Ádám Tamás: Önkéntes, ártatlan áldozatok

Komáromi Gabriella Az apáca cipője és más történetek című könyvéről

Érdekes pálya Komáromi Gabrielláé: könyvtárosként kezdte, tanárként folytatta, közben belesett a gyermekirodalom birodalmába, ott is ragadt. A bölcsészdoktor irodalomtörténészként, kritikusként is kipróbálta magát, írt esszéket, tanulmányokat, jöttek a könyvek sorban. Egyik műfaj hozta a másikat. Szerzőnk négy évet szánt arra, hogy monográfiát írjon Lázár Ervinről, majd az özveggyel, az azóta már szintén elhunyt Vathy Zsuzsával képes albumot állított össze a Napkút Kiadónál. Az ismert gyermekirodalom-kutató Komáromi, Janikovszky Éva munkásságát is nagyra tartotta. Legutóbb megjelent könyvében is érinti ezt a vonulatot.

Új kötete, Az apáca cipője és más történetek egyáltalán nem lóg ki a sorból, nagyjából azt kapjuk, amire számítottunk, a műfaji kavalkád nem ér váratlanul: szépprózai írások, esszék, tanulmányok, riportok, kritikák, nekrológok. Ennyi műfajt egybefésülni nem kis teljesítmény. Szerencsére egyikben sem lelhető fel műfaji kavarodás, vagyis az esszé az színtiszta esszé, a széppróza ízig-vérig széppróza. Gondolati kapocs nélkül szétesne a könyv, megvan ez is: „Sohasem magamról beszélek, de mégis benne vagyok ebben a könyvben.” Szívszorító, amikor azt írja Komáromi Gabriella a fülszövegben: „Ez az utolsó könyvem. Bánatosnak illene lennem, nem vagyok az. Ráadásra is tellett. Ki hitte volna?” Nincs itt semmiféle kétségbeesés, pedig súlyos, visszavonhatatlan ténymegállapítást hallunk. Ízlelgetjük, talán fel se fogjuk.

A könyv Az utolsó vacsora című novellával indul. A bibliai történetet mindenki ismeri, ám az idézőjeleket látva gyanakodni kezdünk. Az első, verzállal szedett mondat feloldja a helyzetet: „TULAJDONKÉPPEN NEM VACSORA VOLT, HANEM EBÉD.” Egyébként ez a forma a szerző védjegye is lehetne, hiszen valamennyi írás így kezdődik. Szűkös ebéd lehetett, hiszen egy tányér levesre három felnőtt és négy gyerek jutott. Az ünneplőbe öltözött szereplők már jelzik, különleges alkalom részesei. A helyszín pillanatig kérdéses csak, máris egy kórházi ágy tűnik elő, amelyen egy középkorú, csontsovány férfi fekszik, „A közelben ott járt a halál.” Ebédidő: egy tányér vasárnapi húslevest hoz a nővér. És megy a tányér vándorútra, körbejár a kanál, a betegnek nem kell semmi. „Az asszony tudja, mit jelent, ha a haldoklónak már csak a szeme fehérje látszik.” Feszes dráma, lélegzetnyi csendekkel. Elfogy a leves, elfogy az élet. Napokig nem szabadulunk a hatás alól.

A következő fejezet elmélkedés a nyelvről, kimondott és kimondhatatlan szavakról, személyes hatásokról, értelmezésekről. Komáromi sose használ durva szavakat, ugyanakkor megérti, ha más ezt teszi, feltéve, ha indokolja a szövegkörnyezet. De az is sérti a fülét, ha ilyeneket hall: borzasztóan jó, iszonyúan szép, számtalan példával világítja meg a miérteket. Az oltás kiváltó okaként rémes járványokat sorol, néhol irodalmi példákat előhozva. Koronavírus, firenzei járvány, pestis, spanyolnátha. Elkerülhetetlen az oltás, de az oltakozás szó elkerülhető. Lenne. Oltakozókra vár a babakocsi is. A nagy kérdés, ki dúdol altatót.

Komáromit is foglalkoztatják a sorskérdések, az elmúlás, a halál. Nincs riadalom, nincs rémület, szelíden-keserű megközelítést érzékelünk a Megmaradt Áginak című szövegben: „Ó, HA MEGVÁLASZTHATNÁNK, milyen is legyen életünkben az a bizonyos utolsó ösvény, amikor már látjuk Kharón ladikját, és tudjuk, hogy ránk vár. Ha akar, ha nem, egyszer csak odaér az ember. Lehet ez az ösvény olyan, amin kitántorog a világból, pedig inkább elosonnia volna jó.” Szerzőnk egy barátság történetét mondja el igen sajátosan, irodalommal, filmekkel átszőve. Fellini, Szabó István, Kosztolányi. Fiatalon elképzelhetetlen a halál, és ahogy elpörögnek az évek, egyre: „Többet beszélünk az öregségről, és félünk tőle, ha akarunk, ha nem. Botor módon hisszük, hogy velünk sok minden nem történhet meg, s ha mégis, akkor majd csoda esik, megkerülnek az elveszett szavak, előkerül a múlt, megismer bennünket, aki elfelejtett.” És mielőtt végleg elkeserednénk, olvassuk a zárósorokat:

„Hogy a művészeti alkotásokat mégse áztassa könny, és ne fulladjanak nosztalgiába, azon három dolog segít: az irónia, a humor és kegyes hazugságként a remény.”

Mozartról egy hosszabb szöveget olvashatunk. Együtt halad egy valóságos és egy elképzelt Mozart. Hogy melyik az igazi, nehéz eldönteni, talán mindkettő: „Bécsi ösztöndíjasként Mozart nyomába eredtem. A Stemhans-dombon megkerestem, hol állt a ravatala, ahol testét 1791. december 6-án délután beszentelték… A halottaskocsi végigdöcögött a gyalulatlan deszkakoporsóval a Schulerstrassén.” Már megint egy temetési szertartás és maga a temetés. Visszafele pereg a film, eltolódnak az idősíkok, villanás a nagy zeneszerző élete, eljutunk a gyerekkorig. Eddig azt hittük, már mindent tudunk Mozartról, de tévedtünk. Komáromi az embert helyezi előtérbe, teszi ezt úgy, hogy a zseni magától értetődően megjelenik.

A Duna-parton, a Parlament közelében lévő holokauszt-emlékmű megrendítő erejű, tagadhatatlan. Hatvan pár vasból készült cipő, amelyek a víz sodrásának irányába fordulnak. Igaza van Komárominak abban, hogy kevesen tartják számon: az egyik pár cipő egy apácáé, Salkaházi Sáráé volt. A vértanú élete az áldozatvállalásról szól, Komáromit az ember, a jellem érdekli: „Az áldozatszerep, a küldetéstudat, az apáca cipője ott, a Dunaparton. Minden másra innen tekintek vissza. Akkor is, ha áldozatokat keresek a múltban.” Salkaházi letérdelt, széles mozdulatokkal keresztet vetett mielőtt a Dunába lőtték a nyilasok. „Mintha hálát adott volna azért, hogy áldozat lehet. Sejtette, hogy az lesz, imádkozott a ’nagy halálért’, sőt írásban is felajánlotta életét másokért. Megmenekülhetett volna. De meghalt azokkal együtt, akiket meg akart menteni.” Szóval az áldozatszerep.

Ha azt a címet olvassuk egy szöveg felett: Hidegvérrel, biztosan Truman Capote jut eszünkbe. A hátborzongató regény valós történetet dolgoz fel, brutális gyilkosság áll a háttérben, egy családot kiirtottak. Az amerikai gyilkosságot filmen is megörökítették. Ezt a címet kérte kölcsön Komáromi Gabriella, hozzáteszem, joggal, hiszen sok a párhuzam. Az alcím szerint A hetesi papgyilkosság ötvenedik évfordulójára íródott a mű. Mindkét szerző dokumentumokból építkezik.

A hetesi gyilkosság feledésbe merült, nem nagyon maradtak meg emlékeinkben. Márpedig Elie Wiesel szerint: „a felejtés még egyszer megöli az áldozatot.” Erre a pillérre épül Komáromi emlékezése. Muszáj emlékeznünk. Egy kiskatona volt a tettes, és hihetetlen eszközzel végzett az áldozatokkal, kegyetlen fegyverré lett kezében egy ártatlan ostyasütő. Megrázó történet, ráadásul hajdanán Komáromi Gabriella hitoktatója, Hollós Béla volt az áldozat. Somogy megyében szolgált.

A sekrestyés fia, Répási Tibor gyerekként bejáratos volt a paplakba, ismerte a terepet. Magas termete és viselkedése miatt kilógott iskolatársai közül. Sunyi, hallgatag, visszahúzódó, álmodozó, ugyanakkor belső feszültséggel teli srácként élte az életét. A katonaságnál fejtette ki bajtársai előtt: csak az lehet boldog, akinek sok pénze van. Szabadsága idején ennek szellemében indult útnak, hét forint rejtőzött a zsebében. Kifeszítette az ablakrácsot, várakozott, elérkezett a pillanat, amikor hűvös fejjel gyilkolt. Négy szivar és százharminc forint lett a zsákmány. A tárgyaláson nem mutatott megbánást, akasztás lett a vége. A humánum azt mondatja velünk, értelmetlen a halálbüntetés, de ilyen szörnyű eset után kinek nem fordul meg a fejében az ellenkezője. Néha hitetlen a hívő is, és a hitetlen is hívő. „Ez a hetesi gyilkosság a mi kis ’Hidegvérrel’-sztorink.” Fájdalmas sztorink.

A továbbiakban könyvekről ír Komáromi, elsőre mindjárt norvég meséket vesz górcső alá, méghozzá a Háncsvirág című összeállítást. „Álesundnál láttam háncsvirágokat. Azon sem csodálkoztam volna, ha a fjord partján lánnyá változnak. Napnyugta után eszembe is jutott, lehet, hogy trollokkal is találkoztam. Éltek bennem a norvég mesék, velem voltak.” Egymáshoz simulnak a sorok, kedvünk lenne ismét meséket olvasni. A mesékről a legtöbb felnőttnek megvan a véleménye, de hogy pontosan mi az, nem biztos, hogy elsőre sikerülne meghatároznunk. Szerzőnk tudja a választ: „A mese élni segít, ebben áll a halhatatlansága.”

Fűzfa Balázsnál meg kell, hogy álljak. A kiváló irodalomtörténészt nem kell bemutatni az irodalom labirintusában. Ezúttal a Szemben a valósággal című könyvéről ír Komáromi. Egy előadás-sorozat hozadéka a kötet, rengeteg kiemelkedő költő, író neve bukkan fel különféle összefüggésben. Nem habkönnyű olvasmány, „erősen haladóknak” ajánlott, de valószínűleg megéri nekifeszülni. Fűzfa eredeti gondolkodó és merészen őszinte. Fűzfa Balázzsal sose találkoztam személyesen, mégis van kapcsolódási pont, ugyanis ő szerkeszti néhány éve a már sajnos egyre ritkábban megjelenő, visszanyesett Palócföldet. Azt a míves folyóiratot, amelyben vagy negyven éve először publikáltam. Azóta szinte minden számban megjelentem, kivéve az utóbbi időben, mióta haldoklik a lap. Szurkolok a szerkesztőnek, a Palócföldnek, az irodalomtörténésznek.

Megelevenedik Ljudmila Ulickaja alakja is egy trilógiában. A Németországban élő kortárs orosz írónő munkássága túlmutat egy átlagos életpályán, műveit több rangos irodalmi díjjal tüntették ki. Ulickajáról azt tartják, hogy a tizenkilencedik századi klasszikus orosz irodalom és regény hagyományainak folytatója. Kritikusai és saját maga szerint is igazi műfaja nem a regény, hanem a rövidebb elbeszélés, novella. Komáromi első olvasmányélménye a Médea és gyermekei volt; egy életre beleszeretett, tolsztoji, turgenyevi mélységeket emleget. Én is besoroltam az olvasásra váró könyveim közé.

Janikovszky Éva kamaszkori naplója megjelenése idején nagy figyelmet keltett, itt tárta nyilvánosság elé például, hogy mi volt az eredeti neve. Komáromi elemzése segít az eligazodásban, és azon is eltöprenghetünk, megfelelő polcra helyeztük-e az írót eddig. És Lázár Zsófia Ne vedd el tőlem az eget című remek könyve is terítékre kerül. Ez is, mintha napló lenne, melyet önmagának ír az ember. Nyilván a teljesítmény számít, s nem az, hogy mit tettek, s kik az ősök, de tudnunk kell, hogy Lázár Ervin lánya a szerző. Véletlenül azon a csöppnyi településen, Felsőrácegresen vettem családi házat, ahol Ervin iskolába járt. Azóta is keresem a Négyszögletű kerekerdőt.

Befejezésül a Koszorúk című fejezet; gondolhatjuk, mi jön: Bertók László, Veress Miklós, Vathy Zsuzsa, Pomogáts Béla, Kabdebó Lóránt sírján betűkoszorú.

Komáromi Gabriella minden szava hiteles. Biztos kézzel ír, az irodalom, a művészet viszonyítási pont számára. Ehhez képest méri a távolságot. Nehezen fogadjuk el, hogy ez az utolsó könyv. Sokáig lapozgatom majd, újra meg újra.

Komáromi Gabriella: Az apáca cipője és más történetek (Savaria University Press, Szombathely, 2025)