Mondd meg nékem, merre találom…

Cikkek

október 20th, 2016 |

0

Tamási Orosz János: „…valahonnan mindegyre Ő figyel…”

 

Marin Georgiev: Se Isten, se ördög
Nem tudom, mit cselekedtem pont abban az órában, az elmúlt év (2015) szeptemberében, ám nagy valószínűséggel különböző műszerek vezetékeinek végén feküdtem, s azok szorgalmasan jegyzetelték testem alkatrészeinek kiugró, a normális kerékvágástól eltérő, zaklatott ritmusát, annak számait, paramétereit. Akkor már bő tíz napja, talán harmadik hete, túljutottam egy szívműtéten, dagályosan szólva megjártam a halál mezsgyéjét, már, úgymond, a lassú gyógyulás első pillanatait éltem, s most, az említett órákban, valamitől kibillent a működés nyugalma. Az a híres nyugalom… Én, persze, sejteni véltem a váratlan baj okát. Napok óta, józanodván a hétköznapokhoz, az motoszkált bennem: „újrázom a létet”, s micsoda útjaim voltak, melyeken „szükség nem egy, hanem száz szívre volt”, s bár fájt, „hogy a ki nem mondottal haljak meg”, de megérdemlem-e az új esélyt, ha nem arra használom, elbeszéljem mindazt, mind azt az utat, elbeszéljem, hogy „Megvetett helyeken voltam én jelen, / Vágyott jelenlétekről hiányoztam, / Keresztet félszből s nem hitből vetettem, / törpék előtt hajbókoltam, / titánokkal hadakoztam…”? Ezt elbeszélni, kíméletlenül, lett volna eddig is dolgom, s alig-alig volt, hogy ezt cselekedtem, s az úton visszanézve már hány jó barát elvesztését siratom? Kik számon kérik ezt, onnan is, néha már-már kajánul ideszólva: „Te a holttal fekszel alant”. S én tűnődve felelem: „Az elenyész. Te: nyílni fogsz”.
Mondom, nem tudom, mit cselekedtem pont abban az órában, abban a pillanatban, ám a napra, a délutánra, az estére emlékszem, jól. De nem tudtam, és következzék itt az eddig e műfajban talán szokatlan, erősen személyes hangvétel miatti magyarázkodásom, hogy akkor még nem sejtettem: valamikor aznap kora este épp nekem dedikálja első magyarországi verseskötetét (Se Isten, se ördög) Marin Georgiev, ismeretlenül, a közös barát, Szondi György költő-műfordító kérésére. Gondolt s gondoltatott rám ott és akkor valaki,  olyas valakivel, aki addig is tudott rólam, nekem üzentek az ő fentebb idézettn sorai, önmagamra világítottak rá, mint egyikre a hétmilliárdból, kikre mindig odagondol ő élhetőbb jövőt, feltártabb múltat, hol méltóbb s méltóságosabb a „születés, virágzás, halál”; de erről később szólok; most még arról, hogy mikor, sok hónappal akkor-később, a könyv eljutott hozzám, nos, emlékszem arra a gyönyörűséges borzongásra, mellyel átlapoztam, meg-megpihenvén egy-egy vers fölött, élvezettel forgattam számban, hangszálaimon a szavak muzsikáját, a jelzők ízeit s színeit, hogy végül újabb hónapokra eltemesse előlem a kötetet a gyógyítás-gyógyulás napi rutinjának szürke ködpárája. És ez a rutin ama tudás elfogadása: immár itt a végleges Határ; „A másik felén fekszik / fele halottunk. / S feléjük egy lépés / szintén halál”. Ám a nincs-ből is támad folytatás: „S megint leszek, tudtam, ha meghalok!” (Születés).
Így s itt jött el az a közös pillanat, mely oly nagyon bensőségesen fűzött össze engem Georgiev lírájával, ám immár e személyes hangvételnek el kell múlnia; minden további csak akadályozná soraimat s a majdan, akár ennek nyomán, a bolgár költő soraival ismerkedő olvasót. Aki, s ez számomra nyilvánvaló, legalább ennyi szubjektív párhuzamra lel majd e költészetben, akkor is, ha sorsa eddig másképp, más és mások által próbáltatott meg. Mert ez a költészet mindent átfog, mindenre s mindenkire gondol, arról a végtelen egyetemességről vallván, melynek részeivé teremtettünk; melybe elvegyülni születtünk, s a kiválásban, ha annak útján egyedül indulunk el, hasztalanná s haszontalanná válik létezésünk. Az egyik, ha nem a legszebb Georgiev-ballada erről az Emlékezet címen olvasható, „falum élőinek és halottjainak” ajánlott ciklus; úgy vezet végig egy mikroközösség sorsán, történelmén, hogy végtelenné, egyetemessé válik a történet, mindent átfog, mindent egybefoglal. Az ősidők mélységeiből fakadó, ősapák nyomait faggató, mondák, balladák, hitregék szavaiból szőtt múlt elevenedik körénk, ősbűnök, elhanyagolt, ki nem gyógyított kórok eredőit s következményeit kutató léptekkel „Halad a falun át. / Rajtam, rajtatok – át minden nemzetségen” ez a lélekfeltárás, odagondolván majd, „Messze, messze, valahol, / madár-sem-járta erdőn, / kilenc folyó s hegy mögött, / hol átszáll a bibliai sas, az örök, / a csalitban feltör / a gyógyító forrás, / gyöngyös, hűvös, csöppös”. S felfakad onnan az élet, ám rontja pestis, rontják háborúk, de minden rontás ellen „két ikertestvér / két iker ökörrel, / ágas szilfából ácsolt / szép faekével / barázdát húzott, / messze, a falutól jócskán messze, / hogy helye legyen a mezőségnek, / legyen helye a temetőnek, / hely a holtaknak s az élőknek, / a gyászra hely és szerelemre. // Hogy sokasodjék a nép s a jóság, / kaszáló, rét s a búza”. S küzdenek, emberfelettien, mondjuk, de hát úgy, ahogy tették mindig, népük s nemzetük megmaradásáért küzdő emberekként, „És aratnak. Nem is látják: megvirradt. / Álomban lépnek, s verejtékeznek. … Anyám szinte a földre alél, ahogy emeli a vizeskorsót. / Ajkai hőségtől repcsesek, széltől cserepesek. … s földre veretvén, háton / fektünkben csépel a fájdalmak ökle.” Így éltünk, festi elénk a látomások könyvét a költő, vérrel, kínnal, verejtékkel telt lábnyomok, százszor letiport kalászok az anyaföldben, s „Anyáink már rég lent porladoznak, / akár a nagyanyák, ükök, dédek. / Vonulnak föld alatti nemzetségek – megszámlálhatatlan sorok, / kezet nyújtanak egymásnak szeretet, gyűlölet nélkül”, mert „Egy a gyökere örömnek, kínnak, / gyönyöröknek és szenvedésnek”. S a ballada a jelen közelmúltjáig ível, az évezredek szenvedéstörténetének talán legfájóbb hazugságáig, a szabadság ígéretének torz valóságáig, mikor „Anyám s nagyanyám átkozódnak, gonddal / mérnek föl mindent idegen emberek. // A föld, a gabona, a szarvasmarhák, / a szekér, az eke meg a lovak… / Komorlón állnak a férfiak arrább, / öklük zsebükben ijesztően dagad.” S már elevenné, személyessé válik a ballada, a gyermekről vall, ki „A világba / meredő két szem voltam, két nagy szem”. S ez a múlt lassan, sejtelmesen épül fel elénk, finoman rezdülő képek mögöttesében bújnak meg a konkrét utalások, az elfecsérelt és elherdált időről, „Lám, új virágba borulnak a gyümölcsfák, / bár még le sem szedve a régi gyümölcs”, és kíméletlen, könyörtelen gyárak épülnek, „a fehérjegyár kohója vörösen tarajlik . / Lángok lobognak vörösen, éjszakai álmunkban lángok ölelnek körül. / Fölgyújtva dől falunk fölé a domb, terít ránk sűrű pernyét. / Lovak rángnak a lángokban, csontjuk, mint venyige, hersegve sül. / Vizeink véresen futnak, őszülten hunyorog fölöttünk a tető reggelenként. … Gyűlik a füst és fekete csápokkal a tiszta égboltot elfoglalja, / bűzlő gyökérrel mászik a földben, a fákon, a búzatáblán. / Kiszáradnak a rákos betegek. Mocsárszagot áraszt hullájuk halma.” Káprázatosan komor képek, minden szó, minden sor telítődik a létezés, az élet, a teremtés üzenetével, szépségével; mert nem erre, akkor sem erre, az ilyen halálra s pusztításra szánattunk, hát ne szánjatok; a ballada úgy foglal össze minden emberséget pusztító ideológiát, minden embert s lelket gyilkoló precíz, hideg technokráciát, hogy nekünk, olvasóknak kell azokat lefordítanunk, kiszálaznunk, visszafejtenünk, de ez jószerint fölösleges, hiszen egyik olvadt a másikba, egyik megszülte a másikat, és ezernyi kényszer nyomán az ősidők emberei, mind ama hétmilliárd, a tegnapokig, miképpen ma is, „Előbb magokkal, aztán magatokkal / vetettétek be a földet. De az be nem telik, / új magot vár.” Hát ne hátráljunk, száll szerte a dombtetőről az új nekifeszülés, a hit fortissimója, hogy minden végzet s balsors ellenére „Gyertek, halottak, s élők, aki beteg s ki ép, / gyűljünk össze ősi rend szerint! / Dagasztóteknőnk a zöld pázsit, a rét / feszül gyökerektől az egekig. / S összegyúrunk mindent, fényeket és felhőket, / korszakok vak homályát. Mint régi ismerősök, pislogunk. / Századokig tápláljuk – tápláljon ő is minket, / legyen az egész föld az asztalunk.” Így legyen, úgy legyen, csak ez lehet, ha és mert „…beláttuk – egy a részünk. Ez úton menetel / ősidők óta az emberiség – / ártatlanságát ismerjétek el! / Mindegyre ugyanegy nap süt az égen. / Mindegyre hajlong a fa, fú a szél. / És végtére is mindig gyümölcsében / ismerszik meg a gyökér.
Gazdag s gazdagító költészet ez, a líra bőséges termésének gyönyöreit kínálja. És szóljunk arról is: magyar sorsénekek ezek, és középkelet-európai sorsballadák, a történelem megannyi bennünket összekötő rúgása, gyötrése fájdul itt fel; a véres harcok, melyekben „Tiporja az anyaföldet, kalászt sok / germán kanca és germán legény” (Emlékezet) itt is, ott is, s amikor „Oroszországban ölték meg apám” (Utassy József) neki is, neked is. „És növekszik temetőnk. És a falunk zsugorodik, sorvad” (Január) írja, s hát a mi elnéptelenedő, hitehagyottan elárvuló immár békés vidékeink fotográfiája (is) ez, s íme az ellentétpárja e sivár létnek, a városi lélekcsönd, az atomizálódott ember kontinensnyi magánya, szenvedése, midőn önmagára zárja tizenharmadik emeleti lakását, a „négyszögletes, szűk, vaksi kriptát” (Vasárnap). És mennyire egyetemesek, földünket átérőek a háborúk, ám „A sötét mindenkire fegyvernyugvást rendelt. / … Üldözött és üldöző nyugszik egy lepel alatt. … De hátat púpoz a nap … És háború szerte, / és szerte háború” (Nappal és éjjel éjszaka és nappal) olvassuk, s persze, simogatja szemünket a műfordítás szépsége, a Szondié, kinek öröme e sorokban itt s másutt is tetten érhető, fűzzük ide azt a játékos – és amúgy eldöntetlen – versengést, mely a Vízimalom című versben, versekben látható, „…zúdul a búza újból, / végtelenül, mint a csillagos ég. / Őröl, csak őröl a malomkerék” ülteti magyar nyelvre a sorok szépségét így Kiss Benedek, s tágít a képen Szondi, emígy: a garaton „búza ömlik, liszt szitál – / vég nélkül – mint csillagok. / Őröl, ürül, őröl, örül”. Így fűződjön hát tovább itt a sorok íve, már arról szóljunk: a magyar költészet egyetemességét is felismerteti velünk Georgiev, azt a régtől ismert kötődést tárva fel, melyről tud az is, aki csak – egy remélhetően még jó irodalom-tanítás nyomán – csupán alapismereteket kapott a bolgár s magyar költészet gyakori összefonódásairól. Képes Géza, Nagy László, majd Nagy Gáspár és Utassy József – hogy csupán néhány nevet villantsunk fel a nagyobb összefoglalások tolmácsolói közül – óta napjainkig sokan honosítják számunkra a bolgár költészet remekeit; s tudjuk: a viszonzás sem marad el. Miként szűk évtizede maga Marin Georgiev is megtette ezt, bőséges válogatásban nyújtotta át anyanyelve olvasóinak klasszikusaink – köztük József Attila, Radnóti Miklós, Ady Endre, Petőfi Sándor, Arany János, Tóth Árpád, Illyés Gyula és Sinka István – műveit, értő, örömteli, bensőséges tolmácsolásban. S aki egyébként számos egyéb esemény, találkozó, kapcsolatfelvétel megszervezésével, segítésével szolgálta irodalmunk bolgár nyelvű megismertetését; közben maga is értékes, maradandó életművet hozván létre; melyből mindeközben csak készült, előkészült, sorára és sorsára várt a magyar nyelvű áttekintés. Az első csokor, harminc esztendővel ezelőtt, még Utassy József, Kiss Benedek és Rózsa Endre fordításaiból állt össze, ez egészült ki, bővült, gazdagodott Szondi György munkái által; néhány esetben ikerfordítások révén a műfordítói képalkotás kihívásairól is képet alkotva. Örüljünk ennek a kötetnek, nagyon, ne firtassunk miérteket, ne kérdezzük a késlekedés okait, mondom, örüljünk, örüljünk, mert – bár a vers valamiképp mindig így van ezzel – most is a legjobb pillanatban érkezett ez a gyűjtemény.
Hiszen újfent korszakhatárra érkezett az egyetemes költészet, s bár e sorok írója mindig, minden – ha az elsősorban ennek akar megfelelni – írásban, versben megleli a szépséget, mégis látni véli: a nemzetekből felnövő, nemzetek összekapaszkodását szolgálva szolgáló egyetemességé ismét a szó. Úgy s azon a nyelven kell szólni, melyen Georgiev vall ember s természet megbonthatatlan kapcsolatáról, s talán legfontosabban arról a személyes, lelki közösség-élményről, mely kötést teremthet ember és ember, közösség és közösség között. Mert mindig a közösség emel föl bennünket, s aki erről lemond, az sohasem találhat közös hangot közösségével – akkor sem, ha akár egész életében azt gondolja, jó úton halad, s jó irányba tart. De hát mindig „egymásra fenekednek / a lehetetlent keresők…” (Sehol), s számodra „Hogy a keresztet vidd, marad egyedül” (Váratlanul). Így, szálanként felfejtve jutunk el s juthatunk el Georgiev költészetének teljes kibontásához, s köthetünk e szálakból régi-új kötéseket. Fölismervén, ismét, azokat. S kapván akár személyes ajándékokat is, miként én, miről az első mondatokban beszéltem, s így is fejezem be, lassan, ezt a vallottan s vállaltan vallomásos beszámolót. Hisz nehéz lenne hallgatni arról: vers szól itt arról a költőről, kit én az elmúlt századok egyik legnagyobbjának tartok – Sinka Istvánról. S abban a versben az egyik legpontosabb gondolat a Sinka-œuvre lényegéről: „bocsásd meg, Uram, döntésem, / hogy mint Te, én is teremtek.” De másként is megszólítanak bennünket sorsénekei, „A hallgatag templomudvarban / temetik a holtakat, mióta? – ki tudja. … Így volt. / Így is lesz újra”, elevenedik elénk a kép a „Székely falu”-ról; s bár hazájának, Bulgáriának címezi ezeket a sorokat: „Hajuk tépik anyák, mind csak tép: / fiat szülnek, aratnak tetemet. … Nem hall az Úr, nem néz, nem lát. / Hazudik a cár, Isten oda. … Tüsszent. S a pokolra alászáll, / kenyerükből hogy kicsit törjön.” (Bulgária II); önhazakép, de hát a nemzetek sorsképe ez, nagy, biblikus fohásza. És az abban keményen küzdő sokszor névtelen küzdők névtelen küzdelmeire pillanthatunk; s szíven üt bennünket a Név megigazult fénysugara: „Mindennapi kenyér táplált. Szűkek voltak a mindennapok” – írja Georgiev abban a versben, mely az Utassy József címet viseli, s melyet a megidézett költő talán leghívebb társa, Kiss Benedek fordított le számunkra; íme, akár ebben az egy verspillanatban ott feszül e költészet, e poézis teljessége, gyönyörűséges égboltja, egyetemes és abban egyedi lényege. Szép, komoly fiak szép, komoly költészete ez. A mi mindennapi kenyerünk.
(Marin Georgiev: Se Isten, se ördög. Versek. Napkút Kiadó, Budapest, 2015)

 

Illusztráció: Tamási Orosz János (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2016)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás