Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

szeptember 5th, 2016 |

0

Szentmiklósi Tamás: Anya csak egy van

 

(Részletek)

 

Második emeleti belvárosi lakásban működő vállalati bölcsőde a Ferenciek tere közelségében. Mamónak, aki az Egyetem térnél tanít, lyukasórája van. Elhatározza, hogy meglátogat. Már azon is meglepődik, hogy tárva-nyitva talál mindent, akadálytalanul jut be hozzám. És amit lát! Hárman ücsörgünk a rácsos ágyban, két társam ürüléket ken szét arcomon, amit én buddhista szerzetes módjára tűrök. Mamó, Tőle szokatlanul, patáliát csap, egy-két keresetlen szót intéz a gondozónőkhöz, ideges mozdulatokkal összekapkodja a holmim, és hazavisz. Többé nem visz bölcsödébe.

*

Hároméves múltam, kint az utcán lövöldöznek, a ház lakói a pincében húzzák meg magukat. Mamó esténként vörös paplannal takar be, és elalvás előtt jóéjszakát-puszit ad a homlokomra.

*

Óvodás vagyok, de nem szeretem. Utálom a csendespihenőt, az ebédlőt, azt, hogy mindenki egyszerre eszik, és mindent meg kell enni. Sokszor az asztal alá tüntetem az ételt. Az egyik nap bezárnak a WC-be, mert rosszalkodtam. Sokáig veszteglek odabenn egyedül, amíg a többiek kint játszanak a téren. Otthon elmesélem, mi történt. Mamó karórát vesz nekem, hogy tudjam, mikorra kell hazamennem a térről, és azt mondja, nagyfiú vagyok, többé nem kell óvodába járnom.

*

Hétéves vagyok és irdatlanul nagy a fejem. Olyan, mint most. Anyámmal végigjárjuk előbb a Rákóczi utat, aztán a Lenin körút nagy részét, számtalan boltba benézünk, de sehol nem találunk méretben és fazonban is megfelelő ellenzős sapkát. Kifutnék a világból szégyenemben, de Mamónak sikerül megvigasztalnia – egy cukrászdában kötünk ki.

*

Hétéves vagyok, és hármunkkal zötyög a villamos: Anyu, Apu és én. Egyfolytában jár a szám, jókedvem van, ritkán vagyunk így együtt. „Amikor szerelmeskedni akar veled, apu mindig a füledbe dugja az ujját. Miért?” – kérdem széles mosollyal. Mamó elpirul, és ujját a szája elé tartva csendre int.

*

Hétéves vagyok és hurrá, nyaralunk. Fürdünk a Balatonban és labdázunk Mamóval. Ahogy felém dobja a labdát, virágmintás egyrészes fürdőruhájának vállpántja lecsúszik, és elővillan hófehér keble. Az egész egy pillanat műve csupán, de nagyon izgalmas.

*

Nem tudom, hány éves vagyok. Apám felkerekedik a Magyar utcai lakásban, télikabátba bújik, leront a lépcsőn, a hátsó kapun kiviharzik, a sarkon jobbra fordul, hogy a Károlyi kerten átvágva az Egyetem téri iskolához érjen, s meglepje a tanítással éppen végző Anyámat. Késésben van és sűrű a télvízi köd. A tér közepénél járhat, amikor megpillantja a korábban végző Mamót, s dörgedelmes hangján ráköszön. Mamó nem ismeri fel a ködben, megretten, és lélekszakadva rohan hazáig. A család még hónapokig nevetgél a történteken.

*

Nyolc-kilenc éves vagyok. Nyári szünidő az iskolában, Mamó azonban most is tanít a gépíróiskolában. Nincs, aki vigyázzon rám. Mamó megoldja. Elvisz az V. kerületi Egyetem utca és Irányi utca sarkán álló Metro Építő Vállalat kultúrotthonának a mozijába, s befizet a Kocsubej (1959) című szovjet filmcsoda három vetítésére. Kocsubejről tudni illik, hogy a polgárháború idején, 1918-ban a vörös kozákok lovas brigádjának legendás parancsnoka volt – vagy nem. Ha jól emlékszem, összesen hat forintért mozizhatok kettőtől nyolcig. Jól érzem magam, de izgulok, alig várom, hogy értem jöjjön, mert tudom, hogy hoz édességet.

*

Tizenéves vagyok. Aput várjuk a repülőtéren. Amióta az isten felvitte a dolgát, sokat utazik külföldre. Bemondják, hogy a gép másfél órát késik. Mamó szemében könnyek jelennek meg.

*

Tizenegy éves vagyok. Anyámmal ücsörgünk a nagyszobában. Apám még dolgozik. Hirtelen csengetnek. Német, persze keletnémet vendég áll az ajtóban. Félreértett valamit, a vártnál jóval korábban érkezett. Mamó betessékeli, aztán eltűnik a konyhában. Addig én tartom szóval a vendéget, már gagyogok kicsit németül. Félóra múltán halászlé gőzölög a tányérokban. A vendégnek felettébb ízlik, s kérdi, milyen halból készült. „Konzervből” – válaszolom vigyorogva. Mamó majd elsüllyed szégyenében, és évekig nem bocsátja meg az indiszkréciót.

*

Tízéves vagyok. Vasárnap lévén, mennem kell a tízórás diákmisére a Ferenciek téri katolikus templomba. Délre érek haza, a ruhám csupa kosz, mert mise helyett fociztam a Károlyi kertben. Mamó mindent ért, de nem szól egy szót sem. Többé nem kell misére járnom.

*

Tizenkét éves vagyok. Este nyolc óra körül jár az idő, Anyám, nővérem és én a nagyszobában teszünk-veszünk. Egy kicsit még tévézünk, aztán lefekszünk aludni, gondoljuk. Igen ám, de cseng a telefon. A központból agyondohányzott női hang közli, hogy interurbán hívásunk lesz Rómából. Apám van ott „hivatalos úton”. Már tizenegy óra is elmúlik, amikor végre újra hajlandó felcsörrenni az átkozott készülék. Kiderül, Apám csak azért jelentkezett, mert elfelejtette, hogy Csilla nővérem milyen színű pulóvert kért tőle ajándékba. Pukkadozom a méregtől, Mamó arca azonban ragyog, hogy hallhatta Apu hangját.

*

Tizenhárom éves vagyok. Véletlenül az asztalon felejtem a fehér füzetem, benne egy újonnan írt verssel. Mamó megtalálja, és a közös ebéd előtt kezdi felolvasni. Fülig vörös képpel felugrom az asztaltól, kitépem a kezéből, és kirohanok vele a konyhába. Mamó utánam siet, nem győz bocsánatot kérni. Látom rajta, hogy komolyan gondolja és megenyhülök.

*

Tizenegy éves vagyok, és focizni járok a Fradiba. Egy délutáni edzés után Logody Laci bácsi, a legendás ősz hajú intéző szól, hogy akinek van kedve, jöhet labdaszedőnek a Népstadionba, a tokiói olimpiára készülő csapat játszik edzőmérkőzést. Gondolkodás nélkül jelentkezem. Nem tudok telefonálni, nincs időm hazaugrani, hogy szóljak szüleimnek. Éppen hazaérek kapuzárás előtt (utána már csak a házmestert lehet felcsengetni) a mámorító villanyfényes meccsről, ahol Bene Ferencnek is visszapasszolhattam a labdát. Mamó nyit ajtót. Egyszerre sír és nevet.

*

Tizenkét éves vagyok, és amíg mi, gyerekek Fonyódon nyaralunk a nagyszülőkkel, szüleim egy hónapos olaszországi körutazásra mennek. Ráadásul őszre kicserélődik a lakás teljes bútorzata. Nagy sokára tudom meg, duzzogok is miatta, hogy Mamónak négyes találata volt a lottón. Szent meggyőződése, hogy azért, mert egy héttel korábban egy külföldi vendég, bizonyos Ursula beleült egy fotelbe pottyant varrótűbe. Mamó mindig a családtagok születésnapját játszotta meg, ettől a szokásától haláláig nem vált meg, s az utolsó pillanatokig hitt a család minden e világi gondját megoldó nagy nyereményben.

*

Általános iskolába járok, egyik héten délelőtt, a másikon délután van tanítás. A focizás és a meccsnézés a legnagyobb szenvedélyem. Sajnos a délutáni órák időnként egybeesnek a TV-közvetítések időpontjával. Olyankor Mamóhoz fordulok, hadd maradjak otthon. Rengetegszer hiányzom „családi okból” az iskolából.

*

Tizenéves vagyok. A szomszédban lakó Kövér családhoz keletnémet vendégek érkeznek. Kövérék „egyszerű” emberek, egy árva szót nem beszélnek idegen nyelven. Áthívnak, hogy segítsek a társalgásban. Hamar előkerül a likőr, engem is itatnak, és bizony ízlik. Tíz után keveredem haza, a két lakás közti öt métert alig tudom két lábon megtenni. Lakásunkba érve az első utam a WC-be vezet. Hányok. Aztán rögtön ágyba bújok, forog velem a világ. Mamó az ágyam szélére ülve mosolyog rám: „Látod, érdemes németül tanulni.”

*

Tizenhárom éves vagyok, tegnap meghalt a gégerákos Nagypapa a kórházban, és ma közvetítik a TV-ben a magyar–brazilt Liverpoolból. Apám magába roskadva, összegörnyedve, fájdalmas arccal rostokol a nagyszobában. Vágni lehet a füstöt, egyik cigarettáról a másikra gyújt. Mindjárt kezdődik a meccs, amelyet hónapok óta várok. Könyörögve nézek Mamóra, aki olvas a tekintetemből, és jelzi, hogy hagyjam magukra őket. Kimegyek, idegesen toporgok a kisszobában. Néhány perc múltán bedugja a fejét az ajtón: „Nézheted!”

*

Tizenöt éves vagyok. A Váci utcában újonnan nyitott Napoletana nevű olasz étterem kerthelyiségében ülünk, Apám, nővérem és én. Mamóra várni kell, a varrónőtől jön. Apám bézs színű selyemanyaggal lepte meg Olaszországból, abból csináltat magának ruhát. Kényelmetlen az ülés, a nádfonatú szék nyomja a fenekem, kezdek türelmetlenné válni. Mamó végre felbukkan, alig ismerek Rá, fenségesen fest a szikrázó napsütésben. Mintha filmvászonról lépett volna le. A felsőrész ujjai és a szoknya azúrkék-bordó passzéban végződik. Heves szívdobogást érzek, nem is nézem, hanem bámulom. Most látom, mily szép ő!

*

Tizenéves vagyok. Rekkenő a nyári hőség. Apám izzadtan ér haza a „hivatalból” (copyright Mamó), a nagyszobában lerángat magáról minden göncöt, és beront a fürdőszobába, zuhanyozni. Szokás szerint anyaszült meztelenül tér vissza a szobába, és úgy, pőrén, ahogy az Isten teremtette, beleveti magát egy fotelba. A fürdőszobából kivezető útját vastag vízcsíkok jelzik. Mamó vödröt és felmosórongyot ragad, és némán eltünteti a nyomokat. A béke szent.

*

Tizenéves vagyok. Rendkívüli nap a mai. Szüleim színházba készülnek együtt, ami jó, ha szökőévente egyszer előfordul. Mamó délután még fodrászhoz is elment, hogy új frizurát csináltasson. Kora este Apám lezuhanyozik, körülötte persze minden „csatatér” (copyright Mamó), aztán Anyám is elvonul, hogy rendbe tegye magát. Hirtelen éles sikoly a fürdőszobából. Mamó lép elő sírásra görbülő szájjal, a frizurája szánalmas látványt nyújt. „Pali, a bojler, a bojler!” Apám zuhanyozás után nem állította vissza a kart, és amikor Mamó a kád fölé hajolva meg akarta mosni az arcát, a rózsából kiáramló víz kartácstűzként zúdult vadonatúj frizurájára. Apám nem győz szabadkozni, Mamó nyel egyet, még szipog egy kicsit, aztán megembereli magát, és kitalálja, hogy inkább kalapban megy színházba.

*

Tizenhat éves gimnazista vagyok. Egyetlen tárgytól félek, a politechnikától. Hiába minden igyekezet, hiába próbálom ellesni az osztálytársak mozdulatait, a jobb sorsra érdemes szerszámok sírnak a kezemben. Most is fémkockát kell reszelnünk, méretre, milliméteres pontossággal. Szélmalomharc. Ennyi erővel atomerőmű építésébe is foghatnák. A nyomorult kocka dimbes-dombos, és egyre zsugorodik, mert hol itt, hol ott kell javítani rajta. Lassan közeledik a beadási határidő, ha így megy tovább, bukás lesz a vége. Otthon elsírom a bánatom, Mamó nyugtatgat, csak lopjam ki a kockám a műhelyből, a többit elintézi. A következő héten kilopom, odaadom, elviszi egy esztergályoshoz, s a legközelebbi órán valóságos remekművel lepem meg a hitetlenkedő tanárt. Nagy fémkocka esik le a szívemről.

*

Gimnazista vagyok. Apám egyik külföldi útjáról gyönyörű norvégmintás pulóvert hoz nekem. Rögtön fel is avatom. Másnap délután azonban nincs miből söröznünk a haverokkal, s potom pénzért elsózom a ruhadarabot. A zimankós téli estén sörszaggal és hiányos öltözetben térek haza. Mamó rögtön átlát a szitán, de hallgat. (Negyedszázaddal később a történelem megismétli magát. Elérkezik a negyvenedik születésnapom, s Mamó, aki igen nagy becsben tartja a kerek évfordulókat, és kedves foglalatossága az ünneplés, nagy, fogantyús ezüsttálcával lep meg. Nem mondja, de tudom, azt akarja, legyen biztonsági tartalékom, és ha ínséges idők jönnek, tegyem pénzzé, darabig majd megélek belőle. Másnap be is köszönt az ínség, elsózóm – valószínűleg potom pénzért – a tálcát az első bizományiban. Mamó később gyakran vendégeskedik nálunk, eszünk-iszunk az asztalnál, de soha nem érdeklődik a tál felől. Biztos vagyok benne, tudja jól, mi lett a nemes portéka sorsa.)

*

Gimnazista vagyok, és áldom a sorsot, hogy fiúnak születtem. Tulajdonképpen azt teszek, amit akarok, illetve, amit el tudok titkolni. Mamó felfogása szerint ugyanis egy fiúra nem kell annyit vigyázni, mint egy lányra. Gyakran előfordul, hogy mire késő éjszaka hazaérek, három évvel idősebb nővérem, akinek szigorúan este tízig szól a kimenője, még mindig ott ül Mamó ágya szélén. Raporton. Egyszer, amikor beköszönök, elcsípek néhány szót: „Vigyázz. Egy nő mindenét elveszítheti, ha nem a megfelelő férfinak adja oda magát.”

*

Gimnazista vagyok. Annyit lógok az iskolából, amennyit nem szégyellek – és nem teng túl bennem a szégyenérzet. Igen ám, de addig jár a korsó… Mamó összefut az utcán az egyik tanárommal, akit a pedagógus szakszervezetből ismer. A tanár sajnálkozását fejezi ki, hogy olyan sokat betegeskedem. Mamó belepirul a hallottakba, de megőrzi lélekjelenlétét, nem buktat le. Otthon magához int, és szemét összevonva annyit mond: „Többet ne forduljon elő. Palinak (Apám) nem szólok, nem akarom felidegesíteni.”

*

Érettségire kellene készülnöm. A jeles eseményre Mamó öltönyt csináltat nekem. (A bankett éjszakáján/hajnalán barátokkal tejet lopunk egy közért elől, és agyonlocsolva egymást a ruhadarab kileheli lelkét.) Amikor elkészül, fel kell próbálnom. Kényelmetlenül feszengek, de Mamó meghatódva mustrál: „Tisztára úgy nézel ki, mint a Pali!”

*

Végzős gimnazista vagyok. Szüleimet eltiltom a ballagástól, még mindig abban a korban vagyok, hogy szégyellem őket. Látom, megbántódnak, nem így képzelték el a különleges napot, Mamó azonban félrevon, és titokban bankókat csúsztat a markomba.

 

Illusztráció: a szerző és édesanyja (1954)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás