A. Gergely András: Klasszikusok kíméljenek?
Sűrű romlásban van a világ. Ilyet kimondani ugyan nem szabadna, mert részint közhelyes – azzal, hogy meghatározatlanról szól meghatározatlanokhoz, mégpedig a direkt jóváhagyás reményében –, de meg azért sem, mert nehogy már „úgy legyen”, ahogy mindenkinek csak ártalmára volna mindaz, ami romolhat…!
Csak hát lapozgatok, ízlelgetek, belefogok esszébe, tanulmánykötetbe, regénybe is nemegyszer, s valamiképpen (nem én vagyok túl savanyú!!?) mégis az világlik elő a betűk közül, hogy nem jól van ez a világ, valahogyan nem mennek „úgy” (??hogy is?) a dolgok, s ami megy, az sem jó felé, hanem épp ellenünkre, a létünk ellen, a jövőnk ellen… Valahol talán alapvetően „az Ember ellen”…
Most a jókedv érdekében két pusztítóan lehangoló kötetet „hoztam”. Jókedv annyiban, hogy a reménytelen lét talán egyetlen reménye maga a reménykedés. Ami pocsék, vagy pocsékba megy, az lehetne akár jó, kivételes, lehetséges, megnyerő is. Meg ami rázós, az is ébreszthetne derűre, figyelmeztethetne optimizmusra, fölhangolhatna jobb létre is. Egy próbát megér…!
Persze, nem lehetséges ez így, de mégis… Ha meg sem próbálom másképp látni, akkor „amúgyan” látva meg nyilván megírni sem érdemes mindazt, ami csak lehangol, elképeszt, kinyikkant, depresszióssá tesz. Vagy hát…, ha nem is érdemes, oka mindenképpen kell legyen, hogy mégis születik olyan, vagy olyan is…
Innen nézve már (szép „magasles”, kellően hiteltelen állítás egyúttal!) a kortárs magyar prózairodalom talán egyik legjellemzőbb vonása a céltudatos és kimért hatékonyság, a „bemért” vagy megnevezhető fogyasztó kiválasztása. Megkeres, megnevez, céloz, eltalál, s mint valami önirányító érzékelés-detektor, perfekt funkcionalitásával intézi el, hogy ne maradhass ki a megszóratásból. Egyenesen Neked címezi, akárki is vagy, s kiteljesíti, amire küldetése szól: földerít, elvitathatatlanná tesz, áthat, majd leterít. Majd elszámol rólad, akár darabra, akár lelkületre, akár korszakra nézvést…
Hát ilyen kötet Bene Zoltán (nem épp tegnapi, de tegnapelőtti) könyve, az Áramszünet is.[1] Intim városi miliőben megrajzolt világképe a jól ismert utópiák képzeleti zónájában keresi és találja meg olvasóját. Miközben végtelen idői mozgás ül a szövegfolyamon, az elbeszélő optikai pozíciója (önvallomásosan is) alig több, mint egy „kitudjahol” megmaradt „telep” magas védfalán belüli magányos lénypillanat. Olyan pillanat, melyben a 2030-ban kezdődő Áramszünet a totális állam totális informatikai diktatúrájának csődjével kecsegtet, ám megnyugtatóan indul az ismételhetetlen béke pillanatával, amikor tíz év szünet után mintegy újra „megjön az áram”, a túlélés kiismerhetetlen véletlensége egy csapásra nevet kap, a beletörődés nihiljének valamiért hirtelen vége szakad. De jól sejthetjük, nem tarthat ez akármeddig, mert a sansz nem lehet visszás eszköze az államokosságnak, a közös önvédelem céljának, a fölöslegesen megélt káosz letisztulásának. Évtizednyi vergődés, de nem egy városi lyukban vagy tanyai veremben, ahol hiánycikk a létezés kultúrája és kényelme, hanem valamiképpen a lehetséges táji tagoltság valamelyik zónájában. Sok ez és reménytelen. De ha utólag mégis elmesélhető, akkor mégsem volt talán végletesen pusztító…!
„Most minden, ami az Áramszünet előtt volt − hiányzik. Még a haragom is, a frusztrációm is. Úgy is fogalmazhatnék, honvággyal küzdök. Az erőszak, a viszály, a nélkülözés, a tengernyi gond és baj, amiben részünk volt, olykor elterelte a figyelmemet; a folyamatos életveszély idején nem mindig értem rá hazavágyni, de itt és most, a Falon belül nyugalom van, viszonylagos biztonság. Menten meg is erősödött bennem az epekedés. Abba a világba kívánkozom, amelyikhez tartozom. Csakhogy az a világ már nem létezik és soha többé nem fog visszatérni. Akkor sem, ha a Földnek ezen a hatvanhárom négyzetkilométerén újra ég a villany, ismét szolgálja az embert a nyugati civilizáció legnagyobb vívmánya. És akkor sem, ha egyszer majd az egész bolygóra visszatér. Mert az én világom meghalt és oszladozó hullájának bűze elborít mindent. Nem állítom, hogy nem érdemelt pusztulást. Mert a szomorú igazság az, hogy nagyon is megérdemelte…” (9. oldal)
Kezdődik rögtön az élményképpel: izgalmasan bezárult városállam-képzet ez a szegedi táj. Meghatározott erődítmény-típusú magas falakkal és géppuskaállásokkal, meg persze olyasféle nettó katonai diktatúra-elemekkel, amelyek szinte beteljesítik az egykor Bibó István fölvázolta világkép-konstrukció hétköznapjait, hogy valaminő „végső élettapasztalat” fontosságának felismerése során eljusson az uchrónia antiutópikus világának empirikus mélysége és önigazolásra érett didaktikus tervszerűsége céljához. Ez az uchrónia – vagyis az utópia térben nem létezhető világának párjaként az időben nem létezhető dolgokat lehetővé tevő fogalom – teljességgel kicseng Bene könyvéből, miközben épp ugyanazt a kortárs társadalmi tüneteket a végsőkig precizírozó életvilágot teszi drámaivá. Drámaivá mégpedig oly módon, hogy abban a létezés körei, haverságok, kapcsolatok, tevékenységek, közösségi létélmények, sörözés vagy focimeccs tévé-látványa olyan szituatív kihívásként válnak koncentrikussá, amit ennek mint állapotnak eredőiről végképp csak az emlékek képesek megőrizni. Vagyis az derül ki egyértelműen a textúra java részében, hogy a maradék emberiség kiszolgáltatottságának megvan, meg is volt az oka, miértje, eljárásrendje. Sőt, talán jövőtlen jövője is. Ennyiben szinte az első fejezet eleje is maga a helyi apokalipszis, jelen, kis-magyar-alföldi változatban.
„Célom − egy szentimentálissá váló vénember célja −, hogy megőrizzek. Hogy nyomot hagyjak. Vitrinekbe hordjam egy civilizáció törmelékét… Célom továbbá, hogy az utolsó tíz évben megélt eseményeket rögzítsem. Le kell írnom, mi történt az Áramszünet Évtizedében (amely egyébiránt most is tart, hiszen Menedéken kívül nincs villamosság, legalábbis azokon a területeken, amelyekről rendelkezünk információkkal). Le kell jegyeznem a kisszerű csatározásokat, nemtelen harcokat, a vergődést, a szégyent, a megaláztatást: életem, életünk utolsó tíz esztendejét. S miközben ezt a történetet írom, a régről maradt fragmentumokat sem feledhetem, be kell illesztenem a régit az újba. Abban a sorrendben, ahogyan a véletlen, azaz a rekonstruáló szoftver előhívta a dokumentumokat. Reménykedem, hogy az Áramszünet előttről maradt szilánkokból és az Áramszünet után történtek leírásából összeáll valamiféle Egész”. (11. oldal)
Nos igen, a történet összeáll, s mert a szerzői én személyessége időnként az eltávolító többesbe és harmadik személybe kalandozik, a mérvadó szövegkörnyezet hangadó felütésként pedig a világvége-teóriák kedvenc hipotéziseibe pörög bele – maga is tükrözi, egyúttal generálja a társas és társadalmi káosz adott képtelenségeit. Ilyetén módon a könyv igencsak markáns alapkérdése, hogy a hétköznapok tartalom-nélküli odavetettségi élménye miként találkozhat a létezhetetlen hiányával, a társas csoportok közötti magányos túlélési küzdelem anarchiájával és a kallódó sorsok élmény-közeli kitettségével. Úgyannyira, hogy rögtön a felhangoló fejezetek hajnalán földerül egy profetikusan derűtlen alak, bizonyos Bene Zoltán nevű, aki Spengler vészjósló alkonyának eljövetelét immár teljesedésbe menni látja a szegedi kisbolt huzatában. Aztán persze – hogy, hogy nem – igaza lesz. Szinte írói képzeletű, filosz fajta ez a Bene, aki mindent mintha előre tudott volna… Aztán el-eltűnik ugyan, de a főhős (időnként maga-maga, időnként távoli egyed, máskor átérző szubjektum, megint máskor önironikus küzdő…) valamiféle vágyott-képzelt, szélmalomtalan, elmés és nemes Don Quijote de La Mancha lovag, aki vívja, ameddig bírja, de aztán vége lesz egyszer ennek a regénynek is…
Amiképpen a legtöbb utópia-szerző eredendően keserédes paródiájában ott lakozik valaminő remény a szeretet még lehetséges árnyalatainak megismerhetősége iránt, Bene nyitottsága és szeretete is itt bujkál a lapok közötti létfeltételekben, találkozásokban, párbeszédekben. Talán nem is lehet emberi hang nélkül még antiutópiát sem formálni…
Ha (a szegedi bölcsészeti tónusból annak idején jókorát megkapott) Bibó Istvánnál is megvan az „egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia” a képzelt történelem múltbéli elrendezettségének másságáról, Bene regénykonstrukciójának alapkérdése is efelé megy talán: az időiségbe zárt térfosztottság mint alapélmény nem a civilizatorikus kibontakozás, hanem az anticivilizatorikus bebontakozás drámája lehet csupán. A város mint lőgyakorlati terep és erőszak-helyszín…, kicsit sok is néhol…, de szerencsére a vidék, a tanyák, a védhetetlen erődítmények még kitettebbek, ott az esélyek végképp csalókák vagy kihűltek.
„Egyikünk sem látta, mi történt velük, azonban mivel Fatima mellett lépkedtek, föltételeztük, hogy ők is a védelmi gyűrűn belülre kerültek. Egy ideig tanakodtunk, mitévők legyünk, végül arra jutottunk, visszafordulunk Magyarország felé, illetve abba az országba, amit nemrég még Magyarországnak neveztek. Akkor már nem hívták így. Nem hívták azt sehogy se már. Mikor ez eszembe jutott, keserűen elmosolyodtam kínomban. Lám, a trianoni traumát is milyen könnyedén fölszámolja az Áramszünet. Nincs jelentősége annak, hogyan nevezik a földet, amit tapodunk, nincs értelme a határoknak. A vallás és a nyelv ugyan számít még valamit ezen a vidéken, de (például) Szegeden, vagyis a városban, amit egykor Szeged néven ismertek, az se sokat jelent” (90. oldal).
A lépdelés, a határjárás, az útkeresés mintegy végig folytonos. Menekülés van, elsőbb konkrét félelmes állapotoktól, aztán később is ugyanilyenektől, de már másutt, aztán újra, harmadjára, egyszóval állandósultan. De egyben valaminő „anomáliaként” is…
„A felkelő nap megint úton talált bennünket – hogy ezzel az irodalmias fordulattal éljek. Itt, Menedéken könnyen hajlik az ember ilyesmire. (Én mindenképpen.) Hiszen önmagában már az is regénybe illik, hogy létezik ez a hely és itt lehetünk mi, akik itt vagyunk. Mindemellett új otthonunk neve sem nélkülözi az irodalmias hangzást: Menedék. Nem túl eredeti módon irodalmi, az igaz, inkább irodalmiaskodó. Olyan, mintha valami kreatív írás tanfolyam résztvevője „ötölte” volna ki. Sokáig nem is szerettem ezt az elnevezést, ahogyan azt sem, ha az Áramszünet kezdetét Összeomlásként, Végként, Nagy Romlásként emlegették. Triviális, magától értetődő megnevezésnek tartottam mindet, a Menedéket éppúgy, mint az Összeomlást, Véget, Nagy Romlást. Butaság volt. A triviális és magától értetődő dolgok az életképesek. Szinte kizárólag. Ijesztően kevés a kivétel ez alól a szabály alól. Az Áramszünet megjelölés például ilyen, Menedéken mindannyian ezt a szót használjuk, amikor a jelenről beszélünk. Még most is, mikor újra élvezzük az elektromosságot” (112. oldal).
Bene Zoltán szereti Szegedet. Nagyon szereti, bár nem a pusztulatot, hanem a megszüntetve megőrzött emlékek Szegedét – az életképesét, a túlélni hivatottét, az értelmiségi, orvosi, iparosi, polgári-szecessziós szegediség maradék örökségét, és hangosan sír a már menthetetlenné ellenségesedett város élhetetlenségén, a helyi apokalipszis már nem is fenyegető, de bekövetkezett drámáján. Könyvében szinte tapintható közelségben ott a sokszínűség esélye mögötti érték, az értékmentés missziója, sokszor más témájú folyóirat-cikkeiben is ott ül a Palánk múltja és hagyatéka, a polgári Szeged cicomázottságának színpadias bája, az ölelő kapcsolatok serkentő légköre, a beszélgetőtársak méltósága, az elesettség elleni kiállás esélyessége – no meg nem ritkán a változott és változásba belerokkant embernélküliség végórája is. Mesteri képzet egy élő és maradék és romló jelenből a reménytelen jövő felé megtett szárnyaló útválasztás, a megtorpanás és visszatekintés, a „fájlokban megmaradt” feljegyzések elavultságot dokumentáló impresszió-sorozata, mely napló is meg esély-vetemény is a túléléshez. Ugyanakkor tagoló elem is, kontraszt is, „álombetét”-funkciójú jelenkép is a jövőben újraolvasva.
„Nem adhatom föl és nem omolhatok össze. Ezt mondta ezzel. Ő ezt. És igaza volt. Ezúttal is. Ettől függetlenül nyomorultul éreztem magam. Valójában légüres térben lézengtem egész életemben, ám amíg állt a civilizációnk, ez nem számított sem különlegesnek, sem tragédiának. Az úgynevezett Nyugaton mindannyian így éltünk. S az Áramszünet éppen ezért torkollott elkerülhetetlenül katasztrófába. Továbbra sem volt kétségem, hogy az új körülmények között egyetlen kiút létezik: a közösség. Úgy véltem, azok úszhatják meg, azok kezdhetik újra, akik valamely igazi, hamisítatlan közösséghez tartoznak. Igen ám, de ilyenek réges-régen nem léteztek már Európában, csak halvány lenyomataikat, tűnő árnyékaikat ismertük. Márpedig a menekvés csakis az összetartozás lehet, hajtogattam magamban; emberek olyan szoros kapcsolata, amilyet mi, elcseszett, modern élősdiek elképzelni sem tudtunk. Például egy valódi baráti kör, egy olyan csoport, amelyben nem szégyen, de erény az egymásra utaltság. Olyan társaság, amely nem lecsupaszított, az ösztöneinek kiélésére kiélezett álszubjektumok halmaza, hanem egymást érző személyiségek szövetsége” (114. oldal).
Bene Zoltán gyűlöli a végállapotot, miközben már részese a végnek, emlékezője a jövőnek, kor-tanúja a létezhetetlennek. Szelíd, mint mindig, s megértő, mint reméli minduntalan – de a nyilvános és közös, együttes és végletes helyzetromlás, az apokaliptikus lovasroham egész harsány győzedelmessége és polgárháborús fenekedettsége akkor is letaglózza, ha már vélhető túlélőként a menekültek között találja magát. Bene hangosan elsiratja az emberiség gyűlöletre ébredt légkörének tobzódását, a polgárháborús pusztulást, a világállapot miatti fenekedést, a gyorsan teret nyerő anarchia sodrásából jött gyalázatot, melynek nyomán már az is elsődleges kérdés marad, szóba áll-e bárki bárkivel, aki túlélő maradhatott. A túlélés ugyanis nem csupán a bizonytalanságok, de feltehetően a szerencsétlen bűnök eredménye is, az Áramszünetbe torkolló szüntelen tobzódás büntetése is. Mintegy biblikus utalásai, maga a próféta-ismerős, a megélt világvége-élmény, a biztos önfölszámolódás felé megtett út lépései, melyek a valódi közösségek kimúlásának pillanataitól már nem a lét értelmét keresik, hanem a gyászmenet tempójában a végső halotti tor értelmetlenségét hordozzák, szinte mindvégig a hagyaték fájlokban fennmaradt emberléptékű világot engedik kontrasztba kerülni. Már temetni sincs mit – hacsak nem az elaggott adathordozón megmaradt néhány palackposta-iratot, melyeknek hangot adva végül mégis ott dúl a regény margóin a kapaszkodás utolsó esélye, a híradás növényzöldje egy morális özönvíz utáni pillanatból, a „van Élet!” reménye – ha nem is másban, de a vergődés és haldoklás jövőképében. Bene a poszt-posztmodern védtelenségét és kitettségét a premodern írás konszolidált gesztusával, a szómágia bűvös eszközével teszi hangsúlyossá: most még lehet szólni, még van jelentése az értelmes beszédnek, de egyre kevésbé! Most még csak a világ java része pusztul, de a mi életterünk talán még megmenthető a kiszáradástól és préritűztől…, még lehet esélye a káosz kezelésének…, még reményt táplálhatunk az elbeszélő-főszereplő tónusában fölsejlő timid hatékonyságban, még néhány alkalmi emberi szó is akad a fegyverropogás és káosz perceiben. Csakhogy kevesebb, mint értelme volna, s még kevesebb, mint lehetne. Az első száztíz oldalon (néhány joviális baráti pacsit leszámítva, s a főszereplő-mesélő macskamentési gesztusát is ide értve) talán másfél mosolygós történés van, a többi fenyegető, viharos, fagyos, menekülős, zárlatos, világégéses…
„Egy este például, mikor Tibi meglátogatott bennünket, Trianonról beszélgettünk. Mintha az Áramszünet idején bármi hordereje lenne Trianonnak és annak a világnak, amelyben a Párizs környéki békék jelentőséggel bírtak.
− Hacsak nem létezik egy másik dimenzió, amelyben még mindig fontos – jegyezte meg Kíra.
− És egy harmadik, amelyben meg sem történt – tromfoltam.
És elmeséltem nekik, hogy egyszer, évtizedekkel korábban valamelyik kulturális portálon Trianonról és a lehetséges világokról olvastam egy esszét. A szerző azzal kezdte, hogy amennyiben mi lett volna, ha kezdetű történetbe, azaz ukróniába fogna, először is a kiindulópontot kellene meghatároznia. Lehetőleg úgy, hogy mire eljut a jelenig, egy erős, egységes, ezeréves határain belül területi és jogi integritásának birtokában lévő Magyarországra érkezzen. Egy olyanra, ami egy másik, egy párhuzamos valóságban nagyon is létezhetne. Utána azt igyekezett bebizonyítani, hogy az ország történelme nem szükségszerűen alakult úgy, ahogy azt a mi valóságunkból ismerjük. Abból indult ki, hogy mi történik akkor, ha hétköznapi tapasztalatainkon alapuló világértelmezésünk mégsem megbízható? „Aktuális világunk csupán egy a sok közül – idézte David Lewis amerikai filozófust. − Kizárólag azért nevezzük aktuálisnak, mert benne élünk, és nem azért, mert más fajtájú, mint a többi. Más világok lakói joggal nevezhetik aktuálisnak saját világukat” (238-239. oldal)
A „mi lett volna ha” kétes aktualitása és a „sok közül egy” időszerűsége egyúttal a hely adta optikai látószög kérdése is. A szegedi „belső táj”, s a Bene Zoltánt régóta foglalkoztató Szeged-környéki tanyavilág, egészen Halasig, Makóig vagy a Bácskáig…, erőteljesen a „valaminek történnie kell” közérzetével telített a kötetben. E „valami” azonban sosem az alapgondot megoldó, az áramellátást pótló, az emberi elfajulásokat és agresszivitást kikerülő változat, sajnos. Ennyiben a könyv súlyosan elriasztó, a közepén már a Boldog Vég esélyét keresed. Boldog persze nem lesz – itt és így nem is igen lehet, ha a népek harmóniái sem a múltban nem kerülhették el a disztópiák rémségeit, sem a lehetséges utópiákban nem hihetnek már igaz erővel. Talán ekként is van az, hogy bibliai tónusú nevek, hősök, szerepek kúsznak a tájba, a főszereplő Czeredi Hunor Gáborral és a kolléganő-szerelmestárs-üldözött-társ Kíra kettős történetével a kalandfilmek cseleihez méltó rémületsor kapcsolódik, melyet az „áram visszatértével” sem lehet már bölcseleti elgondolásokkal teljes jövőképpé bűvölni. Lehet még valaminő „Új Paradicsom” kora-civilizációs vágyképével még valamennyit képzelődni, de a Madách hangján szkeptikus elszámolás a bízva bízás mindmáig kevéske reményére ad okot. A régi(bb) civilizáció sem sikeres, sem kevésbé erőszakos nem volt, csak fogyasztóibb, ahhoz visszatérni nemcsak lehetetlen, de minek is. Gyakorlatias hit és hiteltelen gyakorlat közötti kalandozás kietlensége pontosan a tanyai lét, a kitettség esélyrontó mivolta miatt kínál csalfa látszatokat a túlélni remélőknek. Az epilógus hangja már inkább az elköszönésé, a mai apokalipszistől, a neo-Paradicsomtól, a társadalmi biztonságtól, a reményadó mindenkori antikvárius légkörtől. Ez a világ már nem a bölcseleté, s még kevésbé a sikeres civilizáció még sikeresebb fegyvereié.
A címszereplő (Áram)„szünet” – akár mint a mosolyban, a színházban, az iskolában is –, mindig valami és valami közötti átmeneti állapot. Valahogy folytatódik – majd. Sosem úgy már, mint addig. Poént nem lövünk le – de az áramnak vissza kell térnie, akár hogy mindez megírható legyen majd, akár hogy a jövőből visszatekintő történet keretet kapjon. Az „Összeomlás”, a „Nagy Romlás” adekvát jelzői – menekülések számossága és embercsoportok kínjai ide vagy oda – mindig a Közösség igényét foglalják magukba. Az „igaziét”, a vágyottét. Vagy akár csak a képzelhetőét is. Így volt-lehetett ez a messzi múltban, az Áramszünet előtt, s így marad talán a reménytelenségek és remények, a Menedék, az Új Világ Bölcsője idején is, az új évszázad új évtizedeinek delén is. Előttünk is, s utánunk mégannyira. Ami pedig mégsem, az majd kivárja a következő áramszünetet.
Addig meg…, hát…, írni kell. Legalább azt, ami van. Ha morális sci-fi, hát azt. Ha meg a szakralitás kísérlete, akkor úgy. Aztán úgyis szünet…! Legalább a következő regényig.
Parancsolatok könyvétől a könyv parancsolatáig
Fennebb még hivatkoztam arra, mire lehet jó a szkeptikus elszámolás végén mégis megírni az Ember tragédiáját, s mire lehet alkalmas egy lehetséges „Új Paradicsom”-kor civilizációs vágyképével babrálni. De hát a még lehetséges további olvasatok szerint is a bízva bízás mindmáig kevéske reményére ad okot mindazzal, amikor a régi(-régebbi) civilizáció kevésbé erőszakos mivoltáról ábrándozik. A lételméleti keresztutak találkozásánál sem mindig nőttek égig érő fák, s ha nőttek is, sorsuk más lett, mint lehetett volna. S bár nem kimondottan keresem válogatott tudatromlások előfordulását a teremtés kínálkozó végpontjain, de a létsemmi jövőben várható alakzata visszafelé is olvasható az időben…
Ebbe a lehetséges olvasatba illeszkedik tolakodás nélkül is Papp András Te beszállsz a bárkába című regénye.[2] A Teremtés Könyvének regénykezdő szavai mintha hétköznapjaink magánbárkákba szorulását, a megérdemelt ősbüntetést idéznék meg. A parancsolatok lelkes és fennkölt megszegése emberiség-méretekben packázik a méltó büntetés elnyerésének ígéretes jövőképével. Amúgy meg sajátlagosan „múltkép” ez, hisz a genezisnél messzibb előtörténetig talán csak az angyalok vagy a Teremtő próbálgat elkalandozni. S még ha jó is volna ott, ha lakozni merészen a várható felhőtlen jövővel közös fedél alá jutnánk… – de ellenkezőleg: a bárkába vonulás múltképe egyben a még romlatagabb jövőkép is. Vagy ahogy a Napút Online rovata is megidézi: a múltjövő alapképzete.
„…mindketten emlékeztek arra, hogy az esőzések idején éppen fordított volt a helyzet, a bárka körül volt hideg a víz, s távolabb forró. S mindeddig párologni sem nagyon látták, mert ha belenéztek, nem homályosult el benne sem az ég, sem az ő képük.
Talán ez a párolgás.
Áldás. Káromlás.
Noé mélyen áthajolt a korláton. Mintha magát kereste volna a vízben…” (20-21. oldal)
Találni még önmagunkat sem igen szoktuk a végtelen vizeken. A még végtelenebb áradás terében, ahol a bárka is csak szinte egy helyben forgó dereglye-láda – alig több –, még ez önkeresés sem megy senkinek. Senki mellékszereplőnek, senki főhősnek. Mintha csakis a víz dramaturgiája lenne, amiben létezhetnek, no meg a félnivaló káromlást is rettegő bűntudat torzsalkodása a fedélközben. Valamiképp mégis angyalszárnyak, talán lángpallosos, talán megbocsátóbb fajták surrannak olykor. Mintha talán tesztelnék a büntetés hatását, az időt, a vízözön óraművének tökéletességét. Hűvös szárnycsapásuk mintha megmozgatná néha a levegőt…
Szomorúbb, ha ugyan van miért visszaemlékeznünk ezekre az időkre, hogy az idők elhomályosult képei és a káromlás átka maradt meg legtovább. Áldás is járt vele, de az esőverte idők sem a tanulságaikról maradtak híresek. Sikerült (tényleg sikerült!, vagy hagyták?) megmaradnunk a széthúzás, a türelmetlenség, a megértéshiány korát végtelenig meghosszabbító jövőben.
„Noét ennek a barnafelhős napnak a hajnalhasadása, csakúgy mint az utóbbi hetekben, amióta az eső elállt, most is a fedélzeten, az oldalsó korlát mellett érte. A felhőre és a különös fényjátékra azonban nem figyelt. A távoli horizontot sem kémlelte úgy, mint máskor. Kissé áthajolva a korláton, a láda melletti vizet nézte, mely enyhén gőzölögni látszott. A gyomra émelygett. Rosszkedvű és fáradt volt. Végre szeretett volna már lefeküdni a fedélzeten álló sátorba, a szentek szentélyébe, külön a többiektől, ahol fennhangon szól az Úrhoz, de akitől a legutóbbi időkig nem kapott semmiféle jelet.
/…/
De mégsem tudott másra gondolni. És a fejét fölemelni sem nagyon merte, hátha itt van a közelben, hátha visszahozta a reggel. A fekete ládikót könnyen észrevenné az erős fényben. Az is eszébe jutott, hogy még nem is imádkozott, pedig utána mindjárt akart. De akkor ment le a kamrába. És aztán ugyanúgy elfelejtett imádkozni, amint elfelejtett a csónakosért is imádkozni vízáradáskor. Feledékenységére talán mentség, hogy fontos dolgokkal volt elfoglalva. Igen, nekik életben kellett maradniuk.
De a gyermek. Őt nem viheti a partra. Ha egyszer partot érnek. Inkább úgy döntött, hogy a döntést az Úrra bízza, ő csak vízre tette a ládát.
Noénak valamiért oda kellett néznie, ahol a sátor állt. Azt hitte, látni fog valamit. De nem volt ott semmi különös; a bőrökön átfűzött zsinórok lazák voltak az elmúlt nagy viharoktól, s a több darabból összeállított sátor oldalai behorpadtak, mintha lesoványodott volna a hosszú út alatt. S ha szél fújt, akkor pedig olyan volt, mintha lélegeznék, mintha élne és suttogna. Noénak még nem volt ideje arra, hogy megfeszítse a zsinórokat. S most ez halaszthatatlan feladatként állt előtte, de talán csak azért, hogy gyomrának szörnyű háborgására se kelljen gondolnia.
Közelebb lépett a sátorhoz.
Ekkor vette észre, hogy egyik oldalt valami rúd áll ki a sátorból, ferdén, jókora darabon beszakítva a bőrt. Mi a fene lehet az? Ránézésre olyan volt, mint Khám szigonya. De hogyan és mikor került ide? Noé nem mert hozzányúlni. Pedig a lehető legrosszabb helyre esett; a szigony fogas hegye átszúrta Noé fekhelyét, a puha birkabőröket. Pedig ha le akar feküdni, ki kell találnia valamit” (14-15. oldal)
Közben, szinte semmi. Víz és víz. Az eső ideje, a tengerek egybefolyása, az idő vízzé válása. Meg a gyanú, hogy lehetne talán másként is, ha el nem rontottuk volna.
„Várt. Az enyhe kis légmozgás mellkasára simította hosszú szakállát. A gyomra még mindig remegett. Aztán, ahogy ott állt, nem is tudja, mikor, de volt egy pillanat, amikor mintha tényleg sikerült volna semmire sem gondolnia; talán levegőt sem vett akkor, és lehet, szívverése sem volt, kihagyott egy dobbanást” (22. oldal)
Ha ennyi egy esemény, sok is, kevés is. Egy vízözön alatt talán mintha kevés lenne. De mi más történhetne? Voltak szerelmek, haragok, béke és születés, harag és halál. Csak a családban idegen nem érti, hogyan is lehet Noénak három ennyire különböző utóda. S még olyan is akad, velük vagy időben távol tőlük, aki mindezt megírja. De
„Az ember nem arra született, hogy hűségét tintával és tollal megerősítse. Az ember, éppúgy mint az angyal, arra született, hogy igaz és tiszta maradjon, és akkor a halál, amely mindent elemészt, nem érintette volna őket. Ez a tudás pedig a halálba vezette őket, ez az ő elemésztetésüknek oka” (uo.)
Menteni, ami menthető, ami megérdemli, ember és lélek, érték és lény, állat és növény, sors és erkölcs… – ez a misszió lényege. A többi az áldozat és felelősség…
„Túl nagy volt a felelősség ahhoz, hogysem egyedül határozottan vállalni merte volna. Mindamellett nyugtalanította két visszatérő álma is. Az egyik nagyon egyszerű, majdhogynem semmitmondó volt: a víz jégbe volt fagyva körülötte. És ő álmában az enyhülésnek azt a pillanatát várta, mikor a jég enged és olvadni kezd. A másikban a bárkát látta süllyedni: mintha léket kapott volna, a víz betört az alsó szintre. És ő álmában mozdulatlanul feküdt a sátorban, mintha álmában is tudná, ez csak álom, nem veszhetünk el. Ugyanakkor a megrémült állatok hangjától jól el tudta különíteni a zubogó víz hangját meg Jáfet hangját is, aki mintha az ő nevét kiáltaná. A bőrökön fekve is érezte, a bárka mind jobban oldalra dől, sőt a legutóbbi álmaiban már kapaszkodnia kellett, hogy ki ne csússzék sátorból. De még akkor sem gondolt arra, hogy föl kellene kelnie. Egyik álma sem volt kellemes. A nagy csönd olyan, akár a nagy víz: kimondhatatlan; ringat és elnémít. Megmenthet és elveszíthet, megtisztíthat és süketté tehet.
A víz és a csönd Noé szerint láthatóan összeért, csupán a bárka nyitott mindkettőnek egy kis hasadékot.
Felismerte, hogy minden hangnak csöndtermészete van, az emberi létnek pedig hangtermészete, ami korántsem ellentmondás, hanem megfelelés. Tehát, hogy nemcsak Isten képére vagyunk hasonlatosak, hanem a hangjára is: a mi hangtermészetünket a csönd határolja…” (18-19. oldal)
Az idő, amikor testetlenné, sőt áradásos folytonosságában térré változik, nemigen marad tekintettel a hang, a belső visszhang, a méltányosság, megértés és közlés reményeinek. Ez is a jövőé, ha az elérhető – itt egyenesen: ha „megúszható” addig a létezés. Az pedig kevéssé úszható, s ami a Bárka utasait illetheti, ebből is csak szűkösen jut nekik. S amiből jut, az a jövőtlen jövő, vagy épp az emberiség lehetséges alakulásának máskéntje, alkalmasint végzete is.
„Ezért még gyorsan mondani akart valamit. De amibe belekezdett, az az elhangzottakkal alig volt összefüggésben, de Noé hagyta, nem szakította félbe.
Arról beszélt, hogy a tudás fája, mint azt néhányan talán tudják is, nem ez élet fája: aki az elsőnek a gyümölcséből eszik, de nem ízleli meg a másodiknak a gyümölcsét, az meg fog halni.
Tudom, hogy meg fogok halni, mondta tagoltan, kemény hangon, ami Jáfetnek kissé mulatságosan hatott.
S ez az egyetlen tudás, folytatta Sém, semmissé és fölöslegessé teszi egész többi tudásomat. Mert az nem ment meg a haláltól, s nem is tagadja, hanem igenli a halált. Minél többet tudok, annál inkább értem a halált, mivel a tudásom a szükségesség törvénye, vagyis a halál törvénye…” (71. oldal).
Az efféle „tudás”, avagy a tudás tudása és a végletesség tudása nem volt ismeretlen Noé számára sem. „Ez mind volt már egyszer” – hangzik föl háromszor is a regény lapjain, mások-mások mondják, másként is szól, de egyneműen igaz: ami volt már, még nem biztos, hogy nem épp lesz is, sőt. Már a „lesz” is volt sokszor. Mi több – és gyakoribb – az időlegesnek is akad vége, nemegyszer…
„Amikor Khám abbahagyta a szitkozódást és sziszegve tapogatta a térdét, meghallották a kolomp hangját, mely odalent is tisztán és ünnepélyesen hangzott.
S a víz, mely az előbb még derékvastagságban ömlött, már csak éppen szivárgott, csorgadozott a szilánkosra tört deszkák között.
Megálltak.
De nem, mintha a világ állt volna meg.
De nem, az mégsem. Ők álltak meg.
Vagyis hát nem ők, hanem a bárka.
A föld, a víz, az idő. Túlpart, valódi part nélkül.
Lényegében mindegy. Megálltak. Megfeneklettek.
Jáfet, amint fölállt, már a ládában érezte a földet, az egésznek egy kicsiny darabját…” (104. oldal).
A megfeneklett idő, mely talán azóta sem pörög és forog másabbul, mint a ládaforma mentőbárkának jövőt adó pillanatban, azóta sem kecsegtet többel, mint a lehetséges élettel a lehetséges halálok között… A lehetséges regény ettől nem kevesebb, sőt teljesebb. A „határvíz”, az „angyalvíz” éppúgy mint a sorsfinomságok apró jelei, vagy Noé hatszáz éves jelképtudási rutinja is kevés ahhoz, hogy a kötet „válasz” lehessen. Még „irányregény” sem lehet, a vízözönnek még iránya sincs…, még meseregény sem lehet, hisz mitológiai mögöttese évezredesen bonyolultabb, mint az „úton” levés eseménytörténete…
„A fedélzetre lépő Gestina és Jáfet megtorpant az erős fénytől, a járásuk is bizonytalan volt egyébként, mint különben mindenkié. Hozzászoktak a ringáshoz. De most szinte újra meg kellett tanulniuk, hogyan tegyék a lábaikat.
Nem szóltak egymáshoz. Várták a sátorlap lebbenését.
És ez a csönd és ez a várakozás még sokáig eltartott. És egyelőre azt sem lehetett tudni, hol és merre értek partot, és azt sem, hogy melyik és miféle időben.
A bárka a hosszú út alatt megtelt elhallgatott mesékkel és kibeszéletlen némasággal.
Megérkeztek. És ez a nap is, hogy épp csak elkezdődött, már véget is ért.” (106. oldal)
Aztán elérjük-e, ami cél, „túlpart”, képzelt helyszín, megtett út képzete és élménye maradt? És ha elértük, ennyi-e a jövő, vagy indul mindez elölről? Ez mind volt már egyszer… S lesz is. Ha lesz. Az emberből, ha Mirjam, ha Sém vagy Kám, Jáfet vagy tengerre bocsátott csecsemő, mitológiai alak vagy képzelt angyal, aligha lesz másabb, több, jobb, érdemesebb. S kell-e akkor a jövő…?
A három pontos zárás patetikussága nem a regényé. Ez már a miénk, a jelené, amely a Bárka lakóinak még jövő, a Menedék lakóinak meg már múltjövő. S hát érdemesek vagyunk-e a világvége-mentesebb jobb jövőre? Ezt kérdezik a kortárs prózában, ezt a vírus-vész napjaiban, a Bibliában, az utópiákban, a klasszikus bölcselmek könyvtárnyi forrásművében is.
A nap pedig, ahogy épp csak elkezdődhetett, mintha már véget érni látszana. S még a túlpartot sem látjuk, ha kicsiny szerencsénk maradt. A klasszikus megoldásoktól meg… az írások jövőképei is kíméljenek…!
[1] Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2018., 354 oldal
[2] József Attila Kör – Kijárat Kiadó, Budapest, 1997., 106 oldal. Az alább idézett részletek az Új Forrás, 1997/5. számából valók. On-line: https://epa.oszk.hu/00000/00016/00025/970501.htm
Illusztráció: Recenzió
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
