Mondd meg nékem, merre találom…

Fénykör

június 1st, 2018 |

0

Ezredév

 

A magyar millennium tiszteletére szervezett körkérdésünkben három jeles személyiséget kerestünk meg az alábbi levéllel:
„Kedves Barátunk! A magyar államiság ezredik évfordulójának kiemelt pillanatában, a jövő felé forduló múlt átjárójában arra kérjük, hogy válaszával segítse folyóiratunkat e pillanat »rögzítésében«. Rendhagyó módon nem a múlt felelevenítésére, hanem a jövő megelevenítésére invitáljuk. Arra szeretnénk kérni, hogy múltunk olyan eseményére, eseményeire reflektáljon, melyet a magyar állam, nemzet, kultúra szempontjából továbbvivőnek, hagyományteremtőnek tart mint jövő felé tartó, jövőt megalapozó kezdeményezést, melynek üzenete, eseménnyé válása az Ön számára legjelentősebb, leginkább nyilvánvaló.”

 

* * *

 

Ritoók Zsigmond

Megélni szép, hős harcban

Az európai irodalom a ’harag’ szóval kezdődik – hívja fel a figyelmet Babits: ez az Ilias első szava. Achilleus haragszik, mert Agamemnón, a fővezér elvette tőle a seregnél neki adott zsákmányrészt, amiben a közösség megbecsülése jutott kifejezésre. Achilleus becsülése, becsülete a szó eredeti értelmében (amire becsülik) szenvedett ezzel csorbát, és ezt nem tűrheti el. Bosszút akar állni Agamemnónon, ezért visszavonul a harctól, és azt kívánja, hogy vesszenek a görögök, lássa Agamemnón, mit jelent Achilleus. Ebből a helyzetből azonban végül az következik, hogy Achilleus helyett legjobb barátja megy a harcba, s Hektór megöli őt. Achilleus most már félreteszi Agamemnón elleni haragját, nem rajta akar bosszút állni, hanem Hektóron, megöli, s még a holttestét is meggyalázza. Nyugalmat azonban nem lel, csak majd akkor, mikor az istenek parancsának engedelmeskedve és Priamosnak, Hektór apjának a könyörgésétől megindulva kiadja Hektór holttestét, hogy övéi illőképpen eltemethessék.
Az Ilias a haraggal és bosszúállással kezdődik, de a megengesztelődéssel végződik. A megoldást nem a bosszú adja, hanem az engesztelődés. A mögöttünk levő század egy gyilkossággal kezdődött, és bosszúk sorozatával folytatódott. Az „átjáróban” állva azt kérdezzük: meghozza-e a következő század a megengesztelődést? Nem utolsósorban ettől függ, milyen lesz a század. Véget ér-e a bosszúk és viszontbosszúk sorozata? Nem valami utópisztikus „örök béke” langyos vizében, hanem az élet „hős harcában”, melyet „megélni szép”. Tud-e az ember, hogy egy másik költőt idézzek, „békében, harcban ember lenni”?
Lehetséges ez? Az első világháborúban az orosz fronton harcolók közül nem egytől hallottam, hogy a háború elején karácsonykor szünetelt a harc, s a tisztek átlátogattak a front másik oldalára egymáshoz. Egy pillanatra megengesztelődtek. Aztán folytatódott a háború. Még tudtak a harcban is emberek maradni. Később már a háború elnyomta az emberséget, a második világháborúban pedig ilyesmi elképzelhetetlen volt.
Felvet azonban az Ilias egy másik kérdést is, mely számunkra az „átjáróban” fontos lehet. Achilleus nem veszi észre, hogy saját becsülése védelmében annak a közösségnek a romlását kívánja, amelytől a becsülést elvárja. Felvetődik az egyén és a közösség viszonyának kérdése. Meddig mehet el az egyén a maga jogainak érvényesítésében? És meddig a közösség? Az Ilias nem ad egyértelmű feleletet erre a kérdésre. Achilleus visszatér a harcba, de nem azért, hogy a többieken segítsen, hanem hogy Hektóron bosszút álljon. Igaz, ott is marad haláláig, de az Ilias ebből éppen csak a halálról tesz említést. A kérdés a görög gondolkodásban később is különféleképpen megválaszolt maradt, majd úgy, hogy az egyén szempontja, érdeke került előtérbe, vált meghatározóvá, Archilochostól Kalliklésig és tovább, majd úgy, hogy a közösségé, Tyrtaiostól Platónig és tovább.
Nincs is talán erre minden esetre érvényes felelet, hiszen a kettő összhangja, ami kívánatos, mindig másképpen valósulhat meg, s ha megvalósul, az mindig „szétfeszülő összhang” lesz, igaz, „a kétfelé tartókból lesz a legszebb összhang” (Hérakleitos). Az elmúlóban levő század azonban ezt a kérdést is nagyon kiélezte, hiszen láthattuk, hogyan gyűrte maga alá az egyént a közösség egy eszme nevében, s hogy ennek ellenhatásaképpen hogyan akarja az egyén magát megvalósítani minden eszmétől függetlenül, mással, sem jelenvalóval, sem következővel nem törődve.
Itt térhetünk vissza Achilleushoz. Achilleus választhatott: vagy hosszú, de dicstelen életet él, vagy dicsőségeset, de rövidet. Achilleus az utóbbit választotta, mert tudta, hogy önmagát, a heroikus eszményt így valósíthatja meg, így lesz az övé a nem hervadó hírnév, így él az énekben soká, talán örökké. Majd évszázadok múlva, egy másfajta eszmény jegyében így fogalmazza ezt meg valaki: „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt.” Ha ezt az igazságot nem tudjuk az „átjárón” átvinni, azt hiszem, hogy a feszültség az ellenkező irányba tartó törekvések közt meglesz ugyan, de harmónia nem lesz belőle, csak a szélsőségek közti ingalengés.

