Hegyi Zoltán Imre: Kállay Kotász Zoltán három haikukötete
Merengtem rajta már, mennyire nyílt a lehetősége, hogy magyarul próbáljunk haikut alkotni – valójában mélységesen izgat a lehetőség, hogy az a világra másképp nyitott eleven mentalitás valóban felvehető-e. Én alkotói attitűdnek hívom, egy nézőpont felvételének, ahonnan a látvány, az élmény önmagában szavakká rendeződik, abba a szűk, tizenhét szótagos keretbe. Sokat morfondíroztam rajta, hogy valóban nevezhető-e haikunak az így, magyarul születő vers. Hiszen az a sajátságos, mindent befogadni hajlandó, ám mindent a maga szája ízéhez értelmező, a megszülető ellentmondásokat mégsem felszámoló kultúra nincs mögötte. Nincs mögötte az a gondolkodásmód, amely egy időben simán elviselte a tudatát, hogy a sinto vallás/szemlélet egyik kamija a követői szerint Buddha követőjévé vált, ahol buddhista papok vezethettek sinto szentélyeket – s a legsajátabb vallásuk megtisztítása után sem zárkóztak el annak gondolatától, hogy ezek a különböző, teljesen másképp strukturált hiedelemrendszerek valójában ugyanarról mesélnek. Mindehhez a saját nyelvükben olyan analógiás kódrendszert tartanak életben (bizonyos értelemben a mai napig ugyanúgy), amivel egy haiku jelentését a benne használt, kimondott szavak közvetlen asszociációs tartalmánál jelentősen tágabb értelmezési mezővel ajándékozzák. Ráadásul a szövegkörnyezet elütő szerkezete mellett a japán haiku erős, belső formai szigora se igen tartható magyarul. Úgyhogy alapjában nehéz kérdés, lehet-e egyáltalán adaptálni erre a kultúrára annak a teljesen más szerkezetű kultúrának a talán legszebben virágzó nyelvi produktumát.
Kállay Kotász Zoltán erre rögvest frappáns választ ad – álhaikuknak nevezve a verseket, amelyeket köteteiben elénk tár. Valóban, az olykor előforduló (zárójeles) címadás, a ciklusba rendezés – egyáltalán a (nem is mindenhol megtartott) tizenhét szótagon túli szövegviszonyok, a versek egymással való beszélgetése által megszülető nagyobb gondolati egységek alapjában szembemennek a tradicionális japán vers szellemisége diktálta járható irányokkal. Viszont valahol a saját kultúránk egyszerre állandóan újra éhes és tradíciók csonkjait (olykor csak síremlékeit) dédelgető szemléletmódi környezetében meg is teremtik azt a sajátosan egyetemest, amely az olvasás közben segít a szavaknak, segít a meztelen jelentésen mégiscsak a haiku szellemében túlmutatni. Az első kötetben: az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből lapjain saját kultúránk nem egy feszítő dilemmája megjelenik, legtöbbször pontosan a kötetcímadás által jól körberajzolt állapotában: a csődben. A felszámolódás előtti állapotban, aminek az ízeit mindannyian ismerjük.
Mire gondolok? Példának álljon itt a Csendespihenő a szinonimaszótárban című ciklus három egymás alatti verse a hetvenötödik oldalról.
Mi lehet még
a csöndnél is némább,
fehérnél éberebb?
Kérdés vagy válasz?
Körülölel
a harangzúgás.
Szél fú az erdő
szélén, benn, a fák között
moccanatlan csend.
Az első vers Pilinszky számomra legszebb kérdését idézi meg, a költő topografikus alapszavainak, a jelző-használatának megidézésével – leírt kulturális hagyományunk egyik legszebb kísérletét abban az „egész-költészetben” Apokriftól Szálkákig. Amely különben maga is idézet, valójában Máté evangéliumára mutat, azzal is, ahogyan, meg azzal is, amit kérdez. Mint ahogy a második vers így az első után értelemszerűen az Apokrif-ban, Pilinszky legteljesebb versi lét-meghatározásában kongó harang szavát húzza a fülembe – a harangszót, ami elzeng, de amíg tart, valóban körülölel. Amíg az élet tartama tart, veszendő gesztusaink, addig ilyen veszendő vigaszokra szorulunk. S lám, megidéződik a paradicsomi erdő – amit nem érint meg szélfútta korok fecsegése, feláll elém az örökben: a harmadik versben. Kállay Kotász Zoltán sajátosan egyetemest teremtett számomra e három versével, mesteri módon megidézve valamit, amit dédelgetett kulturális élményeim között tartok számon, amely szerintem a honi költészet egyik vitathatatlan csúcsteljesítménye – úgy, hogy hozzá rakott, úgy, hogy nem vett el belőle… Valójában így támaszthatunk magyarul a haiku köré olyan szövődő körülöttest, amely hatásában az eredeti, klasszikus japán vers szemléletmódját körülölelő környezet hatására emlékeztet, de egy pillanatig sem tagadja el: egy más kulturális közeg szülötte. Nem a modort veszi át így a költő, hanem a szemléletmódot. A kötetben számos ilyen ráébresztő megidézés lakik, nemcsak irodalmi környezetből, de az élet errefelé sajátságos tényeiből is táplálkozva…
Persze nem véletlenül neveztem mindezt sajátosan egyetemesnek – teljesen a befogadóra marad, hogy eldöntse, e többletekből mennyit hajlandó, avagy képes látni. Nekem sokat adott ez a vékonyka kötet, merengeni- és töprengenivalót egyaránt, jó érzés, hogy mikor csak akarom, elővehetem. Szeretem a lapszámozás helyett a szavakat – a megtisztelt számozhatatlant. S lám, a szám és a hozzá fűzött összes (mélyen bonyolult, s talán legkevésbé zen) viszony a második kötet, a Térzene hasábjairól ugyanilyen következetesen hiányzik – a lapszámozás tekintetében is.
A zen kertek atyja a kiotói Békés Sárkány Templom kőkertje, melyet a XV. században hoztak létre. A kert csupán tizennégy sziklából (a tizenötödiket a teljes elmélyültség állapotában lehet megpillantani) és homokos talajból áll, melyet a buddhista szerzetesek szertartásosan gereblyéznek, különböző mintázatokat rajzolva. (…) A semmi sem állandó, a formázatok sérülékenyek, tökéletes rajzolat készítése csaknem lehetetlen, de a törekvés rá izgalmas. A zen kert olyan, mint az élet, törékeny, múlandó, de érdemes a legjobb, legszebb élményre törekedni… idézi Megyeri Szabolcs szavait a második álhaiku-kötet egyik utószava.
Érdekes ez a ciklusba rendezett kötet-sor, így, az egészét látva békülök meg vele, miért ezt a megoldást választotta a magát szerkesztő szerző. Amilyen gyönyörűen indult el az első kötet a címben is sugallt csőd felmérésére-felszámolására, olyan ihletetten ül ki a második a kertbe. Példaszerű, ahogy hogy így: kifelé haladunk; megalapozott, tapasztalatok által hitelesített, pontosan körülírt, becsületes leckefelmondás ez, amit tényleg így kell. A jelen struktúrák, izgések és mozgások csődjének felismerését Kállay Kotász Zoltán ízes pontossággal rögzítette, megmutatva, mennyire elengedhetetlen ez a tapasztalat, hogy végre oda figyelj, ahova nézni érdemes. Egy stabilabb, körülírtabb kételyekkel áldott belvilágból: végre kifelé.
A Térzene kifelé figyel, s pontosan figyel, abból az általam annyira szeretett pozícióból, ahonnan a haiku meg tud születni. Már érintettem, hogy a haiku-írás egy attitűd, egyfajta elengedhetetlen figyelem felvétele és fókuszban tartása – a meglátás zamatos tudatba helyezésével, ahogy a látvány szülte képben azonnal megjelenik a nálunk is nagyobbra, a minket is befoglalóra vonatkozó sugallat is:
Kerítés mentén
az orgona – sípok nélkül is
zenél
pontozza mindezt a (Hangszínek) tizenhét szótagú versében. Fentebb már értekeztem róla, mennyire sajátságos dolog a japán kulturális hagyományok egészének jelenléte nélkül, magyar nyelven kísérletezni e tizenhét szótagos formával (s főleg a szellemiségével) – mennyire eszmék játéka magyarul inkább a haiku, a természeti képből való implicit kibomlás (vers-sziromlás) helyett. Nos, a Térzene vers-kertje mintha eleven cáfolata volna ennek a megfogalmazott gondolatmenetnek, a második kötetben való séta után úgy érzem, jelenleg talán ez a gyűjtemény az egyik legjapánabb magyar haiku-kötet.
A szellemiségét tekintve mindenképpen (hiszen megvan benne az éber figyelem, a zansin), de a formai követelményeket tekintve továbbra sem ennyire egyértelműen. Hiszen miközben minimumra ritkul (szinte eltűnik) a haikuk ciklus-szerű egymáshoz fűzése, egymásra támaszkodása, egymásra mutogatása, ritkán épül fel a szigorú belső rend (ami az első kötetben többször segített az átadandó teljesét elfogadni); megmarad a (zárójeles) címadás értelem-nyitó kiskapuja, a szavak belső ritmusát követve alakul (borul) a sorhossz és szótagszám. De így is, a szellemiségét tekintve mindenképpen az általam most ismert leginkább “japán” haikuk ezek magyarul:
(Napvér)
Forróságtól csepeg
A Nap – sárgálló pitypang-
Pettyek a mezőn
(Vendéglátóipari)
Erjedt eprek
S bódult, danászó pintyek –
Kocsma az eperfán
…beszél hozzánk a költő észrevételeiben a tizennyolcadik oldalról a nyár. Mert ez a kötet a maga rendezettségét onnan nyeri, ahonnan a kert: az idő telését ciklusoló évszakokból. Tavasz, nyár, ősz, tél – és megint tavasz, és megint nyár. A könyvbemutatón megkérdeztem , miért így, miért ez a hat évszak. Tán így telt? Ezt dokumentálta az idő? A kert időrendjét tükrözi a versek időrendje is? Meg kell mondjam, a magam részéről bájosnak találtam volna, ha egyszerűen kiderül: Kállay Kotász Zoltánhoz ennyivel többet beszél a tavasz és a nyár (főleg mivel hozzám inkább az ősz meg a tél beszél). Van abban valami szépség, ha valakit a nyílás szólít jobban, s nem a hervadás…. A költő sajátos észrevételt tárt fel erre a kérdésre: a kellő hangoltság megajándékozhat a megkeseredés őszöd-teled után egy érett korban megélhető tavasszal és nyárral – ahol az ízek gyönyörű zamatát felfényezi, de már nem keseríti meg az elmúlásunk tudata.
Gyönyörű tipográfiai ötlettel különülnek egymástól az évszakok a könyvben, félig fekete, félig fehér kör (végtelenül egyszerűsített jin-jang?) kerül különböző helyzetekbe, jelezve az idő változását (a nyár például fekete föld felett vakító, fehér ég – a tél pedig fekete éj-ég alatt a fehéren derengő hó). Ez a forgás megint az idő járásáé, aminek a Térzene ugyanúgy ki van téve, mint a kert. Nincs ez a “kert” így kijelentve amúgy, de a versek egésze ezt sugallja (például az ér e kötetben egyetlen egyszer ér el az óceánig). Alapjában a terep, ahol a tér a kötetbe zenél, rendezett kultur-táj – s ahogy a szavak rendjével, úgy van vele dolgunk, s persze örömünk. Az első kötetben felmért csőd gyógy-anyagául tökéletes, és gyönyörűen alapoz a harmadikra. Kállay Kotász Zoltán olykor olyan egyetemes pontossággal fogalmaz, annyira frappáns, hogy minden asszociáció nélkül a szavak elemi megértése elég a világainkra való ajtónyitáshoz:
(Hópehely)
Fent még nem az, lent
Már nem az – szálltában csak,
Lásd, szálltában csak.
Tanulságos dolog volt tehát az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből után kitárulkozóbb versi terekben létezni – a Térzene kertjében megélni másfélszer négy évszakot; mert számomra ez a kötet állt a legközelebb a szemlélethez, amelynek (mondjuk így) van “telihold- vagy szélcsend-lelkiállapota”. Tanulságos volt kifelé nézni – a felszámolhatatlan tudomásul vételéből, de a megélhetőbe való kapaszkodás helyett a beleolvadás vágyával-ígéretével. Evidens, hogy érdekelt, milyen látványi többlettel kínál mindehhez a Félig szelídített istenek – érdekelt, kiderül-e, milyen istenek és miért félig…
Végül is: igen. A nyitófejezetben, a Lelkiismereti tüsszentéseim ál-haikuiban a kert befogadói pozícióból kitáruló látványát felülszínezi a kert egyensúlyát fenntartó, a növényi özönlésbe a maga önkényével beavatkozó emberi kéznyomok feltárulása. Ezek a tizenhét szótagos érintődések a látványba vonják magát a kertészt:
Rügyező ágat
dobtam a tűzbe – a szél
hamut szór fejemre.
Így látszunk, a beavatkozás különböző gesztusaiban – abban a sajátos félisteni pozícióban, amely tájat: szántót, telepített erdőt, legelőt és kertet teremt. Ez az első: a magunk megistenülésének tisztán felmért kudarca nyitja bennünk az ajtót bármilyen egyéb isten-tapasztalatra. Hiszen Kállay Kotász Zoltán értelemszerűen lép tovább az Ember fia és a Bűnrészegség fejezetében a keresztre feszített isten-fi ember árnyékába, miközben nem felejti, nem ejti el a megtett út tanulságait sem:
A fa zavaráról
is szólni kéne, melyhez
odaszögelték a testet.
A látószöge nem változik, hanem szükség által feszítve tágul. A bűntudat addig tart, amíg fel nem tárul a végtelen szégyen – s vele az önmegvalósítás- és egyensúly-kísérletek szépséges nyomorúsága. Amelyek persze mégis annyi lépésünk indikálói egyfajta megélhető teljesség eszméletünk és vágyaink vetítette, rajzolta magasába, az emberi emberfelettibe. Helyre, tétre, létra – a Weöres által bennünk támaszkodó egyetlen igazság (Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra) viszonyrendszerét a cikluscím ironikusan a lóverseny szöveg-közegébe helyezi. Hiszen bármennyire is tagadnánk, hajlamunk van ebbe is, az érésbe is belekomponálni a vetélkedést – miközben hogyne látnánk, a célszalag szakadása után elveszik minden vonatkozási pont:
Legfelső fokán
is ugyanúgy csak létra,
hiába hágsz rá.
Mint ahogyan bármilyen megteremthető egyensúlyunk is a folyamatos elborulás állapotában tartható csak fenn – az egyensúly a maga teljesében az időtlen tulajdonsága, s olykor a fókuszt idők teléséből kihelyezők akarata a legnagyobb akadálya a megélésének. A Kannamosófű és társai alátekintésében egy sokkal ösztönösebb út lehetőségét veszi észre:
Fénylő, színarany
gyantát csorgat levéből
alkimista fám.
S persze, hogy ez az akaratlanságig gyönyörűen ösztönös jelenlét kételyt ébreszt, s űrt teremt a kérdezőben. A Kétségek koktélban megzavarodása – ahol a magunkra fordított tükrök árulásában (hiszen a világ, lám, magától jobban csinálja) jobbára csak kérdésekre, mozdulatokra vetett kötőfékre telik, hiszen
Mint föld testére –
sebet ütnek rád. Csak így
fogadsz be magot.
Félig szelídített isteneink kutatásába így vonódik a kelet, a mítosz, a sámáni is – a tehetetlenségig feszítő dilemmák és a nem-cselekvés csábítása; avagy az ösztönös cselekvés tudomásul vétele. Mintha megistenülésünk gyermeteg tévútjait néztük volna itt végig, azt a sikertelenséget, amit csak a pontosan kellő alázat, a Szelíd erővonalak tudomásul vétele old fel (hiszen nem mi vagyunk a mesélők, hiszen benne lélegzünk a mesében):
A nyíló virág
is szippant feléd – össze-
lélegezhettek.
Az első kötet zaklatott szerkezete, a második szelíden organikus felépülése után talán ez a harmadik a leginkább tudatos, ahol valóban bejárható úttá görbül a szemünk előtt a teljesség-vágy. Én következetesen trilógiaként gondolok e könyvekre – holott Kállay Kotász Zoltán a minap lezajlott hármas könyvbemutatóján utalt rá: további haiku-köteteken dolgozik. Kíváncsi vagyok. Valóban egy kompozíció három tételének látom ezt a három könyvet – az egymásra utalások játékaival: ahol az első kötet hangsúlyos helyén elhelyezett haikujából a másodikban egész ciklus bomlik – s a ciklus által felvetett kérdésekre a harmadik kötetben mottó gyanánt elhelyezett vers ad (adekvát, a különböző helyeken felépült tartalmakat azonnal egybe húzó) választ. Kíváncsi vagyok, fűződik-e (fűződhet-e) tovább az egymásba fonódó kötetek szőttese, avagy új utakat keres az alkotó, akinek az utóbbi évek számomra legszebb, olykor klasszikus mesterek munkáihoz odamérhető érzékenységgel formált (a szememben egyáltalán nem ál-) haikuit köszönhetjük.
Illusztráció: Hegyi Zoltán Imre és Kállay Kotász Zoltán (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2012)
Cimkék: haiku, kritika, vers
