OPEN 15. – Nagy Lajos
Nagy Lajos novellákkal „bélelt” regényéről
Táv irat: kilattawalterruttmannberlincíműfilmjétstopnagylajosbiztosanstop
Az író Kiskunhalom regényről lesz szó a következő oldalakon. Sok részletet másolok ki a regényből abból a meggondolásból, hogy bár mi ezt olvastuk 50 évvel ezelőtt középiskolás diákként, de ma számomra elképzelhetetlen, hogy valaki kézbe veszi ezt a kétszáz oldalas könyvet.
*
Az írót megismerni utaztam le szülőföldjére, a Duna-menti Apostagra. A községben van két szobra, emléktáblája, a főteret is róla nevezték el, de itt én azt éreztem, hogy Nagy Lajos nincs jelen. Miután az önéletrajzi könyvét is elolvastam, egyből megértettem, hogy nem is lehet jelen, mert ő nem falusi, hanem tanyai gyerek volt.
Itt, Apostag határában található Tabániteleken született 1883.február 5-én. Az anya, a húszéves Nagy Júlia csak pár hétre tért haza Pestről, ahol cselédként szolgált. Ott esett meg vele a „szégyen”, s azért jött haza, hogy a tanyán, bába segítsége nélkül szülje meg gyermekét. Az anya hat hétig táplálta a csecsemőt, azután visszautazott Budapestre dolgozni. A kisfiút hat éves koráig a nagyszülők nevelték. Róluk, a tanyáról és a szülői házról ezt írta A lázadó ember című visszaemlékezésben:
„A tanyai cselédháznak két szobája volt, a közös konyhától jobbra és balra. Az egyik szobában a nagyszüleim laktak, a másikban a másik béres pár. A szoba szót nem használták, csak így mondták: benn van a házban. A szobákat kemence fűtötte, a kemencékben szalmával tüzeltek, szalma akadt elég, az uraság adta.”
Az uraság Basch Simon, aki „nagyon jó ember volt, olyan, akiről azt mondják, párját ritkítja. Gazdag ember, jól gazdálkodik, sokat keres, de hagyja a cselédet is élni – ez volt a mérleg. És csakugyan, nem is éltünk rosszul a tanyán.”
Hogy milyen tanyai gyermeknek lenni, csak sejtem, mert számomra, aki falun nőttem fel, rejtélyes volt a tanyai élet. Az iskolában volt köztünk egy tanyai, akit egyszer meg is látogattam, mert kíváncsi voltam, hogy mit jelent „olyannak lenni.” Hisz ők alig érintkeztek a külvilággal, ami ma szinte érthetetlen. Ahogy Nagy Lajos írja „a faluról keveset tudtam, csak olyanféléket, hogy sok ház van benne, egymáshoz közel vannak a házak, félni kell a kutyáktól; ha bemegyünk valahova, a szobában furcsa, kellemetlen szag csavarja az orromat. A házak előtt kis udvarok terülnek el, az udvarokon eperfa, a házak utca felőli végében néhol parányi kert, porlepte tarka virágokkal, ezek a virágok nem tetszettek nekem, mert nem szépeknek, hanem szomorúaknak éreztem azokat. Van a faluban három templom, a templomok tornyaiban harangoznak, a harangszó szép és messze elhallatszik, s olykor, tiszta időben, Tabániteleken is hallani a déli harangszót.”
Lajcsika a tanyát szerette, számára a tanya volt a paradicsom. Hatéves korában emlegetni kezdték, hogy őszre már felviszik Pestre, és ott fog iskolába járni. „Eljött a tanyára az anyám, értem – írja. – Fekete ruhában, az arca fehér volt, idegenes a beszéde. Mindenre, rám is szomorúan nézett, és én fájdalmat éreztem a szívemben. Hónapután főmögyünk Pestre, ezt ő úgy mondta, hogy: Holnapután felmegyünk Pestre.” És föl is mentek.
Itt és ekkor – hat évesen – ért véget a tanyai Lajcsika élete, akinek szíve közepében élete végéig élt az a tanya és az a ház, amely ma már nincs sehol. Ezek az emlékek (részben) ott vannak a Kiskunhalomban, amelyet nem véletlenül választott regénye színhelyének.
„Kiskunhalom nagyközség Budapesttől délre a Duna mellett fekszik, a folyamtól körülbelül egy kilométernyire. A fővárostól vonattal, még pedig a fővonalról átszállással a vicinálisra, nem egészen három óra alatt érhető el. A harmadosztályú jegy ára 3 pengő 90 fillér. A hajó valamivel olcsóbb, de az út időtartama hosszabb; a szomszédos Dunaszemes községnél van a hajóállomás, odáig négy óra, onnan gyalogosan, jól kilépve 30–35 perc.”
*
Illyés Gyula a könyv megjelenése után, 1934-ben a Nyugatban lelkesen üdvözölte Nagy Lajos új művét. Az volt az első benyomása, hogy „egymásba kevert novellák, melyek közé helyenként oly elemek, oly megfigyelések is vegyülnek, melyeket eddig nem volt szokás elsődlegesen szépirodalomnak tartani. Az író leírja a csillagos, békés falusi estét; a nap (hét óra kilenc perckor) lenyugszik, utolsó napi pohár borát issza mindenki. A falunak 2687 lakosa van, «tehát összesen körülbelül 2500 litert isznak meg, de mondjuk, csak 2000-et. Egy hónapban 60.000 litert, azaz 600 hektolitert, egy esztendőben 7200 hektolitert. Pénzbeli értékben, 20 pengőjével számítva hektóját, 144.000 pengőt. – Ennyit iszik meg Kiskunhalom egy évben.
A látszólagos novellák – öt-hat, vagy talán több is, – szimultán folynak egymás mellett, külső egységbe az foglalja őket, hogy a görög tragédiák módjára egy helyen és egy nap alatt folynak le.” [1]
*
„Könyve a regény és az útirajz határán jár, de mindkettőtől független. Regénynek azért nem regény, mert az író túlságosan ragaszkodik a valósághoz (mint láttuk, még a statisztikai adatokat sem veti meg, sőt keresi és kitűnően beilleszti); útirajznak azért nem útirajz, mert a látott dolgokkal szemben rögtön állást foglal s azon melegében gyúrni, formálni kezdi s egy-kettőre képzelete és írói célja szolgálatába töri őket. A stendhali tükör[2] itt valóban az országúton halad. A Kiskunhalom az író lelkiismeretének utazása a társadalom sötét rétegeződéseiben. (…) Az új szemléletet és új kifejezési módot kereső Nagy Lajos törekvésének ragyogó igazolása. S vele társadalmi regényirodalmunk egyik legjelentékenyebb alkotása.
Elsősorban azért, mert az író tudja, mi ez a műfaj, tisztában van azzal, mit akar nyújtani. Szemléletét nem burkolja megható mesébe, nem lóg ki a lóláb. A lábak nyíltan és egyenesen megindulnak oda, ahova készültek. Az író nem akar meghatni, még stílusával sem. Mondatai egyszerűek, világosak, szinte puritánok. Oly tárgyilagosak és meztelenek, aminőkre csak a legbiztosabb szellemek merik gondolataikat bízni.”[3]
*
A Kiskunhalom egyetlen nap, 1932. augusztus 17-ének eseményeit beszéli el különböző szereplők egymástól független történeteinek felsorakoztatásával, a mű kezdete és befejezése között szinte percre pontosan 24 óra telik el. (Azzal a különbséggel, hogy az elbeszélő tudósítása szerint a nap augusztus 18-án már nem 4 óra 58 perckor, hanem egy perccel később kel fel – a közeledő ősz sugalmazásával is a megállíthatatlan romlásra, a sötétség lassú, de fokozatos térnyerésére figyelmeztetve az olvasót.) A dátum szinte teljesen esetleges: az év – vagy hogy pontosak legyünk, az adott nyár – bármelyik napján játszódhatna a regény, a megjelenített történetek, történetkezdemények éppen az ábrázolt világ körforgásszerűségére, állandóságára hívják fel a figyelmet. Jól érzékelteti ezt az első és az utolsó jelenetben, valamint a mű egyharmada táján is feltűnő szereplő, a napkeltétől napnyugtáig a határban kapáló Varga Mihály, aki monoton egykedvűséggel végzi munkáját, a változás vagy változtatás leghalványabb szándéka nélkül: „Valami más, egészen más vezércsillag ragyog az ő szeme előtt, amikor gépies egyformasággal, fáradhatatlanul emeli és vágja a földbe a kapát, hajol, lép, gondosan figyel, itt nincs fellebbezés, itt muszáj früstökig, délig, estig, egyik napon és a másikon, egyik esztendőben és a másikban, az élet elfogytáig, ha fáj is a dereka, akkor sem gondol rá, hanem mintha minden egyes kapavágás s a kapavágások végtelen sora önbiztató hajsza lenne, tovább, tovább, újra tovább, muszáj, nem fáj, egy csöppet sem fáj!” (Az idézet szóról szóra megismétlődik a regény záró mondatában.)[4]
*
Többen párhuzamba állították a művet Roger Martin du Gard regényével, az 1933-ban megjelent Vén Franciaországgal, amelyben a falut bejáró postás szemszögéből követhetjük végig egy teljes nap eseményeit, Kardos Pál pedig Valentyin Katajev Hajrá! című 1932-es regényét is említi a lehetséges előképek között. [5]
Ezeknél is fontosabb forrás Walter Ruttmann filmje, a Berlin: Egy nagyváros szimfóniája, amely szintén leszámolt a perszonalizált narrációval, és a ’20-as évek iparosodó német fővárosának egyetlen munkanapját mutatja be néhány perces, egymással össze nem kapcsolódó jelenetek sorozatával. Egy 1928-as írás bizonyítja, hogy Nagy Lajos egy zárt vetítésen látta a filmet, amely a kísérleti közönség egy részéből lelkesedést, a többiekből teljes értetlenséget váltott ki. A vetítésről írt, a művet alapvetően elismerő beszámolójában Nagy Lajos már felveti azokat a poétikai kérdéseket, amelyekre a Kiskunhalom válaszként is felfogható: „A nagyváros életének teljességéhez hiányzik például a falak mögötti élet: család, betegség, gyűlölködés, szerelem, szeretet, féltékenység, bűn és bűnnek bélyegzett tettek, tömegszállás, kórház, börtön, ambulancia. De hogyan lehet a féltékenységi veszekedéseket lefotografálni? Sehogy. Tehát a valóság nem fotografálható, ezt meg kell koncipiálni és eljátszani, szóval teremteni, – ez aztán fotografálható […] A valóságot még ha fotografáljuk is – lásd filmkészítés! – teremteni kell.” [6]
*
Szintén Illyés írja, hogy a Kiskunhalom stílusa dicsérni való. „Minden sora egy-egy villanó éles tekintet, megannyi telitalálat. Mondatai így átlátszóságuk ellenére is tömörek; a percre sem lanyhuló tárgyilagos fürkészés hangjának kivételes hitelt ad. A 153. lapon pár sorban olyan írói merészségre vetemedik, amihez a mai lélektani megindokolások korában másnak fejezetekre lenne szüksége. Weisz urat, a nagybirtokost kocsisa, a derék Gyomoszlai Péter kiviszi a tanyára. A cséplésnél Weisz úr lehordja az egyik bérest, Mándli Sándor nevezetűt. A béres alázatos konoksággal védekezik. A veszekedés csúnyán elfajul, a megalázott béres végre elhallgat. De pár perc múlva vad keserűségét ökrén tölti ki: káromkodva hasba rúgja. Weisz erre úgy pofon vágja Mándlit, hogy annak orrát, száját elönti a nedvesség. A béres járomszög után kap, hogy leüsse a gazdát. Odaugrik erre Gyomoszlai, a derék kocsis s úgy összeveri, tépi, rugdalja a bérest, hogy a többieknek kell megfékezniök.
Mindezt, ismétlem, alig 30 sorban. Szívdobogva és álmélkodva olvastam, álmélkodva az író biztonságán, aki ezt a villámcsapásszerű jelenetet valóban a villám gyorsaságába és vakítóságába tudta tömöríteni. Nyilván azért tudta megcsinálni, mert légkört teremtett, szavaival hiteles világot teremtett köröttem, melyben teljhatalmú úrként azt tehet, amit akar.
Képeket, arcokat, jeleneteket, jellemeket és indulatokat sorakoztat egymás után, melyek egymással ugyan csak igen kevés összefüggésben vannak (akárcsak az élő világban), de mégis elevenek és összeillenek, akárcsak a való világ teremtményei. Mi rend van a világban? Az emberek között? Látszólag semmi. De ha közibük állsz, magad bőrén tapasztalod, hogy minden egy szálon függ.” [7]
*
A bevezetőben már volt szó arról, hogy számos novella anyagát rejti a regény. Példaként most egy hosszabb részt idézek, amely lazán összeálló részletekből áll, de ezt észre sem venni, mert jó a „kötőanyag”!
„Kis Ferencné késik az ebéddel, pedig az ura már régen otthon van, egylovas kocsiján mind hazahordta a kukoricafattyat. Késik, mert parádés ebédet készít. Egyrészt születésnapja van Bözsinek, másrészt pénz került a házhoz, tizenkét pengő Vanyur Zsuzsannától a szőlőért harmadrészt – mert ugyancsak kell az ok!–, holnap kimennek mind a Kovacsosra, korán reggel, nem lesz főzés. Levágott egy tyúkot, s mivel az urak bölcsességét, mely szerint, ha a paraszt tyúkot eszik, akkor vagy a paraszt beteg, vagy a tyúk, nem ismeri, hát egészséges, nagy kövér tyúkot vágott le, mégpedig anélkül, hogy ő maga, akár az ura vagy a lánya beteg lenne.
Fleischerné náluk járt éppen, mikor a tyúkot levágták, Milyen nyavalyások is azok a városiak! Kicsit kergette a tyúkot, a falnak szorította, s elkapta, azután bement a konyhába egy késért, a bal karjával magához szorította a tyúk lihegő testét, a fejét megfogta a kezével, s a nyakába mindjárt a feje alatt jó mélyen belenyisszentett. Amikor a vér kibuggyant a metszésből, ledobta a tyúkot a földre, de talán nem is dobta, hanem, az kiverte magát a kezéből. Hát már a többi tyúk, csirke meg a kakas ott veszkődtek körüle, majdhogy rá nem ugrottak, mintha mind megbolondultak volna, úgy káráltak, rikoltoztak, a kakas ész nélkül ugrált, billegett, kapkodta a fejét, amikor meg a vérző tyúk lehullott a földre s ott kezdett, magát dobálva, vergődni, körülfogták, a kakas ráugrott, taposta a lábával, csipkedte a csőrévél mindaddig, míg élet volt benne. Amikor, pedig elnyújtózott, s nem mozdult többé, a tyúkok elszéledtek, a kakas is odábbállt, s a másik pillanatban már szemet kaparászott, s hívón kotyogott a többi tyúknak… Hát igen, a Fleischerné odaállt melléje, eltorzult képpel, hogy ő majd nézi, hogyan kell csinálni, hogy ő azért is végignézi, ha ő maga a világért sem tudna egy csirkét levágni. Aztán, alighogy nyiszálni kezdte a tyúk nyakát Fleischerné jajveszékelve menekült, s csak a kapuból mert visszanézni. Kérdezgette is, hogy mi volt az a többi tyúkkal meg a kakassal, nem jól látta, nem érti, mit csináltak, miért csinálták, hát tudja a fene. Talán csak úgy megijedtek. Talán a kakas életre akarta kelteni a tyúkot.
A tyúkot különben levesnek főzi Kisné, ezenkívül rétes is készül, már sül is, mégpedig káposztás és túrós, a rétestésztát Bözsi nyújtotta, igen ért hozzá. Lesz utána még szőlő is, szóval az ebéd olyan pazar, szinte úri, hogy szerény polgári ebédnek is beillene. .Kis Ferenc már a ház körül is elvégzett egyet–mást, kihordta a trágyát az istállóból, friss almot rakott be, gyenge csalamádét visz a borjúnak, most már bemegy a házba, leül a konyhában – ott szoktak enni s rágyújt egy dohányra, mert látja, hogy még van idő. Eddig, ha be-benézett, hallgatott, most mégiscsak dohog egyet:
– Látom, hogy megint emeletes ebéd készül. Ugyan mi a csodának az a sok ennivaló.
– Ne jártassa a bagólesőjét – förmed rá az asszony. De csak azért, mert éppen az ő kedvére csinálja az ebédet, a tyúkleves is, a káposztás rétes is a Kis Ferenc kedves étele.
Szinte már nevetséges, hogy beállít a szomszédból Fleischerné, és egy óriási fél görögdinnyét hoz. Igen, mégiscsak elcsípett egy hazafelé vonuló tolnahidai dinnyésembert.
– Tessék! – mondja Fleischerné, s leteszi a dinnyét, melyet ajándékba hozott. – Jaj, de hát még nem is ebédelnek! Kár, mert most sem elég hideg ez a dinnye.
A dinnye különben falun sohasem elég hideg. Jégbe kellene hűteni, no de ki látott már jeget nyáron? Csak a községházán van jég, orvosi rendelésre adnak beteg számára, ezen felül csak a mészáros kap meg a kocsmáros. Le lehetne ugyan ereszteni a dinnyét a kútba, ha éppen hidegen szereti valaki, de az olyan körülményes, akár a Weiszéknál is vagy a Matolcsayéknál vagy Hámán Istvánéknál, bárhogy is akar valaki pesties lenni és urizálni, olyan nehéz az mindjárt a dinnyével, hogy vége–hossza nincs az elakadásnak. Hát bele lehetne tenni a vödörbe, s a vödröt leereszteni a kútba. Igen ám, de éppen borral meg szódavízzel van lenn a vödör, már ha valaki az italt is hidegen szereti. Vödör nélkül meg…, ejnye, milyen kár is, hogy meg van lékelve a dinnye, lehet csak úgy a vízben úszkáltatni. Lehetne talán meríteni, egy vödröt megtölteni, s abba tenni a dinnyét. Igen ám, de a vödörből, ha favödör, legalább öt-hat repedésen folyik a víz, egy-kettőre kiürül, s ott tesped benne a dinnye, ha pedig bádogvödör, hát az is lyukas, mert drótostótok ma már nem járnak, a cink pedig… ejnye, éppen most táboroz egy karaván a falu alatt a Duna felé, ott a kis nádas mellett, a nyavalya törje ki őket, hogy nem hallani kínálkozásukat az utcáról. No de talán mégiscsak sikerült valahogyan lehűteni a dinnyét, bort, szódát, s mindez hideg is volt, de éppen az a baj, hogy csak volt. Mert mire rákerülhet a sor, már félórája áll megint a meleg levegőn, olyan langyos már – bocsánat a kifejezésért –, mint a húgy.
………………………….
Özvegy Kis Gáborné délelőtt a szomszédokat járta. Mintha csak azért tette volna, mert az orvos úr azt ajánlotta neki, hogy mozogjon egy kicsit. Okos dolog volt az orvostól, hogy ezt ajánlotta, mert a rendelés pénz nélkül is végrehajtható, nem kell, hogy a jegyző úr utalja ki a patika árát a kórházalapból. Igazában azonban azért jár Kisné ide–oda, hogy jól kipanaszkodja magát. Legelőször is átment a Petőfi utca másik oldalára, az ő putrijával szemben lakó Mezei kőművesékhez, s az asszonynak sírt egy verset. Romlanak a szemei, nem lát már, olvasni sem tud már az imádságos könyvből, varrni sem tud; ha valamit meg akarna foltozni, nem tud befűzni a tűbe.
– Befűzheti azt más is – veti oda Mezeiné. – Hozza át nekem.
Azt mondják, hogy pápaszemmel megint láthatna, de hát nincs, aki megvegye neki a pápaszemet, mert a Ferenc, az a drágalátos fia… Szóval a világ, az emberek, de leginkább a Ferenc meg a menye, meg a Bözsi, az a puffancs. Mezeiné belefárad a hallgatásba. Azután a második szomszéd következik: Szlobodáné. Hogy minek is él már az ember, amikor nincs semmije és senkije, amikor már dolgozni sem tud. Olyan nehezek a lábai, a karjai, maholnap már járni sem tud, jobb volna már meghalni, ő csak arra kéri az Istent, hogy vegye már hozzá. Szlobodáné tiltakozik: ó, ó, még hogy ilyen bolondságot hogy lehet mondani! De hát nem csoda, nincs is az embernek semmi kedve az élethez, amikor a saját gyerekei is, a Ferenc meg a menye meg a Bözsi, az a puffancs.
Özvegy Kis Gáborné eltipeg a Petőfi utcából a Gróf Majsay utcába, útközben, ha emberekkel találkozik, alázatosan, éneklőn köszön: jó napot, aggyon isten. Viszi magával a szitát, mert hát csak egy napra kérte, s a lisztet már megszitálta, lám, még arra is azt mondta a menye, hogy minek az a szitálás… Éppen ebédhez állít be a fia házába, ő maga otthon csak egy darabka kenyeret evett, no meg a Szlobodánétól kapott két körtét, de csak olyan nyomorékokat.., Talán csak adnak majd valamit enni – erre inkább a gyomra gondolt, a feje nem, különben is jóval a déli harangszó után indult el, ne mondják, hogy enni ment.
A konyhában ülnek Kisék, mármint Ferenc, az asszony s a lány – Fleischerné már otthon heverészik, hátrahagyta maga után a fél görögdinnyét, mely most már padkán tesped, s rózsaszínű belén dőzsölnek a legyek …A konyha egyik sarkában, mindjárt az üvegtáblás ajtó mellett, áll a diófából készült asztal, mellette a falnak támaszkodó támlás pad s három szék… Fekvőhely itt van a konyhában, egy alacsony, keskeny ágy, megrakva lomokkal, itt alszik éjszakánként télen–nyáron Kis Ferenc. Extra berendezés ez, már hogy a konyha is szoba, étkező és hálószoba, mindez azért, hogy az új ház két szobáját kíméljék.
– Adjon isten – köszön az öregasszony. Amilyen lassan állít be, oly halkan mondja a szót.
– Adjon isten – hangzik három felől, majdnem egyszerre; nem marad ki a köszönésből senki, nehogy a mama, illetve nagymama megsértődjék.
– Visszahoztam a szitát.
– Tegye csak le oda, mama, a padkára.
– Tessék leülni! – Ferenc kínálja hellyel az anyját.
– Dehogy ülök. Ültem én máma már eleget.
– Üljön csak le, mama – szaporítja a szót Kisné – ide az asztalhoz. Egyen velünk.
A rétesnél tartanak, a tyúkot már megették, de rétes van elég, estére valót is sütöttek.
– Jaj, dehogy eszek, csak egyetek.
Hát ez a rendes nóta, valamennyien ismerik már, nem haragszik érte senki, tudják, hogy az öreget nagyon is kell kínálni.
– Mi már eszünk úgyis – mondja Ferenc kedélyesen –, de maga se kínáltassa magát. Rétes, maga is szereti.
Kisné figyelembe sem veszi a húzódozást, tányért fog, rárak három darab rétest:
– Tessék! Káposztás meg túrós. Igen finom, a Bözsi nyújtotta.
Az öregasszony csak áll, az ágy végéhez támaszkodva, rá sem néz az ételre, s fejét rázza:
– Mondom, hogy nem kell. Ettem én otthon.
– No, csak ne kínáltassa magát, egyen addig, amíg meleg. Igen jó, nem sajnáltam belőle a zsírt – s nyújtja a tányért Kisné.
– Köszönöm, nem kell nekem, nem vagyok éhes.
– Ugyan fogja már, azt’ egyen!
– Most is fáj a hasam meg itt az egész belső részem – két kezével nyomogatja a gyomra táját.
Ferencben már kezd forrni a düh:
– Ugyan ne komédiázzon már, édesanyám, hanem üljön le ide az asztalhoz, aztán egye meg azt a rétest. Hogy minek is kínáltatja magát mindig? Csak nem kívánhatja, hogy imádkozzunk magának.
No, éppen ez kellett az öregasszonynak. Hogy ő komédiázik! Meg még hogy nem kívánhatja, hogy imádkozzanak neki! … Most már inkább meghal, de egy illat sem kell neki abból a rétesből. Ha egyszer nem adják jó szívvel.
Bözsi is beleavatkozik a küszködésbe, kikapja anyja kezéből a tányért, odalép a nagymamához: tessék, nagymama, ne kínáltassa magát.
– Ne erőltess engem, Bözsikém, mert nekem nem kell. Nem rétesért jöttem én, hanem a szitát hoztam
Kisnét már majd felveti a méreg:
Tudjuk, de azért csak egyen már, no. – Csak ennyit mond, nehogy valami rossz szó is kiszaladjon a száján.
Az öregasszony csak áll konokul, ránt egyet a jobb karján, s rázódik a feje:
– Csak egyetek ti. Mert majd aztán nem marad nektek.
– Ne törődjön maga velünk! – fékezi magát Kis Ferenc.
– Ha mondom, nem vagyok én éhes.
Kis Ferenc:
– Ha nem eszi meg, hát kihajítom azt a rétest az utcára a kutyáknak.
– Én bizony nem eszek.
– E–e–ej, azt a megváltó atyaúristenit ennek a keserves világnak!
Kis Ferenc abbahagyta az evést, az utolsó falat már majdnem kifordult a száján. Haragtól vörösen mered maga elé. Tehetetlen. Áll az esze, nem tud, nem tudhat semmit ebben az esetben és sok másban, ami az öregasszonyt illeti.
Még egy-két próbálkozás, de özvegy Kis Gáborné halálos elszántsággal dacol mindnyájukkal. Néha semmit sem mond, nem is vonakodik, csak éppen nem mozdul. Néha meg szól, hol ezt, hol azt: „Mondom, hogy most is fáj a hasam”, „Nem kell nekem semmi”, „Megyek én úgyis mindjárt”.
A család békéjét földúlta. Már egymásra is acsarkodnak, mert az asszony, Kisné, szikrázó szemmel veti oda az urának:
– No, ugye, hogy mindig mondom! Magának meg jár a szája, védi.
– Védi a nyavalya.
Özvegy Kis Gáborné hallja a szót, s azt érti belőle, hogy róla beszélnek most is, máskor is, hogy ő teher nekik. Hát nem sokáig lesz már teher. Ezért is nem kell neki tőlük semmi. Nem akar ő már sem enni, sem inni, nem akar ő már semmit, mert jobb lenne már a malomeri temetőben.
Amikor elmegy, köszön. Mind a hárman köszönnek is, kifordul az utcára, alig tesz néhány lépést, már könnyek szivárognak a szeméből. Végtelen nagy fájdalmának egy fikarcnyija száll ki a melléből, hosszú hangos sóhaj alakjában… Csak a legelső ismerőst várja, valami, magához való öregasszonyt vagy öregembert. De senkivel sem találkozik az úton. Betér Szlobodánéhoz. könnyei már elálltak, beszélni kezd, mondja a történetet:
– Éppen rétest ettek! Megkínáltak egy darabkával, kell a kutyának a ti rétestek! Hogy csak egyek. De bizony nekem nem kellett. Aztán milyen goromba volt az Ferenc. Mint a pokróc. Hogy akkor kidobja az utcára kutyáknak. Hát csak dobd ki, ha meg vagy veszve. Aztán káromkodott, mint a disznó.
És újra megerednek a könnyei.
Szlobodáné megsajnálja, könnyíteni akar a fájdalmán, segít neki:
– Fösvény kutyák! Megennék azok még a saját piszkukat is.
A maguk közt maradt Kisék összekapnak. Mind tüzesebb szavakkal gyújtják egymást.
Dögöljön meg maga! – vágja vissza az asszony az arának, s hogy igazi meggyőződést mutasson, még meg is toldja:
– Bár már régen megdöglött volna.
Bözsi szégyenli magát, a szülei miatt. Egészen kipirul. De egészséges kedéllyel csap közéjük:
– Igazán… nem tudom, hogy mit kívángatnak egymásnak. De hogy ha ilyenkor az egyik csakugyan megdöglene, a másik meg siratni merné, hát én isten bizony pofon vágnám.
És felkacag. Hogy no, béküljenek már meg! A szülők ugyan nem nevetnek, de elhallgatnak. Kis Ferenc feláll, kimegy az udvarra. Lassú, nehéz a lépése. Megáll, és nem mozdul. Pedig jó lenne meg nem állni, elmenni, soha vissza nem térni.
………………….
A falu utcáin szorgalmas emberpár jár. Reggel, délelőtt, délután róják a falut. Nem riasztja el őket útjuktól sem a por, sem a légy, nem a nap heve, s nem félnek a mérgesen ugató kutyáktól. Nem kínálják meg őket sehol semmivel, de nincs is szükségük borocskára, hogy kedélyesek legyenek. Vidámak, mint akiknek jól megy a soruk. Úgy andalognak egymás mellett, földöntúli egyetértésben, mintha szerelmesek lennének, talán dudorásszák is a faluban jól ismert dalt:
Jön a lux, jön a lux, jön a luxusvonat.
Fogd a cso, fogd a cso, fogd a csomagomat…
Én fogom a tiedet, te meg fogd az enyimet,
Jön a lux, jön a lux, jön a luxusvonat.
Az egyik nyúlánk, nagy hajú, városiasan öltözött fiatalember, kalap nélkül, csak úgy a homlokára csapott bozontjával, a másik formaruhás, formasapkás, csizmás, marcona bajszú egyén. Jönnek valamely portáról, s mennek másikra, néha egymás felé fordul a fejük, s mozog a szájuk, arcuk, nevetnek, csevegnek. Mintha valami áldásos jóban fáradnának. Ernyedetlenek. Talán az ínségeseket írják össze. Talán a tüdővészeseket jegyzik föl, hogy mihamarabb elszállítsák őket egészségesebb tájakra. Vagy talán pénzt osztanak szét, hogy legalább gyufára, petróleumra legyen mindenkinek. Talán az iránt érdeklőnek szerényen és szeretettel, hogy kinek nincs csizma télre, mert amekkora most a por, akkora lesz majd télen a sár, már ha csak nem fagy.
Az egyik az adóvégrehajtó, a másik annak segédje, a kisbíró. Vidámak, pedig sok a dolguk, nem is győzik. Éppen a napokban határozta el az elöljáróság, hogy autót állít a rendelkezésükre, mert az egész határt be kell járniok, a tanyákat, a szőlőket, a szerteszét fekvő házakat.
Özvegy Kis Gáborné a Mezei kőművesék kisajtaján lép ki. Mezeiné vette magához a Miklánné kicsikéjét, aki úgy alszik, mint a tej.
– Írjuk össze ezt is! – mutat a kisbíró az öregasszonyra.
Özvegy Kis Gáborné alázatosan köszön nekik. Nyöszörgőn, szinte énekelve:
– Jó napot, adjon isten.
Azok megállnak, egymásra néznek, elfojtják a nevetésüket. Vajon micsoda kellemetlent lehetne ennek a vénasszonynak mondani?
Özvegy Kis Gáborné nem érti, félreérti őket, beszélni kezd. Ömlik belőle a panaszáradat:
– Húst ettek meg rétest. Aztán azt tetszik hinni, hogy megkínáltak? Hogy mondta volna valamelyik eb, vagy kutya, itt egy darab rétes, zabálj! De–e–ehogy kínáltak. Nem adtak azok egy falatot se. A drágalátos fiam, a Ferenc. Azért neveltem föl. Csak ott álltam, mint a szamár, azt’ olyan éhesen jöttem el, ahogy odamentem. Úgy ám. Hát így bánnak az emberrel vénségire. Jobb is lenne ne már a malomeri temetőben …
És sírás következik. Az öregasszony emeli a kötény és felitatja vele meleg könnyeit. Részvétért, oltalomért, segítségért, életért és halálért esdve néz a két férfira: fiatalok, erősek, hatalmasok, egészségesek, vidámak, komiszak.
A kisbíró mímelt komolysággal szól oda a végrehajtónak:
– No, ezt nem írjuk össze.
A végrehajtó még egyszer végignézi az öregasszonyt, hangtalanul nevet:
– Nos, isten áldja – és továbbvonulnak.
– Mégiscsak össze kellett volna írni, én már csak azt mondom.
– Nincs becsértéke. Nem kelne el az árverésen.
– De elkelne az. Mindenre akad vevő.
– Olyan bolond már csak nem akad, akinek ez kellene.
– Hogy a csudába ne kellene.
– Ugyan mire?
– Hát kifőzni szappannak.
– No, még ha kövérebb lenne az istenadta.
Tréfás emberek mind a ketten. Benne vannak a kedélyben. Kedély nélkül talán nem is menne a munka.”
*
Ezt a könyvet közel ötven éve olvastam, és most, hogy újra kézbe vettem, látom, hogy a ma született embernek, diáknak csak úgy olvasható, hogy tele tűzdeljük magyarázó jegyzetekkel, szómagyarázatokkal. Hát igen, nagyon változott a világ. Én még láttam a cséplést – a nagybátyám traktoros volt–, de ma cséplőgépet már csak régi képen lehet látni. És ezekből hiányzik az élmény, és a cséplés nehezének átélése. (A képeknek nincs izzadság szaga!) Hozok egy példát, amely pontos leírása annak, hogy mi történik, amikor megállnak a csépléssel.
„Déli harangszóra a cséplőgépek megállnak, hullámzó búgásuk elhalkul és megszűnik. Az etető leszáll a dob mellől, a petrencehordók elhajítják rúdjaikat, a kazalrakó beletúrja villáját a szalmába, a pelyvahordó lányok, a kéveadogatók, de mindahányan sürögnek a gépek, a gabona, a mag, a szalma körül, letelepednek, vagy az asztag alá vagy az akácok árnyékába, evéshez látnak. Annak a gazdának a felesége főz nekik, akinek éppen a gabonáját csépelik. Aratáskor meg csépléskor a koszt bőségesebb, mint máskor. Ma gulyásleves meg túrós tészta az ebéd. Igen jó. Keményre gyúrt a tészta, jól megzsírozva, nem sajnálta a gazdasszony a forrót sem, tejfölt is öntött rá… Déli harangszóra az egész határban megáll az eke, leteszik a kapát, a kaszát, már aki szénát vagy lóherét kaszál, mert más kaszálnivaló már nincs –, minden munkát abbahagynak. Aki a falu alatt dolgozik, az esetleg hazaballag ebédelni, ha ugyan nem feleségestül dolgozik, másnak meg visz az asszony vagy a gyerek, fehér ruhácskával lekötött, kantáros fazékban. A messze határban küszködök csak úgy, tarisznyából esznek, meleg étel majd estére készül. Mindennapi eledel – már úgy tarisznyából – a kenyér, a szalonna meg a zöldpaprika”
Külön kiírom azokat a szavakat, fogalmakat, amelyek félkövéren szerepelnek ebben a rövid szövegben. Akár házi feladatnak is kiváló lehet!
etető =
dob =
petrencehordó =
kazalrakó =
pelyvahordó =
kéve, kéveadogató =
asztag=
kantáros fazék =
NE HAZUDJ SZÉPET!
„A Kiskunhalom több alkalommal reflektál arra a hamis paraszt-képre – írja Reichert Gábor –, amely elsősorban a századelő lektűr irodalmának hatására alakult ki a városi lakosságban, és amely köszönőviszonyban sincs a falvak lakosságának énképével. Ilyen gesztusként értékelhetjük annak a vendégszövegnek a beillesztését, amely Gárdonyi Géza Az én falum című regényéből származik: a beemelt részlet a mezítláb járás örömeiről értekezik, amit az olvasmánnyal ismerkedő Kara Juliska egyszerűen képtelen megérteni: „Csodálkozik, milyen furcsa is, mert ő nem szeret mezítláb járni, és senkit nem irigyel annyira, mint Dér Esztit. A Dérék gazdagok, Eszti mindig cipőben jár. Milyen szenvedés is mezítláb járni!”
Ugyancsak a megszokott parasztábrázolás kritikája fogalmazódik meg abban a jelenetben, amelyben a – jellemző módon – Budapesten kiadott 1932-es Nagy Képes Naptár egyik képének leírása olvasható. „A színes címlapján parasztcsalád látható, ragyogó szobában vannak, daliás termetű, gyönyörű szép gazda, hófehér ingben, kék nadrágban; az asztal körül a gazda felesége, reneszánszkori olasz szépség, mint például a »Madonna della sedia« nője, a gyerekek ragyogóak, mint a friss cseresznye, a legkisebb valóságos Rafael-angyal […]”
Egyszer hozzám került véletlenül (nem emlékszem honnan) egy kis, gyűrött fénykép Nagy Lajosról. Fél oldalasan látszik, rajta sötét lóden kabát, szájában cigaretta. Jön ki valahonnan, és megy valahová. Hogy hová, nem nehéz kitalálni: kávéházba, mert ő – ez köztudott – kávéházi ember volt: csak ott tudod írni és dolgozni. És ez akkor volt, amikor a kávéházak éjjel is nyitva voltak Budapesten.
De én, a Kiskunhalom olvastán, meg a régi, apostagi emlékek ismeretében azt jegyeztem fel magamnak, hogy az ő „hősei”, akik egyáltalán nem hősök, tehát azok az emberek, akiről írt, benne élnek a tájban! És ebben a tájban benne élt az író is, hisz ez volt a gyerekkora. Ezért is képzelek el magamban egy apostagi, kiskunhalmi tájat, egy csukott szemmel látott tájat, ahol én látom az írót. És ebben a mozdulatlan tájban ő megy valahová. Lehet, szabad követni. Én félve tenném, mert tudom, hogy nehéz ember volt! Félve tenné más is, egészen addig, amíg kezébe nem veszi a Kiskunhalom című regényét.
[1] Illyés Gyula: Kiskúnhalom Nagy Lajos új könyve – Nyugat-Pantheon-kiadás. In Nyugat 1934. 8.
[2] Igen, uraim, a regény: tükör; hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost, aki tűri, hogy ott poshadjon a víz s megszülessék a pocsolya!(Stendhal: Vörös fekete.)
[3] Illyés Gyula: i.m. Nyugat 1934. 8.
[4] Reichert Gábor: A kiszolgáltatottság nyelvi alakzatai Nagy Lajos Kiskunhalom című művében In Irodalmi Szemle, 2017. 5.
[5] Kardos Pál, A „Kiskunhalom”-ról, Kortárs 1958/3, 358.
[6] Nagy Lajos, „A nagyváros szimfóniája” Budapesten, Századunk 1928, 56.
[7] Illyés Gyula: i.m. Nyugat 1934. 8.
Móser Zoltán
Illusztráció: Open, Móser Zoltán
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
OPEN 48. – Aki kereste az igazságosság igazát →
