Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

augusztus 3rd, 2019 |

0

A húszéves Napút köszöntése (5.)

 

A kerek Napút-évfordulónkra megfogalmazott köszöntő bekezdések eszgyéségemet is el-elhelyezik. Szabódom most is. És szabódni fogok. (Szondi György)

 

Kiss Anna

Hittel, gondolattal

 

Minden lesz, múlik, változik, a violák, a hold, minden.
Valaha az árnyékomtól féltem, mit kinőttem kislánykendőimmel együtt, már csak embertől félek. Elhittem a hulló almáknak, hogy a szerelem múlik, s más valótlanságokat, de ahogy a  felzavart víz is letisztul, idővel tisztábban látunk. Nem téveszt meg az úgynevezett „feljődés”, mi mindent megbocsájt magának, a testvérre emelt követ is beleeértve. Tapasztalván viszont, hogy ami ember ellen való, az csúfos véget ér, maradok, aki – költő – teszem a dolgom e képtelen világban, változom, megérint felemás szentsége. Szellemi katedrálisokat emelők ereje bátorít. Sokaké.
Sokakról, a Napút Szondi Györgyéről még elképzelni sem tudom hogy bír el költő-létét őrlő tömérdek nehézséget, hogy tehetséges kezdőknek s másoknak oly fontos közlési lehetőséget biztosítson folyóiratában, könyveiket kiadja. Nem magyarázható ilyesmi csak azzal, hogy öröme van a munkájában, az időről-időre megtartott találkozók baráti együttlétében, az olvasók hűségében. Ilyen valakit erre belső igény késztet. Hittel, gondolattal teszi amit tesz. Azokért is, akik irodalomnak nem nevezhető, igénytelen olvasmányokon tengődnek. Hiszen a  felkavart víz is letisztulhat idővel.

 

Halmai Tamás

Napútravalónk

 

„kezdetben volt az Ige
de az Igének nincsen kezdete”
Iancu Laura: Beszélgetés roráté előtt

 

„Valami mocorogni kezdett bennünk, és újra hinni kezdtünk a jelekben. Hinni kezdtünk abban, amit saját magunk írunk.”
Uri Asaf: A Föld legmélyebb pontján

 

1

A magyar irodalom hagyományosan – és köztudomásúan – folyóirat-központúan szerveződik. Egy-egy szerkesztőségi műhely aurája évtizedekre kihatóan rendez irányokká formanyelvi kísérleteket, s ösztönöz életművekké bomlani esztétikai iskolákat.
A Nyugat, az Újhold, a Holmi kanonizáló szakmai tekintélyének sokat köszönhet historikus emlékezetünk. De az irodalomszervezői jelentőségnek léteznek más módszertanai is.
Ahogy például a kánoni szélárnyékban tündökletes missziót teljesítő Vigilia, úgy a Napút folyóirat is szinte észrevétlen szívóssággal nevelt föl egy korszakot. Mintegy Isten háta előtt fáradozva. S ez mindenekelőtt az alapító-főszerkesztő Szondi György érdeme. (Aki, Bertha Zoltán kedélyesen pontos szavával, afféle „szellemi és jószolgálati mindenes” a magyar kultúrában – messze túl bolgarista képzettségén s praxisán.)
1999 januárjában indult útjára nyomtatott változatában a lap, de idővel megháromszorozta magát ez a kulturális ambíció: a Napkút Kiadó és a Napút Online portál szellemi köre nélkül nemcsak szegényesebb, de, úgy lehet, tanácstalanabb is volna kortárs irodalmunk.

 

2

Mi a Napút megkülönböztető erénye? Elsőrendűen talán az, hogy több ilyen megkülönböztető erénnyel bír.
A dizájn, a tipográfia, a külcsín szelíd, kalligrafikus otthonossága a szemet nyeri meg magának.
A tematikus lapszámok s a tágas „Káva Téka” mellékletek az antológiás szerkezetek után sóvárgókat szólíthatják meg.
Rendezvények és pályázatok sűrű naptári rendje tanúskodik arról, hogy a játékra s jelenlétre szomjasakat sem hagyja cserben a szerkesztőség.
Ami a legföltűnőbb (szemnek is, szívnek is kedvesen): a Napút aggályos gondot visel a szellemtani perifériákon alkotókra: a vidéki és/vagy amatőr szerzőkre, illetve az irányzatokon-paradigmákon kívül egzisztálókra.
Mindeközben a kortárs kreatív intelligencia legjelesebb alakjai publikáltak-publikálnak a lap hasábjain – Balázs Gézától s Iancu Laurától Kiss Annán és Thomka Beátán át halhatatlan eltávozottainkig: Tandori Dezsőig, Vasadi Péterig… (Egyedül az élvonalbeli fiatal irodalom képviselteti magát gyérebben; ennek inkább nemzedéki, mint esztétikai vagy ideológiai okai lehetnek.)
A fentiek gyümölcsözik azt a küldetéses sajátosságot is, hogy egyrészt társművészetek és társadalomtudományok dialógusának ad helyet az orgánum; másrészt világirodalmi horizonton tájékozódnak vertikalitásért a szerkesztés elvei; harmadrészt táborokat, oldalakat, kasztokat és szektákat nem ismerő teljességigény vonja egy égbolt alá a habitusukban s poétikájukban is olykor egymástól távol – bárha mindig költőien – lakozó szerzőket.

 

3

Miért az ekliptika?
„A szélességet az ég derekán keresztűl méltán nevezhetjük tehát Napútnak” – szól a lap Fazekas Mihálytól vett állandó mottója. „Az ekliptikát Apáczai Csere János Magyar encyclopaediája (Utrecht, 1653) nevezte először a Nap útjának (via Solis, ecliptica)” – ajánlja figyelmünkbe Szentmártoni Szabó Géza (Naputazás négyes fogaton).  –„Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél” – halljuk mindeközben a Csontváry fülébe suttogó hangot.
Elhívást összegez a folyóirat fölirata. Vállalást: fényben járni – s tündöklést sokszorozni. Hidat ácsolni égtájak közé, s létrát a magasságokig. Nemzetek, nemzetiségek és nemzedékek párbeszédét nemcsak javallni, de kérvényezni is.
A mögöttesebb szakmai létre készülő főszerkesztővel, meglehet, a Napút is megpihen. Teheti: a célba már elért, minden számával s példányával külön. Mindazonáltal nincs okunk nem pártfogolni lehetetlen hiteket: hátha utódi kézre talál mégis az égi vándorbot!
Folytatás adományoz újult érvényt múltaknak is.

 

4

Sebeők János Naptánc című írása nyitotta a legelső lapszámot. Ökológiai eszmefuttatásának zárlata esztétikai s kulturális krédónk is lehetne: „Szent, teremtő önkívületre van szükség. A szellem kreatív, szerzetesi forradalmára. Lemondásra és produktivitásra.”
Azóta hol a művészet- és művelődéstörténet jelesei (Kálvin, Balassi, Madách, Kosztolányi, Csáth, Hamvas, Rejtő, Sánta …) állnak egy-egy lapszám fókuszában – hommage-ra, elemzésre, újraolvasásra vagy parafrázisra hívva –; hol tájak, városok, nyelvek, nemzetiségek (Budavár, Kolozsvár, szlovének, cigányok, olaszok…) köré komponál dús anyagot a szerkesztői lelemény; egyszer (sok egy adódott!) dimenzióteremtő dolgozat egeibe szállhatunk alá (ilyen volt például Báthori Csaba eszmefűzése Rilke és Hamvas gondolati párhuzamairól), másszor (hány a más? ahány végtelenséget eszméletünk befogadni képes) induló vagy egyszeri költők művei sorjáznak elénk (elég csak a pályázatos haikuk példáját fölidéznünk) – de mindig, évfordulók s ünnepek alkalmával egyaránt, a tréfa és a pátosz szekvenciáiban egyként, a nyelvészeti és metanyelvészeti kalandozásokban vagy a közép-európai szellemföldrajz műfordítói jelzeteiben ugyanúgy: sokszínű jelenkori írásbeliségünk ad hírt magáról, a lelki-szellemi honalapítás szélrózsálló gazdagságával.
Bő két évtizede esztendeje járhatunk ezen az irodalmi napúton. Olvasmányos batyunk kétszáz fölötti lapszámot rejt, harmincezer oldalt közelít, többtucatnyi rovat béleli, s nyolc-kilencezer szerzőt számlál.
És mert telhetetlen vándor az olvasó, azt kívánjuk: napfordulóról napfordulóra erősödjék a Napút meghonosította fény, hogy fényeskedhessék a humanista esztétikai kultúrák s a humánumra szövetkező szellemek szelídsége.
Mert nem díjak versenyéből, de társak játékából születik közös érdem éppúgy, mint érdemes magány.
A folyóirat szlogenjével szólva: „Egyedül együtt jobb”.

5

Az esszéíró olykor verssorok írója. Dőre appendix gyanánt a maga egykori naputazását illeszti ide, ezzel köszöntve a folyóiratot – szerkesztőstül, olvasóstul, angyalostul:

 

Napút

Napra forog, rózsás az ablak,
ott a terek sugarasabbak
kívül, belül, fent, lent, középen,
ott az idők állnak a fényben,
koszorúban és koronában
rendeződik el erő, áram,
Mithras, Apollón, Sol Invictus,
Visnu, Buddha, Ozirisz, Krisztus,
dicsfény övezi, gloriola
az Egyet, mintha minden volna
magában s teljes, mint az egymás,
keletelve a székesegyház,
benedikció farkasfényben,
kopt igék a gótikus égen,
úrmutató s mandorla fénylik
a világ mind a hét végéig
hét ágra tűző kegyelemben,
logosz, spiritus, szív és szellem
fénylik, s a bölcs gondot viselvén
napkorongot visel a mellén,
fivérünk, Hermész Triszmegisztosz
csodálta őselv, Jézus Krisztus
hirdette ünnep, áldó s áldott
fényistenek, napúton járók
térnek meg itt, színaranymetszők,
az építést épülve kezdők,
s kantáta lesz gregoriánból,
az én elég, az ének lángol,
mennyi sugár, nincs híja egy sem
a többszólamú szeretetben.
(Első megjelenés: Jelenkor, 2006/9.
Kötetben: H. T., Kalligráfia, Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2010.)

 

Illusztráció: Szondi György (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2018)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás