Tamási Orosz János: „…tett + ismeret = thanatológia…”
Erdélyi György pódiumán Makkai Ádám
Lassan a hétköznapok ritmusába zökken az emlékezet táplálása; ám idén, a hatvanadik évforduló kapcsán is elmaradt, vagy csupán töredékesen teljesült egy régi óhajom: a forradalom előzményeinek, történetének és hatásának teljes – avagy legteljesebb – körű lírai összefoglalásának megjelenése. Egy olyan antológia, mely nem feltétlen szűkül le a krónikák thanatológiai reflektálására, noha az, szükségképpen, elengedhetetlen egy „kivérzett ország futóinak” sírja fölé hajló kegyeleti pillanatban. Erdélyi György befelé fordulásra késztető, bensőséges pódiumestjét hallgatva tűnődtem el a fentieken, ismételten, elmerülve általa Makkai Ádám monodrámává alakított, több hangra szőtt lírai oratóriumában; figyelve, hogyan egészül az ki Ignácz Rózsa, Faludy György és Thinsz Géza soraival, sőt, tovább gazdagodva a jelen s a jelenek súlyát beemelő Faludy-parafrázissal.
Megható s még számos érzést felkeltő est volt, de, még mielőtt ennek részleteire térnék, hadd szőjem tovább az említett antológia gondolatát. Mi is kellene, végre? Egy olyan kötet, mi összefoglalná, már a negyvenes évek végétől, a szovjet megszállás szellemi terrorjának teljes ívét, az arra adott lírai válaszok tükrében. Az akkori kortársak tragédiára figyelmeztető sorait, az épp emiatt emigrációra kényszerülő költők száműzetésben írt vádiratait, s mai, kortárs költőink főhajtásait – a szembenézés és szókimondás himnuszait. Hitem s tapasztalataim szerint a kortárs könyvkiadás mind a mai napig nem pótolta ezt az elmaradását, nem oldotta meg azt a feladatot, hogy egy ilyen kiemelkedő jelentőségű antológiában, gyűjteményben együtt szerepeltesse a hazai magyar költészet egyéniségeit és nyugati emigrációba kényszerült, – derékhadban sokszor erősebb tehetségű – pályatársaikat. Miért is vált s válik ez mindinkább sürgetővé? A válasz kézenfekvő, vagy legalábbis annak gondolom: csak az tanítható és elsajátítható ismeret, ami hozzáférhető. És csak akkor tartható, például, az állítás, mely szerint a magyar líra nemzedékeket és sorsokat összefűző, egymás tápláló, rejtett erejének „génje” a bolygó legtávolabbi zugaiban is felbukkanó anyanyelv- és szabadság-ismerete, ha ez ellenőrizhető és magyarázható, hivatkozható akár egy ausztráliai magyar könyvtár polcrejtekében szunnyadó ötvenes évekbeli magyar „kőnyomatos” újságban fellelt és az említett antológiába átemelhető szöveggel. Számos, csupán az emigrációban megjelent, kis példányszámú újság s kötet lapjain gyakran ütközhetünk olyan sorokba, melyek mindennél élesebben, élőbben festik le a magyarországi ötvenes évek nyers valóságát. Ahogyan az, egyébként és természetesen, Makkai Ádám versciklusában is tetten érhető, hogy az előbbi kitérő után visszatérjek mondandóm lényegéhez: Erdélyi György pódiumestjéhez.
Azonnal kissé profán hasonlattal kezdem: lelket melengető, nosztalgikus érzések fogtak el, nézvén változó arcait. Nézvén azt az immár klasszikus átmenetet, mi a hatvanas-hetvenes – inkább a hetvenes – esztendőkre meghatározó tulajdonságává vált az amatőr mozgalmakból a professzionalitásig erősödő előadóművészetnek. Bevallom, az utóbbi egy-két évtizedben kiestem e világ nézői követéséből, így a tőlem itt figyelmet kérő művészt sem tudtam azonnal beazonosítani; kérem, nézze el nekem ezt az őszinte félmondatot; ám azonnal tudtam: ismerem. Láttam. Hallottam. Talán őt, talán csak ezt a hangulatot, mikor az eszköztelenséget, a csupán hangja s mimikája erejében bízó versmondót felváltja az épp csak jelzésekkel – egy szék, egy fogas, egy létra, néhány nyílt-színi ing- vagy sapkaváltás – operáló előadás; a szövegkollázsból valami új kép bontakozik ki, költészet marad, ám felölti a monodráma szikárságát, mely mégis csak, bár ha testesebb, annál szilárdabb, távlatosabb; a költészet a szavak magányos hegyvonulatává szövődik össze itt; nagyon mély, nagyon intim, mégis kitárulkozóbb, a közönséget lebilincselőbb, gondolkodásra inspirálóbb s az est végére itt is megszülető társas magányra szóló meghívás ez; a beavatás útja. Nagyon kell tudni, s Erdélyi persze nagyon tudja, míveli s nem épp műveli, hogy cizelláljak a jelzőkön; s nekem, hogy lezárjam ezt a gondolat-ívet, jó volt egy-két – vagy még több – kiesett évtized után újra látnom azt a kort, mely, lám, él s változatlan erejű; melyért valaha a Metró Színpadra, az Egyetemi Színpadra, de akár a csepeli utcára (látni Halász Pétert, hogy a vonulat avantgarde-ízét is felvillantsam) mentünk; különös volt időnként – s ez csak az emlékképek külső egymásra vetülése – régi pillanatok árnyára figyelni fel, magamban, épp csak a villanás ízét megérezni az Erdélyi-arcok pergésében; Babits László emlékezetes Villonjának villanását, mikor Erdélyi György, egy egészen más szövegtestben természetesen, nyakára illeszti az akasztófa kötelének hurokját; de nem sorolom, bár mondhatnám Szabó András és a Forrás-kör momentumait, de hát talán érdemtelenül emelődne így el a hangsúly Erdélyiről, ezt nem akarom, csupán annyit akartam jelezni: egy klasszikus kort idéző, azt klasszikus módon folytató, klasszikus előadóművész pódiumestjéről beszélek én itt, köszönettel.
És egy ilyen klasszishoz bátorság is kell. Az a bátorság, ahogyan hozzá akart és tudott nyúlni, a pódiumestté szerkesztés során, az alaphoz: Makkai Ádám versciklusához. Különös, kettős kontextusba helyezte, a személyes kapcsolatra épp csak ráutalva azzal, ahogyan a költő édesanyjának, Ignácz Rózsának egy prózarészletébe ágyazta a műsor gerincét; mely próza, egyébként, a forradalom írói megidézése, természetesen. De Erdélyi más módon is kicsit hozzátesz a Makkai-versciklus értelmezési lehetőségeihez; felvillantja, tapinthatóvá teszi, de nem erősíti fel szükségtelen irányok felé azt a vívódást, mi az Ignácz-prózarészlet s a Makkai-ciklus kettős vonulata; az egyik a bátorság és szabadságvágy személyes félresöprésének – a valós vagy annak vélt pillanatok döntéskényszerét érezve – vállalhatatlansága; a másik Muki tragédiája, aki ugyanezen okból adja életét, bár talán nem is tudatosan, meggondolt okkal vállaltan. Mert hát mit s mennyit szívott magába?
Élt tizenkét esztendőt, amit magába fogad, az a megszállók iránti gyűlölet, ennél is erősebb a megszállás, leigázás, rabságba vetés ténye, érzése; legyünk profának: kicsit mindegy is, hogy ki a megszálló, az érzés lényege maga az ok s annak okozata: az elutasítás. Minden, ami abból fakad. Gyönyörűen elegáns gesztusokkal épp csak felruházza, megemeli ennek jelzéseit Erdélyi, a sorokat, a Makkai-ciklus egyik belső dialógusának – hiszen több is van, dialógusok kánonja, montázsa amúgy a ciklus, rekviem oratorium – azon részét, mely Muki „kudarcait” sorolja, „…te megbuktál magyarból / vévéééééédőőőő / te megbuktál / kaaaaart / történelemből is / ha küzd / alkotmánytanból / ha küzd / és az ember életéből / ha küzd”; a ciklus remek pillanata ez, az előadóművészet szemszögéből, s Erdélyi, bocsánat a jelzőért, ki is használja, mint mondtam, nagyvonalú, elegáns szövegmondással. Mesterként, mesterien. Talán nem kell külön elmélyedni ebben, de tegyük meg: a költő nem gyakori megoldása ez a bravúr, a himnusz szavaival, töredékeivel ellenpontozni, értelmezni a történelmet; milyen magyar tantárgy az, mit fals, hamis, üres deklamálások deklarálnak, s mit ér a történelem, mit az alkotmány tana, ha nem késztet küzdésre, ha megvonja ennek jogát, ha figyelmetlenségre („ha nem figyelek”) kényszerít a pillanatban, mikor ellenség („ellenséggel / ellenséggel / ellenséggel”) közelít. Hiszen a megszállás: ellenséges, a megszálló – ellenség. Van, amikor elegendő ennyit tudni, felismerni.
De ne a versciklusról beszéljünk, bár kellene még s lehetne, ám hangsúlyozzuk Erdélyi György pódiumestjének súlyát, rangját, erejét, ám nem megismételhetetlenségét. Hiszen nem egyedi alkalom, csak ebben az esztendőben, még decemberben, öt helyszínen tekinthetik meg – remélem, ezt meg is teszik, minél többen.
Illusztráció: Erdélyi György a Kegyelem-ben (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
