Teleki Bálint: Egy kiállítás apropóján – reflexiók egy 2005-ben megjelent verskötetre

hűlt nyomokba lépsz
a múlt kifogy
hátad megett
két kezedben elfér a jelen
tenyeredbe rejted
hogy őrizd s
elereszd
visszavárod

(Társam mindig XIII/3.)

Az óév novemberében volt megtekinthető az Országos Idegennyelvű Könyvtár kiállítótermében Kovács katáng Ferenc „Betűk és formák” című kiállítása. A kiállítás a szerző egyes grafikáit és verseit párosította össze, „7+1 lépésben”. A látogatók a képek mellé nem csupán egy-egy verset kaptak, hanem a verset tartalmazó köteteket teljes terjedelmükben megtekinthették. Ez a cikk nem erről a kiállításról fog szólni. Ugyanakkor a kiállítás apropóján tartom érdekesnek az egyik érintett műre, az eredetileg két évtizeddel ezelőtt megjelent „soha ne kérj bocsánatot” című verseskötetre reflektálni néhány gondolat és érzés erejéig.

Már maga a cím rendkívül izgalmas. A csupa kisbetűvel, központozás nélkül otthagyott gondolat (életbölcsesség, szentencia?) üzenetét tekintve szembehelyezkedik a keresztény európai kultúrában bevett viselkedési normákkal, sőt lelkiséggel, egyben mindannyiunk neveltetésével. A bocsánatkérés fontos része a bűnbocsánathoz vezető útnak, miért ne kérjünk hát bocsánatot? Még érdekesebbé válik a dolog, amikor végigolvasva a kötetet rájövünk, hogy az első verset leszámítva a mű ehhez a gondolatisághoz nem közvetlenül, hanem nagyon csavaros módon kötődik. A mű meghatározó szava ugyanis a „társak/társam”, tehát semmiképpen sem a címből következtethető aszociális világlátás, hanem annak ellentéte, a kapcsolódás mikéntjei vannak reflektorfényben a kötet teljes terjedelmében.

Társak voltak, Társak délen, Társak északon, Társam mindig – erre a négy fejezetre tagolódik a könyv, amelyek közül a második kissé kilóg nem is annyira a konkrét kötetből, hanem a szerző életművéből. A múltba, jórészt holtakra emlékező „Társak voltak”, a Norvégiában eltöltött időt idéző „Társak északon” és a hitvesnek, az örök szerelemnek írt „Társam mindig” mellett ugyanis felbukkan ez a negyedik, a „Társak délen”, amely lapjairól már-már mediterrán napsütés verődik vissza, megtörve a nyírségi-norvégiai szürkésfehér telet. Itt – bár ez jelen sorok szerzőjének szubjektív benyomása – de a marosvásárhelyi születésű, viszont francia íróként ill. költőként világhírűvé vált Lorand Gaspar „Az anyag negyedik halmazállapota” című verseskötetével fedezhető fel erőteljes párhuzam – egyébiránt az északi motívumok helyenként az utóbbiban is megjelennek.

itt az évek ólomlábon járnak
olajfák alatt rozsdáll az idő

különös fények
árnya-boga közt
keletről fakadó szél
szövi verseim
nádhúron zeng
s a csúcsokon át
nyugat felé bukik

(Társak délen II.)

A „soha ne kérj bocsánatot” egyik igazán érdekes vonása, hogy a szerző első verseskötetei közé tartozik, amelyet azóta számos további követett. Előtte is aktív volt irodalmi és képzőművészeti területen, de a kötet születése idején elsősorban drámák, novellák és műfordítások (többek között az irodalmi Nobel-díjas Jan Fosse norvég író műveinek magyarra való átültetése) kapcsán volt ismert. Azóta jelentősen bővült lírájában változatlanul megmaradt a természetnek és az élet apró mozzanatainak az a mérnöki precizitású, ugyanakkor nagyon is emberi szemlélete, amely már ezen kötet kapcsán is kiütközik. A központozásmentes realizmus ez, amely a szerzőnek azóta is sajátja, az a fajta skandináv líra, amelyet idehaza szívesen egybemosunk a posztmodernnel, pedig alapvetően csak a letisztult formák szikár tisztelete jelenik meg.

A versek szerkezete a köteten belül erősen divergál. Többségben vannak az aforizmatikus tömörségű rövidebb versek, a hosszabb szabadversek, viszont ezek sorát időnként megtörik olyan szóképversek, amelyeknél a gondolattolulás egymást gyors egymásutánban követő kifejezések már-már szerkesztetlennek tűnő tömbjében tárul a szemünk elé. Ez a fajta vizualizáció többnyire a kimondottan nominális stílusú versekre jellemző itt, József Attila-i automatikus írássá formálva a gondolatmenetet. Szintén előfordul, nagyrészt a „Társam mindig” szerelmi költészetében, hogy a megszólalók egymásra reflektálva beszélgetnek, néhol gunyorosan feleselnek, amely egy sajátos párkapcsolati dinamika könnyen átérezhető mindennapiságával hozza közelebb a verset az olvasóhoz.

Addig örülj
szól a fiú
míg hozzád
nem írok verset

Örülj, amíg engem látsz
szól a lány
és olvas tovább

Ez neked vers?
Vágja földhöz az írást
s az élet megáll.

(Társam mindig IX.)

A „soha ne kérj bocsánatot” kötet 2005-ben íródott, de semmit nem veszített érvényéből az évek alatt. Az a fajta tiszta forrásból táplálkozó líra ez, amelyet csak őszinte emberek írnak őszinte embereknek. Tartozunk még a válasszal arra, hogy a kötet címe végső soron hogyan is kapcsolódik a kötethez magához? Nevezzük rendezőelvnek, amely az emberi kapcsolatok mindennapi valóságának egy kontraposztja. Nem vágyott állapot, csupán az elménken átfutó bűnös (vagy csupán bűntudatot keltő?) gondolat, amelyet a talán túlságosan is sokszor bocsánatot kérő emberek éreznek magukénak, de legfeljebb egy címadásnyi időre.

(A kötet 2005-ben, a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg.)