Suhai Pál: Levél utoljára – búcsú Tarján Tamástól
2017. október 4.
Kedves Tamás! Furcsa tréfát tud űzni velünk a technika ördöge. Elég beírnom neved kezdőbetűit a Címzett sorába, s már ki is dobja email-címedet, melyen eddig leveleztünk, néha bizony meglehetős rendszerességgel is. Ha fölkerestelek, többnyire én, válaszod időben s a rád jellemző udvariassággal, de talán nem túlzás, ha azt mondom, barátsággal meg is érkezett. Persze, legyünk csak pontosak, ez a barátság (is) kellően kimért volt. Kézfogással szoktál volt búcsúzni. Ez ugyan most elmaradt, de nem feledékenységből. Most az egyszer akadt fontosabb dolgod. Nem hiszem, hogy sokat változtatna eddigi viszonyunkon. Megértem. Akármerre jársz is, ha erre gondolsz, csak megerősítheted az általam itt elmondottakat. Tulajdonképpen alig változott valami. Átöltöztél-átköltöztél, új ruhát vettél föl új előadásra s már mész is tovább a magad kitaposta úton. Levelemet akár el is küldhetném, de most már minek. Érthetünk mi szót enélkül is. Most azonban maradjon mégis csak e levél, ha már nekikezdtem. Nem egyszerű megszokásból, de mert, ha fönti címedre nem is, mégis csak elküldöm itteni barátaidnak és ismerőseidnek legalább. Híveidnek. És postásban is reménykedem, megkérem rá Szondi Gyurit, közös barátunkat, neki még most is bejárása van hozzád.
Nem kérdezted ugyan, de elmondom, min dolgozom az utóbbi hetekben. Egy Zrínyi-irományon – épp most másoltam be eposzának seregszámláját (az V. énekbelit, a szigeti várkapitány, a dédapa szónoklatát s a magyar vitézek felsorolását és jellemzését). Ilyen seregszámlát képzelek most összeállítani a mi külön históriánkból. Ennek várkapitánya persze, ha tetszik, ha nem, Te leszel, kedves Tamás. Elmondom, miért. Miért jutott e képtelen ötlet az eszembe. (Ilyenkor jutnak ilyesmik, nehezen tehet róluk az ember, jutnak verssorok is.) Nekem József Attiláé: „Emlékek, kicsi ólomkatonák […] Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!” Mi tagadás. Emlékek ólomkatonáit rakosgatom – különös seregszámla. Te emlékszel első, személyes találkozásunkra? Nekem csupán fölrémlik valami a kilencvenes évek közepéről. ELTE, még a piaristák épületében, folyosó. Mintha a Könyvvilág szerkesztőjét kerestem volna második kötetemmel – azt már végképp nem tudom, ki ajánlotta. Nem gondoltam volna, hogy ismered a nevemet. S mintha ajánlkoztál volna is. Másik emlékem már határozott. A Holnap szerkesztősége, 2002 vagy 2003 táján, tankönyvcsaládom lektora. Munkakapcsolat hónapokon át, s meglepetésül, tőled, a 20. századi irodalom szakértőjétől és tanárától a régiségben való, talán még az enyémnél is nagyobb (!) jártasság. („Enyémnél is”: meg kell jegyeznem, a jártasságot az ember munkával szerzi – ha már nekikezdett, jön vele szembe a járdán.) Emlékszel? Az Oidipusz és a Shakespeare-fejezet kapcsán Te ajánlottál még az Arisztotelészén és a régiekén túl is egy kis mai drámaelméletet. S akkor vettem kézbe Bécsy Tamást, s milyen hasznosnak bizonyult a kétszintes dráma fogalmával. S ekkor, ebben az időben némi konsternációkkal járó kérdésekben ki is álltál mellettem. (Túl nagy szó ez a mai kézdörzsölős és hátveregetős világban.) De már akkor is. Talán ekkor született meg benned rólam a Szent Jeromos-képzet. Csak ülök írópultom fölött, s nem törődve a világgal, körmölöm megrögzött soraimat. À la Dürer. Hogy ez már végképp nem a képzelet műve, kezem ügyében a bizonyíték: Hieronymus im Gehäus, 1514. Kupferstich, 24,9×19 cm. Képeslap, rajta a Te kézírásoddal: Suhai Palink, baráti szívvel – Nürnberg, ’12 nov. A többes szám itt, Te tudod, nem fejedelmi. Hogy ezt a gesztust viszonoztam volna szintén baráti soraimmal, vagy ez utóbbiak korábbiak, hirtelen nem is tudom. Arra viszont nagyon jól emlékszem, hogy a Nomád szívvel 2016-os könyvbemutatóján szóba hoztad versemet, de fölolvasásától már szerényen és kerek perec elhatárolódtál. Nem gondolhattál arra, hogy később jön el az ideje. Én gondolok. És most. És ne is tiltakozz ellene már, kérlek. (Már csak azért sem, mert szabad átjárást nyit elalvás és ébredés ürügyén e vers két világ, a Lét és a Nemlét között – hadd éljek most vele: a szabad átjárás jogával.) Hozzád:
A város falai alatt
Tarján Tamásnak
lábamnál Jeromos düreri oroszlánja,
kushad, míg alszom, ám ha ébredek, morog,
fülembe hangját hangtalanul vájja,
hátam mögül egy kenetlen torok
rozsdás húrjával hegedül:
a város, autóbuszok és kamionok
dohognak egyre, hogy már azt hiszem, ledűl
fala, de nem, belülről tépi testem,
míg ernyedt-eszméletlenül
ágyam barlangjába menekszem –
érzékeim tükörjátéka, semmi más,
kétségtelen, ez incseleg velem szünetlen,
amíg e sok szín- és hangvillanás,
mert vak vagyok, s meg sem születtem,
jókor sötét gondokba ráz
Emlékeim veled, láthatod, nem sötét gondokba ráznak. Tarkákba, mint Babits Mihályt Irisével. De most veled és általad. Jöttél-jöttetek Zebegénybe is, vendégségbe. ’13 nyarán? Szalonnasütés, a szabadkézi (!) diódarálás jó játéka és vetélkedője (én is, én is tudom!), Horváth Feri félelmetes sakktudása s a Te előzetes aggodalmad levele. Itt csak válaszomat tudom idézni: „Kedves Tamás, az az érzésem, hogy rövidnadrág-ügyben a lányokat kellene megkérdezned. Hogy jöhetsz-e ilyesmiben. A magam részéről biztosíthatlak, hogy nekem így is tökéletesen meg fogsz felelni.” Itt, Zebegényben komolyabb dolgok is forogtak kockán. Emlékszel? Én az egykori írószövetségi skizmát fájlaltam, mire Te: jól van ez így, miért ne virágozhatna több virág? Akkor, virágok között, elfogadtam válaszodat, de most, talán még nem késő, megmaradt különvéleményemet is hadd hangoztassam. A virágok beszélgetnek egymással és minden mindennel (csak éppen mi ne?). Mi beszélgettünk egymással (és még most is). A bizalom jegyében. Róna Judit PIM-beli bemutatóján (Babits Mihály életének kronológiája), ugyanezen év szeptemberében Babits-versemet szerettem volna felolvasni s hozzád, az est moderátorához fordultam engedélyért. S Te még csak meg se akartad nézni a felolvasandót. Látatlanban engedélyezted. Jutnak eszembe még korábbi történések is. Gyermekvers-kötetem összeállításában segítségemre voltál – hálából fiadnak, Lőrinek is ajánlottam kötetnyitó versemet. S emlékszel, egyszer kiskutyámmal, Tappanccsal toppantam be hozzád – boldogságában hogy’ korcsolyázta végig parkettádat. S Te tűrted. Végül, bár lenne még, a „hetvenkedők” estjei Szondi Gyurival és a Napúttal. A jeles hetvenesek „hangversenyét” évről évre Te vezényelted. S eljött az ideje e sorok írójának is. És amikor a hóhért akasztották – Szondi György hetvenedik évével. Csak a tiéd nem jött, kedves Tamás. Most már hiába is várnám (pedig kaján képpel vártam). Ki lesz ily jó karmester? Vagy viviszekció? Önkarmesteri előadás? Talán ez. Most ezt vezényled. De mégse ezzel zárjam rövid kis levelemet. Vidámabb példával (elhunythoz ez illik). S bocsánat, hogy ismét előre tolakszom – de az emlékek már csak ilyenek. 2015-ben, nemrég megjelent Rilkémre célozva ezt a verset kaptam tőletek – ezzel zárom. S előtte persze még búcsúzom is – stílszerűen baráti kézfogással, de most már integetéssel is.
Tarján Tamás, Follinus Anna:
Suhai Rainer Pál
Alpesi urán-ihar:
pihe-rianás ural!
Piranesi-álruha:
nepáli irhasaru.
Ipari reál suhan:
alapi Sein: hurrá!
(Születésnapodra szeretettel anagrammálta:
TT [Sátán Martja] és
FA [Onnan Sulifal])
Illusztráció: Suhai Pál és Tarján Tamás (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2014)
Cimkék: búcsúztató, levél, próza
