Toót-Holló Tamás: Csillan a hab – A Forrás Könyve
– részlet –
(Ez a regényrészlet Toót-Holló Tamás A Forrás Könyve gyűjtőcímet viselő királyregény-trilógiájának második darabjából származik. A trilógia első kötete, a Hunor és Magor királyfiakról szóló Csobban a víz című regény a Napkút Kiadónál jelent 2015-ban. Az újabb regény, amelyből a most közölt részlet származik, szintén a Napkút Kiadónál jelenik meg 2017-ben Csillan a hab címmel. Ennek a királyregénynek a főhőse Szent László király, akinek a nevéhez a magyar mitikus történelem egyik leginkább emblematikus és enigmatikus eleme, a Fény és a Sötétség küzdelmét bemutató kerlési csatajelenet fűződik. A regény ezt a hőstettet, a kun vitéz elragadta lány megszabadítását nézi meg számtalan fénytörésben és fényszögben, tudatában annak, amit minden erejével az olvasókban is tudatosít: nevezetesen annak, hogy ennél a párviadalnál különlegesebb eseményt keveset őriz a mitikus történelem a magyarságban élő kollektív emlékezete. A Toót-Holló Tamás írói világát olyannyira jellemző, posztmodern utalásrendszerrel bemutatott, a fúziós gondolkodással áthatott metafizikai kalandtörténetek közé így a kerlési csatajelenet sokszoros feldolgozása azért is illeszkedhet ennyire szervesen, mert ez a történet – egy vállaltan, de vállalhatóan anakronisztikus megfogalmazással élve – a maga ősiségében is posztmodern. Tekintettel például arra, hogy ezt a nemzeti örökségünket a korabeli magyar kultúra egyszerre három szemszögből, nézőpontból feldolgozva hagyományozta a saját utókorára. A kerlési asszonyszabadítás hősi aktusa így egyszerre él velünk a krónikáinkban is megjelenő, a szentéletrajzok világát idéző katolikus legendárium tanúságtétele szerint, az udvari-nemesi gondolkodás lovagi hagyománya szerint, valamint – különösen a történet templomi falfreskókon megőrzött variánsaiban – a pogány múltunk hősepikájában felsejlő ősi hitvilág népi emlékezetének fogalmi keretei szerint is.
A regényrészlet közlése a Napút Online felületén, továbbá a regény 2017-es kiadása a Napkút Kiadónál egyaránt tisztelgés a most kezdődő Szent László-emlékév ikonikus jelentősége előtt. Az irodalom eszközeivel kifejezett tiszteletadás az emlékév jegyében egyébiránt annak bizonysága is kíván lenni, hogy Szent László alakja nem csupán a dicső katolikus szentek sorába, s nem csupán az Árpád-ház jeles lovagkirályainak a sorába illik, s így nem csupán a vallástörténet vagy a történetírás jeles kutatói számára lehet érdekes. Ha pedig ez így van, az Toót-Holló Tamás írói üzenete szerint elsősorban azért lehetséges, mert Szent László – hála a tértől és időtől független mitikus történelem szüntelenül teremtő áramlásának – máig élő és eleven alak. Olyan hős, akinek a kerlési jelenet három szereplőjének (az akkor még csak hercegi méltóságot viselő Lászlónak, a kun vitéznek és a tőle megszabadított lánynak) bonyolult viszonyrendszerén keresztül a mából szemlélve is érthető és átélhető modern sorsalakzatok megteremtésében is része lehet.)
1. fejezet – HEGYEN-VÖLGYÖN
(1)
Bizony hát ráztam a dárdát, dárda rázta a földet, föld rázta a vizet, s hozzá még csobbanó víz rázta az egész teremtett világot.[1]
Bizony hát újra meg újra belevágom a dárdát az előttem felnyíló, örömet hét rendben felfakasztó résbe, ha csodát tenni, sereget itatni, asszonyt szabadítani lenne hát a király mestersége és sohasem múlandó dicsősége.
Bizony hát nevet adok a forrás vizével felüdített seregnek, s nevet adok az asszonynak, ha találva találó szavakat találni is csak a királynak lenne sohasem múló öröme és szenvedélye.
Bizony hát hegyet ugratok át a táltosommal, hogy alattam röptömben is csak hasadék hasadjon. Bizony aranyat igézek kővé bűvös-bájos szavakkal, hogy körülöttem a kövön mindenütt csak kő maradjon.
Bizony hát völgybe ereszkedem, s a hegynek oldalában a forrás csörgedezését is rendre csak meglelem. De ez már az az út lesz, ahol emelkedni és ereszkedni éppen egyre megy.
Hiszen ekkor már csak az marad, hogy meglódul körülötted a tér, s magad sem tudod, hogy amint messzire szakadsz, hová ragadtatod magad. Mert ilyenkor már süllyedni és emelkedni egyre megy. Mert ilyenkor már élni és halni egyre megy. Mert ilyenkor már elmenni és visszatérni is egyre megy.
Hegyen-völgyön térek jönni-menni.
Jövet-menet kerülök tenni-venni.
Tétlen-vétlen iramlok iregni-forogni.
Tudva tudván, hogy kerted végében roskadozva egy pírhólyagos meggyfa áll.
Ilyen az, amikor aljában térdel teéretted szent László, szép aranykirály.
Tudod, hogy tudom: a meggyfa táncol. Az angyal megszabadulva elrepül. [2]
A kun vitéz pedig a világ végén álló kőhídon áll rendületlenül.
Tudva, ha asszonyt szabadítasz, megkötözött fehér angyalt egy pírhólyagos meggyfa alatt is bármikor lelhetsz. Hogy ha meggyet szakítasz, azt aztán elpattinthasd.
Attól lesz hát az ajkad vérvörös.
Aztán angyali szabadságodra vérvörös ajkad mosolyával teszel pecsétet.
Hogy legyen vörös pecsét a szemhéjamon. A nyakszirtemen. A felkaromon. A ragadozó fogakkal villogó ajkamon. Minden királyi dárdámon és jogaromon. A kardomon. A kardom hüvelyén. A késemen.
Hogy aztán szabadságot azzal ünnepeljük, hogy nevet adok neked. A nevemre veszlek. És aztán a nevedet is a számra veszem.
Amikor meggyfán táncoló fehér angyal vagy, gallyat törve, rubinkoszorút remegtetve – megszabadítalak.[3]
Amikor kegyeimbe fogadott buja ágyasom vagy, szoros ölelésben – karjaim rabigájába döntelek.
