Merza József: Tolsztoj olvasása közben
Alig hallgattak el a második világháború fegyverei, amikor 1945-ben, negyven évvel megírása után, az Egyetemi Nyomda kiadta Tolsztoj kis könyvét, amelynek címe helyesen fordítva így szól: Egy korszak vége. Az író úgy látta, hogy a japánokkal vívott vesztes háború után kirobbant 1905-ös forradalom történelmi mérföldkő az orosz nép útján. Jelzi egy elnyomó uralom végét, és meghirdeti a szabadság korszakát. Tolsztoj ott áll a régi rendszer romjain, és nagy határozottsággal képviseli azokat az elveket, amelyek alapján Oroszországnak meg kell újulnia. Sodró erejű, kemény, kritikus írása magával ragadja az embert. Ha azonban az elemző olvasó nem fejezi be a munkát az utolsó sorok elolvasása után, hanem ceruzát fog, és rögzíti a téziseket, egy határozott magatartás rajzolódik ki a szövegből. Én is leírtam az állításokat, egyiket a másik után, összesen hetvenkettőt, hogy válaszolni tudjak arra a kérdésre: mitől várja az író az új korszak megvalósulását? Tolsztoj véleménye jellegzetes és nagyon határozott: csak az erőszakmentesség és az engedetlenség elméleti és gyakorlati megvalósítása, az evangéliumi alapú szelídség biztosíthatja az emberhez méltó, szabad, egyenlőségen és testvériségen, egymás kölcsönös szolgálatán alapuló életet. Azért jellegzetes és határozott ez a vélemény, mert a 72 tézis közül 32 hirdeti az erőszakról, a hatalomgyakorlásról való lemondás szükségességét, 9 pedig a hatalommal, az erőszakkal, az értelmetlen intézményekkel, az isteni parancsot megmásító állammal szembeni engedetlenség kötelességét.
Erőszakmentesség és engedetlenség: jól ismert fordulatok ezek a tragikus korszakokat követő túlélők, a vesztett háborúk utáni győztesek szájából. „Miért harcolt, miért követett el erőszakos cselekményeket, miért engedelmeskedett, miért nem tagadta meg a parancsot?” – kérdi szemrehányóan, felelősségre vonóan minden utókor. „Ádám, hol voltál?” – kérdi Isten, s a katona hetykén válaszol: „Én, kérem, a háborúban!”. A katona tudja, hogy az utókornak könnyebb feltenni ezeket a kérdéseket, mint amennyire ő megvalósíthatta volna akár egy századrészét annak, amit utólag rajta követelnek. Az ember tudomásul veszi az utókor kemény, szembesítő kérdéseit azzal szemben, aki egy előző korban bizonyíthatóan nem tudott tettekkel megfelelni az utódok erkölcsi normáinak. Tolsztoj tanulmányának nem ez az érdeme. Nem a felelősségre vonás, nem az, hogy élesen kritizálja az embert megnyomorító világi és egyházi uralmat, hanem az, hogy amit erénynek mond, az számomra tiszta evangélium. Tucat számra olvashatunk kritikát feudális, kapitalista, horthysta, sztálinista bűnökről, a pangás éveiről, a személyi kultusz rémtetteiről, de hol a hang, amelytől reményem van élni és dolgozni, amelytől felemelem a fejem és azt keresem: miben és hogyan lehetek erőszakmentes és engedetlen, én, ma, nem más és nem tegnap, tudva azt, hogy magatartásomat egyszer majd mérlegre teszi az utókor. A bátorításra van szükségem.
Ezért is különös az a pár mondat, amit előszóként mond el a füzet kiadója. 1945-ben úgy látja, hogy Tolsztoj államellenes, keresztény anarchiája nem volt józan, nem volt reális. „Ma már nem is szabad megvalósítandó javaslatnak tartani” – írja. Naiv, téves, „baklövésekkel” teli. „Az értelem, a józanság, a valóság emberei, akik utána következtek, és akik a nagy művet megvalósították, más irányt követtek: a következetességet, az erélyt és a realitást”. Ne kérdezzük, miért nem kéri számon a kritikus – Tolsztojra hivatkozva – az előző embertelen kor szereplőitől az irgalmat, az erőszak elutasítását, az engedetlenséget. Miért gondolja azt, hogy ebben az új korban Tolsztoj javaslatai nem érdemelnek figyelmet, legfeljebb elérzékenyülhetünk, ha olvassuk őket. Mert számon kérhetné, amint számon kérték azok, akiknek családját, barátait mások kiirtották a parancsnak engedelmeskedés erénye folytán, s akik azt hirdették, hogy soha többé embert kínzó erőszakot. Az előszó írója talán inkább tudatlanságból, mint félelemből elhitte, hogy azok a férfiak, akik 1917-ben Tolsztoj után jöttek, akik az értelem, a józanság, a valóság emberei voltak – szegény Lev Nyikolajevics! – következetességgel, eréllyel és realitással tényleg megvalósították azt a nagy művet, ami után az emberiség áhítozott.
Jó negyven évvel később hallgatom Okudzsava rekedt hangját, s a dalt, amely összehasonlítja a római birodalom hódításait az afgán háborúval. Az állítólag felszabadult ember elveszi mások szabadságát. Hogyan? Felborult az idő? Hiszen ez anakronizmus! Hogyan jön ide a mába, kétezer év múltával, egy megsemmisült impérium hadjárata? Lehet, hogy anakronizmus? Az is lehet, hogy mindez azért lehet, mert az új világot konokul, erőszakosan és az emberi valóságra fittyet hányva akarták megvalósítani. Eréllyel, amelynek először csak az alternatívákban gondolkodó elvtársak, később megbízható katonák, közgazdászok, biológusok, fizikusok lettek az áldozatai, s velük együtt tudományágak, az adekvát valóság darabjai. Most ismét jönnek a halottak, és jön a lágerek népe, jön Ahmatova, Vavilov, Kalinyin felesége és Pap Simon, és felelősségre vonja az erőszakosakat. Ismét egy kor végén vagyunk, ha nem is háborúval és katonai vereséggel lezárult kor végén. A mostani kor végét más vereség jelzi. Egy szükségképpen igazságtalansággá torzult, mert erőszakos igazságtevési szándék vallott kudarcot, és vele együtt összeomlott egy embert szolgálónak mondott gazdasági rendszer. A gazdasági és erkölcsi romokon ülve lehangoltan gondolkodhatunk törekvéseink állandó félresiklásán, a jó szándék újból és újból gonoszságba és gyilkolásba torkollásán, és hajlamosak lehetünk a közönyre, a visszahúzódásra, a reménytelenségre.
Eközben néhány száz fegyvertelen ember rendőri ütlegelésnek teszi ki magát az utcán, a Himnuszt énekli, és a templomba tódulva meghallhatja, hogy az egyház nem vesz részt politikai mozgalmakban. Vajon mit mondott volna Jézus a hozzá menő megverteknek és szembefröcskölteknek itt és most, akár a templomban, akár azon kívül? Dugjátok vissza kardjaitokat? De hiszen senkinek sem volt kardja! Vagy félni lehet attól, hogy holnap lesz?
Ezrek visznek a kezükben égő gyertyát, hogy emlékezzenek, és emlékeztessenek elnyomott, jogaiktól megfosztott vérrokonaikra, az emberi kultúra lerombolására. Azért, hogy kiáltsanak és szembesítsék a gőgjükben elbizakodottakat az emberség elemi követelményével. Ott van-e a helyem a kékek vagy zöldek soraiban, amikor tiltakoznak a környezetrombolás vagy szennyezés ellen, és felvonulva, írásos ellenvéleményt nyújtanak át a kezdeményezőknek? Az utcán van-e a helyem, vitakörben van-e a helyem, vagy csak templomban, illetve vallási közösségben lehet a helyem, mert a keresztény ember nem politizál?
Amikor az egyik görög filozófus gondolatilag eljutott oda, hogy nincs mozgás, akkor partnere szó nélkül felállt, és járkálni kezdett. Legyen szabad nekem a járkálással kezdeni.
Bár még nem jártam iskolába, de emlékszem, egy régi fényképen láttam is, hogy sárospataki házunk ajtaján kis fém plakett volt, rajta a szöveg: „Nem, nem, soha!” – „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”. Hamarosan iskolába kerültem, és ott a tanítás elején ezt imádkoztuk: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”. Negyedik elemista koromban, németórára járva, megismételtük az imádságot: „Ich glaube an einen Gott, ich glaube an ein Vaterland, ich glaube an die ewige göttliche Gerechtigkeit, ich glaube an die Auferstehung Ungarns. Amen.” Két sógorom fronton volt, apám Erdélyben szervezte a közigazgatást. Örültem a győzelmi jelentéseknek, lelkes voltam, mert azt hittem, hogy darabonként újból összeáll a „Nagy” Magyarország. A zsidókat összeszedték, és elvitték, láttam, hogyan lopkodják el lepecsételt lakásaikból a használati tárgyakat, bútoraikat, könyveiket, ruháikat. 1944 végén megjelentek az orosz katonák Miskolcon, nálunk is laktak az egyik szobában, este együtt ültünk a konyhaasztalnál – apám tudott valamit ukránul –, néha kaptunk tőlük egy extra falatot. Megkezdődtek az igazoló eljárások, s izgultam, igazolják-e apámat, hiszen ettől függött az állása. Még néhány évig kongreganista voltam, azután egy rövid vezetőképző tanfolyamon vettem részt, amelyet a jezsuiták szerveztek. Hamarosan senkit sem lehetett vezetni, mert mi váltunk vezetettekké. Diákszervezetek alakultak, tanfolyamok szerveződtek. Egy ideig – a hagyomány erejéből – osztálytitkár voltam a gimnáziumi osztályban, később már csak tanulmányi felelősnek voltam jó. Nagygyűlés következett a miskolci Nemzeti Színházban. Egyszer csak mindenki felállt, és ezt skandálta: „Nem akarunk gyereksírást, kötélre a hercegprímást!” Már tudtam, hogy itt sincs helyem, de énekeltem a köztársasági indulót: „Elnyomás, szolga sors, ez volt a rend ezer évig …” A Búza tértől indulva végigharsogtuk a főutcát: „… kinyílt előttem a világ …” „evviva il communismus e la liberta – vivát Sztalin!” Baráti körben azonban ellenzékiek voltunk, tomizmust és indus filozófiát olvastunk. A hitoktatás megszűnése után csoportokat alkottunk, bár akkor már figyelt minket a karhatalom. Visszautasítottam a szovjet ösztöndíjat, mert nem akartam vallástalan országba menni, s még nyolcadikosként is a Szunyogh-féle Misszáléval a kezemben tettem meg a közel negyedórás utat a minoriták templomáig.
Jöttek az egyetemi évek, a Diákszövetségnek tagja voltam, a pártba hívást vallási okokból visszautasítottam. Három évfolyamtársam – egyikük később a feleségem – 53 végén kilépett a pártból, illetve lemondott a tagjelöltségéről, mert a párt politikáját nem tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével. 54 nyarán nem fogtam kezet a honvédelmi vizsgabizottság elnökével, mert igazságtalannak tartottam a kapott érdemjegyet. 55 nyarán egészségileg alkalmatlannak találtak a katonai szolgálatra, de egy hónappal később külön megmagyarázták a kiegészítő parancsnokságon, hogy „ilyen” emberből nem lehet a néphadsereg tisztje. Tanári pályafutásom első hónapjában visszautasítottam, hogy KISZ-vezető tanár legyek, hangsúlyozva, hogy nem a munkától húzódozom. 56-ban mérsékelt és megértő voltam, képtelen arra a szájjártatásra, amit azok folytattak, akik korábban még egész másképpen beszéltek. Ezért alkalmasnak találtak arra, hogy november 4-e után a volt párttitkárral és szakszervezeti elnökkel küldöttségbe menjek a városi pártbizottságra, Komócsin Zoltánhoz, egy derék debreceni költőnk szabadlábra helyezése érdekében. Meg is hívtak a párt soraiba 57 tavaszán, sikertelenül. Talán még egyszer került ilyesmire sor, 5-6 évvel később, egy másik városban, másik munkahelyen, többé nem. 58-ban a rendőrség elszedte írásainkat, amelyekben főleg a francia munkáspapi mozgalom anyaga volt, 60-ban a Párt felülvizsgálta oktatói alkalmasságomat. Átmentem egy másik egyetemre. Ott 6 év