András Sándor: Önszócikk
1934-ben született Budán, a II. Rákóczi Ferenc gimnáziumban érettségizett 1952-ben, az ő évfolyama volt az utolsó, amely nyolc gimnáziumot végzett.
Kora gyerekkorától kezdve állhatatosan sebész és kutató orvos akart lenni (feltehetően H.G. Wells és Julian Huxley Nagy biológiájának gyakori olvasása nyomán), de 16 éves korában írni kezdett, és az érettségi előtti évben úgy döntött, hogy magyar szakos lesz. Lett is, a Szegedi Egyetemre vették fel, ott államvizsgázott egy-szakosként 1956 júniusában. Sejtelme sem lehetett, hogy 1965 és 69 között magyar nyelvet és irodalmat fog tanítani Kaliforniában Berkeleyben, sem azt, hogy végül germanista egyetemi tanárként megy majd korai nyugdíjba 1996-ban.
Az államvizsgát követő kötelező tanári gyakorlat alól felmentést kért és kapott, írásból-újságírásból akart megélni. Így érte Budapesten a forradalom. Október 23-án a Parlament előtt volt, másnap kora reggel begyalogolt Budáról, az Attila utcából az Írószövetségbe, és egy hétig haza se ment. Egyebek közt az Egyetemi Ifjúság szerkesztésében segédkezett, az első forradalmi számban ő írta, hogy Nagy Imre népszerűsége csökken, lépjen egyértelműen elő, november negyedike után Gömöri Györggyel ő vitte nyomdába az utolsó számot. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság négy tagú küldöttségében ment november 17-én két hetes megbízatással Bécsbe, feladatuk végzése érdekében Gömörivel, a küldöttség másik tagjával ketten utaztak tovább Angliába, Oxfordba, onnan Hollandiába. Angliába visszatértük után értesültek arról, hogy a Bizottság tagjait letartóztatták Pesten, ezért úgy döntöttek, hogy nem térnek vissza. Oxfordban azt a lehetőséget kapta, hogy német irodalomból írjon disszertációt, ezt 1961-ben sikerült befejeznie. Élete addig is, utána is túl fordulatos volt ahhoz, hogy össze lehessen foglalni, az eddigiek közlése azonban szükséges volt.
1950 nyarán kezdett el írni, rímetlen szabad verseket, a koreai háború és az akkor nagyon fenyegető harmadik világháború (és atomháború) nyomasztó hangulatában. Még gimnazistaként került be a Fiatal Írók Munkaközösségébe, ott ismerte meg Szécsi Margitot, Vizinczey Istvánt, Ancsel Évát, Abodyt, lett jóba Eörsi Istvánnal, Csoóri Sándorral, Takács Imrével, került közeli barátságba Gömöri Györggyel és Németh Ferenccel. Németh másodéves volt Pesten, de át akart menni az 52-53-as tanévtől Szegedre, ahol gimnazista volt, és így végül együtt költöztek le és kerültek az Írók Szövetségének szegedi tagozatába is. András Sándor saját évfolyamáról egy négyes baráti kör tagja lett, színjátszó csoportot is szerveztek, a falvakat is járták vele. A csoportból Ördög Ferenc, a későbbi helytörténész volt Karnyóné, a többiek a szeleburdiak, Szederkényi Ervin pedig a Jelenkor szerkesztője lett.
Oxfordba is nagyon jó társasággal került Londonon át, ahol érkezésükkor nagyon lelkes „öreg menekültek” fogadták őket. A BBC magyar osztálya mellett ott volt a Szabad Európa Rádió londoni irodája, az előbbiben dolgozott Cs. Szabó László, az utóbbinál felesége, Bözsi, Szabó Zoltán, a csodálatos titkárnő-mindenes Gruber Márta, és persze mások, olyanok is, akik nem ezekhez az intézményekhez tartoztak, mint például Révai András, a Pallas Gallery művészeti könyvkiadó társtulajdonosa és különösen Szabó Zoltánék közeli barátja.
Oda került sok újonnan menekült öreg is, fiatal is, a Magyar Írók Szövetsége Külföldön, az Irodalmi Újság, Faludy, Ignotus, Szász Béla, Cs. Szabó András, Sárközi Mátyás, a két „gazda”, (Czigány) „Lóránt gazda” és (Siklós) „István gazda”, akik aztán együtt alapították, Czigány Magda közreműködésével és a két Szabó, a Zoltán és a „Csé” tanácsaival a Szepsi Csombor Kört, úgy is mint kiadót. (A „gazda” szó Babits verséből származott: „A gazda bekeríti házát”, ami persze kertet is jelentett, nem szántóföldet.)
London alap-központ maradt AS, ahogyan sokan ismerték: ASAK számára mindvégig, amikor 1964-től Amerikában élt, először Kaliforniában, aztán Washingtonban, és azután is, hogy Bakucz Józseffel, Kemenes Géfin Lászlóval és Vitéz Györggyel – aki egyébként gimnáziumi osztálytársa volt – megalapították az Arkánum c. folyóiratot (1981-1996), és létrehozták azt a baráti-írói közösséget, amelyik AS számára legfontosabbnak mondható az eddig említettek és Szabó Zoltánnal szövődött barátsága mellett. Szabó Zoltán kortalanul volt tapasztalt, egyszerre szeretett és nagyra tartott barát, szintén meghatározta gondolkodását, szellemiségét, lojalitásait. Mindez eklektikusnak tűnhet, illetve tűnhetett, számára azonban, ahogyan ez írásaiból kivehető, nem volt az.
Tudományosnak tekinthető írásai szinte kivétel nélkül angolul vagy németül készültek (irodalomtörténet, irodalomelmélet, nyelvészet, antropológia), a többit magyarul írta és publikálta. Versek mellett néhány rövidebb, egy kivétellel novellának aligha nevezhető szöveg-kollázst, egy regényt, nagyszámú esszét. Esszéket eredetileg azokban az években írt, amikor magyar irodalmat tanított Berkeleyben, később pedig, amikor az Arkánum „arkánista” nézeteit igyekezett társai mellett a maga módján jelezni. Két veszélyzóna között inkább hajózott, mint hajózik, az egyik a nyelvjátékosság, a másik a lábjegyzetekkel is tűzdelt értekezés, (ami foglalkozási ártalomnak is értelmezhető: megszokta, hogy szakembereknek és források megadásával és értelmezésével írjon, engedelmeskedve a kordivatnak). A veszélyzónák közt sikeredett hajózásai azonban, nyilván ízlésnek és érdeklődésnek megfelelően, mondanak valamit.
Különlegesnek mondható például, hogy magyar irodalmi-költői műveket olykor nem azokat megelőzőkhöz, hanem azok után keletkezettekhez viszonyítva értelmezi. Az ember tragédiáját nem Goethe Faustjával, hanem Strindberg állomás-drámáival, elsősorban a Damaszkusz felével rokonítja. A meghaladás érdekli, nem a haladás, maga a transzcendálás. Annyira, hogy a költészetben a metaforikusságot is kerüli, ha hasonlatosság. A szójátékot is túlviszi az „ezt mondom, azt értem” alternatíváján, a pusztán retorikus irónián, ami arra a szóra teszi a nyomatékot, aminek az ellenkezőjét gondolja, („okos volt” mondja, amikor azt érti: „hülye”, vagy legalább is érvényteleníti azt, amit mond). Két dolgot egy harmadik sejtetésére gondol. Ez valójában az Eizenstein film-montázsának, Ezra Pound mellérendelésének (juxtapozíció) és André Breton szürreál manőverének megfelelő taktikának csak tűnő stratégia, illetve egy stratégiában eltűnő taktika.
Néhány példa teheti ezt érthetővé, ha teszi.
1) Babits írja a „Hegytetőn” c. versében: „Egy-egy meleg szikrát viszünk magunkban, / s ha győzünk, ellenségeink is győznek.” AS „rohanó oázis” c. versében ez olvasható: „győzelem minden vereség / minden vereség győzelem / a játék egyre nő[l]”, vagyis mindegyik játszma egyszerre terem győzelmet és vereséget, viszont a (sakk)játék mindegyik játszmával növekszik.
2) Maga a „rohanó oázis” is olyan kontraszt, ami sejtet: az oázis vertikálisan rohan, nem horizontálisan: menekül a homoktól, hogy ne pusztuljon el.
3) Az a politikai száműzetés, amelyikben ő (is) élt, egybe esett számára (is) egy egzisztenciálissal, amin túl akart emelkedni, valamelyest úgy, mint Camus Sziszüphosza, „az istenek proletárja”, amikor mosolyogva megy a lejtőn legurult szikla után, hogy újra felgörgesse a tetőre: neki a mosollyal felül-emelkedés a tető, lemenés közben.
4) AS számára a „lutheránus zen” – egy esszé címe – is ilyen kontraszt, lehetne „zen lutheránus” is: többé-kevésbé megfelel annak, ahogyan Kemenczky Judit azonosította egymással a (japán) buddhizmust és a kereszténységet. Sugallhatja ez azt is, hogy Sziszüphosz mosolya Camusnél nem a Buddha mosolya, nem negatív misztika csupán azért, mert annak, vagy pozitívnak tűnik. (Ehhez egyébként meg lehet, sőt kell is jegyezni, hogy Dante Divina Commediája nem isteni „színjáték”, ahogyan az magyar fordításban állt, hanem – ha színtiszta magyar szó kell – „vígjáték”, ahogyan a „commedia del’arte” kifejezésben is az.)
Ezek a példák pedig csak akkor túl komolyak, ha túl vidámak; csak akkor túl mélyek, ha túl felületesek. AS szerint például – ezzel foglalkozik az „Autarchia” c. esszéje – az 1956-os forradalom győzött, a függetlenségi háború veszett el, ugyanis „forradalmi kormány”, azaz kormány, amelyik forradalmat csinál, nincsen. Forradalomból keletkezhet kormány, de amikor az a kormány hatalomra került, már nincsen forradalom, (bármit mondott is, deklarált magáról Kádár János „forradalmi munkás-paraszt kormánya”).
Nietzsche szerint: „die Wüste wächst” (a sivatag növekszik); T. S. Eliot szerint: „Waste Land” (hulladék/pusztulás földje/országa), Juhász Ferencnél: „Tékozló ország” (holott: „Eltékozolt ország” kellene), AS szerint, ha helytálló ez az értelmezés, a művészet, a katolicizmus, a kommunizmus egyaránt nem transzcendálás, és ha egy napon „a világnak vége lesz”, nem lesz ember, aki ezt észrevette. Amíg a világ-folyamat – a játszás, nem ez vagy az a játszma – tart, a meghaladás tart meg, nem a megérkezés; a transzcendálás, nem a transzcendencia. Mintha ez kissé ódivatú lenne: „küzdj és bízva bízzál”. Holott csak azt jelenti, hogy „Damaszkusz felé úton lenni jó”, ami egyik versében olvasható, Damaszkuszba megérkezni már nem. Ez értelmetlennek tűnik, hiszen hogyan is lehetne Damaszkusz felé úton lenni, ha nincsen Damaszkusz? A válasz egyszerű, bár meghökkentő a „rohanó oázis” útmutatása szerint. Azok a tanítványok nem azért mentek Damaszkuszba, hogy megélhessék, ami útközben történt velük. Ami őket illeti, véletlenül. Vagy mégse? Egy biztos, ha megélték, amit megéltek, nem Damaszkuszban történt, ahogyan nem is azért mentek azon az úton. A „rohanó oázis” azzal ér véget, hogy parti sziklán sakkozik egymással Hérakleitosz (= minden mozog) és Parmenidész (= nincsen mozgás), ahol pedig „szemsugaruk összeér / tigris ugrik át a lángkarikán / és felmorajlik a tenger közönség.”
Illusztráció: Önszócikk
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Önszócikk →
Füzesi Magda: Önszócikk →
Baka Györgyi: Önszócikk →
