február 22nd, 2026 |

2650 – Marton Árpád, Vass Tibor, Végh Attila

Marton Árpád

A galambok holtteste

Nem bírom.
Galambtetemek mindenhol.
„Miért nem mosolyogsz?” – kérdik.
Hát pont ezért.
A galambtetemek mellett elmenő
részvétlen közöny miatt nem.
Hogy minden utcasarokra jut belőlük egy.
És még csak el sem éri az ingerküszöböket.
„Csak egy darab eltakarítandó hulladék.”
– Isten egy teremtménye.
Isten lélegző,
lépkedő,
létező teremtménye.
Talán maga Isten nem lélegzik,
lépked,
létezik,
Ha engedi,
hogy undorral az arcunkon elmenjünk
A galambok holtteste mellett.

Profán ígéret

Jól megfér egymás mellett a temetőben
A materialista credo és a Feltámadunk ígérete.
Részecskék és pax.
Csak a szegény kőkatona,
Ő tudja, mi az igazság
A kettő örök döntetlenre ítélt harcában.
Ő tudja, de hallgat.
Hallgat, mikor a borostyán szövevényes
spiráltakarásba vonja egykorvolt délceg alakját.
Hallgat, mikor leveleitől megfosztva
Kopasz bilincs csak a futónövény homokkő testén.
És hallgat, mikor mosolyt hímez szája köré
a gyér januári napsütés.
Hallgat, s én menekülnék ettől a hallgatástól,
az atomok cinikus szétesésétől,
Az egykorvoltak találkozásának soha-ígéretétől.

Egy marék tiszta víz

Álmomban összeszedtem minden bátorságomat
És feltettem a kérdést, amit rég fel akartam:
„Hiszel Istenben?”
Azt válaszoltad: „Az ördög.”
Aki miatt minden van.
Akinek a műve látható.
De azért hiszel Istenben.
Engem ez olyan megnyugvással töltött el,
Mint tiszta vizet tenyerembe merve
Arcomhoz érinteni.
Múló állapot.
Ujjainkon átszűrődik a fény.

Az éjszaka nevében

Ha azt gondolom, hogy könnyebb lesz, ha kitépem,
hogy felszabadulok, tévedés.
A kitépés fájdalma még annál is nagyobb csata,
mint amilyeneket vívtak Flandria földjein.
Az éjszaka csak hallgat szigetelő felhőivel.
Te is hallgatsz.
Érzed, hogy ott motoszkál benned, kimondásra várva az,
ami oly üressé, súlytalanná teszi a lelked.
Inkább legyen súlya.
Súlya az örömtől, súlya a sós könnyek
(nem műanyag) zacskóitól.
Miért nem ünnepelsz?
Szinte szentségtörés egy ilyen esten a csended.
A boltok sötétsége.
Az utcák szűkszavúsága.
Miért nem zsibongsz?
Miért nem táncolsz?
Miért nem énekelsz?
Miért nem törsz törvényt?
Az éjszaka azonban nem válaszol.
Az ünnepnek vége.
Valószínűleg komolyan vette a mondást:
„Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.”
Ha más nem, az éjszaka még a kevés bölcs
egyike a világon.
Hallgat.
Őrzi a titkát.
Nem megméri.
Isten vonalzója úgyis hosszabb a miénknél.

A hallgatás oka

Temetőkövek voltak hajnalban
Az ablakom alatt.
Rőtszürke volt az ég.
Ki akartam ásni a Monarchiát,
De félúton fagytak kezeim
A történelem bugyraiban.
Segíts nekem megérteni
Miért a kettészakított kép árán?
Miért van bokorral fedve
Az épphogykiálló sír?
Miért, hogy huszármosolyod csak elképzelt,
És miért, hogy tényleg senkisem emlékszik
arra aki a sírbanrothadtel?
Miért a keserű víz a torkomban
Lenyelt mártírkönnyeim íze
Semmi
A kiontott vérek bűzölgő loccsanatához képest
Mondd, miért a Égő Áldozat
Hol volt Sobiborban a Salom?
(Nem tudott átjutni a szögesdrótokon,
De ott könyörgött körülötte hófagyként)
És mondd,
Miért hasonlítasz
Terád akiről azt hiszem,
Talán közöm volt hozzám a talánvolt előző életemben
És mondd,
Miért hogy a Föld már előre kiparcellázza neked
Utolsó metrómegállód helyét
A kövek tapsa hallgat éjjel

