Ircsik Vilmos: A csipkézve hulló fjordok országa
Egy év Norvégiában
(Szerk.: Kovács katáng Ferenc, Napkút Kiadó, 2019)
Hogy kinek mi jut először eszébe Norvégiáról? A közismert pszichológiai teszt mintájára ezúttal önmagamnak tettem fel a kérdést, és az alábbi eredményre jutottam: Ibsen. Hozzá nem kell kommentár, Ő volt Ibsen. Knut Hamsun és az Éhség. Nyilván némi katolikus kárörömmel az elfajzott norvég evangélikus egyház. A luxuskörülmények között raboskodó tömeggyilkos Breivik. Oslo. Meg a hozzá fűződő magyar vicc. Milyen a norvég hulla? Oszló. Stavanger. Ahová volt gimnáziumi osztálytársam a hetvenes években olajmérnökként dobbantott, hasonló végzettségű nejével, és ahol most gyönyörű panorámás, kertes házban lakik, mellette van egy apartmanja a török Riviérán, azon kívül egy lakása Budapesten. De a szívbaját Balatonfüreden gyógyíttatja. Aztán eszembe jutott még kedvenc kirándulóhelyem, Sümeg, norvég állami segítséggel restaurált püspöki palotája. Végül, de nem utolsósorban eszembe jutott a híres Babits-vers Norvégiára vonatkozó részlete:
Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcú, szőke emberek.
Igen! Mert a versszak nem Svédországra, hanem Norvégiára vonatkozik, amely a 20. század elején, egész pontosan 1905-ig perszonálunióban még a svéd királyság része volt. Ezt szintén némi kárörömmel nyugtáztam privát tesztem végeztével. A szórakozottan fölényes nyugat a Monarchia ürügyén ne csak Magyarországot keverje össze állandóan Ausztriával, vagy éppen Budapestet Bukaresttel. Svédországban különben sincsenek fjordok, maga a szó is norvég. Szóval ezek ugrottak be elsőre. Na, meg talán a norvég sífutók és síugrók. Nem több. Pedig amúgy jól tájékozott ember hírében állok.
Ha viszont valaki elolvassa a Kovács katáng Ferenc szerkesztette Egy év Norvégiában című könyvet, bizonyára jóval alaposabb és objektívebb képet fog kapni a skandináv országról az én felületes, spontán és készséggel elismerem, rögtönzöttsége ellenére is elfogult, korántsem reprezentatív tesztemnél.
Amint azt a cím is mutatja, a könyv huszonnégy írást tartalmaz huszonhat olyan szerzőtől, akik különféle módon egy-egy évet tölthettek valamelyik norvég népfőiskolán. (A számokban nincs tévedés, két írást ugyanis szerzőpáros jegyez: Ligeti Krisztina és Ligeti Zsuzsa, illetve Tamás Teodóra és Losonczi Ferenc. A fiatalon elhunyt Forró Tamás írása pedig Kovács katáng Ferenc összeállításában és lejegyezésében, illetve kísérő tanulmányával jelent meg).
A nálunk alig ismert norvég népfőiskolai rendszerről egyébként annyit érdemes tudni dióhéjban, hogy nem ad sem diplomát, sem végzettséget, legfőbb célkitűzése a személyiségfejlesztés, az országismeret bővítése és a felekezeti összetartozás erősítése. A kötet szerzői között éppen ezért szép számmal akadnak olyanok, akik hitbéli, felekezeti elhivatottságból, családi kötelékek, tradíciók hatására választották a népfőiskola kínálta lehetőségeket (Endreffy Géza, Forró Tamás, Gáncs Kristóf, Szűcs Előd, Török Márta,), mások skandinavisztika szakos egyetemi hallgatóként érdeklődési körük, tanulmányaik hatására pályáztak (Gangl Orsolya, Láng Zsófi, Szabó Judit), megint mások közvetlenül az érettségi után, szinte kamaszfejjel a nagy kaland rendkívüliségét vélték felcsillanni az egyéves ösztöndíjban. Talán ők vannak a legtöbben: Zsáry Noémi, Ábrahám Beáta, Tamási Gábor, Bengyel Barbara, Záhorszky Panna, Heves Júlia, Hegyi Dávid. De bármi is vitte őket a távoli földre, a végeredmény mindegyiküknél ugyanaz: megtanultak norvégul, esetleg tökéletesítették angol tudásukat, fejlesztették személyiségüket, tágabbra nyitották világlátásukat. Azaz teljesebb ember lett belőlük.
A legtöbb szerző a rácsodálkozás, a felfedezés örömével ír a norvég nyelvről, kultúráról, történelemről, tájról, a ritka természeti jelenségekről, az ünnepekről, helyi szokásokról, a norvég konyháról – személyes sorsuk illusztrálására pedig a missziós tevékenységről többek között menekültek körében, az egész embert kívánó olyan próbatételekről, mint a megerőltető túrák vagy a szabad ég alatt egyedül eltöltendő éjszakák. Minden írás végkicsengése a személyiség, az önismeret fent már említett fejlődésének hangsúlyozása a népfőiskolán töltött idő alatt, amit Ligeti Krisztina és Ligeti Zsuzsa, illetve Endreffy Géza expressis verbis végkonklúzióként meg is fogalmaz.
Néhányan egynél több alkalommal is jártak az országban népfőiskolásként, vagy később akár turistaként. (Nyilván erre utal a könyv elsőre kissé rejtélyes teljes címe is, amely az alcímmel együtt így hangzik: Egy év Norvégiában – plusz, plusz). Köztük a legnyitottabb szemmel Zsáry Noémi nézett körül, aki így ír 2019-es útjáról: „A gyönyörű, zöld pados, régi épületekkel, hangulatos kerületekkel teli Oslo rideg, évszázados hagyományinak hátat fordító, a környező természetbe illő struktúrájától eltérő város kezd lenni. Ez lenne a fejlődés, a modern civilizáció lenyomata? Felemás érzéseimet felerősítette, hogy este, az utcákon sétálva nem éreztem magam biztonságban. Ehhez hasonlót már tapasztaltam az utóbbi években, de nagy szomorúságomra 2019-ben ezt a híradások is megerősítették. Jobb volt a 2005-2006-ban tett nagy felfedezőútjaimra visszaemlékezni.“ Elgondolkodtató sorok.
Az írások többsége természetesen nélkülözi ezt a hangot. Jobbára a memoárok „csak a szépre emlékezem“ stílusában idézik fel a népfőiskolás időket, vagy a naplóírás, útleírás, útirajz műfaji szabályai szerint pontosan dátummal ellátva, krónikaírói hűséggel rögzítik őket, néha pedig a kettő kombinációjával, mint például Gangl Orsolya és Láng Zsófi.
Ha nem is számíthatnak babérkoszorúra, többen dicséretes módon szépirodalmi eszközökkel, irodalmi archetípusokat követve igyekeznek formába önteni gondolataikat. Balázs Áron az érintetlen természetben való emberi helytállás romantikáját örökíti meg két részből álló írásában. A Jéggé fagyott norvég vadon Jack London stílusában egy kutyaszános kalandot mond el, az Egy másik hétvége pedig, Jókai Aranyemberére hivatkozva, a magányos kirándulásra induló szerző heroizált helytállását fogalmazza meg a kegyetlen norvég télben. A kutyaszános motívum egyébként Varga Péter ugyancsak kétrészes és szintén szépirodalmi igénnyel készült munkájában is előfordul. A Halálom mancsotokba ajánlom című második részben a szerző, teljesen elrugaszkodva az élménybeszámoló szabályaitól és előadásmódjától, harmadik személyű előadásmódban formál saját magából novellahőst, aki halálos veszedelembe kerül egy kutyaszános kirándulás közben. A Halálom mancsotokba ajánlom, továbbá Zsáry Noémi, Endreffy Géza, Gangl Orsolya és Tamás Gábor írásai egyébként részben vagy egészben korábban már megjelentek a Magyar Ligetben, akárcsak Forró Tamás Kovács katáng Ferenc által felhasznált hagyatékának néhány szemelvénye.
A legvegytisztább szépirodalmi visszaemlékezés azonban Tompa Zsófia Kilenc haikuja, amelyek valódi költői műként a mindennapi események rekonstruálása helyett a jellegzetes norvég tájba, hó, a fagy, a sziklaszigetek világába vetítik ki az emberi lélek rezdüléseit. Közülük talán az elsőt érdemes teljes egészében is idézni, ami a haiku műfaji szabályainak hála, nem is vesz igénybe olyan túl sok helyet:
Olyan mély a szív,
mint fjordvíz ősi csendje.
Nem beszél.
Babitsról tudjuk, hogy nem járt Norvégiában. Mégis tudott írni róla. Tompa Zsófia személyes sorsa a könyvben ismeretlen marad, de népfőiskolásként ő nyilván járt ott. És valamit ő is tudott nyújtani az országról.
A huszonhat szerző huszonnégy írása között ebben a kontextusban, ebben a kötetben a világért sem szabad minőségi különbséget tenni, még ha a fenti elemzések akarva-akaratlan is ezt sugallnák. És nem lehet értékmérő az sem, hogy ebben a rövid ismertetőben nem hangzott el mind a huszonhat név, hiszen az nem lett volna egyéb puszta névsorolvasásnál vagy egyszerű tartalomjegyzéknél, ami az érdeklődő számára ott található a könyv végén. Annak a könyvnek a végén, amely a szerkesztő nyilvánvaló szándéka szerint Norvégia jobb, alaposabb magyarországi megismerését hivatott szolgálni. Mint egy jó útikalauz. Ezért került bele útleírás, útirajz, napló, naplórészlet, visszaemlékezés, szakmai beszámoló, vers, novella, történelmi tanulmány, és ki tudja, még mi minden. Ha valaki veszi a fáradságot és töviről-hegyire végigolvassa, akkor bízvást elmondhatja, amit munkájuk tanúsága szerint a szerzők mindegyike elmondott egyéves ösztöndíja végén: Ez jó mulatság, ha nem is kizárólag férfi munka volt!
Illusztráció: könyvborító
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
