Suhai Pál: Európa, ó! (Levélfa, 7.)
Drága jó Hubám! Köszönöm kultúrtörténeti szemléletünk látószögébe vont nagy lélegzetű Európa-értekezésedet. Természetesen a Levélfára valónak gondolom, ennek máris csúcshajtása lehet. Amit barátságunkról s ennek szükségletéről mondasz, hogy időnként le is szögezzük, nem vélem ördögtől valónak – hajlandó vagyok hozzá a magam kalapácsát máris előkészíteni. Már csak azért is, mert nagybecsű írásodról, ennek szellemiségéről, értékrendjéről természetesen én is rendelkezem mondanivalóval. Kizárólag baráti alapon. Talán nem helytelen, sőt, megbecsülésem jele, ha ezeket most nem hagyom szó nélkül. Néhány állítását róluk alkotott felfogásommal egyetemben idézni is fogom. Ahogy ezt a következő kis kresztomátia mutatja is.
– Európa kereken fél évezrede létrejött kulturális-civilizációs alakzatáról, „amely máig egyfajta mintaként szolgál a világ többi része számára”. (Egyetértőleg citálod.) Nos, ebben a kijelentésben („mintaként szolgál a világ többi része számára”) én a fehér ember hübriszét látom, amely a gyarmatosítás alapja is volt – különféle kiadásaiban mind a mai napig. Erről ilyen-olyan leveleimben sokat értekeztem, itt csak éppen utalok a Bábeli adósságok egyik levélrészletére: „Európa s az atlanti világ […] még mindig ábrándokban ringatja magát: a kolonializmus korára jellemző kivételezettség és kivagyiság illúzióiban. Pedig már rég elmúltak azok az idők, amikor a Nyugat egyedül szabhatta meg a világ beszédmódját. Különös, hogy erre éppen napjaink globalizmusa idején kell ráébrednünk. Az univerzalizmus csődjére. S micsoda kilengések közepette.”
– „Korunk Európáját […] nem érdemes a napi politikai események által aligha meghatározható szemlélet alapján vizsgálni, mert e látásmód a legkevésbé sem »közös«, ill. állandóan változik.” A magam részéről, veled ellentétben, kedves Hubám, nem gondolom „a napi politikai események változó szemléletét” kiiktathatónak, hiszen éppen ebben, a napi párbeszédben, a különböző vélemények folyamatos konfrontációjában lehetséges csak az általad s részemről is hőn óhajtott „közösnek” a kimunkálása. Lányi Andrást idézhetem a Bábeli adottságokból: „Ha a szabadságot nem az egyén természetes állapotának tekintjük, hanem a személyközi érintkezés meghatározott minőségéhez kötött kommunikációs teljesítménynek, akkor elkerülhetetlen, hogy e minőségi vonásokat, azaz a szabadság morális feltételeit beemeljük a ››jó‹‹ társadalom fogalmi meghatározásába, beismerve ezzel, hogy politika és erkölcs illetékességének következetes különválasztását nem tartjuk kivitelezhetőnek (Dewey, 1981). Az emberek csak egymást tehetik szabaddá. Az ehhez nélkülözhetetlen szolidáris magatartást ösztönző intézményes feltételek előállítása a politika feladata – nem több és nem kevesebb. Ilyen feltételek: a társulás önkéntessége, a megegyezés kényszermentessége, valamint a kölcsönösség elvének érvényesítése .”
– „Emberi értékeink például az emberi jogok: az egyén (személyes és politikai) szabadságát deklaráló, garantáló (szavatoló) alkotmányban rögzített jogok összessége.” Ezzel persze önmagában semmi bajom, de „az emberi jogok” számomra sokkal inkább kötelességek foglalata. Kötelességek a Másik iránt. Lányi (ismét rá hivatkozhatom a Bábeli adottságokból) „meglehetős vehemenciával támadja az egyéni szabadságok függetlenségének és egyenlőségének napjainkban uralkodó felfogását, mint olyan nézetet, amely éppen az egyéni különbségeket (a másságot) képtelen tolerálni, vagy csak észrevenni akár. (»Mindenki egyenlő.«) Ti. a szabadsághiányban. Ezzel már le is csúsztunk a »medvetáncoltatás« szintjére. Lányi merőben mást mond. Szerinte a szabadság társas kategória: csak annyira lehetek szabad, amennyire a Másik ezt számomra segítőkészségével és odaadásával lehetővé teszi. S én ugyanígy. »Ha az ember célja a másik ember – szabadságának letéteményese –, akkor mérhetetlenül többet kell a másiktól akarnia, mint háborítatlanságot céljai követésében. […] A szabadság törvénye nem emberi jogainkat mondja ki, hanem egymás sorsáért viselt elháríthatatlan felelősségünkre figyelmeztet. «”
– Most tanulmányod két idézete következik, Hubám. Először Bibó Istvántól: „…a nemzetállam éppen akkor és azáltal ad indítást a különböző nacionalizmusok számára, amikor részben és teljesen szakít az önrendelkezési joggal, azzal az elvvel, mely a nemzetek mint közösségek számára a létüknek alapjául szolgáló szabadságeszmét testesíti meg. Az önrendelkezési elv tehát nemcsak hogy nem okozója a nacionalizmusnak, hanem… egyetlen reális ellenszere azoknak az uralmi, alávetettségi és félelmi állapotoknak, melyekből a nacionalizmusok születnek: ugyanaz az önrendelkezési elv, mely létrehozta a nemzetállamokat, egyben különösebb nehézség nélkül meg is tudja oldani azok konfliktusait – ha alkalmazzák.” (Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai, in Válogatott tanulmányok IV., Magvető, 1990.) A másik állítás Komoróczy Gézára való hivatkozással fogalmazódik (Komoróczy Géza: Meddig él egy nemzet, Kalligram, Pozsony, 2011): „Nemzetközösségnek kell a nemzetközi jog érvényével óvnia a népek, nemzetek felségjogát, szuverenitását, önrendelkezésének jogát. Csak e módon garantálható a szabad nyelvhasználat, ill. politikai unió biztosíthatja csak a térségben a társadalom, gazdaság és természet hármas nagyrendszerének fejlődését.” Az előbbi két kitétel között némi ellentmondást látok, Hubám. S rögtön hozzáteszem még: történelmi tapasztalatokon edzett „gyanakvó természetem” jobban hisz Bibó „nemzeti önrendelkezésének”, mint az ezek fölött gyámkodó, a „nemzetek felségjogát” állítólag óvó „nemzetközösségnek” és „nemzetközi jognak”. Miféle szuverenitás az, amely fölött másnak felügyeletet kell gyakorolnia? Legföljebb e szuverenitás elemeinek átengedéséről értelmes beszélni, nem?
– Végül még egy, Papp Sándor könyvére visszamenő idézet (Temetnünk kell-e Európát?, Pannon Egyetemi Kiadó, 2016): „A nyugati civilizációt nem a többi civilizáció fenyegeti elsősorban, hanem saját kishitűségünk és az ezt tápláló történelmi tudatlanság.” Európa felelősségét önsorsrontásában a napi eseményeket látva nehéz lenne tagadni. De hogy a többi civilizáció ne fenyegetné? Ez enyhén szólva is erős állítás. Napjaink Európája elvileg a hatalmi ágazatok Montesquieu-re visszamenő megosztásának talaján áll. Az iszlám ezzel szemben ilyesmit nem ismer. Éppen ellenkezőleg: a közösség számára előírja az isteni eredetű saría kötelezettségét. Ennek megfelelően a vallási és a politikai szféra nincs is szétválasztva sem felfogásában, sem gyakorlatában. Maróth Miklós klasszika filológusra és orientalistára hivatkozhatom e tekintetben. Kérdezem: e két merőben eltérő civilizációs-kulturális „megoldás” hogy jön össze egy fedél alatt? Ha egyesek még meg is térnének Európa szellemiségére, a közösségnek Mohamed óta ezt tilos megtennie. Sőt: a dzsihád, a hit terjesztésének talaján kell állnia. Egy országban két jogrendszer? Ilyesmit eleddig még nem látott-hallott a világ. Ha ez a multikulturalizmus, köszönöm szépen, én inkább nem kérek belőle.
Drága jó Hubám, befejeztem. Mindezt a barátságunkra tekintettel és tisztelettel mondom. Remélem, írásod felkerül a honlapra, s akkor (talán) az enyém is. Remélem továbbá, hogy levélváltásunk elindít némi kis eszmecserét. Egy kissé távolabb a pártpolitikától, s közelebb a szellemi diskurzus elvárható minőségéhez.
Illusztráció: Tiziano Európa elrablása c. festménye (1560-62)
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
