Nagy Katalin: A Magyar Arion
260 éve született és 200 éve halt meg Pálóczi Horváth Ádám
260 éve (1760) született Kömlődön, és 200 éve (1820) halt meg Nagybajomban Pálóczi Horváth Ádám[1]. Könyvem e kettős évforduló tiszteletére készült. Személyes kötődéseimet sem hallgathatom el: abban a faluban töltöttem a gyermekkoromat, amelyikben Pálóczi Horváth Ádám is született; abban a templomban kereszteltek meg engem is, amelyikben Pálóczi Horváth Ádám édesapja, Horváth György református lelkészként szolgálta Istent és a kömlődi híveket – köztük az én apai felmenőimet –, és amelyikben Pálóczi Horváth Ádámot is megkeresztelték.
„Pálóczi Horváth Ádám »Ó és Új, mint-egy Ötödfél-száz Énekek, ki magam csinálmányja, ki másé« című kéziratos énekgyűjteménye központi jelentőségű forrása a magyar zenetörténetnek és a magyar népköltés történetének egyaránt.” − E szavakkal kezdődik az Ötödfélszáz énekek[2] kritikai kiadásának bevezetője (ÖÉ 1953: 3). És valóban, az 1813-ban lezárt kéziratos énekgyűjtemény anyagát a zene- és az irodalomtudomány kiválóságainak sokasága kutatta, rendszerezte, értelmezte. Több kötetben, többféle válogatásban adták ki a gyűjtemény darabjait. A kötetekhez készült jegyzetek elsősorban a zenetörténeti ismereteinket gyarapítják, továbbá egynéhány esetben a történelmi események felidézésével segítik az adott művek megértését, befogadását csakúgy, mint a szövegekhez írt jegyzetek, szómagyarázatok, mitológiai utalások is.
Napjainkban azonban az Énekes poézishez (a későbbiekben ÉP) és az Ötödfélszáz énekekhez (a későbbiekben ÖÉ) nem vagy alig lehet hozzáférni: a könyvesboltokban, antikváriumokban nem kaphatók, a könyvtárakban sincs mindig kölcsönözhető példány. Aki nem jut hozzá sem az ÉP-hez, sem az ÖÉ-hez könyv formájában, az az Ötödfélszáz énekek teljes verses anyagát megtalálja a Magyar Elektronikus Könyvtárban (a későbbiekben MEK). Sajnos, a MEK-es változat nem tartalmazza a kottákat, illetve a gazdag zene- és irodalomtörténeti háttérismereteket, jegyzeteket, magyarázatokat sem.
Az „átlagolvasó” viszont ezek hiányában nehezen birkózik meg a több száz éves nyelvi szövegekkel. Sőt, még a vers- és énekmondóknak[3] is sok fejtörést okoz a szövegek mélyebb rétegeinek feltárása, vagyis azok hiteles megszólaltatása. Ezért határoztam el, hogy segítek nekik e Segédlet megírásával. Két kötetet tervezek: az elsőben az ÉP, a másodikban az ÖÉ anyagához készítek/nyújtok egyrészt nyelvi − szótani (szójelentések, archaizmusok, tájszók) és szókészlettani (elavult vagy kiveszett frazémák) – magyarázatokat, másrészt bibliai, mitológiai és egyéb művelődéstörténeti háttérismereteket. Mivel a két kötethez korlátozott a hozzáférés, ezért – ahol a szövegértés érdekében szorító szükségét éreztem – esetenként az ÉP jegyzeteiből (Jegyzetek. Összeállította Küllős Imola és Domokos Mária, 359–450. p.) és/vagy az ÖÉ jegyzeteiből (Jegyzetek a dallamokhoz 499–878. p.) is idézek.
Pálóczi Horváth Ádám saját verseiben – hallatlan sokoldalúságának és műveltségének köszönhetően – felüdítően sok mitológiai és bibliai névvel, utalással találkozunk. Ennek megfelelően Segédletemben is sok a mitológiai és bibliai idézet, hivatkozás. Ezek beépítésével nemcsak ismereteket akartam nyújtani, de szerettem volna megfelelő hangulatot, lelki és szellemi miliőt teremteni a versek megértéséhez és befogadásához.
Pálóczi Horváth Ádám gyűjtéseiben jelen van a populáris közköltészet, a szájhagyományozó (paraszti) népköltészet igen változatos műfajaival (régi virágének, karácsonyi ének, népi betlehemesének, protestáns egyházi ének; panaszvers, gúnyvers, csúfolóvers, bordal, mulatónóta, táncdal, trágár népdal, betyárdal, pásztorének, katonaének, népballada stb.) és mindezekkel együtt a több évszázados népnyelv és néphagyomány. Ennek megfelelően Segédletem megírásához használnom kellett különféle néprajzi tanulmányokat, szólás- és közmondásgyűjteményeket, szótárakat is. Mindezekkel nem csak az Olvasóknak tartoztam, hanem Pálóczi Horváth Ádámnak is, aki számára „szent, hazafias kötelesség volt a nyelvápolás, mely együtt járt a hagyománymentéssel.” (Küllős Imola: Pálóczi Horváth Ádám és a néphagyomány. In: Magyar Arión 2011: 313)
Első Segédletem tehát – az Ötödfélszáz énekek c. kötet anyagából válogatott kötethez – az Énekes poézishez készült. Az ÉP-ben található a versek/énekek/dalok szövege, kottája. Az énekek számozását az ÉP-nek és az ÖÉ-nek megfelelően együttesen követem. Mivel a két kötet darabjainak számozása nem azonos, ezért az azonosíthatóság és könnyebb visszakereshetőség érdekében az Énekes poézis énekeinek – a cím előtt, szögletes zárójelben szereplő – sorszáma mellett az Ötödfélszáz énekek számát is feltüntetem a cím után, hagyományos zárójelben. Például: [60] Rajtavesztett vőlegény (133). Ezt követően, vesszővel elválasztva szintén hagyományos zárójelben az ÉP-beli oldalszámot tüntetem fel. Például: [108] Rákoczy Sámuel (250), (194–196. p.) A cím alatt – ha az adott ének szerzője nem Pálóczi Horváth Ádám – pontosítom a dal műfaji, származási jellemzőit. Például: [51] Lekötelezettség (119), (97. p.) // XVIII. századi műköltői eredetű szerelmes dal.
Nagy Katalin: „Mennyi nyájos hang jött számbúl!” Segédlet Pálóczi Horváth Ádám dalgyűjteményeinek olvasásához 2020, Részletek a készülő könyv bevezetőjéből és utószavából)
*
Mutatványok az Énekes poézisből és a hozzá készített Segédletből
Ekuzén felel Napoleon (50-51. p.)
Nem minétre lépek én,
Szökni szoktam ekuzén,
Sok csatám, vitéz nevem
Ez nyerette meg velem;
Sőt ez adta trónusom,
Bécsi hercegkisasszonyom,
Szerszem elme, friss kezek
Által épül a remek.
Nem minét hozá tehát
A stájer litániát,
De mind te, jó magyarom,
Mind ipam, mind sógórom,
Hogy velem kiszálltatok,
Ekuzét ugrottatok,
Kificamla lábatok,
S bankóra szorultatok.
Tudsz-e? sánta, érzeni?
Sorsod az elébbeni
Sok erőlködés, kozák
S kontratánc határozák.
Megcsomósodott a vér,
Megrekedt az aranyér,
A podrága meglepett,
Bénna bankó-lábra tett.
Már neked csak stájer jó,
Melyben nincs mutáció;
Szokj hozzá, szegény nemes!
Másra nem vagy érdemes.
Egy s közös muzsikás,
Egy a szála, tánc se más,
Ma már a régi lejtő
Sem lesz a búfelejtő.
(ÖÉ 1953: 174)
Ekuzén felel Napoleon (49), (50−51. p.)
ekuzén/écossaise (ejtése: ekoszez) (francia): eredetileg páratlan ütemű skót tánc; később kétnegyedes ütemű, francia kontratáncféleség. „Napoleon tánca – ez a vers értelme – nem a lassú, ünnepélyes menüett, hanem a gyorsan, váltakozó, nagy mozgalmasságú écossaise, mellyel a magyar vesztére próbálkozott: lába kificamodott s ma már legfeljebb a csendes stájer táncra képes – célzás Napoleon gyors és eredményes hadműveleteire s a magyarok győri csatavesztésére.” (ÖÉ 1953: 767)
„Nem minétre lépek én, // Szökni szoktam ekuzén…” (50. p.)
minét/menüett (francia): háromnegyedes ütemű, mérsékelt tempójú, apró lépésekkel járt páros tánc
„Szerszem elme, friss kezek // Által épül a remek.” (50. p.)
szerszem: „Szemes, virgonc, eleven, világravaló.” (Cz.−F. V. köt. 6. r. 1299. p.) „Ez példabeszéd, proverbium-képpen van mondva; Szerszem gondos serényt tesz, többet, mint a tűzről pattant…” (ÖÉ 1953: 768)
remek: mesteri mű, mesterdarab; „Átvitt értelemben mondják műről, mely a maga nemében kitünő, jeles, mesterséges,, mennyiben t. i. a remekcsináló minden kitelhető módon rajta van, hogy minél jobbat készítsen.” (Cz.−F. V. köt. 2. r. 478. p.)
„Ekuzét ugrottatok, // Kificamla lábatok, // S bankóra szorultatok.” (50. p.)
kificamla: kificamodott
bankó: mankó
„S kontratánc határozák.” (50. p.)
kontratánc/country-dance: többnyire páros ütemű, angol népi társastánc, amelyben a férfiak és a nők két külön sorban álltak egymással szemben; falusi csoporttánc. A valcer elődje.
„A podágra meglepett…” (51. p.)
podágra/podagra (görög-latin): lábköszvény
„Melyben nincs mutáció…” (51. p.)
mutáció: változás
„Egy a szála, tánc se más…” (51. p.)
szála (német): terem, táncterem
„Ma már a régi lejtő // Sem lesz a búfelejtő.” (51. p.)
lejtő: „Nemzeti táncz neme, melynek jelleme bizonyos büszke lassuság, milyennel az eredeti toborzót kezdeni szokták. Molnár A. szerént tripudim-nak mondják, mi annyi mint tripodium, azaz háromlábos, vagyis háromütemes, mert a lassu toborzót csakugyan három lábmozdításból álló mozzanatra szokták járni hadi toborzóink, melyek közül a két első (az üteny első fele) kissé rövidebb, s az utolsó (az üteny másik fele) hosszabb; innen e táncz-, vagy zene- és verslábnak ’toborzó’ a neve.” (Cz.−F. III. köt. 2. r. 1377. p.)
„Az ének a Stájer tánc párverse, Napóleon gúnyos válasza a magyarok kesergésére. Nem a lassú, ünnepélyes francia menüett az ő tánca, hanem a mozgalmas, változatos écossaise, ennek, azaz gyors és eredményes hadműveleteinek köszönheti hírnevét. Ezt a táncot nem tudják eljárni sem az osztrákok, sem a magyarok. Kificamodott a magyarok lába, rászorulnak a bécsi mankóra, hát szokják meg a stájer muzsikát is!” (ÉP 1979: 376)
Isten hozzád, párta (78. p.)
Hervadjatok koszorúim!
Törjetek öszve dióim!
Junó kivett engemet a gyermek sorbúl,
Leszakasztott Himen a virágbokorbúl;
Szűz fejem cimereit,
Szép pártám gyöngyjeit
Még ma lerakom, velek
Fejkötőt cserélek.
Gyászünnep ez szüzeknek,
Hogy páratlan szerelmeknek,
Véget vetek, ki nem rég valék mátkájok,
S csak ma szóllok még mint hajadon hozzájok;
Szűz fejem cimereit,
Szép pártám gyöngyjeit
Még ma lerakom, velek
Fejkötőt cserélek.
[39] Isten hozzád, párta (87), (78. p.)
párta/szűzpárta: „A leányok fejét a szüzesség jelképeként övező pánt. A párta merevségét biztosító vasvázat vagy kéregpapírt finom textíliával vonták be és bélelték, islóggal[4], drágakőutánzatokkal, ezüst-, aranycsipkével (sík aranyos párta a Felvidéken), → aranyhímzéssel (Hajdúság), gyöngyökkel díszítették. Ez utóbbiak elhelyezés szerint ágas- vagy folyópárta (Kalotaszeg) néven említették. A pántot hátul, a fej kerületéhez igazítva madzaggal húzták össze, a csatlakozást szalagköteggel takarva, amelyben a pántlikák száma általában páratlan volt (Erdély). A pártát az Alföldön »gyönggyel megrakott tűkkel« is biztosították. – Formai változatai és viselési módja szerint megkülönböztetünk keskeny karika-, koszorú- vagy abroncspártát, amelyet a homlok fölé vízszintesen elhelyezve valószínűleg országszerte viseltek, legtovább az Alföldön és Erdélyben maradt meg. A párta másik, Erdély keleti felében ismert típusa a széles kontypárta, amely a lányok kontyát három oldalról keretezte. A középen magasodó előpártát pedig fejtetőre helyezték. A pártának ezt a változatát a sárközi tülkös vagy csücsökpárta képviselte, amelyet újabb nagybársony, ill. nagypárta követett. – A párta a honfoglalás korában is tartozéka volt a női fejviseletnek…” (Magyar néprajzi lexikon IV. köt. 198. p.)
„Junó kivett engemet a gyermek sorbúl…” (78. p.)
Junó/Juno/Júnó (Héra): Jupiter isteni felesége, az istenek királynője; a házasságot és a gyerekszületést védő istennő. Az ő nevéből származik a június hónap neve.
Héra (Juno): „Kronos és Rhea leánya, Zeus hitvese, a legfőbb női istenség. A költők szenvedélyes, féltékeny, ingerült lénynek festik, ki sokra tartja szépségét s kegyetlenül bünteti azokat, kik bájait ócsárolják, vagy versenyezni merészelnek vele, vagy elhódítják tőle férje szerelmét. Ő maga soha sem szegte meg a hitvesi hűséget s Ixiont bevádolta férje előtt, midőn ez vakmerően az égi királynő szerelme után törekedett. Azért a házassági hűséget különösen oltalmazta, védte. Kegyetlenül üldözte vetélytársnőit, mint Letot, Semelét, Iot. Azoknak sem bocsátott meg, kik szépségének nem adták meg a kellő elismerést; ezért tört Trója vesztére s ezért üldözte Aeneast a trójai menekülőkkel. Féltékenysége sokszor idézett elő viszályt családi életében, s egy izben a felboszankodott Zeus arany láncra kötve lebocsátá az Olympról s a levegőben hagyta csüggni, míg lábaira nehéz súlyokat rakott. De a béke mindig helyreállt köztük, és a feddhetetlen hitves megtartotta helyét a világ ura mellett. A házasságok kötése, a házas élet, a szülés különös oltalma alatt állt, s ez utóbbi értelemben Rómában Juno Lucina név alatt tisztelték. A római nők többnyire Juno nevére esküdtek.
Tiszteletére Görögországban több ünnepet tartottak. Leginkább Argost, Mykenét, Spartát említik mint kedvelt tartózkodási helyeit. Leghíresebb temploma Argos és Mykene közt állt nagyszerű szobrával, mely Polykletos mesterműve volt. Rómában több temploma volt, s Jupiter és Minerva mellett a Capitoliumon is tisztelték, mint a város oltalmazóját (Juno sospita). Neki volt szentelve az egész Junius hónap, s legfőbb ünnepét Martius elsején tartották matronalia név alatt. E napon a római nők áldozatokat mutattak be az istennőnek s egymásnak ajándékokat küldtek. Plautus egyik vígjátékában gúnyosan megróvja a pazarlást, melyet az asszonyok ily alkalmakkal megengedtek maguknak.
Szentelt állata a liba, kakuk és páva volt; a növényországból neki volt szentelve a gránátalma. Tiszteletére többnyire fiatal teheneket áldoztak fel.
A költők leginkább nagy szemeit, parancsoló tekintetét, fehér karjait, büszke termetét, felséges járását dicsőítik. A junói szépség ennélfogva a büszke, uralkodói szépség kifejezésére vált szokásossá. Jellemző vonásai, mint a fenmaradt műemlékekből látszik, a nemes, magas homlok, nagy szemek, előrenyúló áll, mint az erős akarat kifejezése, fölvetett ajkak. Jelvényei: a diadem és kormánypálcza, kezében a gránátalma, lábainál a páva vagy liba. (Csiky 1911: 11)
A capitoliumi ludak, azaz Juno istennő libái megmentik a rómaiakat
„Mialatt Vejiben ezek történtek, Róma fellegvára és a Capitolium roppant veszedelembe került. A gallok ugyanis – hogyan, hogyan nem – valahogy rájöttek, hogy a sziklának egyik, eddig megmászhatatlannak hitt oldalán, egy keskeny ösvényen be lehet lopózni a várba. Caminius merész vállalkozása nyomra vezette őket.
Megvártak egy szép holdvilágos éjszakát, és megindultak. Egy fegyvertelen katonát küldtek előre, ennek csak az volt a dolga, hogy az utat kitapasztalja, hol lépkedhetnek fölfelé legbiztonságosabban. Utána nyomakodott a többi. Kézről kézre adták előre a fegyvereket. Ahol egy kicsit könnyebb volt a terep, ott kilihegték magukat, majd újra kezdődött a hegymászás. Nem volt könnyű feladat, és ezt még nehezítette, hogy mindezt a legteljesebb csendben kellett végrehajtani. A vakmerő vállalkozás tökéletesen sikerült. Olyan csendben kúsztak fel az oromra, hogy nemcsak az őrök nem hallottak semmi zajt, de még a kutyák éberségét is kijátszották. És bizonyára el is foglalták volna a várat, ha Juno istennő libái meg nem mentik a rómaiakat. Tudniillik, bármily nagy volt is az ínség, a Juno istenasszonynak szentelt szép fehér ludakat nem vágták le. Ott őrizték őket Juno templomában, és tőlük telhetőleg jól is tartották, remélve, hogy az istennő nem hagyja el az őt tisztelő népet, majd csak segítséget nyújt a végső bajban.
És ha más mindenkit rá is szedtek a csendben lopózó gallusok, ezeket a ludakat nem tudták rászedni. Amint a számukra szokatlan neszt, lihegést, csúszást-mászást meghallották, mozgolódni kezdtek, majd hamarjában olyan nagy zajt csaptak, hogy gágogásukkal és szárnyaik csapkodásával felriasztották az embereket. Legelsőnek Marcus Manlius, ez a konzulságot viselt, jeles férfiú riadt fel… Fegyvert ragadott és kiáltott a többiek után:
– Fegyverbe! Ébredjetek! Betört az ellenség!…
Manilus volt az első, aki megtalálta a feljárót, ahol a gallok nyomakodtak előre… Mielőtt a gall fegyverét használhatta volna, letaszította a szikláról. A gallus nagyot ordítva hátrazuhant. És mert csak keskeny ösvény vezetett föl a meredek sziklák között, estében az utána kapaszkodókat is magával sodorta… De azok sem jártak jobban, akik elkerülték ezt az eleven lavinát… Ekkor az egyik római elkiáltotta magát:
– Hagyjátok a dárdákat, még egymást sebesítjük meg! Jó lesz ezeknek a szikla is. – Azzal felkapott egy hatalmas szikladarabot, és a gallok közé vágta. A többiek követték a példáját…
A Junónak szentelt ludakról pedig, melyek gágogásukkal felébresztették Manliust, évszázadokon át kegyelettel beszélt a hagyomány…” (Boronkay 1961: 302−305)
„Leszakasztott Himen a virágbokorbúl…” (78. p.)
Himen/Hymen/Hymenaios/Hüimenaiosz/Hümén: Terpsikhoré múzsa szépséges fia, aki a saját menyegzőjén tűnt el hirtelen az emberek szeme elől: alighogy nászágyához ért, elragadta a sors istennője, a Moira; az ő „emlékére éneklik a hagyomány szerint a menyegzői éneket, a hymenaiost, amellyel eredetileg az eltűnő szép ifjat siratták és keresték.” (Trencsényi-Waldapfel 1960: 71)
Hymen „A házasság, a nász istene, s Aphrodite állandó kiséretéhez tartozik. Némelyek Apollo és Kalliope, mások Bacchus és Aphrodite frigyéből származtatják. Más monda így szól róla: Hymen eredetileg halandó volt, szép, de szegény atheni ifjú, ki reménytelenül szerette egy gazdag atheni polgár leányát. Hogy kedveséhez közelebb férjen, női ruhában részt vett Demeter eleusisi ünnepében. De ekkor kalózok lepték meg a templomot s a leányokat, köztük Hyment is, elrabolták és az Archipelagus egy puszta szigetére hurczolták. Midőn itt az ittas rablók mély álomba merültek, Hymen mindnyájokat megölte s hajójukon Athenbe sietett, hol az elbúsult szülőknek kijelenté, hogy visszahozza leányaikat, ha kedvesét nőül veheti. Kivánságát teljesítették, s ettől fogva a menyegzői dalokban rendesen megemlékeztek nevéről, mely szokás végre Hymen istenítésébe ment át. Rendesen a lobogó menyegzői fáklyával ábrázolják.” (Csiky 1911: 21)
Hyment szólították a lakodalmas énekek refrénjében is. Csokonai is megszólította: „Ő nékem élve megholt: s ez az, hogy én halva élek. Múzsák! kössetek cupressust[5] az én lankadó fejemre, Hymen! felejts el engemet…” (A Lilla első dala prózában In: Csokonai Vitéz Mihály Összes művei) A szűzhártya latin neve is hymen.
„Szűz fejem címereit… // Még ma lerakom…” (78. p.)
címer: jelkép, ismertetőjel jelentésben
Pálóczi Horváth e versét „egy barátjának menyasszonya számára írta, lakodalmuk alkalmára.” (ÖÉ 1953: 785)
[1] Pálóczi Horváth Ádám életrajz-töredékeit lásd 1. sz. melléklet
[2] Pálóczi Horváth Ádám további műveit lásd 2. sz. melléklet
[3] Jelenleg a Pálóczi Horváth Ádám szavalóversenynek csak névadója a költő. Könyvemet elsősorban azoknak a 14 éven felüli vers- és énekmondóknak szánom, akik valóban Pálóczi-műveket szólaltatnak meg a versenyeken.
[4] islóg: „Ékszerül szolgáló boglár, csillagocska.” (Cz.–F. III. köt. 1. r. 127. p.)
[5] ciprust
Illusztráció: “Écossaise”
Ezek is érdekelhetik!
H. Végh Katalin: Az orosz tudatfolyam-elbeszélés →
Tóth Kálmán: Lobogóm: Márai →
Feledy Balázs: Elültetett kiadó. Szondi György Napútja és a képzőművészet →
