Budapesti szegletek (10.)
Melyik az a budapesti ház, utca, szobor, park, kapu, fa – bármi egy –, amelyet emléke leginkább őriz, amelyhez szeretett emlék köti, amelyik valamiért kivált kedves…
Ezzel a kérdéssel, ennek „kifejtését”, elénk tárását kérve kerestünk meg a Napút-szerkesztőség nevében többeket… A folyóiratban közzétett, és a naputonline-on már megkezdett emlékmegidézéseket most folytatjuk!
Toót-Holló Tamás
Buja lidérctánc, lombok közt rejtekező agancs
Ő egy fa. Róla írok. Ő hát az, akit az emléke a leginkább őriz. Hiszen Őrző maga is, ahogy én is az vagyok. Ő engem őriz. A hitemet őrzi. De nemcsak emlék. Létezik. Lélegzik. Borzong és berzenkedik. Lombosodik és gyökerezik. Táncol az erdővel, de közben őrzi a magányát. Az erdő szélén, Budán, közvetlenül a Hárshegyi út mellett áll. Az életem mellett áll. Ott áll, ahol élek. Ott élek, ahol ő áll.
A szakrális földrajz szerint épp olyan a térbeli helyzete, mint a falu szélén álló házé, amelybe bekopogva a garabonciás tejet és kenyeret kér.
Az a garabonciás én vagyok. De nem kopogtatok, hanem inkább álmélkodok.
Azon, hogy ágaival agancsot rajzol az égre. Azon, hogy a kérgén táncos kedvű lidérceket hív minden kéjek dicséretére. Mindennap látom. Azért élek itt, mert tudom, hogy mindennap láthatom.
Jutalmául annak, hogy hívott és megtartott. Jeléül annak, hogy magáénak marasztott.
Akkor éppen megint atomjaira hullt szét az életem, de ezzel is csak a szüntelen teremtés megújuló erejében lehetett részem. Hiszen a széthullás próbája is csak visszatérés az Első Anyaghoz. A Prima Materia a szüntelen teremtés mozgatója. Az örök jelen felé tartó örök visszatérés nyitatlanul nyíló, szólítatlan szólítása.
Nincs mit tennem: ha már egyszer így estem, akkor bizony így is kell megesnem. Ha már egyszer ágról szakadtam, szét is hullottam. De ha széthullottam, hát egyben is maradtam. Ha élesztőfű simogatott, közben éppen a zuhanás mámora szédített, amíg a fejem körül átbucskázva is csak a hetvenhét forgás próbája emésztett.
Ott van hát bennem a zuhanás. Ott van hát bennem a szétszakadás. Ott van hát bennem a megmaradás. Ott van hát bennem a szédület. Ott van hát bennem az átváltozás. Ott van hát bennem a rejtőzködés.
Rejtem is, amíg csak rejthetem. Magam vagyok a rejtek, amely elrejt engem.
Az Ősök napján villant elém először rejtve rejtezvén a fa. 2011-ben. Épp a minden „Egy” numerológiai varázslatának közeledtével. Ősök napja. Én így hívom azt, amit egy másik kulturális kóddal élve-halva mások a halottak napjaként tisztelnek. Akkortól élt a bérleti szerződés, aznap költöztem az új albérletembe. Magam elől menekülve. Vagy éppen magamból építkezve. Hogy ezzel eljussak oda, ahová egy korábbi életemben időzve, az akkori dolgozószobámból ki-kipillantgatva a tekintetem messzire szökött.
A Rózsadomb pasaréti lejtőjén szökött ki a tekintetem a budai hegyek közé. A Normafa és a Hárshegy felé.
Ez a fa a Hárshegyen áll. A Hárshegyi út szélén, de már lényegében az erdő részeként. Az erdő előretolt ékeként.
Ott áll, amerre rendre kinéztem a dolgaim közül az előző lakásom ablakán át.
Megyek, amerre látok – mondhatnám. De nincs okom ezt mondani. Nem így élek. Nem így működöm. Nem ilyen, amikor akarat nélkül akarva alkot az akaratom.
Hiszen inkább arra mentem, amerre a megérzéseim hívtak. Mentem, amerre dolgom volt. A cselekvéstelen cselekvés összes lázas erejével. Minden ösztönös minden várakozás minden kétségbeesett gyönyörűségével.
Amikor az ingatlanügynök megnyomta a liften a hetes számot, átfutott rajtam a sejtelem. Hogy itt lesz dolgom. Egy toronyépület hetedik magasságában.
Aztán a lakást körbejárva kinéztem a Hármashatár-hegy felé nyíló ablakon. Azonnal láttam a kopár fa ágakkal ágas elágazódásai közt, ami bizony nekem szóló személyes üzenet volt. A szarvasagancsot. De azt is csak épp ággal-boggal. Gyönyörűséges és gyötrelmes bonyodalmakkal.
A torony hetedik magassága azóta már egy ezeroldalas királyregény egyik vezérlő motívuma. Nem adhatok mást, mint ami körülvesz. Holott ugyan ami kint van, az van bent. Ami fent van, az van lent.
Hiszen bár csobban a víz. Ahová megérkeztem, azon a helyen én éppen magam maradhatok, s a magam legjavából magamnak mindent bőséggel megtarthatok. Hiszen bár jelen lettem ott, ahol magamból magamnak részt is vettem. Hét toronynak magasságában, de ezzel együtt is csak egyetlen torony hetedik magasságában. A Kürt ünnepére várva váró magányban.
Csend van. Várok. Ezzel a csobogással pedig már éppen a vizekkel vagyok. A csend csobbanása a víz tisztasága. A víz tisztaságának szenvedés az ára.
Ami fent van, az van lent.
Ezzel megint a fát jellemzem már.
Aki akarja, részben láthatja. Meghívtam ugyanis őt is abba a könyvbe, amelyikben úgy sorakoznak a képek, mintha csak áldozóhelyeken járnánk, ha sorra-rendre rájuk vetjük a tekintetünket.
Sorra-rendre. A hét rendbéli út tiszteletére.
Ha éppen ugyan rázzuk a fát, s aztán fa rázza a földet, föld rázza a vizet, víz rázza az egész teremtett világot. Ha víz folyik a holtakhoz, holtaktól a folyóba, folyóból a hegyekbe, hegyekből a fellegbe, fellegből a villámba, hogy onnan csapjon az egész teremtett világra. Ha vetem magam zöld szemre, kék szemre, s hozzá még gyönyörűséges gyöngyszemre. Patak forrásából patak forrásába. Magas kőszikláról magas kősziklára, onnan meg az egész teremtett világra.
Ötszáztizenhetedik oldal. Az Üsse kő című kötetben. Hogy legyen képem hozzá, hogy rendre csak beszédes képeket hagyjak vele magam után. Mindig csak képeket.
Azt a könyvet még a Pasaréten írtam, de már itt, a Hárshegyen éltem, amikor megjelent. Ezért is kerülhetett be az utolsó oldalak egyikére a fa képe. Éppen még a nyomdai leadás előtt.
Ez az én áldozóhelyem az Ég alatt. Ez az én áldomásom az Ég szerelmére. Ez az én ünnepem szótlan szerpapja az Ég és a Föld Menyegzőjének szüntelen gyönyörűségére.
Hiszen én itt megint csak lakva ismerem meg magamat. És a sárkány jelével érkező társamat.
Nem vagyunk sakálok. Nem eszünk döglött húst. Az egyik nagyvad megismeri a másik nagyvadat. Kell a vér a véredből, szomjazom rá. Ahogy te is az enyémre. Így környékezzük egymást. Így jut ki nekünk éppen ez a környék magunk megkörnyékezésének barbár ünnepére, az ezerféle létezés mindig egyféleképpen pogány gyönyörűségére.
Hol máshol, mint az aranyerdő hajnali fényében? Hol máshol, mint a hetedik magasság részegségében? Ezért vagyok itt. Magamra várva, s kapva kapván téged is marasztalva. Téged éppen játszótársamul választva abban a játékban, ahol már minden játék csakis vérre megy.
Only Lovers Left Alive.
Az életemet őrző ágak és gyökerek pedig boldog bizsergéssel felrezdülnek. Most már velük ágazom el tovább. Ágakkal ágasan. Sárkány tüzében tüzesedve. Gyöngyszemek fényében fürödve.
Lakodalmat lakok, üstöt főzök, de még bizony teknőre is tálalok.
Nem árulok el vele semmit. De ezzel mindent elárulok.
Áruba ugyan bizony semmit nem bocsátva, de a lidérceket azért táncba szólítva. Persze szólítatlanul szólva. Egyet sem szólva, de azt is lassan mondva.
A fa láthatatlan része eddig csak az enyém. Meg a kiválasztottaké, akiknek megmutattam.
Az fent van. Nyáron lombkorona bújtatja. Télen hó takarja.
A látható részét kevesek kiváltsága látni. De láthatják. Ahhoz már hozzám kell megérkezni. A hetedik magasságba. Ami nem egyszerű, de nem is könnyű. Hiszen bár hét rendbéli útja van annak.
A kérgen táncoló és üzekedő lidércek viszont mindazok előtt ott tüsténkednek, akik kézbe veszik a garabonciások könyvét, a fekete varázskönyv betűerdejét.
Lelkük rajta.
Lelkem rajta.
Nem kell hozzá a Hárshegyen járni. Elég hozzá a kő misztériumát megtapasztalni.
Az első a könnyebb út. A másik a megmaradás útja. A kövek kövön maradásának marasztalása.
A Hősök napján, amikor ideérkeztem, rejtve rejtezvén és látva láthatóan is minden tökéletes volt. Már nem volt lomb az ágakon, de még nem volt dér a gallyakon.
Az égre rajzolódott az agancs. Tisztán és világosan. Számomra tisztán és világosan.
Nagy Lászlóval szólok hát. Hiszen bár akkor, az Ősök napjával megérkezvén is úgy volt hát minden lent, ahogyan fent.
Deresen, havasan / eljön a karácsony, / csodafiu-szarvas / föláll az oltáron, / szép agancsa gyúlva gyullad: gyertya tizenhárom, / gyertya tizenhárom. (Csodafiu-szarvas)
Láttam az agancsot, s már előre sejtettem, hogy deresen, havasan, de eljön vele a karácsony. Ami az én hitem szerint persze maga a kerecsenünnep. Az Ősök napja. De akkor már éppen a nemzetségősöké. Hiszen bár minden nap az Ősök napja, az Ősök emlékezete és a velük együtt születő jövő szüntelen újjáteremtése.
De azt nem láttam, mert az már az Ég és a Föld Menyegzőjének ajándéka, hogy szép agancsa „gyulva gyullad”: nem láttam, hogy gyertya tizenhárom. Ahogy kint, úgy bent is.
A szobámban, a fa által híven őrzött hetedik magasságban egyébként egy fekete kovácsoltvasból készült életfa áll. Nincsenek véletlenek. Ő úgy életfa, hogy egyben gyertyatartó. A fa a fának felel. Ahogy a vas a fának. Ahogy a kő a víznek. Ahogy a láng a levegőnek.
A tetejetlen fával nap nap után megidézett tizenhárom gyertyát régről is tudtam, tudhattam hát, hiszen már akkor is a garabonciások tizenkettő és még egy iskoláját jártam. A Nap útjának tizenkét iskoláját, s hozzá még a Hold útjának egyetlen iskoláját. A Holtak útját.
A Hősök napján egy kicsit hát meghalni jöttem ide. S ez a fa azzal fogadott, hogy magamnak marasztott. S ezzel szépen marasztalván is egyre csak megmarasztott. Magának marasztott. Hogy magamat adjam, amikor magamat adhatom. Ha van, aki ezt kapva kapván kapóra jön, hogy magamnak éppen ő is csak megmarasszon. S közben magával is magára maradjon. Hogy úgy legyen egyedül, hogy van ám közben társa.
Akivel együtt úgy van társam, hogy én vagyok a társam. Magam vagyok a társam, de a társammal együtt vagyok jó társaságban. A magány valamelyik soros orgiájában. A kövek gördülésének örök nászában.
Az Ég és a Föld Menyegzője az örök nász, s ennek a násznak az örömére bizony tudván tudom, hogy ez a fa miért hívott.
Hívott, hogy lássam aztán a Hárshegy felett a hajnalt hasadni. A kelő nap sugarát keletről nagyon laposan az erdőre tűzni, épp csak a fák hegyét megborzolni, aranyeső aranyfényével aranynak örökében megöntözni.
Hívott a pálosok kolostorromából hollószárnyon sikló varázslatot súgni.
Megint Nagy Lászlóval szólok. S ezzel most egy Nagy László-tanulmányból kifelé érkezvén is minden elfogultságot szépen csak megvallok.
Uramisten, mi lesz itt! / Kapok ballagó sarút, / holló-lovam rámszagol, / rámröhög egy iszonyút. (Szentpáli vers)
A holló-ló a pálosoktól bármikor rám szagol. Hiszen ahogy a hetedik magasságból kinézek, a budaszentlőrinci kolostorrom éppen velem szemközt szemez minden magassággal. S közben éppen a hetedik ég magasával.
Abba is gyakran belerévedek magam is, amikor a János-hegyről felhők borulnak rám. Amikor a Tündérhegyről tündérek tánca libben felém. Amikor a Hármashatár-hegyre pislantva úgy vagyok túl hét határon, hogy határtalan minden marasztalásom.
Aki marasztal, az a fa. Ő. Az őrszellemekkel őrt álló fa. Látom a lakásom ablakából is. S amiként van fent, úgy van lent.
Fent agancs ágazik ki a levegőégbe. A semmi meredélyére. A kicsit lefelé vetett tekintetem soha nem múló örömére.
Ami lent van, ahhoz pedig egészen le kell menni. A fa törzsét kell körbejárni. Ami az aganccsal a semmibe révedő fa törzsén látható, az meg már megint más. Őrszellemek tánca, lidércek bujálkodása.
Mert bujaság ez, mi lenne más.
A fa koronája nekem a múlt öröksége, a szellem magassága, a repeső lélek elragadtatott utazása.
A fa kérgén egymással dévajkodó lidércek örök motoszkálása pedig a testem örökösen sóvárgó borzongása.
A kettő együtt az én szentséges és szemérmetlen, áldással gyönyörűséges életem. Ízig-vérig. Szívvel-lélekkel. Tejjel-mézzel. Életre-halálra.
Mert ahogy a Hárshegy erdején megborzong a kelő nap aranyló fénye, úgy borzong végig itt rajtam a hetedik magasságban a lidércek bujaságának minden szertelensége.
Ez is hívott, nem vitás. Ez is kihívás volt, semmi más.
Eljutni a szerencse kerekén forgó szédületig, a tizenhárom diák közül az egyik elvesztéséig, a tizenhárom iskola kijárásának minden próbatételéig.
Mert van a zuhanás próbája. Van a szétszaggattatás próbája. S van a királyok várakozása, az öt év magány sanyarúsága.
A lidércek buja tánca pedig a test gyönyörűsége. Fűszerként a léleknek.
A fának a kérgén, amelyről írok, csapongván, de a magam megmaradásának csodáját is marasztalván, a bal oldali lidérc szeme szomorú, s az arca szív alakú. De az arcában ott van a Csonkaország kicsit torz kontúrja is, az orra vonalát a Duna szeli át.
De az a lidérc kicsit táltos is. Szarvai vannak. Csodafiu-szarvas is.
Fa kérgén él, ezért hát nála jobban kevesen tudhatják, mit tesz, ha tavasz kerekedik. Ha bimbó tüzesedik. Ha a csodafiu-szarvas egyszerre csak nekitülekedik.
De miért ne tülekedne a csodafiu-szarvas, ha az ágyékához a diónak magvai után táncos kedvű lidércek nyúlnak. A szomorú szemű lidérc ágyékába belemarkoló másik lidércnek lófeje van, a keze irgalmatlanul hosszú, azért tud olyan bőszen eltekeregni az a kar a másik lidérc ágyékáig. Hogy őt megvigasztalja s felajzza. Az oldalról látszódó szeme azonos magasságba esik a szívfejű lidérc jobb szemével.
A szívfejű lidérc rám néz. Mindig rám. A lófejű, androgün lidérc valahogy úgy néz, mintha egyszerre keresné a szívfejű lidérc tekintetét, s egyszerre méregetné az ágyékot markoló keze vért forraló erejét és bűvöletét.
Ezzel elmondtam szinte mindent. Ha ellenőrizni akarod, jól látom-e, amit látok, a könyv ötszáztizenhetedik oldalán a magad látomását magadnak te is bármikor a magadénak tudhatod.
Ezt a fát már sokszor, sokaknak megmutattam. S hozzá még a magam róla szóló hitét is megvallottam. De csak a képeken át.
Buja lidérctánc lent, lombok közé rejtekező agancs fent.
Tizenhárom a gyertya. Hét a magasság. Tündéreké a szikla. Pálosok után maradó romoké a holló. Hármas határé a hegy. Erzsébeté a kilátó. A hársaké a télen erre kószáló vaddisznók minden toporzékolása.
Az Ősöké minden pillanat szentsége.
Az enyém pedig a fausti pillanat, az örök maradás. Ez is idézet, de ezt most nem fedem fel. Pár gombnyomás a billentyűzeten, s már akad is találat. Víg Mihály. Amúgy.
De találva most máshogyan érzem magam.
Kapva kapván. Adva adván. Várva várván.
Itt az ősz. Megint közeledik az Ősök napja.
Őriz az emléke.
Őrzés minden teteje és veleje.
Csodaszarvas-fiú a lombok kedvese.
Lidérc ágyékából fakad a csobbanó víz minden csöppje.
Örömmel ékes kéreg a sötét szöveten, fehér köd a szemhatáron. A csodaszarvas-fiú megint nekitülekedik.
Vadász György
Drága, – nyárvégi játék.
Elírás?, – Sajtóhuba?
Nem!
„Minden egy.”
A KÖR, – a körbezárt egyenlő-oldalú háromszög, a hatszög sejtrendszere, – A Nappal és Az Éjjel, – a Szentháromság, – és… és Maga, – az Isten. –
– „Napút – Napkút.”
– Ki hogy látja? – Kiben mit okoz? – Optimista Vagy? vagy Pesszimista? –
Én úgy érzem, – szépséges, díszes kis kutacska, – itt, – valamelyik Szentendre-i téren, mely nem elnyeli, – hanem visszaragyogja a Fényt, és ha lenézel a kútba, – arcodon a Nap fénye mosollyá árad.
A másik „látó” a mélységesen mély kutat látja, – melyben kong a lekiáltott szó, szomorúvá változtatja hangod és elrejti a Fényt. –
– Elvesz, – a Másik, – Ad! Ennyit a szavak hatalmáról.
Farkasréten születtem.
Közel volt a Temető gyönyörű parkja.
Ott tanulgattam elemi iskolai feladványaimat, ott írtam első gyerekes verseimet, – ott eszmélkedtem, – Barátságról, – Szerelemről, – Szüleimről, és – …Istenemről, – már később Toldysta koromban… –
Óriási, – ezerágú-fénnyel és mélységekkel teli lombozatú, – öreg gesztenyefák alatt.
A Fák. Mint a Felhők. Ezer titokkal teli. Az egyik vén varázsló volt, – másik ide-oda imbolygó fényeivel kápráztatott el, és táncot járt körülöttem, – megteltem halk hangokkal, – zenével és érzelemmel.
Sok százat, ezret rajzoltam Róluk, még ma is, – hogy beengedő kegyelmet nyerjek Tőlük, – vagy altató, – mese-suttogást.
Van egy gyönyörű Kapu a Várban. Kisebbik építész-fiammal, – ma már neves építész, – Bencével terveztem Budapest „égi-nézetét” ábrázoló kapunkat, – a Szent György térről nyíló ún. „Koldus-Kaput”, – Lehoczky János európai hírű vasművészünk kezei által született „Vascsoda”, – és a tetején ott várja a gyönyörködni vágyó látogatót, – Kő Pál, drága „Lujosom”, – szobrász-mindenem, – Mátyás-gyűrűt hozó Hollója, – és a Kapu két fogódzóját, – Jánost és engem ábrázoló, – hökkentő portréi.
„Furcsa” szobor. Óriási.
Metszett-agyagkorona a Hegy fején. („…és meghalnék minden év telén, – szerelmedért…” – Vajda János), – jellemezte Szél András volt tanítványommal készült Gellérthegyi Víztározónkat, – egy szobrász-barát, – nagy örömünkre.
Ez a „Földvár”, ez a „Földkorona”, – 2×120 köbméter víztározót rejt a Hegy gyomrában, annak különleges interieurében az ún. Wright-féle vb. gombák alatt, a nagy amerikai építészre emlékezve, – Frank Lloyd Wrightra.
A külső „Metszett-agyagkorona” hatása az 1980-as évektől mind a mai napig sok-sok külföldi, és belföldi látogatót örömmel és tetszéssel ajándékozott meg, – vertikális, ferde, – sűrűsödő és ritkuló vájatai misztikus képzetet keltenek, és Ég-közeli kirándulást sejtetnek.
A Hegytető realizálja a képet, – és növényeivel, és szeretetével bevonva lassan, – mint az Indiai Sziklatemplomok, – befogadja testébe és Eggyé válik vele.
Nagy örömünk volt, – van, – és marad is.
Ház?
A szerénytelen, – de boldog felsorolás most, meg kell, hogy szűnjön.
Steindl Imre Parlamentje. Az Országháza.
Arányai, repülő-tornyai neogót íves szerkesztésű tagoltsága úgy ragyogtatják fel környezetét, – mint Ybl Miklós Operájának Gyémántos építészeti zenéje, – kicsinységével is megbabonázva környezetét, és a Világot.
Köszönet nyitásodért.
Könnyűvé vált az írás, amit ezzel a mondatommal fejezek be:
Édesapám volt a legcsodálatosabb Ember, Akit megismerhettem életemben.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/ 7. számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (9.) →
Budapesti szegletek (8.) →