Vass Tibor

Semlény az Aranyon

Kettőezerhatszázötvenben messze több hal lesz
a Szinvában, mondja anyám az Aranyon.
Keszeg, kárász, bodorka,
anyám messzelátó és ért a halakhoz,
lesz több belőlünk is, vérünk az éveken,
éreken átszivárog, pikkelyes bőrünk örökül jut,
hordják arcaink leszármazott halevők.

A mi erhá összeférhetetlenségünk lesz kulcs
a túléléshez, a te ellenanyaghiányod,
mondja anyám. Kikísérletezik rajtunk,
s utódainkon, amit csak lehet, nekünk köszönhetően
nem lesz betegség semmilyen az embereken,
se rajtuk, se bennük, nem okoznak bajt,
semmi rosszat egymásnak, béke lesz és fájdalom
nem ismert semmilyen,
messze tovább él mindenki, mint hal a vízben.
Anyám feltalálja a világbékét az Aranyon.

De nem csak az Arany környékén, fiam,
mindenhol béke lesz kettőezerhatszázötvenre.
Hogy miért pont akkorra, azt ott értem meg,
ahol összeszámoljuk a kábé két év alatt
Rakacáról, Tiszalúcról hozott keszeget, kárászt,
bodorkát, anyám pontos jegyzeteinek
köszönhetően játszi könnyed az összesítés.
Vajon honnan tudja a kettőezerhatszázötvenet
előre. Anyám összefüggést lát bodorka
és badarkája közt, ért a halakhoz, ül sokszor
a Simsonon apám mögött, amikor Rakacára
megy, ülünk sokszor a Skodában, útban
Tiszalúcra. A koránkelést nem szívelem,
az utat odáig és az ottlétet igen. A szárcsák
hangja, látványa szív-elem, feltölt sokáig.
Hajnal négykor indulni kell, akkortájttól
van értelme a horgászatnak. Akkor is ott kell
lenni, ha nem történik semmi, a szárcsákat
felzavarjuk, nem jönnek vissza elemeim
tölteni, a hal nem kap, eseménytelenül telik
az idő. Nem úgy az Aranyon, ahová ugyan nem
horgászni, hanem halbámulászni járunk, bámulászni
lehet a halakat a Szinva nem fedett részeinél.
Időzni főleg az Aranyon időzünk a Szinva felett,
bámulászunk keszeget, kárászt, bodorkát, anyám
ért a halakhoz, tudja, melyik micsoda. Elhiszem,
amit mond, anyámnak mindent elhiszek,
az aranyhalakról szóló meséit is, melyeknek
az a tanulsága, hogy ne kívánjunk túl sokat,
mert a túl sok kívánság vesztünket okozhatja,
ahogy akár okozhatta volna halszáj, akarom
mondani hajszál híján az erhá összeférhetetlenség.

Anyám az Aranyon nem egyszer elmagyarázza,
bevéseti velem a rhesus izoimmunizációt, otthon
tollbamondja párszor, ne tévesszem írását. Szeret
az Aranyon eredetmagyarázni, az evolúcióról
a halak és a teremtés összefüggésében, fölhozza
Toldit szárcsástul, Miklós eszi a tojásait, ó,
a fészekrabló, enne inkább napkeltekor keszeget,
kárászt, bodorkát, akár kettőezerhatszázötvenet is,
meg se kottyanna hiányuk a vizeknek. A miénk
megkottyan, ha mi már nem leszünk, fiam, utolsó
túlélői a rhesus izoimmunizációnak, erősek vagyunk,
akár Toldi a szárcsatojásoktól. Nézd, az ott pisztráng,
mutogat anyám, idáig nem szoktak leúszni, most
valamiért mégis, és lám, ott a párja is, talán tudják,
hogy mi is csapatban érkezünk, bámulászni kettecskén
az Arany-partról a halfauna-fickándot. Hirtelen kivetik
magukat a partra készakarva. Nem is mozognak.
Ha megtudnánk, önuszonyaikkal miért vetnek véget
az életüknek, nem lenne kívánságunk, hogy éljenek
tovább, legalább kettőezerhatszázötvenig.

