasad hajnalról / hajnalra. / Búg, hevül, repül, / ereget a kövirózsás / cserepekről egy újabb / tollas költeményt; / ég égről égre.” (Az égeresz galambdúcai) Mi az, ami a visszafojtottságot, az elnyomottságot okozza? Először is azt állítom, hogy a dinamikus Lét kettős természetű: sötét–fény, nincs-van, rejtőzik-megmutatkozik Ez a dinamikusan önellentmondó Lét-karakter teszi lehetővé, hogy e kettősségből az ember – szabadsága folytán – az egyik oldalt túlhangsúlyozza a másik rovására. Másodszor az állítom, hogy az ember feledő-visszaemlékező képessége, Létbe gyökerezettsége és kiszakadásra való hajlama nem egyenletes billegés kis ampitudóval: nem biztosított a Lélekben a gyökerezés–kiszakadás közötti kapcsolat egyensúlya. A jelen kulturális állapotát a Lét érző-élő karakterének feledése, tudatának elnyomása jellemzi. Ennek következtén a természeti létezők puszta használati tárggyá való átalakíthatósága és ezáltali lefokozása, mint hegemón természet-szemléletmód jött létre, és alkotott globálisan behálózó civilizációt. A Lélekben rejlő eredeti yin-jang karaktert egyoldalúsította a modern tudományos-technikai paradigma. Viszont a Lélekből az egyensúly igénye kiirthatatlan, tehát itt a civilizációs tudati nyomás és a Lélek belső érzete között ellentmondás és feszültség keletkezik. Hegyi-Botos Attila Evangélium (szélrajz tűző vízen) ciklusa és egész költészete az elfeledett, eredeti, ősi, természetes Lét-szemlélet élő-érző, azaz yin karakterének visszaintegrálását célozza. Ez a Lélek mélyén rejlő és személyen túli igény fűti a költői inspirációt elsősorban.

Amikor költői módon ábrázol az Én-Lélek, a Lét, a Létezők felől is néz, onnan is lát és láttat. A Lét és a Létezők maszkját veszi fel, általuk szól, őket bírja szóra. Ennek hatása az lesz, hogy a Létezés ködlő ragyogássá válik: a formák körvonalai hol elmosódnak, hol kirajzolódnak újra. Kialakul egy álomszerű, lebegő, hullámzó, otthonos létérzet, mely a gyermekkora emlékeztető módon egységben tudja-érzi magát a világgal. „S bár nem ringatja őket, / csak egy édes, isteni álom, / már csak így lát / súlytalan együttrezgéssel, / otthonos, ismerős ragyogással.” (Színek halrajai)

A Létezés ábrázolása sokszor illanóan álomszerű karakterű. Ez a Lét kettős természetéből adódik: Hullámzás és Villózás, Nincs és Van közötti folyamatos Cikázás, Vibrálás – az idő szürreális lényege, hogy felvillannak–elenyésznek újra felvillannak a létezők a végtelenbe nyúló pillanatok sorozatában, de ugyanez a keletkezés–elmúlás–keletkezés ritmika zajlik nagy időtávlatban is. A Van és a Nincs között ide-oda cikázva tartja fenn a Lét a Létezést a mikro- és a makro-időben egyaránt. Az ennek megfelelő létezés-érzékelésben a Létezők álomszerűen–illékonyan feltűnő-enyésző ritmikájúak lesznek, vibráló hatást keltenek. „Ezek a lebegő / apró színfelhők / úszhatnának egy csukott / szemhéj alatt (… ) Bont színről színre / míg villózó rajaik lebegnek, / megannyi fátylas ékkő, / kirajzó éden” (Színek halrajai)

A Lét megelevenítő karakterű, mert a Lét fogalma a Létezők mögötti dinamikus – teremtő, fenntartó, visszavonó – Hatalomra utal. A Lét az a megfoghatatlan, rejtekező, háttérből ható Erő, Dinamizmus, mely a létezőket létezésben tartja, élteti, melynek révén megnyilvánulnak a szemlélő számára. A Fény „villózik” a létezőkön. Ez a fényjáték analóg azzal, ahogyan a Lét lobbantja, gyújtja a Létezőket folyamatosan, hisz minden pillanatban ki is hunynak. Vibráló Létezőket érzékel az így érzékelő szem, mert a Lét, mint Dinamikus Erősugárzás és Erőhullámzás folytonosan cikázik Van és Nincs között. „Kámforozó – / cikázva villámló tűk. / Felszakadó cédrusfüggönyök, / égpillér ciprusok. / Rogyadozó citrusfelhők, / csillámló jázmin-, tajtékzó / loncfolyók.” (Zugliget, július)

Folytonosan felsejlik a Mindenség az Egyben, a távlat az itt-ben, az örök a pillanatban. A megcsillanó Fény minden létezőn érzékelhető – ily módon eggyé is válnak. A tükröződő felhők a tavon vagy a kút vizében a végletek között egységet hoznak létre a látvány révén. Föld és Ég Egy-ségbe kerül ebben a lebegő-villózó Lét-szemléletben, költői ihletett látásban: egyfajta teremtés, azaz szétválasztások előtti létérzet keletkezik. „Akkor még nem / vált el Föld s az Ég, / mondja az írás. / Ámde túl idéző íráson, / törődött időn: / ma sem válik el.” (Az égeresz galambdúcai)

„A tisztánlátás szerelmi művészete”

Három verset választottam ki az Evangélium (szélrajz tűző vízen) című ciklusból, hogy egyrészt szemléltessem az eddig elhangzottakat, másrészt, hogy felmutassam és átélhetővé tegyem ennek a sajátos és egyedi költészetnek a szerveződését, logoszát, illetve működésmódját.

A gondoskodás

Amikor felgyülemlik
az enyészet a vízben,
s a tisztító algafelhőkkel
is csak napról napra csökken
a látótávolság. Elmosódnak,
rejtetté válnak a paradicsomi
színek, fürdőző aranyhalai
a fénynek. Sem ítél,
se szembesít: fel ne sértsen.
Ma tobzódó tisztátalanságokat
dolgoz fel: itt aligha kivehető
mikroorganizmus a mennyei tett,
a tisztánlátás szerelmi művészete.
Titkon, s most is akárha
sziromról sziromra
bontva épít
szótlan türelme,
a gondoskodás.

A gondoskodás a Lét egyik alapviszonyulása a Létezőkhöz, az Élet egyik alapviszonyulása az élőlényekhez és környezetükhöz. Egyben egy szakrálisan is érintett szó a keresztény gondolkodásban.

Az enyészet, az elmúlás, a halál, az alacsonyabb életszintre jutás – fizikai fogalommal az entrópia – alapvető törvénye az Életnek és a Létezésnek. Az Élet lényege azonban éppen az entrópia egyetemes hatalmával szembeni felágaskodás és önszerveződés. Az elenyésző élők az Élet nagy folyamataiba vissza tudnak kerülni, könnyen át tudnak alakulni táplálékká és ezáltal életet fenntartó energiává. A gondoskodás épp ezt az átfordulást, az enyészőből táplálóvá válást tudja elvégezni. Ebben a versben ezen a szakrálisnak is látszó történésen van a hangsúly. Az enyészet zavarossá, átláthatatlanná tette a vizet, az „algafelhők” tisztító tevékenységet folytatnak a „tisztánlátás” érdekében.

Az enyésző élők elmosódottá teszik azt a kis világot, ahol eluralkodnak. Ami rejtetté válik a tekintet előtt, annak költői megnevezése: „paradicsomi / színek, fürdőző aranyhalai / a fénynek”. Ez a szemlélő nézőpontja. A költői többlet itt a paradicsom, az arany és a fény képeivel érkezik a versbe. E képek – paradicsom, arany, fény – szakrális tartalmat is hordoznak. Az emberi éden, a tiszta létöröm, béke, szeretetállapot megidézői elhomályosultak. Amikor egy természetes élő folyamatba bekerülnek kulturálisan-vallásosan is értelmezhető fogalmak, akkor az emberlét alapkérdései felé terelnek finoman. Látható-e ma az éden? Miért nem látható? Mi teszi zavarossá azt a kulturális közeget, melyen a látás keresztül hatolna, ha tudna?

Jellemző Hegyi-Botos Attila költői módszerére, hogy bizonytalanná teszi a cselekvő vagy nem-cselekvő kilétét. A versben megidézett nem-ítélés, nem-szembesítés így akár valamiféle egyetemes Lét-viszonyulás is lehet. Erről venné a mintát az Élet és az Életről – szándékai szerint – a lírai alany. Az ítélés és a szembesítés: agresszió, sértés még akkor is, ha a szándék jó, javító, tisztító, gyógyító. Ehelyett a tisztátalanságok megszüntetésére a mikroorganizmusokat hozza példának a vers. Olyan hatásokra utal, melyek rejtettek: nem láthatóak, nem is feltétlen tudhatóak az ember számára, mégis működnek. Lényegük valamiféle életszerelem. Ez motiválja tetteiket, melyek tisztuláshoz vezetnek idővel, és melyek megkapják a költőtől a „mennyei” jelzőt. A Lét, a Természet, az Életműködés szakrálizáló szemlélete, ennek következtén lelkeket szakralizáló hatása alapvető jellemzője ennek a költészetnek. Mindezt mindenféle felsértés, felkarcolás nélkül teszi, óvón–anyain–költőien gondozva a lelkeket, akik olvassák.

Az Életről, az élőlényekről való gondoskodás fogalma itt olyan tevékenységre utal, mely magában foglalja a teremtést, termő kibontakoztatást. Lépésről, lépésre, sejtről, sejtre, „sziromról sziromra” szótlanul, a legnagyobb, legnyugodtabb, legbékésebb, legtürelmesebb természetességgel. Így szereti a dinamikus, a van-nincs, a lebontó-felépítő Lét a létezőket, az élőlényeket, a lelkeket. Szerelemmel.

Csitt

Csitt. Jár egyre inkább
titkon, halkabban lélegzetnél –
meg ne rebbenj.
Szapora, önvádra hajló szív,
annyi álmodó,
mind sérülékenyebb
forma közt megeshet,
hevével akaratlan
vét lépést. Két mozdulat
között, lírai örömök,
akaratlan szépségek
szégyenébe fagyva,
magából kicsavarva áll.
El ne égj a ragyogásban.
Egy makulátlan pillanat
végtelen kiszolgáltatottságában,
milyennek látja süllyedő,
emelkedő fátylaid,
pihegő meztelenséged.

Valaki megjelenik, és mivel alig tudunk meg róla konkrétan érzékelhetőt, ezért szinte még azt sem tudjuk: ember-e, lény-e, esetleg valamilyen sugárzó-ragyogó angyal-e? Avagy kivetített önkép? A következőket tudjuk meg róla: van benne szenvedély; képes ezzel bántást is okozni – bár ez nem célja – azokban, akik nem vigyáznak, nem figyelnek jól rá; köze van a költészethez, esetleg maga is költő; bele van merevedve a szépségbe, és ez bizonyos mértékig szégyen is számára. Ha az önmagából való kicsavartságot próbálom értelmezni a vers logikája szerint, akkor arra jutok, hogy ezt a létállapotot éppenséggel a művészetbe való bevontság okozza. A művészet az, ami e rejtélyes jelenésből mintegy kilóg, művészien látó szeme az, amivel nézi a vers másik szereplőjét, akiről még kevesebbet tudunk meg, tehát bárki lehet, akár az olvasó is.

A vers alanya – a harmadik szereplő – látja ezt a megjelenő, angyalszerű lényt, ismeri is, hiszen tudja, hogyan érdemes hozzá viszonyulni ahhoz, hogy hatása a legtisztábban, legerőteljesebben és a leginkább Lét-szerűen érvényesüljön. Az első szabály, hogy annak, akinek közelébe érkezik, el kell csendesednie, sőt, még a mozdulatait is a lehető legteljesebb mértékben vissza kell fognia. Úgy kell figyelnie, hatni hagynia ezt az angyali lényt magára, hogy azt a hatást ne zavarja meg semmi. Ez az elvárt figyelem teljes mértékben megfelel annak a figyelemnek, melyet a költő vesz fel akkor, amikor a természeti létezőket figyeli, és a Létezők mögött rejtekező dinamikus nincs-van Létet is érzékeli. Az angyali lény, ha így nézzük, a Lét enyésző-építő hatását sugározza magából: segít lebontani a szennyeződéseket („El ne égj a ragyogásban” – figyelmeztet a beszélő arra, hogy itt égetés is történik a tisztítás során), segít építkezni is annak, aki, ami építeni képes. Ezért igényli a figyelem makulátlanságát és a maximális óvatosságot.

Az angyali lény ragyogó fénykörébe került, figyelő lélek lemeztelenedik. Külön válik a lélektől mindaz, amit magára szokott venni a mindennapi tevésvevésben, munkálkodásban, emberi kapcsolódásokban: szerepek, a létezőkhöz fűző érzelmek, értékítéletek, emlékek, vágyak, félelmek, döntések, bűntudatok stb. Mindezek átlátszóvá válnak az angyali lény ragyogó tekintetében, ebből következően ott állhat a Lélek pőrén és végtelen kiszolgáltatottságban. Ez az a (félve vágyott) szakrális időtartam, amelyben az Én újjászülethet, meggyógyulhat, hiszen Lelke (mély Én-je) kulturális-civilizációs rárakódásoktól, egyéni torzulásoktól tisztán állhat az angyali-művészies lény keltette Lét-ragyogásban.

Mértékegység

Életre hívni,
ami életre hívott.
Egy magányos est
hálájával felragyogni.
Lelked, mint pattanásig
feszült ágat oltani.
Felfoghatatlanul futni,
mégis majdhogynem állni,
egyre visszább húzódni
csillagok kohótüzébe.
Befelé nyílt szemekkel tágulni.
Hullámzó, hűs fényekkel
súlytalan lebegni.
Itt, hol a legkisebb
kifelé tett mozdulat
csupa tündöklőn
csobbanó nap,
s menyegzői virágzápora
a növekvő fékezés.

Úgy tűnik, szükséges a Léleknek elvégezni egy olyan gesztust/rítust, mellyel az őt teremtő hatalmat „életre hívja”. Úgy tűnik, Lét (dinamikus teremtő hatalom) és Lélek viszonya nem egyirányú, nem arról van szó, hogy a Lét működik saját természete, logosza szerint, a Lélek pedig ezt hagyja tétlenül: valamit tennie kell a Léleknek, hogy a Lét hatalma számára, benne működni tudjon. Ősidőktől fogva ez a szakrális cselekvések célja és értelme.

Egy ilyen Lét-fontosságú, Életre hívó tettet segít a magány, mely analóg az előző versben felrajzolt kulturális-civilizációs szennyeződésektől való letisztultsággal. Itt utalnék arra a lényegi jellemzőre, hogy Hegyi-Botos Attila Evangélium (szélrajz tűző vízen) című ciklusában a líra Én, a beszélő, szinte mindig egyedül van a természettel, alig-alig jelennek meg olyan élethelyzetek, ahol emberi kommunikáció lenne. Ebből következően ezt a természeti magány-állapotot miközben kifejezik, az olvasó Lelkében fel is idézik a versszövegek. A magányos Lélek-állapot mellett ugyanilyen fontosnak tűnik a „hála” érzése, mely egy visszatekintő (reflektív) szellemi viszonyulás: a Lélek köszönetet mond a Létnek a létezésért, nemcsak a sajátjáért, hanem mindenért. Ez az érzelem is végig jelen van a ciklusban. A hálatelt magány természetközeli állapotában ragyog fel a Lélek, azaz telítődik szentséggel. A természet, az „est” hálája elsődleges a költő megfogalmazása szerint – ezt veszi át, mint mintát, a Lélek. A Léthez, a Létezőkhöz, mint Mintaadókhoz való viszonyulás szintén a szakralitás lényegi vonása.

A lírai Én Lelkét, mint „pattanásig feszült” faágat oltja a Létezésbe. A beoltott ág képe fejezi ki Létezők és Lélek viszonyát. Ez az eddigi megfontolások alapján azt jelenti, hogy az Én-Lélek az önmagában érzett dinamikus teremtő erőt a Létezőkhöz szervesen csatlakozva erősíti fel, sőt, teszi önmagában élővé. Ez a Lét-helyzet a Lélekben hatalmas, két irányba húzó feszültségként jelentkezik: „felfoghatatlanul” fut, miközben áll, befelé koncentrál miközben „tágul”. A Létezésbe való beoltottság tudata egészen a „csillagok kohótüzéig” hívja vissza a Lelket, és mivel a csillagok hozták létre azokat az atomokat, melyek a Létezőket, benne az élőlényeket felépítették, ebből következően e kép az Eredet képe. A Lélek, amikor a természetbe oltja magát, amikor az ott ható, élő-éltető erőkkel és anyagokkal (a kettő végső soron Egy) találkozik, akkor magát szellemi és rituális értelemben az Eredet méhébe helyezi.

Megjelennek a hullámzás, lebegés, fény motívumai, melyek értelmezésem szerint mindenkor a Lét (dinamikus teremtő hatalom) Létezőkben való felismert, átélt hatására utalnak, és egyfajta szent mámoros állapotot jeleznek. Ezt a ritualizált-szakralizált Lélek-állapotot a „menyegzői virágzápor” képe koronázza meg. A Lélek a Létezőkkel való egyesülést menyegzőként (megtermékenyülésként, ihletődésként) éli meg, melyben a Lét áldása, öröme virágzáporként hull fejére, hasonlatosan a házasságkötési rituálékhoz. Mindez valamilyen értelemben „növekvő fékezést” jelez. Hogyan értsük ezt? Talán legkézenfekvőbb a „gyorsuló idő” visszafogására gondolni. A gyorsulás, a növekedés, a fejlődés fantasztikus, a korábbi időkhöz képest jelentősen elrugaszkodott tempója a modern tudományos-technikai korszak paradigmájában alapélménnyé és megszokottá vált. Noha ez a nagyvárosi, gyáripari, médiavezérelt létállapot ebben a ciklusban nem jelenik meg, Hegyi-Botos Attila világképét kutatva mégis azt mondanám, hogy e világkép logikája szerint a növekvő társadalmi gyorsulást, illetve lelki gyorsulásérzetet, csak növekvő fékezéssel lehet visszafogni, ha kint nem is, legalább a lelkekben; és erre szükség is lenne, mert az emberlét vészesen elszakadt eredeti, Létezésbe simuló érzésvilágától, Létre való ráhangolódottságától. A természettől való elszakadás lelki sebének gyógyíthatósága volna a Jó Hír, melyet a jelenbe hoz ez a költészet? Ez volna az „Evangélium”, melyet költői módon világba olt az érző szív?

Így ül ma itt a fűben,
ahogy mindig,
könnybe lábadt szemmel.
Megindult csöndben, ahogy
az Idők s a Mennyek Olvadása.
***************(Evangélium)