Köő Artúr: A XIX-XX. század fordulójának magyar népoktatása
Magyarosítási szándék a magyar népoktatásban
Octavian Căpățînă 2014-ben megjelent könyvében, melyben „Erdély, a Tisza Alföldje és Pannónia” kulturális, felekezeti, etnikai múltját vizsgálja, ugyanazt a megállapítást teszi, mint a román történészek többsége: A Magyar Királyság a történelem során a „román faj” létszámának csökkentésére törekedett, aminek négy eszköze volt: az elmagyarosítás, a népirtás, a területszerzés és az üldözés.[1] A „magyarosítás” egyik eszközének tekinti – a hadseregben végbemenő identitásrombolás mellett – a népoktatást, amely már a XIX. század végén komoly eredményeket tudott felmutatni, s amely az Apponyi-féle 1907. évi népiskolai törvényekben, s az azt követő (a Lex Apponyi végrehajtatásának jegyében zajló) években csúcsosodott ki.[2] A szerző állításainak igazolása érdekében magyar szerzők munkáinak adataira hivatkozik. Az egyik ilyen Halász Ferenc 1902-ben megjelent könyve, melynek címe: Állami népoktatás.[3] Halász könyvének adatait figyelembe véve állítja, hogy 30-40 000 román vesztette el identitását és lett magyarrá a Sebes-Körös vidékén az állami népiskoláknak köszönhetően, Nagy-Küküllő vármegyében pedig az 1879-ben nyitott állami népiskolák munkájának eredményeképpen a magyar nyelvet kezdte a lakosság használni.[4] Vajdahunyad szénbányászainak – kiknek 80%-a román nemzetiségű volt – gyermekei az állami népiskoláknak köszönhetően már magyaroknak vallották magukat, s mindezt egy generáció alatt érte el az állam – állítja a román szerző, megint csak a Halász által leírtakra alapozva.[5] Căpățînă állítása szerint a vajdahunyadi tankerületben 1907 és 1911 között a tanfelügyelő 125 román felekezeti iskolát szüntetett meg és 80 állami iskolát hozott helyettük létre, míg a zempléni tankerületben 1911-re – a tanfelügyelő állítása szerint tíz év alatt – 127 román tannyelvű oktatási intézményt szüntettek meg, és nyitottak helyettük kizárólag magyar tannyelvű iskolákat.[6] A fentiekben említett Halász-féle könyvhöz hasonlóan, a magyar állam asszimilációs politikájának bizonyítékát látja még a román történetírás a következő munkákban: Telkes Simon: Hogyan magyarosítsuk a vezetékneveket?; Balogh Pál: A népfajok Magyarországon; Beksics Gusztáv: A nemzeti politika programja Erdélyben és Székelyföldön; Huszár Antal: A magyarországi románok.[7]
Mindezek alapján úgy gondolhatnánk, hogy az erdélyi románság száma a századfordulón csökkent, sokan a román identitásukat elvesztették és magyarrá lettek, azaz az asszimiláció útjára léptek. Azonban korántsem ilyen egyszerű mindez. Tanulmányunk célja hármas. Egyrészt röviden bemutatja mindazokat a népoktatásra vonatkozó állami intézkedéseket, melyek a népoktatás színvonalának emelésére, de ezzel egy időben a nemzetiségek asszimilálására voltak hivatottak az 1800-as évek végén, másrészt keresi a lehetséges választ arra, hogy mindez az asszimilációs kísérlet miért nem vezetett sikerre, harmadrészt bemutatja egy, a XIX–XX. század fordulóján élő román értelmiségi – bár a román történészek ritkán hivatkoznak rá – megdöbbentő statisztikai adatait arra vonatkozóan, hogy miként változott az erdélyi románság lélekszáma a dualizmus időszakában, azon belül is a XIX. század utolsó évtizedében.
