Turai Laura: „Sörényemen lóg a tejút” – tér és fény szóutazásai Domokos Johanna szívdalaiban
•
Domokos Johanna: A rend szívdala
retro és avantgárd zarándokversek
(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023)
Az isteni perspektívában itt a földön nem létezik tisztaság – de vajon létezik-e rend: a teremtés rendje? A tudomány szigorú szabályokon nyugvó alapvetéseinek rendje? Talán illúzió csak, mint minden egyensúly ezen a földön. Mégis, ha létezik „rend”, csakis a rendetlenségből származhat, a káosz kaleidoszkópszerű képeiből épülhet föl. Domokos Johanna, korábbi verseiből is beemelve több darabot, a szívhez rendeli a földöntúli rend ideáját. Nem szívhezszóló dallamokat penget, nem keres sem tetszést, sem visszatetszést. Önnönmagára reflektál, miközben rákapcsolódik az univerzum folytonosan váltakozó dallamhullámaira. Szívéből indul, s mégis, nem menekülhet a szabályok megtörésének, feltörésének és áttörésének benső kényszere alól, mely szabadságát adja, s ugyanakkor utat mutat ars poeticáját illetően is.
Mondják avantgárdnak, formabontónak, többnyelvűségében akár otthontalannak – „Otthona mindenütt és sehol”: olvassuk a fülszövegben. Versei is minthogyha a világűrben lebegnének, nem találva helyüket, miközben szólongatják a lent tébláboló emberiséget. Miközben ő, a költői „én” a szavakat teszi próbára. Nem játszik velük, távol áll tőle a puszta szójáték. Játéka szigorú, következetes, olykor kíméletlen és logikus. Inkább szóutazásnak mondható – a szavak közötti, eddig láthatatlan terek, lehetőségek végtelenjéből kiemelni és rendbe helyezni azokat az elemeket, melyek képesek lekottázni a szív dalát.
Három rész bomlik ki és foglal helyet a kötetben: az első rész versei a virulás, a fény, a tér és a hála központi magjai köré rendeződnek, majd következnek a kép-játékok és végül a többnyelvűség variációit megéneklő vándordalok.
„viruló és bomló belém ívódó pillanat […]” – indít. Ívódó-születő, avagy belénkszülető pillanat. S később: „várni a híreket, hogy fölsírhassak”. Nem elég megszületnünk, a fizikai születésen túl az evangéliumi öröm befogadása jelenti a lélek újjászületését, igazi születését. A „fölsírhassak” drámaisága azt a megrendültséget fejezi ki, melyet csak az örömhír boldogító, misztikus megismerése válthat ki.
Majd: „csak/gyönyör szárnyal túl minden szabályt”. A szabály-szabályosság, mely sterilitásában halott, avagy tetszhalott állapotot feltételez, s a szabályokon túli, azokat áthágó, de azokat magtartó lélek paradoxona tűnik itt föl a gyönyör szárnyalásában.
Domokos Johanna a töredékek egésszé formálásával foglalkozik, de nem a töredékekből formálja az egészet, hanem magát a töredéket emeli, mutatja föl és teszi megmunkáltságában egymás mellé. Folyamatosan állítja és visszavonja a szót, de nem engedi el, mikor épp visszavonná, elkapja „sörényét” (lásd: ehhez: „sörényemen lóg a tejút”) és a nyelv káprázatos hontalanságába inkarnálja. Ilyen értelemben is világutazó. Mikor egy pillanatra otthont talál, tovasuhan, nem hagyja olvasóját sem megpihenni. Pilinszky Apokrifjának „hazátlansága”, s a „Mindíg is hazavágytam” (P.J.) kettőssége juthat eszünkbe: „Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam.” (P.J.). Mégis, a vers beszélője annyiban sohasem hontalan, hogy „kezdetet véget nem feledem” – vallja. Aztán vágtat tovább: „vagyok bűbájos káprázat vadlovak”. A befejezetlenség és a hiátus gyakran a lehetőségek és a remény eszközeként jelenik meg. Ahogyan a paradoxon a vérlázító igazságok kimondását szolgálja: „melegre vetkőztet a befagyott szó”; „szájban dalol a kés és kötél”; „megtelni mindörök tavaszra / önmagunk téli forrásából”.
Alapállása keresztény, mégsem kapcsolódik sem szimbolikájában, sem képi világában a hagyományos metaforikához. Meglepetései nem pusztán formabontóak, hanem próbára teszik a képzelet egysíkúra állított, megrögzött pályáin lavírozó halandó nyitottságát. A csapongó sorok mögött keresnénk a megszokott rendet, de a szív másként dalol, más rendet teremt. Mégis, kiviláglanak, felszikráznak önmagukban felkiáltójelet képező sorok: „elhitetni velem hogy lehet a fájdalomból öröm”; „minden sorscsapás újabb ajándék”. Állandóan villódzó fogalom-forgatagban járunk, hol, miközben kapkodjuk fejünket, megszületik a valóság, a csend, a hála és a remény: „akkor bordák közé én / virágmagokat ültetek”
Feltűnő a központozás hiánya, avagy határozott alkalmazása szintúgy. A lebegés és lebegtetés nem könnyedség itt, a pontok-vesszők elhagyása nem a kitartott hang, az űr ottlétének jelzése inkább.
Ahogyan a „szavak utaztatása”, egybejátszatása is komoly háttérjelentéssel bír: „előre- és visszatartó idő / csavarodik össze és Széth” a sokféle értelmezhetőség erőterében, ahogy az egyiptomi zűrzavar, pusztítás-isten a múltból bukkan elénk, hogy mindent „szét-ziláljon”. A „pubertáló táj”, a „kesztyű, kabát, futócipő” milliónyi jelentése a hidegségben válik hőfokmérővé, a gyönyörűvé növekvő „tiszta arcú gyermek” a fényt hozza vissza, mely központi eleme a kötetnek; a „magassarkú cipőben totyog / a gyermek” pedig metaforikusan lehet az emberiség maga, miközben a méh és anyaság már az egység felé vezet.
Domokos Johanna térpoétikája kidolgozott, szinesztetikus élményt nyújtó képsorozatokból épül föl: a tér nyílik, hangzik, éled és nem utolsó sorban semlegesül, egyesül. Itt a tér maga az origópont, a létezés első pillanatából megnyíló folyam forrása. Megint csak tűz és víz kettőssége fémjelzi: „mi a végigsüvítő légzés parazsa / mint a tűzbe hulló lángoló víz / mint a nyílvessző, ha lassan /biztosan süvítve az íjból”. Nem véletlen, hogy itt lövi ki egyik legélesebb, leggyilkosabb nyilát is a szerző egy remekbe szabott darabbal:
oly tér
hol szív-, tenyér- és csípőparittyákból
kilőtt cirógató szavak
megürült vázakon keresztül-kasul
mint zengő jégeső
végre bekopognak
és megtöltik örömmel
csordultig a völgyeket
hegyeket
és ebben a térben
hol a duális nulla
aki maga a mirázs
rá mer kérdeni
milyenek hétköznapjaid
és ebben
miként tied
a teljes
boldogság
A keskenyülő tér-sorok a nyíl hegye felé igyekeznek, s fölteszik a szűkülő-megkerülhetetlen kérdést, hogy végül szembesüljünk. Közben bevillanhatnak Pilinszky „elviselhetetlen” képei: „megmérik, hány kiló egy hattyú” etc.; de a „mirázs” egyszerre délibábos, s erőteljes megmutatkozása mögött a kérdezés és rákérdezés határozottsága dominál. A „csípőparittya” szóösszetétel igen tág értelmezési horizontot nyit, ahogyan a többi szóvariáns-szóutazás is a kötet egésze során: „melengséges”, „aravirág”, „aragyűrű”, „uruszágában virágszabadtság”, „nyílion”, ahol megnyilvánulnak a nyelvészi trouvaille-ok.
A hála című ciklus kegyelmi kiáradás, összegzés, mely egyfajta különös imapozícióból indul. Felsorol, miközben kifejt, kijelent, miközben imádkozik, mert a csodát járja körül: „méhszívemben a világ” – jelenti ki. A méh – duális jelentéstartalmával – az édesség és a születés-teremtés külső-belső motivikája által válik valóságossá.
A második ciklus a képversek szétszabdalt, textusokon átívelő képletek-képzetek világába vezeti el az olvasót. A cérnavékony hang egy hajszálnyi vonalon húzódik meg éppen keresztülhúzva számításainkat – elnézhetjük, olvasgathatjuk a láthatatlan pontokból fölépülő látható vonalakat. A szavakon átívelő képeket, melyek megbontják és átrendezik nem csak a teret, hanem a szavak mögött megbúvó jelentéshalmazokat is. Az „abrakadabra” Domokos Johanna korábbi köteteiből is ismert varázsszava új lendületbe lép itt. Különös értelmet kap a gépi megformálás, melyen áttetszik az emberi, a kézzel megmunkált ábra, ezáltal a kalligráfia ősi módszereit is felvillantva. Fölfedezhetjük, hogy bizonyos módon nem kisebb felelősség áthúzni egy betűt, vagy tovább papíron tartani a tust – így rendeződnek át idővel a megformálás eszközei, s válik egyre emberközelibbé, az, mi korábban az elidegenedés szimbóluma volt. Már kevésbé áll távol tőlünk egy képvers, noha nem biztos, hogy könnyebb megfejtenünk. A szerző felelőssége azonban nem kicsinyül a szavak rovására, hiszen a szó képpel rovása végső soron írássá lényegül. Ahogyan az első benyomás azt sugallaná a csaknem teljesen áthúzott vers láttán, hogy „ne olvass el!”, „lapozz tovább”! – de a figyelmes olvasó rájön, hogy a tagadás mögött egy annál erőteljesebb állítás rejlik, mely mélyebb rétegekben gyökerezik:
„a szeretet egy lassú, mély
ige
nn”
A szeretet mély igenje látens módon vonul végig a versek mögött, miközben a csönd el-elakasztja a szót. Ilyenkor mint szakadék szélén állunk, s várjuk a folytatást, mely az űr után következhet csak. Az igazán tiszta űr után, melynek csöndjébe nem hallatszik bele az elme fecsegésének zaja. Egészen addig mélyíti a csendet, hogy utána három nyelven sűrítse egybe a vándorszív „női dalait”. Lágy hangú, a haiku tömörségéig vitt szóépítmények ezek, melyek a magasba törnek. A magyar verzió „épületszerűségéhez” a két másik nyelven (angol-német) interpretált szövegrész adja az alapot, avagy aláfestést. Olykor „jégsziporkák” vonulnak el, máskor népdaltöredék csendül fel, megint máskor pedig csak az öröm és a csend. Nem marad más, mint hogy elcsendesedjünk a létigék kavalkádjában, a vágányok vagány magányának árnyékában, a vágtató lovak tejútba mártott sörényének mentén, újra és újra.
Illusztráció: kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