 

Kopátsy Sándor

Polgárságunk születése

Még a jelen kor történészei számára sem tudatosult kellőképpen, hogy milyen fontos szerepet játszott Európa nyugati felében a feudalizmus során a görög-római társadalmi örökség, amit én polisz-társadalomnak nevezek, vagyis az, hogy a társadalom és kultúra a városi lakosságra, a polgárokra épült. Ez aztán a feudális politikai struktúrában eléggé rejtve, de tovább élt, átmentődött a nyugat-európai feudalizmusba. A továbbéléséről kezdetben a nyugati keresztény egyházi szervezet gondoskodott, azzal, hogy a püspökségeit, azaz központjait a korábbi római városokba telepítette és működtette tovább, annak ellenére, hogy a politikai hatalom a vidéken élő földesurak kezében volt. Ennek következtében a városok jelentősége akkor sem sorvadt el, amikor elveszett politikai hatalmuk. A gazdasági szerepe azonban lassan, de fokozatosan erősödött. A nyugat-európai feudalizmus jellemző vonása maradt a városok kisebb-nagyobb autonómiája, önálló polgári karakterük vált a társadalom élcsapatává.
A bizonyos autonómiát élvező városoknak köszönhető, hogy minden nyugati nép társadalmának a feudalizmus századai során is volt saját etnikumú városi polgársága. Ez alól egyértelmű kivételt a magyar, sok tekintetben pedig a lengyel és porosz társadalom jelentett.
Ady Endre a XX. század elején joggal háborgott azon, hogy a magyar olyan társadalom, melynek nincsen saját etnikumú polgársága, csak földesurakból és jobbágyokból (parasztokból) áll, a működéséhez nélkülözhetetlen polgárság funkcióját behívott idegen etnikumokra bízta és bízza. Ez a szinte egyedülálló magyar társadalmi deformáció ezeréves államiságunk után csak a XX. század második felében oldódott fel azzal, hogy végre kialakult a széles, magyar etnikumú polgári réteg.
Ennél fontosabb esemény ezer éve nem történt, mégsem hangsúlyozzuk. Miért? Mert ez a szocialista évtizedek műve volt. Arról pedig nem illik beszélni.
Azt, hogy a magyar népnek elengedhetetlen szüksége van a saját polgárságára, azt először a két háború közötti időben az uralkodó, félfasiszta jobboldal ismerte fel. A hadigazdaságot gyorsan kiépíteni akaró „győri program” nyitotta ki a szélesebb népi rétegek számára a reálszakmák egyetemeinek kapuit. Ez a szándék testesült meg a Györffi és a Horthy-kollégiumban. Már ezekben is a politikai hatalom szándékai visszafelé sültek el. E két kollégium lett a népi elemekre támaszkodó baloldal bölcsője. A hadiipar menedzsereinek szántakból lett a társadalmi forradalmat nemzeti tartalommal megtöltők élcsapata.
1945 után a bolsevik oktatáspolitika szerencsésen találkozott a fenti két népi kollégium értékelt múltjával. Sztálin abban a reményben küldette egyetemekre tömegesen a népi rétegek fiait, hogy azok a diktatúrájának a janicsárjai legyenek. Nálunk is ez volt Rákosiék célja, ami a hazai kommunisták esetében találkozott azzal az igényükkel, hogy a maguk számára az új népi értelmiségben támaszt találjanak a létüket veszélyeztető moszkovitákkal szemben. Így lett Rajk László és csapata a népi kollégiumi mozgalom, a Nékosz lelkes támogatója.
Az egyetemet, főiskolát végzett, népi származású fiatalok tízezreiből azonban nem a bolsevik politikai hatalom kiszolgálói, hanem a megdöntői lettek. Ők jelentették az 56-os forradalom, egy generáció múlva a békés rendszerváltás, majd az azt követő demokratizálódás számára a nélkülözhetetlen értelmiségi bázist. A magyar társadalom azzal vált nyugat-európaivá, hogy ezer év után végre van széles magyar etnikumú reálértelmisége, azaz polgársága. Ennek elhallgatása különösen anakronisztikus most, amikor az EU-hoz való csatlakozás vált a legfontosabb politikai feladattá. Az illetékesek jogharmonizációról, a gazdasági fejlődés ütemének gyorsításáról beszélnek, de nem tudatosult bennük, hogy a nyugat-európai társadalommá válásunk alapja a polgárosult társadalmunk. Ezt pedig nem a rendszerváltás óta, hanem azt megelőzően, a szovjet megszállás évtizedei alatt értük el.
Ne csak arra legyünk büszkék, hogy megkötözve képesek voltunk a legvidámabb barakk lenni, hanem sokkal inkább arra, hogy megkötözve valósítottuk meg azt, amit ezer éven keresztül elmulasztottunk, igazán nyugat-európai társadalommá váltunk.

 

Új reformkor előtt állunk

Beszélgetés Kroó Norbert akadémikussal, az MTA főtitkárával

Pár nap múlva, november harmadikán ünnepeljük a Magyar Tudományos Akadémia megalakulásának 175. évfordulóját. A nagy múltú tudományos testület főtitkára, aki fizikusként elvben inkább a pontosan megmérhető dolgok világában érezhetné otthon magát, az idei jeles évfordulók találkozásának hajlamos különleges jelentőséget tulajdonítani. Mint mondja: az ő szemében jelképes értéke van annak, hogy éppen a magyar millennium évében ünnepelhetjük ezt az évfordulót – az egybeesés azt üzenheti, talán végre a magyar tudomány életében is új korszak nyílhat.
– A magyar államiság ezredik évfordulójának kiemelt pillanatában ön mely nemzeti, történelmi hagyományunkat tekinti olyan alapnak, amelyre a jövő évezredben is bizton építhetnénk?
– A kétezredik évet írjuk, és ez a beszélgetés a Magyar Tudományos Akadémia székházában folyik: magától értetődő hát számomra, hogy elsőként Széchényi 1825-ben tett nagylelkű gesztusáról emlékezzek meg, aki egyéves jövedelmét ajánlotta fel arra a célra, hogy létrejöhessen a Magyar Tudományos Akadémia. Mai szóval élve ez a cselekedet hamisítatlan civil kezdeményezés volt: tudomásom szerint ugyanis a mi akadémiánk az egyetlen a világon, amelyet nem egy király vagy egy kormány hozott létre, hanem állampolgárok adományai jóvoltából kezdhette meg működését. Azt viszont kevesebben tudják, hogy ez a gyönyörű épület, amely ma is az otthonunk, szintén állampolgári adományokból épülhetett fel 1862 és 1865 között. Vagyis ha arról kérdez, mi az a hagyomány, amelynek az újraélesztése elemi érdeke lehetne a magyar tudománynak, akkor azt mondanám: az a szeretetteljes, biztató figyelem, amellyel a civil társadalom, a művelt közvélemény egykor oly természetesen követte nyomon a munkánkat. Tévedés lenne ugyanis azt hinni, hogy a jelenlegi helyzetünkben csakis és kizárólag pénzre volna szükségünk. Nem: mi a magyar közvélemény megtisztelő érdeklődésére is szeretnénk számot tartani, és szeretnénk mindenki számára világossá tenni, hogy az európai integráció folyamatában a magyar tudomány már régóta az élen jár. Ez olyannyira így van, hogy azt a kijelentést is meg merném kockáztatni: mi már akkor is az integráció útját jártuk, amikor az ország még a vasfüggöny mögé zárva élte az életét.
– Ezzel a ténnyel magyarázható az is, hogy a magyar tudósok számára a rendszerváltás semmilyen traumát sem jelentett. Azok a lehetőségek, amelyek a kilencvenes években intézményes szinten is megnyíltak az ország előtt, az egyes kutatók számára, egyéni szinten már korábban is elérhetők voltak. A Szilárdtest-fizikai Kutatóintézetben, ahol igazgatóként dolgoztam, a nyolcvanas évek elejétől statisztikát vezettem arról, az intézet munkatársainak hány százaléka vállalt munkát külföldön. Ez az érték akkor húsz és huszonöt százalék között ingadozott – és lényegében mindmáig változatlan maradt. A rendszerváltás számunkra tehát csupán annyit jelentett, hogy a külföldi kutatások ekkortól nem csupán az egyéni karrierek alakulását szolgálták, hanem a hivatalos hazai kutatási terveknek is részeivé válhattak. S hogy mindennek köszönhetően hol tartunk jelenleg a tudományos integráció területén? Tavaly januártól Magyarország az Európai Unió kutatási programjait magában foglaló úgynevezett keretprogramnak immár teljes jogú tagjává válhatott.
– Ez a folyamat persze nem tarthatna ilyen előrehaladott stádiumban, ha nem lennének a soraink között már évtizedek óta olyan tudósok, akik mindamellett, hogy kiválóan végezték a munkájukat, arra is készek voltak, hogy álmodjanak. S ez a képesség a legfontosabb emberi tulajdonságok egyike. Szerintem a szebb jövőről szóló víziók merész megfogalmazásai is a legszebb magyar hagyományok közé tartoznak. Ez számomra alapvető fontosságú felismerés, már csak azért is, mert a személyes sorsom alakulására is befolyást gyakorolhatott az a tény, hogy életem egyik fordulópontján olyasvalakivel találkozhattam, akinek határozott víziója volt Magyarország felemelkedéséről. 1972-ben a Magyar Fizikai Társulat elnöke beszélgetésre hívott, amelyen közölte velem, hogy nézete szerint Európa előbb vagy utóbb egységessé válik, s hogy ennek az egységes Európának Magyarország is a része, méghozzá fontos része lesz. S ez az Európa jelentős mértékben támaszkodni fog majd a különböző nemzetközi szakmai szervezetek munkájára. Hozzátette, hogy a fizikusok már megteremtették a maguk egységes európai szervezetét, ez nem más, mint az Európai Fizikai Társulat – s ő azt ajánlja, hogy a magyar fizikusokat én képviseljem ebben a szervezetben. Ennek a felkérésnek persze a szakmai rangja is sokat nyomott a latban, de a beszélgetés közben felvázolt jövőkép is mélyen elgondolkodtatott. Három nap töprengés után elfogadtam az ajánlatot. Ennek a szerepvállalásomnak az eredményeként a kilencvenes évek első felében én tölthettem be ennek a nyolcvanezres létszámú szervezetnek az elnöki tisztét, s ma is rendszeresen tanácsadói, értékelői munkát végezhetek Brüsszelben, az unió főbiztosának tudományos tanácsadójaként – ebben a minőségemben reményeim szerint sokat tehetek az ország érdekében is. Mindezt csak azért mondom el, hogy pontosan érzékeltessem, mi mindenhez segített hozzá idővel az, hogy bepillantást nyerhettem egyik merész képzelőerejű kollégám inspiráló hatású jövőképébe, meggyőzően előadott víziójába. Őszintén remélem, ma is sokan vannak az országban, akik ugyanígy, ugyanilyen lelkesítő hatást képesek gyakorolni a fiatalokra.
– Ha nem egyetlen történelmi alakot, egyetlen civil kezdeményezést vagy egyetlen emberi személyiségjegyet szeretnék kiemelni a múltból, hanem egy egész korszakra kívánnám ráirányítani a figyelmet, akkor a magyar reformkort hoznám szóba legelsőnek. A magyar reformkor időben teljesen egybeesett az ipari forradalommal, s ennek – továbbá a múlt századvég mezőgazdasági forradalmának – az élén akkor még Európa állt. Most viszont beköszöntött a harmadik forradalom, az informatika forradalma: és Európa ebben, rendhagyó módon, eléggé lemaradt. Az Európai Unióhoz csatlakozó Magyarország kiválóan képzett, világszerte elismert informatikusai azonban sokat tehetnek ennek a hátránynak a ledolgozásáért: s magyar emberként, de az akadémia főtitkáraként is ez a tény komoly büszkeséggel tölt el. Számomra ez is újabb érv lehet amellett, hogy magabiztosan, öntudatosan vegyünk részt az integrációs tárgyalásokon. Vagyis ne a küszöb alatt akarjunk besurranni a rangos európai szervezetekbe, hanem merjük vállalni, hogy eredményeink elismeréseként olykor reflektorfény áradhat ránk – s éppen ezért nyugodtan elvárhatjuk azt is, hogy tisztességesen fogadjanak bennünket.
– S hogy miért hivatkozom ezzel összefüggésben a magyar reformkor hagyományaira? Azért, mert a szakmai teljesítményeink miatt bennünket megillető figyelem mellett valami más is bátoríthatja még az országot. A globalizálódó világ informatikai reformkorához meggyőződésem szerint azért fogunk az átlagosnál jóval könnyebben felzárkózni, mert rendkívül számottevőek a lelki erőtartalékaink. Mi ugyanis a múlt századi reformkorból is hitet meríthetünk ahhoz, hogy tevékenyen részt tudjunk vállalni a jövő évezred egyre újabb és újabb reformkoraiban.
– A magyar reformkor emléke azonban más szempontból is különösen kedves számomra. Ha körülnézünk annak az időszaknak a történelmi arcképcsarnokában, azt láthatjuk, hogy azok az emberek, akiket ma nagy magyarokként tisztelünk, egyszerre vállalták a reformok szellemiségét és a magyar tudomány értékeit – s olykor még a Magyar Tudományos Akadémiával is szoros kapcsolatokat ápoltak. Nos, azt remélem, az ország előtt megnyíló új lehetőségek újra kitermelik a kiváló tudósokat, azokat, akikre a kései utókor megint csak úgy emlékezhet vissza, mint nagy magyarokra. S azt szeretném hinni, hogy már itt dolgoznak közöttünk azok a kollégák is, akik méltó örökösei eddig Nobel-díjat szerzett kutatóinknak – olyannyira, hogy esetleg maguk is méltó birtokosai lehetnek majd a jövő egyik-másik világhírű tudományos díjának.
– Sokan tartanak attól, hogy ezek a kiművelt emberfők a kelleténél nagyobb számban vállalnak munkát a külföldi kutatóintézetekben, s így közülünk is sokan válnak a híres-hírhedt brain drain, az agyelszívás áldozataivá. Nem igazán osztom ezeket az aggodalmakat. Tapasztalatom szerint semmi rossz sincsen a kutatók külföldi munkavállalásában. Az általam ismert statisztikák tanúsága szerint a legtöbben előbb-utóbb igenis visszatérnek, és itthon hasznosítják azt a tudást, amit kint szereztek. A számok pedig érdekes módon azt is elárulják, hogy a hazatérők aránya nagyjából ugyanakkora maradt a rendszerváltás után is, mint annak előtte volt. Az én szememben ez a jelenség még elfogadhatónak számít, feltéve persze, ha a jövőben sem következik be lényeges változás a hazatérők és a kinn maradók arányában. A magam részéről ennél sokkalta veszélyesebbnek ítélem meg az úgynevezett belső agyelszívás gyakorlatát, s úgy tapasztalom, ez a veszély még nem igazán tudatosult a társadalomban. A belső agyelszíváson azt kell értenünk, hogy egy tudományos kutató elhagyja a tudományos életet: azért, mert a tudományos kutatások során kifejlesztett szakmai képességeit a profitszférában is kiválóan hasznosítani tudja – ráadásul lényegesen magasabb javadalmazásért. Hogy melyek lennének ezek a tulajdonságok? Például a problémamegoldás és a modellalkotás képessége. Aki megtanul eleget tenni ennek a két kihívásnak, az – sajnos tapasztalatból beszélek – már nemcsak egy kutatóintézetben, hanem egy bankban vagy akár egy biztosítótársaságnál is kiválóan megállhatja a helyét. Ez a gyakorlatban viszont annyit jelent, hogy az adott szakembert végérvényesen elveszíti a tudományos élet, s ez a végkifejlet alapvetően más, sokkalta elkeserítőbb helyzetet eredményez, mint amit a szokványos brain drain esetében megszokhattunk. A belső agyelszívás esetében is igaz azonban az a tétel, amit a hagyományos agyelszívás kapcsán hangoztattam: azaz itt is minden az arányokon múlik. Egyelőre még a belső agyelszívás sem öltött túlzottan veszélyes mértéket – ezzel kapcsolatban inkább az a gondom, hogy erről talán kevesebbet beszélünk, mint amennyit kellene.
– S hogy mi vethetne gátat ezeknek a veszélyes tendenciáknak? Az, ha az ország költségvetésében egyre komolyabb támogatást szánnának a tudományos kutatásra és fejlesztésre. Nagyon örülök, hogy azt mondhatom: ez a folyamat már elindult. A most a parlament elé terjesztett költségvetési tervezet már sokat tesz a helyzet javítása érdekében: mind az egyetemi oktatóknál, mind pedig az akadémiai kutatóknál olyan bérskálát tartalmaz, amit ugyan még nem a végső megoldásnak, de már a jó irányba tett óriási lépésnek tekinthetünk. Némi megnyugvással állapíthatjuk meg: a tudományra többet fogunk áldozni, mint az utóbbi években bármikor – vagyis az ország imponáló gazdasági fejlődése nyomán végre a jövő imponáló szellemi fejlődésének alapjait is megteremthetjük. Nincs semmi meglepő abban, hogy erre csak most kerülhet sor: mindenütt azt látom a világban, hogy a költségvetés egyensúlyának javulását általában két-három éves késéssel követi a tudomány finanszírozásának kedvező átalakítása. Azok, akik szívesen töprengenek el a szimbolikus értelmű egybeesések önmagukon túlmutató jelentőségén, persze nagy tetszéssel fogadhatják, hogy ez a szellemi kibontakozás éppen a magyar millennium évében vehette kezdetét.
– Akár eljátszunk ezzel a gondolattal, akár nem: annyi biztos, hogy a magyarság ötszáz év óta nem állt olyan történelmi lehetőség előtt, mint most. Most ugyanis semmilyen külső vagy belső akadálya sincsen annak, hogy a nemzet minden jót kihozhasson magából, s méltósággal foglalhassa el az őt megillető helyet Európában és az egész világban. Ha szabad a szakmám nyelvén kifejeznem magam: a változás iránytangensei jó irányba mutatnak. Szilárd meggyőződésem az is, hogy az ország előtt álló lehetőségek kihasználásában rendkívül jelentős szerep juthat a magyar tudományos életnek is, amely – miként a reformkorban is – ismét a változások élén tud majd járni. Ami annyit tesz, hogy lesznek, igenis lesznek még nagy magyarok, akik a tudomány szolgálatával érdemlik ki helyüket a nemzet emlékezetében.
Toót H. Zsolt

 

(Fenti írások megjelentek a Napút 2000/8-as számában.)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás