Balogh István: Zoki
(Részlet, 1.)
Tanulmányaimat, tehát a negyedik osztályt, a hetedik kerületi Rózsák terén álló Szerbhorvát Tannyelvű Általános Iskolában kezdtem. Kívülről elhanyagolt egyemeletes épület, amely belülről jóval barátságosabban festett. Mire én megérkeztem, gimnáziumi képzés is indult. Az épület, ha elhanyagolt volt is, megszületésekor pompás intézménye lehetett egy óvónőképzőnek, legalábbis ezt véltem kiszűrni Mile szavaiból. Azt csak később, talán hatodikos koromban tudtam meg, hogy 1876-ban készültek el vele az építők.
A Rózsák terének uralkodó épülete a katolikus templom, amelyet Ferenc József császár és király felesége, Erzsébet tiszteletére is emeltek. A magyarok nagyon tisztelik ezt a királynét!
Kedves tanító néni fogadott bennünket szeptember másodikán; akkor volt a tanévnyitó. Összevont tagozatban jártam ezt az évet, mert csupán hét negyedikes és hat másodikos volt az iskolában. Érdekesen folytak a tanórák, nekem először furcsa volt minden: hol a másodikosoknak volt, mondjuk, szerbórájuk, akkor mi csöndben tanultunk, írtunk, vagy némán olvastunk, utána nekünk volt, mondjuk, matematikánk, akkor mi feleltünk, táblához mentünk, a kicsik meg csöndben voltak és serényen foglalkoztak a leckéjükkel, amelyet aktív órájukon föladott nekik a tanító néni.
Otthon ki is fakadtam apámnak:
– Ilyen osztatlan tagozatú iskolák minálunk biztosan nincsenek!
– Tévedsz, nagyokos! Az iskola, ott a határon, amelyről meséltem neked…
– Tőzegbányánál?
– Éppen ott. Az is ilyen típusú. Volt egy szakajtó gyerek az udvaron meg két tanító. Ez annyi, mint… – apám fölnevetett. – Megszokod ezt a világot is, ne félj!
– Az osztályban nincs a tábla fölé függesztve Tito képe!
– Ez egy másik ország, Zoki! Itt nincs Tito.
– Hát ki van?
– Azt magam sem tudom. Nincs semmi a falon?
– Egy címer.
– Az ország címere.
– Négy kép van. Három szakállas meg egy bajszos bácsi a címer mellett. Két nagyszakállú balról, a jobb oldalinak az álla hegyéről lóg a szakálla. A bajszos meg mellette. Hasonlít a téren álló a hatalmas szoborhoz.
– Persze, hogy hasonlít. Mert ő az! Sztálin. A másik három meg Marx, Engels, és Lenin.
– Ők kik?
– Forradalmárok.
– Mind a négyen?
– Igen. De ketten államférfiak is voltak.
– Magyarok?
– Kettő német, egy orosz, egy grúz.
– Akkor miért lóg a képük a falon? Magyar forradalmár nincs? – kiáltottam mérgesen.
– Alighanem volt ott a sorban egy kopasz, magyar alak képe is a falon – nevetett apa –, csak eltávolíthatták a nyáron. Helyette fölkerült a címer.
– Igazad lehet, apa. A négy alak fölött, középen, látszik a falon egy kép helye.
– Ötödik kép? – csodálkozott apa. – Melyik voltál, adai Mátyásunk? Hova akasztott föl Latabár? – kacagott fölszabadultan apa.
– Ki az a Latabár?
– A legnagyobb magyar színész, kisfiam.
– Mi köze adai Mátyásunkhoz? Ő meg kicsoda?
– Rákosi Mátyás. Azért adai, mert ott született. A Tisza partján. Nyárig ő volt Magyarország teljhatalmú kommunista ura.
– Az mi, teljhatalmú?
– Mindenről ő dönt, életről és halálról is.
– És mi köze hozzá a Latabárnak? Fölakasztotta?
– Pesti viccet meséltek Szabadkán Rákosiról és Latabárról. Évekkel ezelőtt történt valamelyik színházban, ahol a kiátkozott kulákok és kisparasztok kommunista megtéréséről játszottak valami színdarabot, és Latabárnak jutott az a szerep, hogy a nagygyűlés előtt a falusi tanácsterem falán elhelyezze a nemzet vezetőjének képét.
– Mi ebben a vicces, apa?
– Latabár a nézők felé fordította a képet, mindenki láthatta, kiről beszél játéka közben. Tanácstalanul szaladozni kezdett a színpadon, próbálgatta, hol lenne jobb helye a képnek, végül kifakadt:
– Hova akasszuk fel?
A nézők megdermedtek.
– Akasszuk már fel! – kiáltott Latabár.
Erre hatalmas lárma, nevetés, taps tört ki. Aztán percekig zúgott a legnagyobb tetszést kifejező vastaps. Az előadás után Latabárt állítólag lekapták a tíz körméről az államot minden eszközzel védelmezők, bent tartották vagy két napig. Talán rá is sóztak volna vagy tíz esztendőt, esetleg kötelet kötöttek volna a nyakába, de mégsem merték kikezdeni, mert reggelre már egész Magyarország apraja-nagyja azon röhögött, hogy hova akasszák Rákosit.
Én is nagyokat nevettem apa meséjén. Nem is a mese tartalma volt az érdekes, hanem apa: eddig soha nem hallottam tőle így előadni valamit. Ragyogott a szeme, fölállt, járkált, a két kezével mintha képet fogott volna, amit a falra akar akasztani, mint meséjében a legnagyobb magyar színész, Latabár.
Nem volt nehéz elviselnem a változásokat, mert barátságos osztálytársaim voltak. Néhányan még a BVSC kölyökcsapata vízilabda-mérkőzéseire is kijöttek, nekem szurkoltak hangosan, néha akkora lármát csaptak, hogy belereszketett a Szőnyi út, fölhallatszott az égig, “szép volt, Zoki”!
Gyalog szerettem járni, nem volt túl körülményes, és nézelődhettem, érdekelt nagyon a mozgalmas Budapest. Táskámmal a hátamon komótosan lépdeltem a nagykövetség épületétől a hatalmas Sztálin-szoborig, ott jobbra fordultam az István utcába, s kanyarognom sem kellett, egyenesen odaértem kedves tanodámba. A szüleim korán keltek, így én is idejében kibújtam az ágyból, s az a háromnegyed óra gyaloglás még jól is esett. Csak ha esett, kapaszkodtam föl a zsúfolt járművekre, de alig vártam, hogy kiszállhassak. Pedig húsz perc sem kellett a beérkezéshez, de nekem jobban esett a korai kiadós séta.
Matematikából sokat segítettem pajtásaimnak, még kerületi versenyt is nyertem, aminek anya nagyon megörült, s a követségen mindenki gratulált. Dalibor bácsi barackot nyomott a fejen búbjára.
– Mutasd meg nekik, milyen legények teremnek Jugoszláviában!
Szeptember végén műsort kezdtünk készíteni, az egész iskola, azzal kívántuk köszönteni a Köztársaság napját, amely Jugoszlávia nemzeti ünnepe. Így tanítás után néha két-három órát is bent maradtunk, leginkább sötétedéssel értem haza. Anya szidott, miért nem tömegközlekedéssel jövök haza, akkor nem aggódna annyit.
– Két átszállással jöhetek, anya. És annyian vannak, hogy könnyen letaposhatnak.
Táncot tanultunk be, kedves kólót, egy koreográfus néni pallérozott minket. Nem ment könnyen a tánc, mi, fiúk, falábú társaság voltunk, viszont a lányok úgy libbentek, pipiskedtek, hogy öröm volt nézni. Egy Ljubica nevű, fekete szemű kislány kezét fogtam a jobbommal, ő harmadikos volt, az égszemű Marica a bal oldalamon osztálytársként, az idősebb jogán igyekezett elhessegetni Ljubicát a közelemből. Ördög tudja, miből, de észrevette, hogy nekem a kis fekete jobban tetszik, mint a búzavirág szemű.
(…)
Nem emlékszem rá, hogy apa valaha is megütött volna. Anya keze gyorsan eljárt, fenekemre hányt jobb tenyerével, emiatt néha tele is bömböltem az udvart, bőgésem szertehullámzott az ötödik körben.
Apa hangosan sem szólt rám, igaz, arcjátékából azonnal fölismertem, ha valami rossz fát tettem a tűzre. Azonnal visszakozót fújtam, és odabújtam hozzá. Szabadkán néha eljártunk a stadionba, biztattuk a Spartakot, kellett is neki a lelátó hangja, mert a belgrádi meg a zágrábi nagycsapatok rendre erősebbnek bizonyultak.
Kifelé villamossal utaztunk, visszafelé inkább gyalogoltunk, mert olyankor fürtökben lógtak a drukkerek a villamoskocsi lépcsőjén is.
Pesten is voltunk mérkőzésen, a magyar–lengyel válogatott focimeccsen. Tömve volt a Népstadion, másnap az újságok százezer nézőről írtak.
Itt láttam először és utoljára az aranycsapatot játszani, igaz, Puskást már a félidőben lecserélték. A magyarok győztek 4:1 arányban. De emlékezetemben igazán nem is az eredmény maradt meg, hanem a mérkőzés érdekessége. Olyan történt, amit én azóta sem láttam focimeccsen soha! Félóra játék után az edző lecserélte Szusza Ferencet, beállt helyette Machos Ferenc, aztán Szusza a félidőben visszatért Puskás helyére, és még gólt is lőtt, a harmadikat. A negyediket meg a helyette beállt Szusza vágta vagy negyven méterről a kapuba!
Vízilabdát is néztünk apával, leginkább a Margit-szigeti uszodában. Mindig telve volt a lelátó, csuda nagy hangorkánban folytak a mérkőzések.
– Te mikor pólózol nagy csapatban? – kérdezte egyszer apa.
– És Szabadkán maradok, nem megyek máshova! A BVSC-ben megtanulok védeni, aztán a barátaimmal legyőzünk mindenkit!
– Tehát nagy csapat lesztek?
– Még az is lehet!
Apa megsimogatta a hajam, igyekezz, csak, Zoki! Ígérem, minden meccsedre kimegyek!
– Taposom a vizet, apa! Olyanokat ugrok már, hogy néha kilátszik a gatyám a vízből.
Kölyökmeccseinkre mindig kijöttek a szüleim, többször Mile is, egyszer még Dalibor bácsi is. Szerencsére akkor épp nagyokat védtem, meg is dicsért engem a nagykövetünk!
Aztán eljött október 23-a, amikor elnáspángolt az apám!
Október 23-án tört ki a magyar forradalom.
Ennek a történésnek voltak olyan előzményei, amelyeket én is érzékeltem, akaratlanul is.
Október hatodikán a nagykövetség épülete előtt sokan vonultak a Sztálin-szobor irányába. A kovácsoltvas kerítés mellett álltunk, apa, Vuri bácsi és én.
– Mennek a Kerepesi-temetőbe, újratemetik a Rajkot – jegyezte meg Vuri bácsi.
– Megbukott a mi Adánk szülötte, a kis kopasz fajdkakas – mondta apa.
– Rákosi Adán született volna? – képedt el Vuri bácsi.
– Az bizony ott.
– Azt mondták Rajkról, hogy jugoszláv kém – kérkedett értesültségével Vuri bácsi.
– Ki tudhatná azt valakiről, hogy kém?
– De fölakasztották kémkedésért!
– Föl. De tavaly kiderült, hogy negyvenkilencben hazudtak.
– Miért éppen tavaly?
– Meghalt Sztálin, az utcavégi nagy szobor gazdája. Aztán leleplezték a tanítványai hazugságait, és most a tanítványok bűnhődnek. – Szélesre tártam fülem kisajtóját, figyeltem nagyon, mit beszélnek apáék.
Az újratemetés után több esős nap volt, így tömegközlekedéssel mentem iskolába. Az utasok csak Rákosiról beszéltek, hangosan szidták őkelmét.
Mi az iskolában tanítás után roptuk volna a táncot, ha képesek lettünk volna a lányokkal együtt haladni. Ránk is sötétedett, így villanyfényes utcákon igyekeztem hazafelé.
De október 23-án leragadtam az István út városligeti végénél.
Hatalmas tömeg gyűlt össze, kiabáltak, különböző kórusok énekelgettek tréfás vagy ijesztő dalocskákat Sztálinról és Rákosiról, és a tömeg elhatározott akarata volt a hatalmas szobor ledöntése. Sok teherautó állt egymás mellett, talán traktor is volt, de arra nem emlékszem pontosan. Vastag kötélhurkot dobáltak a szobor feje felé, de mindig visszahullott, leginkább csak a csizmáig repült.
– Nem hagyja magát a Jóska! – kiáltott egy vörös képű, bajszos bácsi mellettem.
– Le vele! Le vele! – skandálta a hatalmas kórus.
Valahonnét valakik kihúzható létrát szereztek, nem láttam pontosan, kik jöttek, lehet, hogy tűzoltók. A sok ezer ember hatalmas üdvrivalgásba tört ki. Én is kiabáltam, mert mindenki úgy ordított ottan, ahogy a torkán kifért.
A kihúzható létráról már nagy nehezen sikerült meghurkolni a szobor nyakát.
– Le a kalappal, cowboy! – kiáltotta a vörös képű.
– Elkaptad a marhát! – hangzott a hátam mögül.
A kötél végét egy teherautóhoz kötötték. A téren nagy csönd támadt, mint a cirkuszban, ha a közönség a halálugrást várja. A teherautó nagy zúgással megindult, reszketett az egész testem a fölpörgő robajra. Egy perc sem telt belé, a kötél elszakadt! Csalódott hangot hallattunk valamennyien.
– Drótkötelet! – kiabálták a szobor talpazatára fölmászott emberek.
Az egyik teherautó vezetője két ujját a szájába vette, nagyot füttyentett. Csönd lett a téren.
– Nálam van vagy hatvan méter drótkötél!
Egész csoport fiatal ugrott a gépkocsi platójára, és adogatták lefelé a drótkötél-darabokat. A leghosszabb végére hurok került, s a szobor vállára kötél segítségével fölmászó legény földíszítette Sztálint e különös nyakkendővel.
– De szép lettél, Jóska! – kiabált újra a vörös képű.
– Adjunk neki még egyet! – zúgott a kórus.
Kapott e bajszos alak még egy acélhurkot.
– Indulhatsz a lányokhoz! – harsogta a vörös képű.
A körülöttem lévők nevettek, én is velük. Eddig pompás tréfa! – állapítottam meg.
A szoborról lelógó kötelek végét több teherkocsihoz kötötték.
Újra csönd a téren.
A halálugrás előtti pillanat.
A cirkuszi sátor kupolájában himbálózik trapézán az egyik akrobata, a másik várja a szökellés pillanatát.
Visszafojtom a lélegzetem.
Fölperegnek a motorok, repesztenek a kipufogók, a kerekek helyben forognak, büdös gumiszag a téren.
– Álljatok meg! – kiabál a kórus.
A motorok megkukulnak.
Csöng a fülem, szinte hasogat a fejem.
– Hozzunk köveket! – kiáltja egy erős hang.
– Hozzunk köveket! Hozzunk köveket! – visszhangzik a kórus.
Kézben hoztak fiatalok sok-sok macskakövet.
– Gyorsan rátaláltak a gyerekek! – szól valami érces férfihang mögöttem.
– Úttestet javítanak a közelben – magyaráz egy néni.
– Nemsokára barikádot emelnek majd a kölykök, meglássák! – néz körül a vörös képű.
A macskaköveket a teherautók kerekei alá helyezik, hogy ne csúszhasson a gumiabroncs. És felbőgnek a motorok. Újra maró füst, újra égett gumiszag.
– Slájfolnak a kerekek! – ordít a vörös képű.
Nekem a torkom marja a belélegzett bűzös füst-levegő keverék, köhögnék, de nem bírok, a szememből patakzik a könny.
A köveket a fiatalok eltakarítják a kerekek alól. Aztán valahányan elfutnak egy keresztutcába. A tömeg idegesen tárgyalja a történteket. Végül eljut hozzánk is a hír, a közeli gépipari technikum diákjai elszaladtak az iskolájukba, azonnal meghozzák a lángvágókat.
– Gyere le, Jóska, míg szépen teheted! – biztatja a hatalmas bronzalakot a vörös képű.
– Jóska, gyere le! – skandálják suttyók körülöttünk.
A tömeg egy része átveszi a nótát.
– Jóska, gyere le! – fut szerte a Városliget fái között.
A jövendő gépésztechnikusai futva érkeznek a szerszámokkal. Lihegnek, káromkodnak.
A szobor talpazatán álló két alak leereszkedik a kötélen.
Két gépésztanuló létrán mászik helyükbe. A kötélen fölhúzzák a vágóeszközöket.
– Gyere le, Jóska, mert ha fönt maradsz, az lesz a vége, pofára esel! – szellemeskedik a vörös képű.
Körülöttünk nevetni kezdenek az emberek.
– Essél pofára! Essél pofára! – vette át a kórus.
Hirtelen elsötétül a világ!
A kórus torkán akad a dallam.
Síri csönd a téren.
Csak a közvilágítás lámpái égnek. Eddig egy tetőről reflektor varázsolt szinte nappali fényt a szoborra.
– Játszanak velünk a székházasok! – töri meg a csöndet egy bajuszos bácsi.
– Világíts! Világíts! – zúg a kórus.
Vagy tízen rohantak egy magas ház kapujához. előbb dörömböltek, majd benyomták a szárnyat.
És pillanatokon belül újra kigyulladt a reflektor.
– És lőn világosság! – nevetett a vörös képű.
– Maga mindenre tud valami mondást? – kérdezte e vörös képű mellett álló néni.
– Eddig hallgatnom kellett. Most kidumálom magamat! – így a válasz.
A műszaki középiskola diákjai kiabálni kezdtek:
– Menjenek félre! Vigyázzanak! Dől a szobor!
Az emberek lassan nagy ívben félrehúzódtak, én egészen távolra sodródtam, csak a szobrot láttam. De mellettem ismerős hang szólította Jóskát, a szobrot:
– Gyere le, mert ha nem, bizony pofára esel!
A gépek, mintha csak erre vártak volna, fölbúgtak, a szobor megrezdült majd inogni kezdett, aztán hatalmas csattanással érkezett a földre.
– Mondtam, Jóska, hogy pofára esel. Nem hallgattál rám. Kellett ez neked?
– Kellett neki! Kellett neki! – vette át számtalan száj a rigmust.
Belém meg villám csapott! Talán már éjszaka van?
– Bácsi, kérem – szólítottam meg a vörös képűt. – Meg tetszik mondani, hány óra van?
– Történelmi időpont, kiskomám! – csurrant boldog forrás a bácsi száján. – No nézzük csak! – Kigombolta köpenyét, aztán a zakóját, hózentrágere kétágú gombolása alól öreg zsebórát halászott elő. Vizsgálgatni kezdte:
– Huszonegy óra, harminchét perc!
– Mennyi?
– Mindjárt háromnegyed tíz! Nem kéne neked már ágyban lenned?
Válasz helyett csíkhallá változtam, amilyen gyorsan csak tudtam, átevickéltem a tömegen és futni kezdtem a nagykövetség épülete felé.
Az épület előtt apa várt, szó nélkül elkapta a vállamat és akkora pofont kanyarított a bal orcámra, hogy még másnap is meglátszott mind az öt ujja nyoma!
– Adok én teneked, csavarogni éjjel! – csattantott újfent kobakomra apa.
– Agyon ne üsse azt a gyereket! – védelmezett Vuri bácsi.
A lakásban anya várt, az első pillanatban regisztráltam kisírt szemét. De apa megadta a harmadik csattanóst is! Berepültem a szobába, anya szárnyai között pihegtem. Ő átölelt, én mindkét kezemmel ruhájába ragaszkodtam. Aztán hangosan sírni kezdtünk mind a ketten. Nem szólt az én anyám egy szót sem, csak szorított, karja óvó madárszárny.
Végül apa kiszedett anya védőrácsából.
– Vetkőzz le, azonnal alvás! Hogy indulsz holnap iskolába, ha nem pihened ki magad?
Vacsorát nem kaptam, büntetésből-e, vagy csak elfelejtettük mindannyian, hogy egy-két morzsát a csőrünkbe is rakni kell? Nem tudom. De erről többet nem beszéltünk.
Félálomban néha hallottam anya hangját. Csakhogy megkerültél, kisfiam! Csakhogy megjöttél épen és egészségesen!
Balogh István a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre elfogadott szerzője.
Illusztráció: A Sztálin szobor maradványa (1956, fortepan.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