Amikor egy életre szóló társam, életeken át örökké visszatérő szerelmem vagy – mélyen a szemedbe nézek. A tekintetedből olvasok, ahogyan te is az enyémből. Mindenestül jelen vagyok a pillanatban, ahogyan te is jelen vagy az én életemben.
Addig pedig legyen előtted mindig út. Fújjon mindig hátad mögül a szél. Az eső puhán essen földjeidre. A nap melegen süsse arcodat. S míg újra találkozunk, hordozzon téged tenyerén az Isten.[4]
(2)
Tenyerén hordoz az Isten. Megtaláltam, akit kerestem. Innentől fogva örök már hát a visszatérésem. Bármilyen alakban, s közben hozzá, mindig hozzá, minduntalan.
Így aztán öröktől fogva is csak nevet adok. Dárdát rázok. Megrengetek, s hozzá megringatok egy egész teremtett világot.
De annak a teremtésnek a szüntelenségében én sem szűnök meg sosem. A világnak nevet adva ezért hát rendre csak becéző szavakat szólok, mindig az öröm és a szeretet nyelvén téve tanúságot az elragadtatásomról. Minden réven át. Minden áradáson át. Minden part minden szakadásán át.
És ezért a folyónak neve legyen az, hogy Szeret.[5] A partját a csobbanó víz mossa.
És ezért a pataknak neve legyen az, hogy Szépvíz.[6] Az áradását a csillanó hab kápráztassa.
És ezért a csodálatos asszony kapujának neve legyen az, hogy Pogányhabos.[7] A habját a mennyei ékköves dárda élén pompázó csepp csordulása táplálja.
Hogy Pogányhabos nevét a számra véve legyen úgy, hogy csillanó habnak emlékével is csak sereget vezetek, de a seregek elvonultával bizony magam körül az éppen szabadjára engedett, hiszen bár megszabadított asszonyt is csak-csak eligazítom és megitatom. Hogy a kő, ha kő, legyen csak kő. Hogy a nő, ha nő, legyen csak nő. Hogy a férfierő, ha nő, az asszonytól felbuzdulván legyen bizony csak úgy, hogy egyre csak nőttön-nő. Hogy ennek utána már soha ne éljen úgy a kő, hogy közben még nőttön-nőjön, s ezenközben lágyságra vetemedjen.
Holott ugyan élnek a kövek, mert bennük is erő szalad.
Holott ugyan gyémánt hegyén ég el a fény.[8]
Hogy ami havas, legyen aztán habos. Hogy ami vakító, legyen aztán csillámló. Hogy ami csobbanó, legyen aztán csillanó.
Miként asszony szemében a vágy. Miként dárda hegyén az eső. Miként Szeret szép vizén a szerető.
Mert ha én hadba indultam, akkor vágtam bizony már dárdát földnek naptól száraz göröngyébe, s hozzá még asszonynak vágytól izzó katlanölébe.
Hiszen bár a dárdám hegyével rendre forrást fakasztok, s hozzá még vágynak tajtékától leszek hét renden át csapzott.
Leszek csapzott kerlési csatának csatakos izzadságától, vérnek és verejtéknek bőrömet felszántó áradásától.[9]
Leszek csapzott Szentkút forrásának Ágosvár alatt fakadó, kardnak hármas csapásával előcsalogatható csobbanásától.[10]
Leszek csapzott a Patkós-kőnél, a lovam ugratása nyomán meghasadó Torda fölött megtelepedő sötét felhő hűsen permetező záporától.[11]
Leszek csapzott az előlem menekülő kunok elszórta kincsek ösvényén, s ott is a szüntelen üldözés űztön űzött derengésén lélekkel lelkesedvén.[12]
Leszek csapzott testemet fejetlenül elhagyván, s holtaimban is csak a tatárok ellen küzdő seregek élére rúgtatván. Leszek csapzott csatabárddal csapásokat osztogatván, fejetlen fejemen aranykoronával pompázván.[13]
Leszek csapzott Mogyoródon a sereg előtt ellovagolván, s a lándzsámmal megérintett csipkebokorból a karomra fehér menyétet szalasztván. De úgy ám, hogy az a fehér menyét egészen a torkomig fusson, s az én mellkasomon rejtekre csak úgy találjon, hogy minden moccanása Virtus és Fortuna ölelkezését idézze, ha már azt a nászt én is aligság-alig várom.[14]
Leszek csapzott Vácon, agancsokon égő gyertyák lángjától hevülve, szarvasnak jelenése fölött szerfölött örvendezve, s hozzá még a katonák nyilai elől a Dunába ugró vad teste körül szétfröccsenő vízzel is csak bőségesen öntözve.[15]
(3)
Hiszen bár mennyei ékkövektől csillan a dárdám, hogy így legyen a harcmezőn a vitéznek félelmes ékessége, s hozzá még ágyakon hevervén az asszonyi testnek is pazar gyönyörűsége.
Karomnak izmával lendítem, holott ugyan csípőmnek ringásával is magam elé tessékelem.
Kettő volna hát a dárda, de egyként tisztelem, hiszen így adja ki a táncot a szava járása. Hogy hadd tisztelkedjen az a tánc egyszerre a hadi szerencse forgandósága előtt, s hozzá még az asszonyok előtti hódolat forgataga előtt.
Hogy csobbanjon a víz, s hozzá még csillanjon a hab. Hogy minden ízemben érezzem és éreztessem a csillámló hab ízét, a hűs forrás éltető lüktetését. Hogy aki szomjúhozik, annak legyen mivel a szomját oltania. Hogy aki a Földanya Boldogasszony vizet fakasztó rését lesve áll résen, az éltető erő forrására leljen, ha csak addig él is.
Így esett hát, hogy ha már ráztam a dárdát, dárda rázta a földet, föld rázta a vizet, víz rázta az egész teremtett világot.[16]
Ha már víz folyt a holtakhoz, holtaktól a folyóba, folyóból a hegyekbe, hegyekből a fellegbe, fellegből a villámba, onnan csapott az egész teremtett világra.[17]
Ha már vetem magam zöld szemre, kék szemre. Patak forrásából patak forrásába. Magas kőszikláról magas kősziklára, onnan meg az egész teremtett világra.[18]
Ha már asszonyt szabadító királynak mennyei dárdája is csak vizet fakaszt érettünk. Ha már mennyei dárdájának áldott ékköve, áldott ékkövének föld rését feltáró sújtása is vizet fakaszt érettünk. Ha már hasítva harsanó sújtásnak habot csillanó nyoma is csak vizet fakaszt érettünk.
(4)
Hiszen bár úrnak, királynak szent lova, szent lovának szent lába, szent lábának szent patkója, szent patkójának szent nyoma könyörög érettünk.[19] Nyomtalan nyomokban is csak üdvökkel üdítő, hűséggel hűs vizet fakaszt, ahol csak a nyomába érünk.
(5)
Mert ha érzed, hogy benned minden a jó csak még jobbra fordul, akkor a benned tátongó űrbe ott már éppen a hetvenhét forgás táltos szédülete nyomul. Nyomul akár nyomtalan nyomon is. Nyomul akár űztön űzte kis sereggel. Nyomul akár éjten éjjel, reges reggel. Nyomul át az éren, át az áron. Nyomul fegyveres népű határon.[20]
Nézem a vizet, amelyik előttem áramlik. Azt mondom, rá szeretem. Szeretem a víz csobbanását, a hab csillanását. A csodálatos asszony kapuját, s ezzel az ég és a föld gyökerét.
Szeret.
Ez lesz a neve.
Szépvíz.
Ez lesz a neve.
Pogányhabos.
Ez lesz a neve.
Nevet adni annyi, mint birodalmat hódítani.
Birodalmat hódítani annyi, mint világot teremteni.
Világot teremteni annyi, mint acélosan keményen is csak a lányos úton járni.
(6)
Hiszen parancsot adok. Hiszen alázatot tanúsítok. Ennél többet nem adhatok, és nem kaphatok. Uralkodásra termett harcos vagyok, de csak azt a tudást szentesítem a magam igazául, amit valaha egyszer a lányos úton[21] is megkapok.
Hiszen bár tudom, hogy a csodálatos asszony kapuja ég s föld gyökere.[22]
Megszabadítani mást pedig nem akarok, mint aki magát csodálatos asszonynak tudhatja. A szabadságomat kiélni pedig máshogyan nem akarom, mint hogy a mennyei ékköves dárdám maga az ég és a föld gyökere, akár hiszi, akár bizony tudván tudja. [23]
Asszonyt szabadítok, de ez a szabadulás a szabad rablás királyi méltósággal teljes, háromszor háromszoros ünnepe.[24] Hiszen akit megszabadítok, a szabadulását szabadságként éli meg. Szabadságának pedig az is a része lesz, hogy magát mindenestül nekem adja. Mert látja, hogy hozzá még engem is mindenestül megkap, amíg ezt, éppen ezt akarja a magunk akarva-akaratlanul akaró akarata.
(7)
A csodálatos asszony kapuján át pedig mindig a dárdámmal a kézben megyek.
A nő, akit megszabadítok, dárdával a kézben akar, s én nem teszek úgy, mintha nem tudnám, melyik gondolata éppen mit takar.[25]
Minden a dárdámról szól már akkor, ha már éppen a szabadítás van soron. A dárdáról, amelyik döf. Bevág a női testbe, hogy érzékeny pontján érintse. S hogy azzal az érintéssel felmagasztosítsa, s a mennyekbe repítse. A dárdáról, amelyik hasít, egyre csak hasít előre, habár ugyan közben rendre visszatáncol. De ez a tánc a testet csak úgy hasogatja, hogy a hasadékot mindig összeforrasztja. Erőnek gyengéd erejével, tűznek izzó forróságával, tejnek ködös terjengésével, lávának szertelen folyásával, magnak megtartóztathatatlan áradásával.
Ha szent vagyok, szentségem előtt azzal tisztelgek, hogy a csodálatos asszony kapujának mindig kitüntető figyelmet szentelek.
Fegyverrel a kézben, s közben tiszta szívvel. Mámoros tekintettel, de a szememben fátyolos fényekkel.
A dárdám hegyén megremegő első esőcsepp forrásként feltörő ízével, amit az asszonynak kell számba vennie, hogy legyen nála a dárdámmal együtt a testemnek olyan íze-porcikája, mellyel a víz habja csillan meg az ő mulatságára. Az én gyönyörűségemre. Egymás megszabadításának csillanó habbal habzó ünnepére.
Mert ha én megszabadítok valakit, az engem is megszabadít arra az időre. Akárha az elrabolt napot engedném vissza Égatya Isten hét szabad egére.
Hogy amiként ő eltelik az első esőcseppem varázslatos ízével, én azzal a meggyőződéssel teljek el telhetetlen gyönyörűséggel, hogy van ám nekem napom, fényes napom, s az a nap nem ám az én gyászba borult bús csillagom, hanem az én derűvel teljes ragyogásom.
Hogy az ő napja, a mi napunk, úgy lehet a napom, s hozzá még fényes napom, hogy süthet ő még ránk bármeddig is világoson.[26]
(8)
Süt hát rám világoson az én napom. Ragyog a szeme, hogy tudván tudjam: ő lenne hát az én dárdámat rendre igaz áhítattal áhító angyalom.
Minden átkozott és gyönyörű napomon érte iramodok meg, hogy megtudjam, benne kit nyerhetek és kit veszthetek.
Püspök lányának hittem, de rájöttem, hogy tévedés volt éppen annak néznem.[27] Aki elragadta, úgy vitte őt magával, mint aki kincset keresett, s mint aki kincset herdált el minden sarkon és keresztúton. Úgy vitte őt magával, akárha én vittem volna. Ahogy én utánuk rúgtattam, úgy vágtattam, akárha magam is velük szöktem volna. Aztán megtörtént, ami megtörtént. Hogy azóta se értsem. S hogy újra is csak megtegyem. Mert örök a visszatérés.[28] Az az iramodás újra csak megiramlik velem. Abban a viadalban újra csak ölök és ölelek. Halált osztok és halálosan szeretek. Belehalok abba, ahogyan újra csak készen állok a halálra.
Hiszen bár így jártam, mikor megesett, hogy magam is megestem, amíg magam körül megfordulva is egyre csak szedtem, vettem és teremtettem.
Szedtem, vettem és teremtettem magam körül egy ádázul fenséges kun vitézt. Szedtem, vettem és teremtettem magam körül egy igézően megesett asszonyt. S aztán megesett velem, hogy az ő esendőségében megtáltosodva magam is megestem. Társául szegődtem minden ölésben és ölelésben.
S aztán megesett velem, hogy akit megöltem, azzal testestül-lelkestül egy test és egy vér lettem.[29]
Azóta is tart hát az a szabadítás, amelyben mindenki megszabadul, s mindenki a másik szabadítójává lesz, ahogy a maga igazával minden ízében megigazul. Minden igazodás nélkül. De ahogy mi egymáshoz nem igazodunk abban az örök iramlásban, éppen ezzel válunk egyetlen igaz fergeteggé. hogy abban tollászkodjon egy sárga lábú, fekete holló.
Hogy ott legyen a holló, s hogy legyen mit üzenned véle.
Hogy magadat üzend véle. Magad minden kilátásával és kilátástalanságával. Magad minden reményével és reménytelenségével. Magad minden boldogságával és boldogtalanságával.
Úgy vagyok hát egyetlen, hogy nem vagyok egyedül. Úgy van társam, hogy én vagyok a társam. Magam vagyok a társam, de a társammal együtt vagyok jó társaságban. A magány valamelyik soros orgiájában. A kövek gördülésének örök nászában. A mennyei ékköves dárda magasba szegezésének minden dali dallal daliás mámorában.
Bizonyos vagyok abban, hogy ebben az asszonyt szabadító örök viharzásban minden iramlás a biztonság vágyáról szól. S arról, hogyan őrizheted meg és veszítheted el a veszendő, s veszendőségükben is mindig csak megkerülő álmaid bizonyosságát.
(9)
Lelkem rajtad, kunom – mondom a vitéznek, aki asszonyt rabol a szemem láttára, a lelkem okulására, s a mennyei ékköves dárdám harcnak és testnek mámorával mámoros rázására.
Lelked rajta, királyom – mondja nekem erre ő is, amit mondania kell, ahogy belőlem vétetik minden szava és minden akarva-akaratlanul akart akarata a maga minden vágyának dicsőségére és megcsúfolására.
Megszabadítom az asszonyt, akit elrabolsz – mondom neki egyre csak, de úgy ám, hogy közben a szavam se fenyegetés, se ígéret ne legyen. Hiszen azzal, amit kimondok, minden tudásomról váltig csak hallgatok. Amiért eliramlok vele és utána, arról én bizony folyton-folyvást csak hallgatok, mint ahogyan hallgat az ég, s ahogy a hegy, a tenger, a csillagok, s a kövek, ahogy hallgat minden, amiben van tudás.
Mert megszabadítani az asszonyt könnyebb, mint tudni ezt a szabadulást, s hozzá még az igaz okát sohasem kimondani. Olyan nehéz, hogy azt hiszem, e súlytól oly nehezek a kövek, s úgy éget e tudás, hogy azt hiszem, e tűztől izzanak a napok. Hogy mi az, ami van, s hogyan, kimondani még az isteneknek is tilos. A nagy kísértés: mondani. Így csábítják el a névtelen hatalmak azt, akiben nincs meg a kövek súlya, s a napok tüze. Aki hallgat, az örök. Aki szól, elveszett. Így lesznek a lezuhant istenekből emberek, s így lehetnek hallgató emberekből újra istenek.[30]
Szabadíts meg bárkit tőlem, uram, királyom, csak azt ne feledd, hogy te is szabadulni akarsz – szegezi velem szembe a kun vitéz a magam keresztjét.
[1] Vö.: What the Water Gave Me – a Florence & The Machine Ceremonials című albumának harmadik száma
[2] Vö.: Nagy László: A meggyfa alatt
[3] Vö.: Nagy László: A meggyfa alatt
[4] Vö.: Legyen előtted mindig út (ősi ír áldás)
[5] Vö.: a Szeret névmagyarázó mondája. A mondák tanúsága szerint a névadás teremtő képességével felruházott Szent László gyakran talált úgy nevet a körülötte termő földrajzi tüneményeknek, hogy a táltosával, Szöggel beszélgetve hagyta magában felmerülni az ötleteket, s hagyta ösztönösen feltörni magából a világ szépségét becéző szavakat. A Szeret vizénél megálló király a néphit szerint elragadtatásában csak annyit mondott, hogy:„Szeretem”. Innen jött hát a monda tanítása szerint a Szeret, a Duna Kárpátokban eredő, bal oldali mellékfolyójának elnevezése.
[6] Vö.: a Szépvíz névmagyarázó mondája. A néphit szerint Szent László a Tatros völgyét őrző székely falvak legnagyobbikára, Szépvízre beérve meglátta az ott futó patak szép vizét, s azzal biztatta a lovát, hogy igyon csak abból a szép vízből – hogy aztán innen kapja a patak a nevét. Egy Bosnyák Sándor gyűjtötte, Komját patakánál élő gyimesi szövegben oly módon is össze tud kapcsolódni a csíki és a moldvai névadó mondamotívum, hogy a táltos, Szent László híres Szög nevű lova adja meg a vizek nevét, vagyis a király helyett a táltos paripa mondja ki a világnak nevet adó, varázslatos erejű szavakat. (Bosnyák Sándor: Az ördögök szabadon jártak. Száz gyimesvölgyi rege. In: Örökség 1. 10-24.)
[7] Vö.: a kövek teremtésének legendája, Pogányhavas patkónyoma. A néphit szerint a Hargitán álló Csíkszépvíz fölött magasodó Pogányhavas hegyénél akkor járt Szent László a lovával, amikor a kő még lágy volt, ezért aztán a lova patkónyoma is erősen belemélyedt még a kőbe. Amikor ott aztán Szög patkója még bele is ragadt a lágy kőbe, Szent László a Teremtő Istenhez szólva maga is teremtő erejű szavakra ragadtatta magát. „Te, Isten, ha kő, legyen kő, s ha nem, legyen föld” – mondta hát a király, hogy ennek utána már soha ne éljen úgy a kő, hogy közben még nőttön-nőjön, s ezenközben lágyságra vetemedjen.
[8] Vö.: Balaton: Nap az apa (szöveg: Víg Mihály)
[9] Vö.: A kerlési csata jelenetének három ősforrása: a hagiografikus irodalom, a templomi képek freskóciklusai és a két ezzel a témával foglalkozó krónika (Képes Krónika, Vatikáni Legendárium) miniatúrái. A három ősforrásból kibomló, egymással egyáltalán nem egyező narratíva különbségét a szakirodalomban Lukács Zsuzsanna elemezte a leginkább a részletekbe menően. Vö.: Lukács Zsuzsanna: i.m. Ebben a tanulmányban a szerző a falképsorozatokban foglalt történetet tartja a leginkább a hősmondák ősképeit követőnek, így az ősiség körébe a leginkább sorolandónak. Ebben a narratívában öt jelenetet különböztet meg: 1. Várjelenet; 2. Csatajelenet és/vagy Üldözés; 3. Birkózás (Párviadal); 4. Nyakazás; 5. Pihenés (Fejbenézés, Ölbenfekvés). Lukács Zsuzsanna arra is kitér, hogy a hagiográfia körébe tartozó három történeti forrás (Képes Krónika, Mügeln Henrik krónikája, Orosz Évkönyvek) egyikében sem szerepel a freskóciklusokból ismerős mind az öt jelenet. Mint írja: a Képes Krónika és Mügeln Henrik elbeszélése szerint az eseménysor a csatajelenethez kapcsolódik, László a kerlési csatában veszi észre, hogy az egyik kun magával ragadja a nagyváradi püspök leányát, illletve Mügeln elbeszélésében csupán egy szép lányt. Az Üldözés elbeszélésénél a Képes Krónika és Mügeln szintén megfelel egymásnak: László nem tudja utolérni ellenfelét, s ezért az elrabolt leány rántja magával a kunt övénél fogva a földre (az Orosz Évkönyvekből ez a mozzanat hiányzik). Ezután a képsor három következő jelenetét csak Mügeln szövege követi. De még ő is óvatosan fogalmaz – hívja fel a figyelmet Lukács Zsuzsanna –: a harcias lány így nála azért siet Szent László segítségére, mert túl sokáig tart a párviadal, s nem azért, mert László egyedül nem tudja legyőzni az ellenfelét. A Képes Krónika minderről hallgat. Elbeszélése az Orosz Évkönyvekhez áll közel. Előbbi szerint a lány elrablójáért könyörög, míg az utóbbi a leírásban már annak védelmére kel bátyja ellenében. A történet befejezése mindhárom esetben más: Mügeln szerint örömmel hazatérnek, a Képes Krónikában László az egyedüli győztes, az érdemtelen leány egyedüli megmentője, végül az Orosz Évkönyvekben László nővére elrablójával együtt halállal bűnhődik. A falképek utolsó jelenete, a Pihenés Mügeln Henrik elbeszélésének lehetne folytatása, de az írás nem emlékezik meg erről. Lukács Zsuzsanna végül arra is kitér, hogy a Szent László legenda alaptípusát követő falképciklusok és az írott források ellentmondásai feltűnnek miniatúrafestészetünk két kiemelkedő, az Anjou udvarhoz kapcsolódó emlékénél is: a Képes Krónika és a Vatikáni legendárium miniatúráin is. Itt a Vatikáni Legendárium az, amelyik követi a falképek ikonográfiáját, s így hat jelenetben mutatják be a legendát: 1. „Hogyan harcol a tatárokkal”; 2. „Hogyan ütötték meg buzogánnyal”; 3. „Hogyan fogta a hajánál fogva, és a lány elvágta a lábait”; 4. „Hogyan húzta a kunt hajánál fogva és a leány lenyakazta”; 5. „Hogyan feküdt a lány ölébe”; 6. „Hogyan gyógyította meg a szent szűz”. Ez utóbbi, hatodik jelenet arra utal, hogy a Vatikáni Legendárium átköltése szerint a térdelő, sebesült László sebeit Mária gyógyítja. A Vatikáni Legendárium miniatúráiban látható átköltés lényeges pontokon módosítja a legendát: hiányzik az Üldözés és a Birkózás jelenete. A miniátor összekeveri horgasínelvágás és a nyakazás motívumát. A kun mindkét képen a földön fekszik és a leány közbelépése nem látszik döntőnek az események szempontjából. Hogy a harc a leány megmentéséért folyik, nem is derül ki. Így a falképekről ismert utolsó jelenet, László pihenése meglepő fordulatot ad az eseményeknek és a miniátor ezért mintegy az előzőek magyarázatául szükségesnek érzi a történetet még egy jelenettel megtoldani: a Fejbenézést követő miniatúrán Mária jelenik meg a leány arcvonásaival, László sebeit gyógyítva. A falképciklusokról ismert ikonográfiával szemben a Képes Krónika nem tud a leány Lászlót harcában segítő, aktív szerepéről. A krónikás szerint a leány ugyan lerántja lováról a kunt, de hiányzik az elbeszélésből a lábelvágás és nyakazás motívuma, és ezekkel a miniátor sem törődik. A legendából kiragadott egyetlen képen, mely a Birkózást ábrázolja, László maga rúg a kun lábába, hogy ellenfelének erejét vegye. A leány a miniatúrán ezért kezét leengedve a háttérben áll, csak szemlélő, figyeli az eseményeket, de nem vesz részt bennük.
[10] Vö.: a csodás vízfakasztás legendája – Szendrey Zsigmond: Történelmi népmondák. In: Ethn. 130-133. Miután Szent László serege élén megfutamítja az országára törő pogány sereget, átok fogja őket, s egész napi járóföldre sem akadnak egy ital vízre. Hiába volt hát a nagy győzelem, a vitézek úgy fetrengtek kínjukban, hogy a szent királynak még a könnye is kicsordult bánatában. Elindult hát táltos lován vizet keresni Ágosvár hegyére, onnan pedig abba a hasadéba ugratott a lovával, amelyet máig Szent László ugratásnak hívnak. Ott aztán rácsapott a sziklára a kardjával, mely megrepedt a csapástól s egyszeriben olyan bő víz ömlött belőle, hogy egy szempillantás alatt már a sereg előtt folydogált.
[11] Vö.: a kettéhasadt hegy legendája – Orbán Balázs: Torda város és környéke. Bp., 1889. A Tordai-hasadék legklasszikusabb pontját feltárandó Orbán Balázs a Patkós-kő felkeresését javasolja, hiszen itt ajánlható a figyelmünkbe szerinte a leghitelesebben az a hitrege, mely szerint e tájt harcolt Szent László a kunokkal, kik a Muntye-tetőn foglaltak hadállást. „A hon- és hitvédő szent király be nem várva serege zömét, a rendelkezésére álló csekély elősereggel rontott reájuk, s muntyei erődített táborukat elszánt rohammal bevevén, az ott élő őrizetet mind kardra hányta, és a magyar foglyok ezreit kiszabadította; de alig hangzott el a győzelem tárogatója, amidőn Peterd és Berkes felől két nagy kun tábor rohanta meg és szorítá két tűz vagy inkább nyílzápor közé a kisded magyar sereget, mely, bár a hősiesség csodáit művelte, utóvégre is hátrálni volt kényetelen; de minddenütt meredek sziklafalak állták útjokat, s így menekülésre gondolni sem lehetvén, hősies védelem között hullottak el a százszoros ellenség csapásai alatt. A győztes kunok már a sereg nélkül maradott szent királyt is űzőbe vették,már nyomában voltak, kopjáik már-már érték a király testét, amidon ennek az égnek emelt fohászára a hegy repedni kezdett, a király táltos lova – patkóját mélyen a sziklába nyomva – még átugrotta a nyíló hegyélt, mire a repedés mind szélesebbre nyílt, s áthatolhatatlan ösvényt vont a király és üldözői között, kik rohanó lovaikat visszatartani nem tudván, mind amélységbe zuhanva pusztultak el” – idézi fel a kettéhasadt hegy tordai legendáját Orbán Balázs.
[12] Vö.: Szent László pénzének legendája – Temesvári Pelbárt: Pomerium (Waigand József fordítása). A Kárpát-medencében is fellelhetők azok a lapos, a napfényben aranyos színben csillogó kövek, amelyek valójában a mummulitok tengeri családjába tartozó kagylók megkövesedett maradványai. Ezek utalva idézi meg Temesvári Pelbárt azt a jelenetet, amely a „tatárok” elleni háborúba vezet minket, s amely szerint László seregei élén vert ki az országból. „Vele volt az Isten a tatárok elleni háborúban is, kiket isteni segítséggel elűzött az országból. Úgy beszélik, hogy a menekülő ellenség pénzt szórt el, hadd tartsa vissza a kapzsiság az üldözőket. De László imájára mindez a sok pénz kövekké változott. E pénzek kőbe formált emlékei máig is láthatók, ahogyan sokan állítják, akik azokon a tájakon jártak” – olvasható Temesvári Pelbárt feljegyzései között.
[13] Vö.: a patrocíniumcsoda – Küküllei János és a Névtelen Minorita krónikája, Geréb László fordítása, Magyar Helikon, Bp., 1960, 92. Az 1345-ös tatárok elleni harc legendás beavatkozását, a patrocíniumcsodát bemutatva a krónika először arról ejt szót, hogy míg folyt a csata a keresztények és a tatárok között, a váradi egyházban nem találták Szent László király fejét. „Ez bizony csodálatos. Mikor tehát az egyház másodőre is a fej keresésére a sekrestyébe lépett, a maga helyén találta a fejet, de úgy átizzadva, mintha élne, s a nagy munkából, kihevülve tért volna meg valahonnan. (…) A csodát bizonyítja az említett foglyok közül egy igen öreg tatár is, aki azt beszélte, hogy nem a székelyek és a magyarok verték le őket, hanem maga László király, akit mindig segítségül hívnak. Más társai is mondták, hogy midőn a székelyek ellenük indultak, valami nagy lovag járt előttük, magas paripán ült, fején arany korona, kezében csatabárd, mely hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította mindnyájukat. E lovag feje fölött a levegőben csodálatos fényességben nagyszépségű úrasszony jelent meg, akinek a fején nagyon éles és tündöklő korona látszott. Nyilvánvaló ebből, hogy a Jézus Krisztus hitéért harcoló székelyeket maga a Boldogságos Szűz Mária és Szent László király segítette meg a pogányok ellen” – állapítja meg a krónika szövege.
[14] Vö.: a mogyoródi csipkebokor menyétjének jelenése – Képes Krónika: Kibékülésükről. 121. (fordította: Bollók János). A Salamon király seregével szemben felvonuló Géza, László és Ottó herceg serege Mogyoródnál áll fel. A bihari sereg közepén Lászlót a balszárnyra, Ottót a jobbszárnyra rendelték, Gézát pedig a nyitrai sereggel középre állították. A csatára készülve László magas lován ülve, az övéinek buzdítása és bátorítása végett körbe-körbejárt a hadserege előtt. Amikor lándzsájával megérintett egy csipkebokrot, „lándzsájára csodálatos módon egy hófehér menyét telepedett, majd végigszaladva rajta, a keblére futott”. A menyétjelenés szimbolikájában Virág László tanulmánya (Virág László: Jegyzetek Szent László király mitikus alakjáról. Pannon Front, 31. szám) hívja fel a figyelmet arra, hogy a csipkebokor Szűz Mária-szimbólum, amiként a menyét is a nő elvet képviseli. A férfi elvet felmutató dárdán végigfutó hófehér menyét így szerinte Virtus és Fortuna szintézisével mutat analógiát.
[15] Vö.: a váci szarvasjelenés – Képes Krónika: Géza király megkoronázásáról. 124. Géza herceg koronázása után visszament korábbi látomásának színhelyére, ahol testvérével, Lászlóval tanakodni kezdett a Szűzanya tiszteletére építendő templom alapjának a helyéről. „S midőn ott álltak Vác mellett, ahol most Szent Péter apostol egyháza van, egy szarvas jelent meg előttük – agancsai tele voltak égő gyertyákkal –, és a szemük láttára futni kezdett az erdő felé, majd megállt azon a helyen, ahol most a monostor van. Amikor a katonák le akarták nyilazni, a Dunába vetette magát, és többé nem látták” – olvasható a magyar őshagyomány fényt hordozó csodaszarvasára nyíltan utaló jelenet a Képes Krónikában.
[16] Vö.: Én rázom a fát… (szerelmi kötést kérő ráolvasás) – parafrázis
[17] Vö.: Menj a holtakhoz… (betegséget elűző ráolvasás) – parafrázis
[18] Vö.: Vetem zöld szemre, kék szemre (megbabonázás elleni ráolvasás) – parafrázis
[19] Vö.: A szentkúti palóc búcsúsok kántálásában megőrzött, imát idéző Szent László-mondóka (Szent Lászlónak szent lova, szent lovának szent lába, szent lábának szent patkója, szent patkójának szent nyoma: könyörögj érettünk!) parafrázisa. A mondókát Barna Ferdinánd közli (Barna Ferdinánd: A finn költészetről tekintettel a magyar ősköltészetre. In: Értekezések a Nyelv és Széptudományok köréből, 6. szám, 1872.)
[20] Vö.: József Attila: A csodaszarvas
[21] Vö.: A lányos út hermetikus értelme az őshagyományban. Lányos úton járni a „Jánosok dolga” a magyar népmesék varázsvilágában. A Jánosok sorában is leginkább Az égigérő fa című magyar népmese kanászlegénye járja be a leginkább emblematikusan ezt az utat, amelynek az a lényege, hogy a vitézi, férfiúi erények adta „kemény” vakmerőség nem vezet célra, ha nem párosul azzal a lágysággal, amit a befogadói, női attitűd megismerése jelent. Az égigérő fa narratívájában János a lányos út két szakasza közben járja be a vitézi út egyetlen szakaszát. A „jánosi” út, vagyis a „lyányos” út, azaz a női kíváncsiság kiélése az elindítója a világot megrengető felfordulásnak, amit aztán a rend megszerzésére, visszaszerzésére irányuló két törekvés két útja követ. A harcos nekirugaszkodás, a táltos paripán nyargaló szöktetés. S aztán az a nekirugaszkodás, amihez az erőt már a befogadás adja. Az a táltos nyargalás, amelynek az előjátéka a halottainkból feltámadva, a vitézi halált megszenvedve gyakorolt varázslat: az aranyhal pikkelyének meggörbítése, a kacsa tollának megrepesztése és a róka farokszőrének elfüstölése. Ezek a varázshatalmat gyakorló finom érintések a világ „lyányos” megérintésének, birtoklásának útjai és módjai, amelyek kiteljesítik és így sikerrel célra is vezetik az önmagában elégtelen, de tisztes elszántság adta férfias erőt.
[22] Vö.: Lao-ce: 6. A völgy szelleme, amely maga az üresség, sohasem hal meg. Ezt nevezzük csodálatos asszonynak – avat be Lao-ce, hogy aztán a beavatást azzal folytassa, hogy a csodálatos asszony kapuját is bemutassa, s azt éppen az ég és a föld gyökerének tartsa, s abban a végtelen munkálkodás jeleit is méltassa.
[23] Vö. Ko-dzsi-ki. Első könyv, 3. fejezet. (A Magától Megszilárdult Sziget – Onogoro-Zima). Az Égi Istenek azt parancsolták Izagani-No-Mikotonak és Izanami-No-Mikotonak: “Alakítsátok és szilárdítsátok meg ezt a vízen lebegő földet!” És átadván nekik az Ame-No-Nu-Bokot (Mennyei Ékköves Dárda) rájuk bízták a küldetést. Ez után a két isten az Ame-No-Uki-Pasira (Égi Lebegő Híd) lépett, majd lefelé döfve a dárdát jól megkeverték a tenger vizét, hogy csak úgy zubogott. És amikor visszavonták a dárdát, a sós víz annak hegyéről csöpögve megszilárdult és szigetté vált. Ez a Magától Megszilárdult Sziget.
[24] Vö.: a kerlési csatában asszonyt szabadító Szent László legendájának hármas értelme. A Szent László-legendáról írott könyvében (Jankovics Marcell: Csillagok között fényességes csillag – a Szent László legenda és a csillagos ég) Jankovics Marcell is utal arra, hogy ez a legenda a magyar műveltségtörténet kivételes darabja. Egyebek mellett azért is, mert képes arra, hogy egy és ugyanazon történetet három szemszögből – a krónikákban tükröződő, a szentéletrajzok világát idéző katolikus legendárium, az udvari-nemesi gondolkodás lovagi hagyománya és a pogány múltunk hősepikájában tükröződő ősi hitvilág népi emlékezetének fogalmi keretei szerint is – felmutassa. E legendánknak tehát szerinte rendkívül kiterjedt a forrásvidéke. „A történelmi hőst szentté és lovagi példaképpé avató, s a csillagok bűvöletében élő középkori egyházi és udvari-nemesi gondolkodás, valamint a pogány múltunk hősepikáját csak lassan felejtő népi emlékezet” – sorolja Jankovics az itt számításba vehető elemeket. Utalva arra is, hogy meggyőződése szerint annak, hogy ezek az indíttatások ebben a legendában eggyé tudtak forrni, az a döntő oka, hogy „a pogány magyarok hitvilágát alapvetően ugyanaz a gondolkodásmód jellemezte, mint a középkori emberét, csak hát persze másképp a Padovában vagy Slamancában egyetemet járt humanistáét, és másképp a regösök »csacska fecsegését« hallgató parasztét”. Szintén Jankovics az, aki pontosan analizálja a kerlési csatáról a krónikák és legendák írásos hagyományában megörökített „nyugatias”, keresztény történet és a templomi falfreskókon kibomló keleties, az összes „szoláris mítoszt, dualisztikus képzetet és misztériumvallást” megidéző történet egymással feleselő kettősségét. László Gyula nyomán járva Jankovics ez utóbbi értelmezést kibontva azt is jelzi, hogy ezt az örökséget keresve el kell szakadni a legenda „saját korában időszerű” történetiségétől. Itt jegyzendő meg, hogy Szent László asszonyszabadításának népi emlékezetről tanúskodó folklóremlékei szintén az ősi szoláris hagyomány jeleit mutatják döntően, vagyis a nép fiai nem a krónikások logikáját követve számolnak a mitológiai szinten játszódó történésekről. Ezeknek a népi emlékeknek a leggazdagabb adattárát Magyar Zoltán közli (Magyar Zoltán: Szent László a magyar néphagyományban).
[25] Vö.: Szent László legendájának előképei a török-mongol hősepikában. Vargyas Lajos tanulmányában (Vargyas Lajos: Honfoglalás előtt hagyományok Szent László legendájában. In: Athleta patriae. Tanulmányok Szent László történetéhez. Szent István Társulat, Budapest, 1980. 9-17.) a török és a mongol párhuzamok kimutatásával egészen odáig megy, hogy kijelentse, szerinte az „eredeti”, a korábbi magyar hősének valami olyan lehetett, mint amilyent Potanin mongoloktól jegyzett fel (Potanin 173 sz.): a hős harcol ellenségeivel, alvilági szörnyekkel. Eközben feje fölött elrepül egy leányzó kakukk-madár képében, és odakiáltja neki: „Egy hős üldöz, ments meg, különben soha nem látsz több”. Erre a vitéz gyorsan végez a két alvilági szörnnyel, lóra pattan, és utánaered az üldözőnek. Amint beéri, birkózni kezd vele. Végül fölemeli magasan az erdő fölé, és földresújtja. Azután lovára ülteti és haza lovagol vele. (Potanin, G. N.: Ocserki Szevero-Zapadnoj Mongolii. Rezolytatü putesesztvija iszpolnennago v 1879 godu po porucsenija Imp. Russzk. Geogr. Obscs. Vüp. 4. Materialü etnograficseszkie. Szanktpeterburg 1883.)
[26] Vö.: Napom, napom, fényes napom (magyar népdal)
[27] Vö.: az elrabolt lány kilétének és varázserejének kérdése. Jankovics Marcell a kerlési csata legendáriumának ábrázolásait elemezve felhívja a figyelmet, hogy nem lehet a véletlen rovására írni László tévedését, nevezetesen tehát azt, hogy az elrabolt lányt a váradi püspök lányának, vagyis egy szerfölött tekintélyes teremtésnek vélte. „Ha a két férfiú felsőbbrendű lényt formáz, a leány, akiért versengenek, sem lehet akárki. Ezt nőtől szokatlan, amazoni tettei is sejtetik. (A lovagkorban vagyunk, ebben az időben hölgy kezébe nem illett a fegyver.) Még inkább az, amit a krónika szerzője sokat sejtetően ír róla; nevezetesen, hogy László herceg a váradi püspök leányának nézte, de mégsem az volt. Akkor ki? – kérdezhetnénk, hiszen ha a krónikás fontosnak találta ezt megemlíteni, akkor célzatosan tehette csupán. Úgy vélem azért, hogy jelezze, akit először a mondott egyházi méltóság leányának nézett a herceg, más ismert személy lehetett, inkább jelentősebb Valaki, mintsem jelentéktelenebb amannál. Érdekes, hogy a Képes Krónika miniátora a legenda illusztrációján a leányt koronával, királykisasszonyként jelenítette meg! (…) Ahhoz, hogy megtudjuk, ki is rejtőzött a királykisasszonynak vélt leányzó alakjában, előre kell szaladnunk egy csöppet az ábrázolások elemzésében. A Magyar Anjou Legendárium szokásostól eltérően zárja a történetet; a leány, aki koronára emlékeztető gyöngyös pártát visel, leveti álruháját, és valódi alakjában mutatkozik meg. Szent László fölismeri, hogy Szűz Máriát szabadította meg! A történet e meglepő kimenetele bizonyos értelemben a krónikából is következik, egyúttal a papi szerző sejtelmes előadásmódját is magyarázza. Egyfelől, a legenda keretén belül logikus a Szűz szerepeltetése: épp László uralkodása idején fogalmazódik meg Róma hűbérúri jogainak érvényesítése ellen, hogy Magyarországot István király nem Szent Péter székének, hanem Máriának ajánlotta föl, így a legendában a Szűzanya a kunoktól megszabadított anyaországot is jelképezheti. Másfelől érthető, hogy a legenda eseménysorában Mária saját alakban nem jelenhetett meg. Hogyan festett volna a középkori ember szemében Krisztus anyja egy pogány nyergében? Ha pedig álorcát kényszerült ölteni, mégsem adhatta alább királyleányságnál, s ezen túl is olyat kellett öltsön, hogy a szabadító figyelmét magára vonja. Ugyanakkor a papi szerző, aki még tudhatott a legenda ősi hátteréről, s tudhatta azt is, hogy Mária a magyarok szemében az egykori pogány istennővel, Boldogasszonnyal azonosult, érthetően vonakodott a legendát így szövegezni – nem kanonizált csodáról lévén szó. Mert más a kép és más a szöveg” – fejti ki Jankovics.
[28] Vö.: a kerlési csata keretébe helyezett legenda ciklikus jellege. Jankovics Marcell a legendában megfigyelhető ciklikus körforgást a legenda templomi falfreskókon ábrázolt híres fejbenézés-jelenetéből is kibontja. Mint írja, fel kell figyelnünk arra, hogy a „leány nemcsak László fejét, hanem a kunét is ölébe vonja, amit aztán a kun halála követ” – majd hozzáteszi: ilyen értelemben „a krónikákban olvasható közjáték: a kun földre rántása és a kun pihenése a lány ölében a bántornyai freskón furcsamód megfelel egymásnak”. „Már az a tény is, hogy a kunnal ugyanaz történik egy adott helyzetben, mint Lászlóval, szintén a legenda ciklikus jellege mellett szól. Baljós és az ismétlődést hangsúlyozó jelként értelmezem – talán nem erőltetetten – a lány forgatta bárd helyzetét a Thuróczi Krónikában. Tudjuk ugyan, hogy a fegyvert a kunra emeli, a képen a bárd csúcsban végződő hegye mégis László ellen irányul!” – írja Jankovics.
[29] Vö.: Szent László és a kun vitéz vérének egy úton áradó áramlása – a székelyderzsi falfreskó képi motívuma alapján. Szántai Lajos tanulmánya (Koppány kupája) a magyar ősvallás koponyavarázslatainak emlékeit, valamint a koponyalékelés, a trepanáció Kárpát-medencei leleteit felidézve külön is kitér a Szent László-legendárium fejbenézés-jelenetére, s a székelyderzsi templom freskóját elemezve megállapítja a kiontott és kiömlő vér motívumának folytonosságát a két alak, Szent László és a kun vitéz között. A képen Szántai interpretációja szerint a világosság harcosa, Szent László „talpon állva” ragadja meg a kun sötét. szinte fekete, ördögi hajzatát – hiszen egy sötét szellemiséget csak úgy lehet megfékezni, ha kifolyik a vére. A „talpon állva” kiontott vér folyása után viszont elkövetkezik az ölbe fekve kiömlő vér folyása, hogy ez a két vérfolyás egy és ugyanazon áramlást alkosson. Amint ugyanis a „talpon állást” követően eljön az „ölbe fekvés” rítusa, amikor is a megszabadított lány Szent László fejébe néz, akkor a király „visszautazik a kezdetekhez”, „kiderül, hogy a kun vére azonos az ő vérével, melyet az első képen megnyit, majd később az ő fejéből folyik tovább”. A fejbenézés rítusa alatt vérző koponya Szántai felfogása szerint a krisztusi szenvedéstörténettel rokon történet. „Az előző képen megnyitja a vért, s a következőn már az ő fejéből patakzik tovább. Ez már a krisztusi szenvedéstörténet, és ahogyan Szent Lászlóról mondják: rózsákat szaggattál, koronádba tűzéd. Tehát az ő koronája tövis-korona volt. Amikor Szent László belehajtja fejét a lány ölébe, ebben a révülési utazásban kezd el vérezni a feje, a koponyája, a kupa. Folyik a vér a fejéből, de akkor, amikor már megpihen, amikor elérkezik oda, hogy legyőzte az ellenséget, akkor kezd el vérezni a feje, a pihenésben, és ez egy kegyetlen pillanat” – állapítja meg Szántai, hozzátéve: a pillanat kegyetlenségét az adja, hogy amint kiderül, mi van a király fejében, az is kiderül, mi számít ezek közül „rossz dolognak, rossz gondolatnak”. Ami pedig rossz, annak pedig a vér folyásának útján „ki kell csapódnia” az áramlásból.
[30] Vö.: Hamvas Béla: A magyar Hüperion. Második könyv, első levél
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2012)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