Végh Attila

Virrasztó Jenő szomorú, boldog útja

Az ajtó kitárult, fény gyúlt. Az út innen lefelé visz. A lipótvárosi bérház szűken kanyargó pincelépcsőjén botladozva Virrasztó Jenőnek eszébe jutott Orpheusz, aki a világ összes szerelmesének kollektív tudattalanjában ugyanilyen bizonytalan léptekkel szállt alá az öröklét grádicsán, hogy a nőt, akit szeret, önmaga legsötétebb mélyén találja meg, mert ha ez sikerül, és a néma, időtlen füstlétből kimenekített Eurüdikével megint ott sétálhat, ahol először találkoztak, Apollón szent ligetének mérgeskígyók lakta, de a zene szellemének szentelt sétaútján, akkor a Nap égi útjának megint lehetne értelme, mert a fény, amely a földre rajzolja az ember életét, a titkok éjszakájával telne.

„Vajon én miféle szerelmet keresek?” – terelte kevésbé avítt irányba gondolatait a költő, megérezve a bántó porszagot. De a költői merengésnek most vége szakadt, mert a látvány, ami elébe tárult a lépcső vaskorlátját eleresztve, a pince betonpadlatára toppanva, brutális volt. Könyvek tömegsírja. Papírba, nejlonba csomagolt kötetek egymás hegyén-hátán, szépirodalom, filozófia, művészeti albumok, amelyekre nem volt kíváncsi a kor. Virrasztó majdnem sírva fakadt.

A pince a Horhos Kiadó raktára volt. Gyetvai Szilárd, a könyvkiadó vezetője gyerekkora óta ebben a házban lakott, és amikor úgy döntött, hogy fiatalkori álmát megvalósítva beleveti magát e nemes szakmába, a ház összes lakójától megvásárolta a régóta használaton kívüli szenespincéiket, és a rácsokat meg dróthálókat lebontva a teret egybenyitotta.

Évtizedek óta ide hordták le a halott könyveket, amelyek megszülettek ugyan, de minek. Sokan közülük még eredeti nyomdai csomagolásban várták a feltámadást. Virrasztó megborzongott a hibernált csillagtérben. Magát kereste. Pontosabban a saját könyvét, mert Gyetvai rátelefonált, hogy a görög mitológiát tárgyaló esszékötete remittendáit hazaviheti, ha akarja. Mellette még vihet, amit akar. A maga részéről – tette hozzá Szilárd – befejezte, nem bírja tovább sem pénzzel, sem lélekkel a harcot. Negyven éven át csinálta, belefáradt.

Mindez a huszonegyedik században történt, amikor az írók és a Horhoshoz hasonló kiadók még neki-nekirugaszkodtak a reménytelennek, mert valami furcsa hittől vezérelve még fontosnak tartották, hogy a szellem ne hallgasson el, hogy még a világ végére érve is, az interneten makogó analfabéták társadalmában is – amelynek már értelmiséginek mondott tagjai sem képesek központozni egyre primitívebb mondataikat, melyeket a digitális álvilágba okádnak idióta ábrácskákkal megspékelve –, hogy tehát még ebben a szánalmas korban is legyenek néhányan, akik emberi módon élnek, gondolkodnak és írnak, még ha az ő könyveiket nem is veszik át a piacról élő, tehát olvasóikhoz lassan, de biztosan hozzáhülyülő könyvesboltok, mert itt, az út végén, a sötét raktári porban is sokkal jobb a levegő, mint odafönt.

Virrasztó fúrta előre magát az irdatlan labirintus járataiban. Saját kötetét nem találta, de összegyűjtött mindenfélét. Már nem volt szomorú. Öntudatosan, mélyen beszívta a port. Mostantól minden lélegzet az utolsó.