Az 1868. évi népiskolai törvény értelmében minden növendék anyanyelvén tanulhatott, amennyiben az adott nyelv a községben „divatozó nyelvek egyike” volt.[8] Ezt a rendelkezést a nemzetiségi törvény azzal egészítette még ki, hogy az állam is köteles olyan alsó és középfokú iskolákat felállítani, amelyben a nemzeti kisebbségek nyelvén folyik az oktatás.[9] Az államnyelvet, a magyart a nem magyar tanítási nyelvű elemi iskolákban az 1880-as évek elejéig tantárgyként sem kellett oktatni. Az 1868. évi 9. tc. kimondta a román és szerb ortodox egyházak autonómiáját, ami lehetőséget kínált a későbbiekben arra, hogy a magyar állam népiskolákkal szembeni elvárásai kapcsán az erdélyi románság vezetői rendszeresen a görögkeleti és görögkatolikus egyházi autonómia sérelmét emlegessék. A kiegyezés után született népiskolai törvény államnyelvoktatással kapcsolatos „hiányosságait” igyekezett pótolni az 1879. évi 18. törvénycikk, amely már intézkedett arról, hogy a magyart a valamely nemzetiségi nyelven oktató népiskoláknak is tanítaniuk kelljen.[10] Ehhez elengedhetetlen volt, hogy a felekezeti népiskolákban is olyan tanítók tanítsanak, akik a magyar nyelvet beszélik és oktatni is tudják, így a törvénycikk 1., 2. és 3. §-a rendelkezett a tanítójelöltek és a már hivatalban lévő tanítók magyar nyelvtanulásáról, -tudásáról is. Amennyiben a már hivatalban lévő tanító nem tudta az államnyelvet, négy év haladékot kapott arra, hogy azt megtanulja annyira, amennyire szükséges a gyerekek oktatásához. Az 1872 előtt oklevelet szerzett tanítókra mindez nem vonatkozott, ugyanakkor 1882. június 30-tól csak olyan személy nyerhetett tanítói képesítést, és csak olyan személyt lehetett tanítói státuszban alkalmazni, aki tudott annyira beszélni és írni magyarul, hogy azt a népiskolában tanítani tudja. A törvényben a nemzetiségek egyházi és politikai vezetői az erőszakos magyarosítás első lépését látták. A törvényjavaslat indoklása hangsúlyozta, hogy az ország más anyanyelvű polgárainak magyar nyelvtanulásra kényszerítése céltalan törekvés lenne, de az állam lehetőséget kíván teremteni mindenkinek az állam hivatalos nyelvének elsajátítására.[11] Az 1891. évi XV. törvénycikk II. fejezetének – mely „A kisdedóvodák és gyermek-menedékházak kellékei és munkaköre” címet viselte – 9. §-a előírta, hogy ezekben az intézményekben a gyermekfoglalkozások olyan formában történjenek, hogy a növendékek a magyar államnyelvvel megismerkedjenek, segítve ezzel az elemi iskolát abban, hogy az államnyelv oktatása terén kapott feladatát teljesítse. Az erdélyi románság vezetői úgy érezték, az 1880-as évekig még előfordult tankönyveikben egy-egy rész a dákokról és rómaiakról, valamint a nevesebb román történelmi személyiségekről, ezt követően azonban tudatosan ki lettek véve ezek a részek, és a magyar történelem eseményei kerültek a helyükre.[12] Az 1893. évi 26. tc. a községi, valamint a hitfelekezetek által fenntartott elemi népiskolák tanítóinak és tanítónőinek fizetését kívánta rendezni. A „minimálbér” megszabása a tanítói fizetések terén, valamint az oktatási intézmények kondícióival kapcsolatos elvárások nehéz helyzetbe hozták a szegényebb román görögkeleti és görögkatolikus egyház által fenntartott iskolákat, mert szükség esetén igényelhettek ugyan állami segélyt – s meg is kapták azt –, de ezért cserében teljes lojalitást várt el a magyar állammal szemben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, mind a pedagógustól, mind pedig az oktatási intézménytől. Berzeviczy Albert, az első Tisza-kormány kultuszminisztere, 1904-ben törvényjavaslatot terjesztett be „a népiskolai közoktatásról szóló 1868. XXXVIII. és a népiskolai hatóságokról szóló 1876. XXVIII. tc. módosítása” tárgyában. Ennek értelmében az elemi népiskolákban a magyar nyelvet heti 17 órában oktatták volna, míg a többi tantárgynak összesen heti 15 tanóra jutott volna.[13] Ez a törvényjavaslat készítette elő a „terepet” az 1907. évi „Lex Apponyinak”.[14] A törvényjavaslat indoklásában a következő olvasható: „a tapasztalat azt igazolja, hogy ezen kizárólag nemzetiségi tannyelvű népiskolák túlnyomó nagy részében a magyar nyelv tanítása csakis a magyar gépies írás és olvasásra terjed. Az ilyen, kizárólag nem magyar tannyelvű felekezeti népiskolákból magyarul beszélni tudó gyermek alig kerül ki.”[15] A nemzetiségek felháborodása ekkor már tiltakozó gyűlések szervezésében és megtartásában, valamint a kormányhoz intézett emlékiratban is megnyilvánult.[16]
Az 1800-as évek második felében, valamint az 1900-as évek első éveiben hozott, oktatásra vonatkozó törvények és törvényjavaslatok szándéka (az oktatás színvonalának fejlesztése és ezzel együtt a nemzetiségek asszimilálása) világos. E törekvéseknek látszólag voltak is eredményei. Példának okáért a három román tannyelvű görögkatolikus tanítóképző (szamosújvári, nagyváradi és balázsfalvai) román anyanyelvű növendékeinek magyarnyelv-tudása az 1907–1908-as tanévben – a hivatalos dokumentumok szerint – olyan jó volt, hogy sem év elején, sem év végén nem volt olyan tanítójelölt, aki ne tudott volna magyarul.[17] Akad azonban olyan jegyzőkönyv képesítő vizsgáról, amely mindennek a valóságtartalmát cáfolja. Az 1903. július 6-án rendezett képesítő vizsga jegyzőkönyve ugyanis arról tesz tanúbizonyságot, hogy volt olyan növendék, aki nem beszélte a magyar nyelvet az előírtaknak megfelelően. Sztáncsek Zoltán királyi tanfelügyelő a következőket rögzítette a jegyzőkönyvbe: „Pantea Demeternek a magyar nyelvből való átbocsájtását, minekután azt folyékonyan nem beszéli, nem indítványozhatom, tekintve azonban szép inteligenciáját, kielégítő tárgyi tudását és a vizsgálat során kitüntetett buzgó szorgalmát, valamint azon körülményt, hogy a vizsgáló bizottság előtt szavahihető komolysággal kijelentette miszerint a magyar nyelv tökéletes elsajátítása végett huzamosabb ideig kíván magyar vidéken tartózkodni, s tekintetbe véve a vizsgálati bizottság tagjainak egyhangú, kedvező véleményét, nincs kifogásom ellene, hogy Pantea Demeter a magyar nyelvből elégséges érdemjeggyel osztályoztassék.”[18] E példa is jól mutatja, hogy a nemzetiségek asszimilációjára az oktatáson keresztül tett kísérlet csak látszateredményeket hozott.[19] De vajon mi lehetett ennek az oka?
Bár ügyes diplomáciával érték el Nyugat-Európában a román nemzetiségi politikusok azt, hogy kialakuljon a Magyar Királyságról az a kép, mely szerint az asszimilálódni nem kívánó nemzetiségeket a legdurvább eszközöket bevetve üldözik, látnunk kell azt, hogy az államnyelv tanításával és tanulásával kapcsolatosan hozott törvények hivatalosan ugyan léteztek, de gyakorlatba vagy nem ültetődtek, vagy be nem tartásuk esetén – a legtöbb esetben – elmaradtak a büntetések. Természetesen nem azt állítjuk, hogy törvények szigorú betartatásával az állam biztosan „sikereket” ért volna el a románság asszimilációja terén, de így esélye sem volt céljának elérésére. Jelen tanulmányban egy példán keresztül kívánjuk mindezt szemléltetni.[20] Urbán Iván, Arad vármegye főispánja 1905 márciusában bizalmas levélben fordult Berzeviczy Albert kultuszminiszterhez. Levelének tárgya: „A vármegye területén alkalmazott gkel. és gkath. román lelkészek, s tanítók hazafiatlan üzelmei stb.”[21] A főispán a vármegye területén lévő járási főszolgabírók jelentései alapján tájékoztatja a vallás- és közoktatásügyi minisztert, hogy a román papok és tanítók a román szentszék tudtával „nem pártpolitikai, hanem feltétlen nemzetellenes működést folytatnak”, és tevékenységüket az jellemzi, hogy uszítanak minden ellen, ami magyar, még az állami hatóságok ellen is. Urbán levelében arról panaszkodik, hogy az „oláh parasztok” az izgatók neveit nem hajlandóak elárulni, a vármegyének pedig nincsenek olyan emberei, akik felderítenék ezeket a személyeket. Elkeseredésében azt kéri a minisztériumtól, hogy küldjenek neki egy olyan névsort, amelyen vármegyéjének azon román papjainak és tanítóinak neve szerepel, akik államsegélyben részesülnek, hogy abban az esetben, ha az izgatók neve kiderülne, és szerepelne a listán, akkor büntetésből legalább ezektől a személyektől meg lehessen vonni az állam nyújtotta pénzsegélyt. Választ a minisztériumból az aradi főispán csak májusban kapott, melyben tájékoztatták, hogy a fizetéskiegészítésben részesülő tanítók nyilvántartását a magyar királyi tanfelügyelő vezeti az élvezett államsegély összegével együtt, így arra kérték a főispánt, hogy tőle kérje ki mindezeket az információkat. Minden valószínűséggel a kért lista végül Urbánhoz eljutott, de mint láttuk, a vármegyének kellő számú alkalmazottja nem volt a román tanítók politikai magatartásának és munkájának ellenőrzésére, a minisztérium az ilyen jellegű ügyeket – a válaszlevél születésének idejéből következtetve – nem tartotta „égetően” fontosnak, rendezendőnek, s amennyiben a lista birtokában akart volna is büntetni a főispán, nehéz elképzelni, hogy a segély megvonásán kívül „komolyabb” következménnyel kellett volna számolnia az illető papnak, tanítónak. Árulkodó az a tény is, hogy a főispán nem tudott arról, kinek feladata az állami pénzsegélyben részesülő román papok és tanítók névsorának összeállítása.
Hogy mennyire igaz az, hogy csak látszateredményeket sikerült a Magyar Királyságban elérni a románság asszimilációja terén, jól mutatják I. Russu-Șirianu[22] könyvének adatai.[23] A Românii de peste Carpați (A Kárpátokon túli románok) címet viselő könyvben a szerző a „Brassótól a Tiszáig” megtalálható, a Magyar Királyság fennhatósága alatt élő románok létszámát elemzi hiteles statisztikai adatokra támaszkodva. Az 1900-as népszámlálás adatai alapján, Magyarországon 2 799 479 román élt, ez az ország lakosságának 16,7%-át jelentette.[24] Az erdélyi megyék közül kilencben, az Erdélyen kívüli megyék közül pedig háromban alkottak többséget. Mindez azt jelenti – mutat rá a román író –, hogy a Magyar Királyságban a magyar után a román volt a legnagyobb népcsoport, ráadásul egy tömbben élt. Bár a magyarok aránya nőtt leginkább az országban a statisztikai adatok alapján, a második helyen a románság állt. 1890 és 1900 között a románok száma nőtt Erdélyben, Alsó-Fehér, Beszterce-Naszód, Fogaras, Kolozs, Nagy-Küküllő, Kis-Küküllő, Háromszék, Torda-Aranyos vármegyék területén jelentősen. Ugyancsak nőtt a létszámuk – még ha nem is oly mértékben, mint az előbbiekben – Csík, Hunyad, Maros-Torda, Szeben, Szolnok-Doboka vármegyékben.[25] Sajnálattal állapítja meg Russu-Șirianu, hogy „a tényleges” Magyarországon „a dolgok kevésbé állnak jól”. Nőtt ugyan a románság létszáma Arad, Bihar, Csanád, Krassó-Szörény, Szatmár, Szilágy, Temes, Torontál, Ugocsa vármegyékben, de ez a növekedés alacsonyabb a magyarok számának gyarapodásához képest.[26] Nem változott százalékos arányuk Máramarosban, s mind százalékosan, mind lélekszám tekintetében fogytak Udvarhely és Szabolcs vármegyékben.[27] 14 erdélyi és 11 „magyar” vármegyében 1890 és 1900 között a románok száma 205 603 fővel nőtt, az egész királyság területét figyelembe véve pedig 210 413-al. Ez 8,12%-os növekedést jelent.[28] Mindezek az adatok azt mutatják, hogy az erdélyi románok nemcsak ellenálltak az asszimilációs kísérleteknek, hanem sok esetben – a természetes szaporulaton túl – ők maguk asszimiláltak. Nem elvesztették identitásukat és lettek magyarrá, hanem magyarok, németek, zsidók és egyéb népek váltak románokká. Ennek köszönhetően a XX. század elejére az ország második leginkább gyarapodó népcsoportja lettek. Egyes vármegyék oláh lakosságának csökkenését a fentiekben említett könyv szerzője a kivándorlásnak és a magyar „kolonizációnak” tulajdonítja.[29] Példaként az egyik „leginkább román” vármegyét, Hunyadot hozza, ahol tíz év alatt 18 527 fővel nőtt ugyan a románság[30] – az utóbbi 50 évet figyelembe véve 22 magyar és 1 német községet „elhódítva” –, de a százalékos arányokat figyelembe véve így is csökkent, mert ahol bányák és üzemek voltak, oda rengeteg magyar munkást hoztak, ami hozzájárult a magyarok lélekszámának és százalékos arányának növekedéséhez.[31] Különösen fájónak tartja a román író, hogy a Bánságban, ahol a svábokkal együtt élnek a románok, jellemzően egygyermekes családok vannak, és teret hódít az alkoholizmus. A legnagyobb problémának tartja azonban azt, hogy nem tulajdonítanak nagy figyelmet a kisgyermekek egészségének a szülők, így a román 5 évet be nem töltött gyerekek között nagy a halandóság.[32] Szót ejt arról is, hogy a románság átlagéletkorára vonatkozó adatok is pozitív jövőképet festenek, de még örvendetesebb, hogy míg a magyarság 4718 községben van többségben, az elmúlt időszakhoz képest 824 községben lettek kevesebben, ezzel szemben a 2981 községben többségben élő románság az utóbbi években csak 223 községben indult fogyásnak. A „magyarosításnak” külön fejezetet szentel a szerző. Véleménye szerint több évtizede a mindenkori magyar kormány arra törekszik, hogy magyarosítson. E szándékának megvalósítása érdekében több száz milliót költött állami iskolák létrehozására, jutalmakban és dicséretekben részesítette azokat a tanítókat, akik eredményeket értek el a magyar nyelv oktatása terén, ennek ellenére már a miniszterek is beismerik: nem lehet erőszakkal magyarosítani egy olyan népet, amelynek lélekszáma egymillió felett van.[33] Hiába nő ugyanis a magyarul tudók száma – írja Șirianu –, identitásukat nem veszítik el, akárcsak a magyarul tudó román értelmiség. Hiába alakította a magyar állam vezetése a nemzetiségi vidékeken az iskolák kétharmadát állami intézménnyé, melyekbe négyszer annyi román gyerek jár, mint magyar, az „eredmény” a románságra nézve egyenlő a nullával.[34] A magyarosítási szándékkal községekbe küldött tanítók és tanítónők megtanultak románul, de olyan román település, mely az iskolának köszönhetően lett magyarrá, nem létezik. Ami miatt a románság haragszik, az nem más, mint az, hogy a gyerekek kulturális fejlődése stagnál, mivel hasznos dolgok helyett egy olyan nyelvet kell tanulniuk, amelyet, ha elvégzik az iskolát, sosem használnak, ugyanis nincs kivel magyarul beszéljenek. Miért lenne szükség az iskolai magyar nyelvoktatásra, amikor meglehet azt állami iskolák nélkül is tanulni, mint ahogy megtanulnak a magyarok is románul? – teszi fel a kérdést I. Russu-Șirianu. Bár közöl táblázatot arra vonatkozóan, hogy az állam által elrendelt felmérés szerint hányan tudnak magyarul, előre közli, hogy az adatok tévútra vihetnek, ugyanis a magyar funkcionáriusok annak érdekében, hogy minél több románról lehessen elmondani, hogy ismeri az államnyelvet, a felméréseknél csak néhány magyar kifejezést várnak el, de néhány magyar szó ismerete nem jelenti azt, hogy valaki ismeri az államnyelvet. A románok a magyar nyelv megtanulására irányuló hajlandóságát mutatja a könyvben szereplő táblázat is, mely szerint átlagban 1000 románból 69 fő beszéli azt. Ezzel szemben 383 000 magyar közül, akik Erdélyben a románok között élnek, 21 000 megtanult románul.[35] Șirianu ezt figyelembe véve igazat ad Balogh Pálnak, aki azt állapította meg munkájában, hogy a mindennapi élet jobb tanítónak bizonyul, mint maga az iskola.
A Hódítások és veszteségek címet viselő fejezetben I. Russu-Șirianu bemutatja azt, hogy Erdély vármegyéiben konkrétan hány olyan község van, amelyet „elhódított” a románság a magyaroktól, s melyek azok, ahol az elmúlt időszakban az etnikai összetétel a magyarság számára változott kedvezően. Alsó-Fehér vármegyében 44 olyan község „lett a románoké”, amelyek a XIX. század közepén még félig román, félig magyar, vagy többségében magyarok által lakott községeknek minősültek.[36] 9 község lett ez idő alatt magyarrá, így a „tiszta nyereség” 35 község.[37] Beszterce-Naszód vármegyében a magyaroktól 3, a szászoktól 2, összesen 5 községet „nyert el” a románság, kettőt engedett át a magyaroknak, négyet a szászoknak, így összességében 1 községet vesztettek. Brassó vármegyében a románok elhódították a magyaroktól Négyfalut, a szászoktól Barcarozsnyót és Barcaföldvárt, és nőtt a számuk Brassóban is, ahol a szászok lélekszáma stagnált.[38] Fogyott a lélekszámuk 7 olyan községben, ahol magyar–román vegyes lakosság volt, és 8 olyan faluban, ahol szász–román lakosság élt. Kolozs vármegyében 58 községet kaparintottak meg a magyaroktól és 27-et vesztettek el. Fogaras vármegyében teljesen románná lett Oláhújfalu, szász többségű lett Sárkány település, valamint Cherț község. Ezeken kívül nincs is több olyan település a vármegyében, amelyben ne lenne nagyarányú román többség. Hunyad vármegyében 22 települést „veszítettek el” a magyarok, míg egyetlenegy olyan község van, ahol az elmúlt fél évszázad alatt magyar többség jött létre.[39] A román szerző igazat ad Baloghnak, aki munkájában a következőket írta: „A magyarok lélekszáma jelentősen csökkent Hunyad vármegye községeiben, a kis- és nagyközségek lakosságának összetétele azt mutatja, hogy a magyarság jelentős területveszteséget könyvelhet el.”[40] Maros-Torda vármegyében a Maros folyó mentén 9 olyan község volt, melyben a románság többségbe került a XIX–XX. század fordulójára, a Mezőségen 18 községet nyertek el a románok. Ezzel szemben – a Șirianu által leírtak alapján – elvesztettek, főleg a kolonizációnak köszönhetően, 22 települést a Maros mentén és 78 községet a Mezőségen. Vigasztaló tényezőnek tartja a román szerző, hogy a vármegyében 65 538-an vallják magukat román nemzetiségűnek, de 70 611 olyan személy van, aki a hitfelekezet kapcsán ortodoxnak vagy görögkatolikusnak vallotta magát. Mindezekből arra következtet, hogy a különbözetet jelentő 5073 fő is románnak tekinthető, igaz, fennáll a jövőben annak a veszélye, hogy ezeket az embereket elmagyarosítják. Szeben vármegyében 1 magyar és 11 szász falu lett románná az elmúlt évtizedek alatt. 17 községet veszítettek el, de a veszteségek ellenére lélekszámuk növekedése megkérdőjelezhetetlen, hiszen Szászsebes városában többségbe kerültek, 29 faluban „tisztán” csak románok laktak, 35 olyan település volt, ahol a románság száma 1000 fölött volt, kompakt tömböt alkotott 59 román település, 4 új román település jött létre, és 15 olyan községben, ahol addig kisebbséget alkotott a románság, tűnt úgy, hogy rövidesen többséget fog alkotni.[41] Szolnok-Doboka vármegyében 64 községet hódított el a románság, elvesztett 16-ot, Kis-Küküllő vármegyében 18 községet nyertek és 27-et veszítettek. Nagy-Küküllő vármegyében a nyereségük 19 falu, a veszteségük 12 település. A történelmi Erdélyen kívüli vármegyékkel – melyekben jelentősebb számban éltek románok – kapcsolatosan a következőket állapította meg a szerző: Arad vármegyében nem történt változás, Temes vármegyében a románok létszámának növekedése elenyésző, csak a szerbektől sikerült „elhódítani” 5 községet, és csupán 2 új román település jött létre. Elnyertek viszont a szerbek 4, a svábok 5, a magyarok 1 valamikori román települést.[42] Krassó-Szörény vármegyében 94 olyan román település volt, melynek lélekszáma csökkent, ezek a községek azonban mind olyanok voltak, ahol a lakosság többsége stabilan román volt. 119 „tisztán” román település volt a vármegyében, német csupán 3, magyar pedig 1. Öt román faluban is csökkent a populáció Torontál vármegyében, de a szerbektől 4 falut sikerült elhódítaniuk, és örömmel állapítja meg a román szerző munkájában, hogy a Bánságban a többi nemzetiség is fogy – ami többnyire az Amerikába történő kivándorlásnak köszönhető –, s az elhagyott földeket románok vásárolják fel. Ugyancsak csökkent a román lakosság Bihar vármegye 48 községében (igaz, a magyar falvak lélekszáma is), de 2 magyar község is többségében román lakosúvá lett, s egy új román település is létrejött. Elveszítettek 9 olyan falut, ami magyarrá lett, 3 olyat, ami elszlovákosodott. Șirianu adatai szerint Bihar vármegyében a századfordulón 160 olyan román község volt, ahol a magyarok kisebbségben voltak, ezzel szemben csak 52 olyan magyar falu volt, ahol a románok jelen voltak, de nem alkottak többséget. Megállapítása szerint 376 olyan román település volt, amely egymás mellett helyezkedett el, egy román tömböt alkotva. Szilágy vármegyében 16 települést hódítottak el a magyaroktól és csak 8-at „engedtek át”, Szatmár vármegyében 7-et kaparintottak meg és 8-at veszítettek el. Ebből 6 magyarrá lett, 2 pedig elnémetesedett. Máramarosban 1 új román település jött létre, 1 település magyarosodott el. Ebben a vármegyében egyetlen település sem lett a századfordulóra románná.
Mint láthattuk, az 1868. évi népiskolai törvény biztosította az anyanyelven történő tanulás lehetőségét az oktatás legalacsonyabb szintjén, s az 1880-as évek elejéig a nem magyar tanítási nyelvű elemi iskolákban az államnyelv oktatását törvény nem írta elő. A magyar nyelv kötelező tanítását az 1879. évi 18. törvénycikk követelte meg, mely automatikusan változtatásokat eredményezett a tanítóképzésben is. A magyar állam az államnyelv oktatása terén történt „mulasztását” – bízva annak asszimilációs hatásában is – úgy próbálta korrigálni, hogy a tanítói fizetések állami juttatások révén történő emelését a magyar nyelvoktatás függvényévé akarta tenni a nemzetiségek felekezeti iskoláiban is. A politikai passzivitással felhagyó román nemzetiségi politikusok a XX. század eleji 1904. évi népiskolai törvényjavaslatot, valamint az erre „épülő” 1907. évi „Lex Apponyit” arra használták fel, hogy Nyugat-Európában kialakítsák a nemzetiségek identitását elvenni akaró, asszimilációs szándéktól fűtött, a románságot elnyomó Magyar Királyság képét. A nemzetiségek felekezeti iskoláira vonatkozó, a románság politikai és vallási vezetői által az egyházi autonómiát sértőnek és magyarosítónak titulált törvényeket a legtöbb esetben az állam nem tartatta be, a végrehajtatásáért felelős személyek sok esetben alapvető információkkal sem voltak tisztába, ami az elérni kívánt cél megvalósításához vezethetett volna. Mindemellett megfelelő számú állami alkalmazott sem állt rendelkezésre ahhoz, hogy az elemi oktatással kapcsolatos állami elvárások teljesülését ellenőrizni lehetett volna. Bár látszólag az állami asszimilációs törekvéseknek volt eredménye, a statisztikai adatok azt mutatják – ezt a román szerző munkája is bizonyítja –, hogy az erdélyi románság identitását el nem vesztette, nem asszimilálódott, sőt lélekszámuk a századfordulón nőtt.
[1] Octavian Căpățînă (2014), Cultură, confesiune, etnie, și rasă în Transilvania, Câmpia Tisei și Panonia, Casa Cărții de Științe, Cluj-Napoca, 56.
Octavian Căpățînă (2014), Kultúra, vallás, etnikumok és rasszok Erdélyben, a Tisza Alföldjén és Pannóniában, Tudományos Könyvek Tárháza, Kolozsvár, 56.
[2] Uo., 9.
[3] Halász Ferenc (1902), Állami népoktatás, Athenaeum, Budapest.
[4] Căpățînă, 2014, 76–77.
[5] Halász munkájának szakmai körökben rendkívül jó „visszhangja” volt. Kovács János a Magyar Paedagógiában megjelent cikkében így fogalmazott: „A magyar állami népoktatás történetének, fejlődésének és jelen állapotának, továbbá szervezetének világos, részletes és hiteles ismertetése ez a könyv tulajdonképpen, a mely mint ilyen, közoktatásügyünk történetének maradandó értékű forrásmunkája lesz mindig.” Lásd: Kovács János (1902), Halász Ferencz, Állami Népoktatás, in: Magyar Paedagógia, XI. évf., Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, 562.
Halász az iskolák államosítása mellett kardoskodik, ezért is lehet alkotása a „magyarosító szándéknak” példája a román történetírásban.
[6] Căpățînă, 2014, 77.
[7] Telkes Simon (1896), Hogyan magyarosítsuk a vezetékneveket? Pesti Könyvnyomda, Budapest; Balogh Pál (1902), A népfajok Magyarországon. Kiadja a M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, Budapest; Beksics Gusztáv (1896), A nemzeti politika programja Erdélyben és Székelyföldön, Athenaeum, Budapest; Huszár Antal (1907), A magyarországi románok, Magyar Királyi Állami Nyomda, Budapest.
A Daniel Roxin által rendezett O istorie furată (Elhazudott történelem) című dokumentumfilmben szó esik ezekről a könyvekről is, Radu Theodoru pedig úgy fogalmaz, hogy ez az időszak az „erdélyi román kultúra genocídiuma, holokausztja”. https://www.youtube.com/watch?v=CZk0jD3jqEw&t=2778s (letöltés: 2017. november 9.)
A Magyar Királyság asszimilációs szándéka nem kérdőjelezhető meg. Ugyanakkor fontos tudni, hogy a korszakban szinte az összes európai állam így próbálta megoldani a nemzetiségi problémát, így a Román Királyság is. Lásd: Köő Artúr (2019), Oktatás és nacionalizmus a XIX–XX. század fordulóján a Magyar és Román Királyságban. A „Lex Apponyi” (1907: XXVII. tc.) és a Spiru Haret-féle oktatásügyi törvények, in: Valóság, LXII. évf. 1. sz., 31–45.; Makkai Béla (2018), Magyarok „temetője” – Ó-Románia. A regáti magyarság a dualizmus-kori nemzetpolitikában (Kézirat).
[8] Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk 58. §-a kimondja: „Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, a mennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajku községben ez okból oly tanító alkalmazandó, a ki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községekben, a hol többféle nyelvü lakosok tömegesen laknak, a mennyire a községereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választatnak.” Forrás: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=86800038.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fkeyword%3D1868.%2520 (letöltés: 2019. április 13.)
[9] A román történelemtankönyvek ennek ellenére az Eötvös-féle népoktatási törvényt is a román identitástudat rombolására alkalmas intézkedésnek tüntetik fel, s a dualizmus időszakát kizárólag csak mint „sötét” korszak tudják értelmezni. Lásd: Köő Artúr (2015), Az Osztrák–Magyar Monarchia valóban a „népek börtöne” volt? – Avagy mit tanítanak a román történelemtankönyvek erről az időszakról, in: Könyv és Nevelés, XVII. évf., 3. sz., 102.
Vasile Stoica – aki nemcsak a Román Nemzeti Pártnak volt tagja, hanem Tomas Masaryknak és Ionel I. C. Brătianunak személyi titkára is volt – munkájában a következőket írja: „Az állam a románok részére egyetlen iskolát sem hozott létre. Minden iskolánkat mi, saját erőből hoztuk létre, egyeseket felekezeti iskolaként az egyház tartott fenn, másokat községi iskolaként vagy a község finanszírozta, vagy pedig a román határezredek anyagi alapjaiból működtettünk. Az állam nem alapított és nem működtetett saját költségén csak magyar iskolákat, ami nem lehetett másé, csak a magyaroké.” Vasile Stoica (2008), Suferințele din Ardeal, Editura VICOVIA, Bacău, 301.
Vasile Stoica (2008), Erdélyi szenvedések, VICOVIA Kiadó, Bákó, 301.
[10] 4. §.: „A magyar nyelv az összes bárminemű nyilvános népiskolákban a köteles tantárgyak közé ezennel felvétetik. Azonban mindaddig, mig a magyar nyelv tanitására alkalmas kellő számu tanitó fog rendelkezésre állani, ezen törvény fennebbi rendelete csak fokozatosan, következőleg léptethető életbe: minden oly elemi népiskolában, melyek tannyelve nem a magyar, de oly tanitó van alkalmazva, ki annak tanitására képes, a magyar nyelv, mint köteles tantárgy, már a jelen törvény hatályba léptét követő tanévben; azon elemi népiskolákban pedig, a melynél ily tanitó alkalmazva nincs, mihelyt a 2-ik és 3-ik §-ok értelmében, a magyar nyelv tanitásra képes tanitó alkalmazva leend, azonnal tanitandó. A magyar nyelv ezen köteles tanitását az összes községi népiskolákban a vallás- és közoktatási minister külön rendeletben szabályozza. – E szabályrendeletet, az óraszámra nézve, a népiskolai tantervek megállapitásánál, az összes felekezeti és egyéb iskolai hatóságok is kötelesek szem előtt tartani.”
[11] Katus László, A Lex Apponyi.
Forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_lex_apponyi/ (letöltés: 2019. április 13.)
[12] Stoica, 2008, 302.
[13] Uo., 303.
A román szerző szerint a magyar országgyűlésben csupán azért nem fogadták el a törvényjavaslatot, mert időközben a kormánypárt megbukott.
[14] Felkai László (1999), A kultuszminiszter: gróf Apponyi Albert, in: Új Pedagógiai Szemle, 49. évf., 7–8. sz., 199–207.
[15] Katus László, A Lex Apponyi.
[16] Az erdélyi szász evangélikus országos konzisztórium emlékiratát az országgyűlés szász képviselői is aláírták, kiknek túlnyomó többsége a kormánypárt soraiban ült.
[17] Hivatalosan év elején a „magyarul jól tudó” tanítójelöltek száma 157 fő volt, mely a tanév végére 166-ra nőtt, míg az év elején magyarul keveset tudók (29 fő) száma a tanév befejeztével 20 főre csökkent. Lásd: Donáth Péter (2008), A magyar művelődés és tanítóképzés történetéből 1868–1958, Trezor Kiadó, Budapest, 23–24.
Donáth megjegyzi: „Intézményi szintű vizsgálódásokra lenne szükség annak felméréséhez, hogy menynyire gyorsította fel ez a nemzetiségi tanulók körében zajló természetes, ill. államilag ösztönzött folyamatokat: előbb a magyar nyelv elsajátítását, majd az őszinte – vagy csak az elvárásoknak való megfelelés, karriervágy ösztönözte – identitásváltást.”
[18] Köő Artúr (2014), Erdélyi adalékok a Lex Apponyihoz, Underground Kiadó, Budapest, 29. A hivatkozott jegyzőkönyv a Román Állami Levéltár kolozsvári fiókjában található a Szamosújvári Görög Katolikus Tanítóképző anyagai között.
[19] Az alábbiakban I. Russu-Șirianu statisztikai adatai is ezt fogják bizonyítani.
[20] A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára VKM iratainak K802 11. tétele – mely a pedagógusok és lelkészek politikai magatartásával kapcsolatos ügyeket tartalmazza 1905-ből – több ilyen esetet is elénk tár.
[21] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, VKM iratok, K802 11. tétel, jegyzőkönyvi száma: 1837/1905.
[22] I. Russu-Șirianu (1864–1909) újságíró, író, a Tribuna című román lap főszerkesztője. Ioan Slavici unokaöccse, az aradi Pedagógiai Intézetben végzett és szerzett pedagógiai képesítést. 1905 és 1906 között magyar országgyűlési képviselő.
[23] A könyv kiadásában és terjesztésében közreműködött a „Steaua” (Csillag) Társaság, amelynek célja „a nép tanítása hazafias és erkölcsös” könyvek kiadásán és terjesztésén keresztül. A „Steaua” adminisztrátora és pénztárosa Spiru C. Haret, a Román Királyság kultuszminisztere volt.
[24] Erdélyben 14 megyében, az ország többi részét figyelembe véve 11 megyében laktak románok. Lásd: I. Russu-Șirianu (1907), Românii de peste Carpații, Inst de Arte Grafice „Carol Göbl”, București, 4–5., Russu-Șirianu (1907), A Kárpátokon túli románok, „Carol Göbl” Grafikai Művészeti Intézet, Bukarest, 4–5., A magyarok aránya ekkor 51,4 %, a németeké 11,8 %, a szlovákoké 11,9%.
[25] Uo., 6.
Alsó-Fehér vármegyében 14 702, Beszterce-Naszód vármegyében 11 790, Fogaras vármegyében 4722, Kolozs vármegyében 12 981, Nagy-Küküllő vármegyében 8135, Kis-Küküllő vármegyében 5703, Háromszék vármegyében 2079, Torda-Aranyos vármegyében 9342 fővel gyarapodott létszámuk.
[26] Uo.
Arad vármegyében 14 749, Bihar vármegyében 18 515, Csanád vármegyében 293, Krassó-Szörény vármegyében 17 036, Szatmár vármegyében 10 823, Szilágy vármegyében 7740, Temes vármegyében 6074, Torontál vármegyében 217, Ugocsa vármegyében 440 fővel növekedett a románság létszáma.
[27] Máramarosban így is 10 021 fővel lettek többen.
[28] Erdélyben ez 9,39%-os, az Erdélyen kívüli területeken 6,57 %-os növekedést jelent.
[29] Șirianu, 1907, 9.
[30] Ez 7,8%-os növekedést jelent.
[31] Példának Piskitelepet (1918 ilyen munkás) és Petrozsényt (3000 magyar munkás) hozza.
[32] Șirianu, 1907, 11.
1890-ben 44 206, 1891-ben 45 951 öt év alatti gyermek hunyt el különböző „gyermekbetegségben” a könyv szerzője szerint. Az 1907-es esztendőt megelőző 15 évben összesen 857 000 gyermek hunyt el, ebből 512 000 magyar és 131 000 román. Tehát e téren a magyarok sem álltak túl jól, egyedül a németek jelentettek kivételt.
[33] Andrássy gróf belügyminiszter szavaira utal.
[34] Șirianu, 1907, 15.
[35] Uo., 30.
[36] Példaként két községet említ: Vizaknát és Abrudbányát.
[37] Megemlíti, hogy a szászoktól 5 községet hódított el a románság és csak 3-at veszített, így ott is 2 község a „nyereség”.
[38] Șirianu, 1907, 33–34.
[39] Ez Lojatul település, ahol 350 román és 477 magyar élt.
[40] Balogh, 1902, 770. Hivatkozza: Șirianu, 1907, 37.
[41] Șirianu, 1907, 40.
[42] Uo., 41.
Illusztráció: Iskolapadok
Ezek is érdekelhetik!
Kiss Etele: A magyar korona kettős arculata →
Kész Barnabás: Magyarok vagy türkök? →
Pelyach István: A kézcsók →