alatt beláttam, hogy számomra nincs értelme a tanári munkának, mivel gondolataim nyílt kimondását nem engedi az az íratlan törvény, amely szerint oktató csak marxista meggyőződésű lehet, vagy legalább is annak kell mutatnia magát. Persze lehet marxizmust beszélni a katedráról, a folyosón viszont összekacsintani azokkal a hallgatókkal, akikről tudom, és akik tudják rólam, hogy templomba járok. Az is világos lett, hogy a munkahelyemen egymással harcoló csoportok vannak, amelyek nem arra várnak, hogy valaki kibékítse őket egymással, hanem arra, hogy mindenki foglaljon állást: barát vagy ellenség akar-e lenni. Ezek a társadalomban folyó, kard nélküli, de erőszakos küzdelmek. Otthagytam őket, még azon az áron is, hogy fel kellett mondanom az állásomat. A 70-es évek elején már nem befolyásolt az a megítélés, hogy aki kisközösségben dolgozik, gépírásos füzeteket készít, az államellenes tevékenységet folytat. Rájöttünk arra, hogy nem katonáskodhatunk, nem is esküdhetünk engedelmességet senki fiának, pedig egészen világos, hogy ennek politikai kihatása is van, akármilyen elvből eredeztesse is hitvallását a lelkiismereti tiltakozó. A polgári engedetlenség eszköztárunk kelléke lett, minden társadalmi következményével együtt.
Nem akarok túl sokat foglalkozni a dolgaimmal, ezért elhagyom, hogy tételekké formáljam ennek a hosszúra nyúlt életrajzi kivonatnak egyes mozzanatait. Visszanézve az életemre, ezek a helyzetek egyértelműen olyanok voltak, hogy – akarva–nem akarva – politikai állásfoglalást fejeztek ki. Bizonygathatta valaki teljes buzgósággal, hogy indítékai tisztán vallási jellegűek, az illetékesek mindig politikai szempontból is, vagy csak abból ítélték meg dolgait. A legenyhébb értékelés ez volt: politikailag nevelhető. Ha egyetemi éveink minimális állásfoglalását – a templomba járást – tekintem, amit figyeltek, és amit felróttak, az is egyértelműen azt jelentette, hogy az illető nem teszi magáévá az egyedül helyes marxista gondolkodást, tehát nem hajlandó azonosulni a társadalom, az állam és a párt, a Szovjetunió, az egész világ haladó erőinek gondolkodásával. Lehet, hogy egy papnövendék ezt nem érezte, de mindenki, aki valamivé akart válni ebben a világban, küzdött, hogy megtartsa magát a következményekkel is járó politikai nyomással szemben. Én úgy éltem meg az életemet, hogy az állandó politikai állásfoglalás is volt középiskolás korom óta, több-kevesebb tudatossággal, beszélve vagy hallgatva, aktívan vagy passzívan. Ezért nem akarok általában és elméletileg foglalkozni ezzel a kérdéssel, mert tudom, hogy a keresztény ember is politizál, csak az a kérdés, hogyan teszi ezt és meddig.
Az elmúlt évtizedekben könnyen kialakulhatott a kép, hogy az egyház és hívei nem politizálnak, hiszen az egyház kiszorult a közéletből, a vallásos embernek nem volt, mert nem lehetett mondanivalója az ország számára. Kötelességének is érezte minden „rendes” pap és hívő, hogy távol tartsa magát a közélettől. Megvolt a véleménye azokról, akik a felülről létrehozott – hogy úgy mondjam rájuk kényszerített – fórumokon támogatásukról biztosították az akkori politikai törekvéseket. A passzív ellenállás is politika azonban, mert így beszél a fennálló rendszerhez: eltűrlek, nem támogatlak, nem igazollak. Nem vagyok azonban (fizikailag vagy lelkileg) elég erős ahhoz, hogy küzdjek igazságtalanságaid ellen, ezért veszteg maradok. Megvan a véleményem rólad, de ezt megtartom magamnak. És így tovább, a passzív ellenállás különböző húrjain. Mivelhogy hátrányos helyzetbe kerültünk, és a kifejezetten politikai fórumokon nem szólalhattunk vagy nem szólaltunk meg, nem okozott túl nagy nehézséget elhitetnünk magunkkal, hogy nem politizálunk. Pedig azt tettük, mert aki egyszer beleszületett egy társadalomba, az akár kolostorba vonul, akár emigrál, legalább egyszer életében kifejezi vélekedését arról a társadalomról, amelynek tagja lett.
Úgy adódott, hogy 1976 őszétől egyre gyakrabban vettük a szánkra azt a kifejezést, hogy „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”. Ez bizony akármennyire is vallásos megfogalmazásnak tűnik, alaposan kimeríti a politizálás fogalmát, mivel az „embereket” az Állami Egyházügyi Hivatal és annak kék, illetve fekete ruhás megbízottai testesítették meg. Államellenes, később „egyházellenes” magatartást vettünk fel, először gyakorlatilag, később elméletileg is megvalósítva az állampolgári, illetve egyházpolgári engedetlenséget. Nem kellett Thoreau-t, Tolsztojt vagy Gandhit olvasni, hogy eljussunk az öntudatos „nem” kimondásáig, elég volt egyszerű hívőnek lenni, aki fehéren-feketén gondolkodik a hit alapkérdéseiről. Mi persze sok egyebet is olvastunk, s ezért tiltakozást jelentettünk be számos hivatalviselőnél vagy intézménynél. Lám, a történelem úgy alakult, hogy nemcsak egyszer mondhattuk el a véleményünket – korábban mindjárt becsuktak volna bennünket, és visszamerülhettünk volna a jótékony apolitikusságba –, hanem többször is, immár 12 éve mondogatjuk. Ez viszont már óhatatlanul elvezet minket a közélet fórumaira, hiszen aki sokáig beszél, előbb-utóbb más szavakat is mond, mint amivel elkezdte. Mi is elmondtuk azt, hogy hazánkban nincs sajtószabadság, hiszen nem kapunk egy sornyi helyet sem arra, hogy válaszoljunk azoknak, akik korlátlan terjedelemben nyilatkozhatnak ellenünk. Nincs tér harcolni a gondolatok igazságáért, mert valakik egyoldalúan kisajátították annak eldöntését, hogy mi az igazság. Meg kell mondanom, hogy elég emelkedett nézőpontból vizsgálódva nem látok különbséget aközött, hogy valaki a vallási sajtó szabadságáért vagy a politikai sajtó szabadságáért küzd, ha a sajtószabadság azt jelenti, hogy minden fél elmondja lelkiismeretesen, hogy mi él benne egy adott kérdés kapcsán. Ha követeljük magunknak a vallási közlés szabadságát, akkor követelnünk kell mások számára a más tartalmú közlés szabadságát is – ha úgy tetszik az egyetemes emberi szabadság alapján –, és máris csatlakozhatunk a „Sajtószabadságot!” feliratú transzparenst vivő tömeghez. De ott lépkedhetünk a „Szeretem a Dunát” feliratú zászló alatt is, hiszen aki a Dunát szereti, az embereket is szereti, és nem akar ártani másoknak azáltal, hogy tönkreteszi az életterüket. Nemcsak menetelhetünk, hanem írhatunk, előadhatunk, kérelmeket, beadványokat, javaslatokat fogalmazhatunk, hiszen legbensőbb meggyőződésünk lehet, hogy mindez az emberek javát szolgálja, tehát a szeretet aktusa. Tervezhetünk új oktatási terveket, kísérletezhetünk új gazdasági modellekkel, kidolgozhatjuk a szociális juttatások, nyugdíjak új rendszerét, lerögzíthetjük, hogy milyen jogok illetik meg a kisebbségeket, a társadalom bizonyos rétegeit, csoportjait, és felszólíthatjuk a társadalmat, hogy nagylelkűen lépjen túl a jogokon, és adjon többet, mint amit a törvény előír, azaz tökéletesítsük a társadalmat.
Csak nehogy „ágyúkkal fegyverezzük fel jóindulatunkat”.
„A lázadás tilos” – szögezte le Tolsztoj. Lázadáson a fegyveres forradalmat értette. De hát mi lesz a világmegváltó eszmékből „lázadás” nélkül? Mi, Kossuth-követő magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy azt gondoljuk, a szabadság csak szabadságharcban vívható ki. Kevesen voltak közöttünk „belső” emberek, akik tudták, hogy a szabadság a lélekben születik meg, és onnan sugárzik tovább. A történelemnek lesznek majd pillanatai, amikor ez a szabadság az egyének lelkéből feltör a társadalmi szintre, mert a történelem erői akkor is el tudják söpörni Sztálinok, Brezsnyevek, Rákosik önkényuralmát, ha nem tör ki „lázadás”. A Szovjetunióban nem ez vagy az az erős ember hozta létre ezt a páratlan átalakulást, hanem az a nyolcmillió néma ember, aki 1937-ig rákerült a hiányzó polgárok listájára és az a ki tudja hány millió, aki utána halt erőszakos halált, vagy vált a láger szigetcsoport lakójává. Ha elhatalmasodik a bűn, akkor egy kritikus pontnál megváltozik a világ anélkül, hogy a politikát és e világ mechanikáját világosan látó s az igazságért „életükkel és vérükkel” küzdő igazaknak be kellene szennyezniük a kezüket. Ha nem mások életét, hanem a magamét akarom feláldozni, akkor Istennek tetsző lesz cselekedetem, akár a „város” érdekében, akár az „Országért” teszek valamit. Az Ország ugyan több mint a város, de a mi életünkben sokszor benne van a városban, lakói itt is ott is élnek, s közösek az ügyeik.
„A lázadás tilos” – fogalmazta meg Tolsztoj, és én a farizeusokkal, papi fejedelmekkel és megszálló hatóságokkal fegyvertelenül szembenálló Jézus példáját kívánom követni, amikor társadalomkritikát gyakorlok szóban, és szeretetet akarok megvalósítani tettben. A keresztény kritika fegyvertelen, kiszolgáltatott, alulról jövő, védtelen. Ereje az igaz szóban rejlik és abban a hűségben, amellyel a hirdetője mögé áll. Nincs karhatalma, nem is akarja igazságát másra rákényszeríteni. A másik ember lelkiismeretére kíván hatni objektív és szubjektív eszközökkel, mindvégig biztosítva a másik lehetőségét a szabad döntésre. Jelen idejű sóhivatalt hoz létre, amelynek nincsenek karhatalmi eszközei elképzeléseinek behajtására. Sóhivatal, amellyel szemben méltányos lehet az igazságos hatalom, a jogra és a jog betartatására épült hatalom, de lehet vele méltánytalan is, javaslatait elutasító. E kritikus, prófétai társadalom persze megvalósíthatja a maga világában mindazt, amit jónak gondol, sajnálkozhat azon, ha ajánlásai süket fülekre találnak, továbbélheti a maga világában az ideáljait, fáradhatatlanul hirdeti újból és újból a világnak, s időnkint szembesül az ellene irányuló, néha megsemmisítő szándékú támadásokkal. Belső ereje, lendülete, hűsége nem a hatalomátvételnek, a hatalom megszerzésének reményéből származik, hanem isten- és emberszeretetéből, erkölcsi meggyőződéséből, az igazság valamikori győzelmében való hitéből és abból a sajátosan keresztény meggyőződéséből, hogy ha itt és most minden elveszni látszik, élete akkor is sikeres, mert az istennek tetsző embert égi jutalom várja.
Mivel számomra magától értetődő, hogy a társadalomban, a világban élő ember szükségképpen politizál, azért számomra nem az a kérdés, hogy politizálhatok-e vagy sem, hanem az, hogy a társadalomról és annak berendezkedéséről alkotott képem helyes-e vagy helytelen. Alapvetően azt tartom fontosnak, hogy az általam hozzáférhető területen és a számomra lehetséges mértékben oly objektíven lássam a világot, amennyire csak lehet. Ismerni és érteni akarom a társadalom, az ember cselekvésének törvényeit, a történelem és a napi politika rugóit és eszközeit. E tényezők lehetnek nemesek, és lehetnek gonoszak. Akkor is látnom és ismernem kell őket, hatásukat a világra és énrám is. Azért, hogy szembe tudjak nézni e hatásokkal, tudjam őket felhasználni vagy elutasítani. Látni akarok azzal az objektív, kendőzetlen látással, amivel Jézus nézni tudta a világtörténelmet. Ismerni akarom a politikát, hogy hathassak rá, ha tudok. Ezért megismétlem: ismereteimet, ítéleteimet elsősorban nem a szerint osztályozom, hogy politikaiak vagy nem politikaiak, hanem a szerint, hogy igazak-e vagy sem. Ez a döntő. Ezután jön a második lépcső: mi a következő, megtehető lépés abban a szellemben, amely az Atya által megkívánt tökéletesség felé visz? Mi hasznos, mi nem hasznos, mi szolgálja a szeretetet, mi nem? Mi kivihető, mi lehetetlen? Még jöhetnek egyéb szempontok is, míg egyszer az ötlik fel bennem, hogy azt vizsgáljam: politikai vagy „vallási” jellegű-e az a gondolat, amely foglalkoztat. Meg kell mondanom, hogy politikai buzgóságomat sokkal jobban le tudja hangolni a félelem érzése, politikai hősiességem kiélésénél sokkal inkább veszem figyelembe, hogy Isten ugyan nem ver bottal, de a rendőrök igen. Ezért tudom radikálisabban bírálni egyházamat, mint az államot, amelyben élek. Ezért húzódik be az ember a templom vagy a szertartások, a „vallási cselekmények” világába, mert ott biztosan számíthat a Teremtő irgalmára, ezeken kívül azonban sok minden komiszság lehetséges. Bizony, nagy biztonságérzetet jelent az, hogy „én nem politizálok”, de akkor bizony senki sem fog kiállni a polisz piacára, hogy elmondja: zsarnok a király, nincs joga a szegénynek, az özvegynek, az árvának, hogy csaló a hatalmas, aki elveri a dolgozók keserves munkájából származó jövedelmet; nem a nép jóléte, hanem hatalmának biztosítása, túlbiztosítása a cél. Egy évtizedre börtönbe zárja a feleséget, hogy kezében tarthassa a férjét, s míg a férj fényes ceremóniákon vesz részt, az asszony üvegdarabokkal öldösi meg a tetveket fogolytársai ruháján. Senki sem fogja felhányni a bűnöket, ha csak a kereszteket tudja magára hányni, azt hívén, hogy ezáltal lelke a kegyelem állapotába kerülvén, üdvözül. Vannak dolgok, amik istennek tetsző dolgok, s amik „vallásos cselekményekkel” nem helyettesíthetők. Lestárné dr. Varga Mária például tegnap a Parlamentben elmondta, hogy 1987-ben az egészségügyre fordított kiadások 3,4 %-kal csökkentek, a fegyveres testületekre fordítottak pedig 5,4 %-kal nőttek. Ez prófétai szó akkor is, ha a felszólaló esetleg nem bejegyzett keresztény. Igaz szó, időszerű szó, helyes cselekedetre ösztönző szó.
Ilyen gondolataim vannak akkor, amikor az elmúlt hónapok politikai mozgásait figyelve Tolsztoj tanulmányát lapozgatom. Három pontban rögzíthetem, hogy mit jelent számomra a politika az elmélet, a szó és a cselekedetek terén. Politizálni, először is, azt jelenti, hogy értelmezni akarom a társadalom jelenségeit, meg akarom ismerni hajtóerőit, szerkezetét, működési elvének logikáját. Második lépésben a politika Isten Országának párbeszédét jelenti az evilági ország becsületes embereivel, kritikáját a Sátán Országának módszerével és gyakorlatával szemben. Végezetül: erőszakmentes cselekvés a helyes célokért, vagy ellenállás a bűnnek tartott törekvésekkel szemben.
Mindenki, aki politizál, társakat keres magának az eredményesség növelésére. Egyesületet, szervezetet, pártot alakít, alapszabályokat, tagsági feltételeket ír elő. A többség együttműködést, engedelmességet kívánhat a kisebbségtől. Amikor tehát a politikára gyakorolt hatás lehetőségeit vizsgálom, választ kell adnom arra is, hogy milyen szervezeti biztosítékait látom annak, hogy törekvéseink ne alakuljanak át előbb vagy utóbb közönséges pártpolitikai tevékenységgé. Azt hiszem, hogy a biztosítékot, talán egészen öntudatlanul, kialakította az élet. Nem is vettük észre, hogy az elmúlt 12 évben a Bokor sajátos szerkezetté alakult. Azért nem vettük észre, mert elvekkel és küzdelmekkel voltunk elfoglalva, politizáltunk az Egyházon belül, s ezt úgy tettük, hogy sem befelé, sem kifelé nem akartunk erőszakosak lenni. Az erőszakmentesség pedig megteremti a struktúrát: a hálózati rendszert. Sokan, sőt én magam is, „ütőképesebb” egyesületet, pontosabban körvonalazott szervezetet szerettem volna látni. Mások fejében megfordulhatott egy hatékony szerzetesrend megalakítása is. Sem szerzet, sem egyesület, sem párt nem jött létre, mert nem akartunk uralkodni a másik ember lelkiismeretén. Azt akartuk csupán, hogy a Bokorban együtt élő csoportok között – erőnk és lehetőségeink szerint – minél több információt áramoltassunk azért, hogy azok segítségével, az evangélium alapján, kialakíthassák állásfoglalásukat, cselekedeteiket a szeretet művének végzésére.
Utólag állapítom meg ismét, hogy jó dolgot tettünk. A Bokorban vallott szabadság nem egy hatékonynak induló társulás lezüllesztése, hanem az egyetlen lehetséges evangéliumi szerveződés kisközösségek részére, erőszakmentes társadalmi hatás kifejtésére, ha úgy tetszik, politika gyakorlására. A hálózatok kialakulása egyike annak a tíz megatrendnek, amely jellemző a mai világra. Lehet azt mondani, hogy mi még nem vagyunk a posztindusztriális társadalom szintjén, s ezért itthon még nem időszerűek a hálózatok. A keresztények belső életében azonban nincsenek ilyen akadályok: a lélek szabad, a lélek lemondhat az erőszakról. A szeretet összekötni, szervezni akar. A szerető lélek erőszak nélkül akar szervezni. A szerető emberek már holnaptól megvalósíthatják a szeretet-hálózatokat. Addig, ameddig a világban létrejött hálózatok biztosítják a lelkiismeret szabadságát, be is épülhetnek más, szélesebb hálózatokba. Az észrevétlenül hálózattá vált Bokor addig fog csatlakozni más, politikai hálózatokhoz, amíg szabadon képviselheti elveit, és nem kényszerül igaznak nem tartott gondolatok elfogadására, helytelennek vélt cselekedetek megtételére.
Sokáig élt bennem feldolgozatlanul Petőfinek A gyüldei ifjakhoz című verse. Nagy terhet jelentett, hogy a költő szemében egyet jelentett pap és ravaszság, pap és árulás, gonoszság, sötét lélek. Aki őket követi, elvált a két szentségtől, hazától és szabadságtól. Politikai fejlődésem során választ kellett találnom erre a vádra is. Az egykori kis szívgárdista, aki a ferences barátok által szerkesztett „Isten Dalosai”-nak buzgó olvasója és előfizetője volt, aki élete minden szakaszában ragaszkodott a „papi nyájhoz”, s akit a hierarchia tévedései sem tudtak szakadárrá tenni, a 20. század második felében helyettesíti az embergyilkolást meg nem szüntető 19. századi szentségeket a szeretet elvéből fakadó szelídség és lelkiismereti szabadság szentségével. Elveti a Tulok szentségét, az erőszakosakét, a Bárány szentségéért. Erőszak nélkül küzd e szentségért papokkal vagy papok nélkül, de mindenképpen együtt a Bárány népével. E küzdelmének társadalmi vetületét evangéliumi alapú politikának nevezi. Ezt a tevékenységét egyaránt méltónak látja Petőfi feltétlen odaadást követelő lángolásához és Tolsztoj gyökeres, erőszakmentes átalakítást sürgető látomásához.
(1989)
Illusztráció: Lev Nyikolájevics Tolsztoj
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
