Zalavári András: Mese, mese átka
Monodráma
0.
(Kintről:) Ne! Hagyjatok! Mégse akarom!
1.
Engemet, kérem, belöktek ide a színpadra. Nem én akartam, már nem…
2.
Olyan ez most, mint a zárkaajtó csapódása. Vagy mint mikor rájöttem, hogy mire kell Ó úrnak a csempe.
De nem is! Sokkal inkább egy régebbi dologra hasonlít. Egyszer, valami szerepjátékban, nevet kellett választanunk. Én azt írtam a papírra: Deli. Egy baromarc megkérdezte: hát ez meg milyen hülye egy név? Azóta se próbáltam újra Deli lenni.
Anyám hívott Delinek. Csak ő hívott így. Apu a rendes nevemen szólított, Vendelnek.
A kedvenc mesém hőse volt Gurult Borsócska, a deli vitéz. Vendel, Vendeli, Deli. Innen a név.
Szerettem a meséket, egyedül azzal tudtak lekötni. Addig volt nyugi, amíg mesét hallgattam. Addig nem csináltam a műsort. Kibírhatatlan egy kölyök voltam.
Szerettem Delinek lenni. Legalább anyám számára. Pedig nem voltam egy deli alkat. Kicsi voltam, dagi és puhány.
Örökre eltemettem a Deli nevet, amikor anyu lelécelt. Bepakolt egy bőröndbe, és becsapta maga után az ajtót. Ajtócsapódás, mint a börtönben. Sose láttam többé. Biztos voltam benne, hogy miattam ment el.
Egyedül abban a szerepjátékban próbáltam újra Deli lenni. Egészen a baromarc beszólásáig. Aztán soha többé.
3.
Talán a mese a legállandóbb dolog az életemben. Gyerekként attól nyugodtam el, az segített a börtönben, és az köt össze Fruzsinkámmal.
Valaha sokan mesélték el az életüket nekem. Ahogy egyre csöndesebb lettem, egyre többen. Úgy gondolták, hogy ideális hallgatóság vagyok. És nyakon öntöttek a nyafogásukkal. A csúnya világról, a gonosz emberekről, az elcseszett életükről. Amiről sose ők tehetnek.
De az igazi mese, az más. Elröpít a hallgatása. Elvarázsol.
4.
Gimi első félévében rosszul álltam angolból.
Gőzöm sincs, apu hogy intézte el, hogy Tüske tanár úr korrepetáljon. Tüskét csak mi hívtuk így, Rózsavölgyi volt a becsületes neve. Valaha paptanár volt, hihetetlen tudású ember. És totál idegbeteg. Egyszer kivágta a tanári széket a csukott ablakon. Féltünk tőle, és kiröhögtük a háta mögött. És csodáltuk. De egyedül felmenni a lakására, dupla angolra, hát attól fostam rendesen!
Ő otthon is pont negyvenöt percig tartott egy órát, aztán szünet következett. Felnyitotta az asztalán álló fadobozt, és cigarettával kínált. Engem, a tizennégy éves, porba fingó kölyköt! Tüzet adott, aztán ő is rágyújtott. Hátra dőlt. Az arcán halvány mosoly, a szeme csukva. És végtelen élvezettel, minden porcikájával dohányzott. Fényévekre járt onnan.
Tízévesen már bagóztam, de dohányozni tőle tanultam meg. Az megmaradt. A rafinált igeidőket elfelejtettem.
5.
Apu teljesen megváltozott, mikor anyu elment. Addig el-eljártunk otthonról. Attól kezdve soha, sehova. És hamarosan hozzánk se jött senki. Ketten maradtunk, kettesben. Azt mondta, úgy vigyáz rám, mint a szeme fényére. Őrzött, mint egy jó smasszer. Bezárkózott, és magával csukott engem is.
Ehhez képest a suliba járás maga volt a szabadság. Pedig rosszul indítottam. Az első tanítási napon, a bemutatkozáskor elmondtam, hogy nincs anyám. Úgy mondtam, ahogy apu szokta, hogy félárva vagyok. Ez rohadtul tetszett a kölyköknek. Félárva! Félárva! Lárva! Lárva! Attól kezdve hernyónak meg kukacnak csúfoltak. Tűrtem. Még így is jobb volt, mint otthon.
De később az egyik gyerek csúnyát mondott anyámra. Nekiugrottam. Az orvosok alig tudták megmenteni a bal szemét. Attól fogva békén hagytak. És ha villanni látták a tekintetemet, mindenki kussolt.
Megvédtem anyámat, és ezzel kivívtam magamnak a magányt.
6.
Az olvasás nehezen ment. Ismeretlen szónál ma is gondolkoznom kell, hogy az nyomtatott bé vagy dé betű.
Apu egyetlen egyszer tanult velem. Még a kezdet kezdetén. Ha tévesztettem az olvasásban, fejbe csapott. Sírtam. A könnyeimtől alig láttam, és így egyre többet rontottam. Ő pedig egyre nagyobbakat ütött. Attól kezdve hangosan csak nyökögve tudtam olvasni. Ha felszólítottak, már előre röhögött az osztály.
Winnetou, az apacsok főnöke váltott meg az átoktól. Faltam a történetét. Vaskos könyv volt, és mire a végére értem, már folyékonyan olvastam. Legalábbis magamban. Hangosan még sokáig nem.
7.
Azt persze ne úgy képzeljék, hogy mi apuval állandóan csak otthon ültünk.
Az öregem képtelen volt megállni, mindig tett-vett, dolgozott. Mindent elvállalt. Hórukk melókat. Építkezést, culágerkedést. És mindig magával vitt. Persze nem nézelődni. Egy felhőkarcoló felépülne annyi betonból meg téglából, amennyit életemben elhordtam.
Szerencsére apunak minden dolog szent volt, ami az iskolával függött össze. És felsőben a tesi tanárnak feltűnt, hogy erősebb vagyok a többieknél. És beíratott a sportszakkörbe.
Imádtam oda járni. Még a legkeményebb edzés is könnyebb volt az építkezésnél. És végre hasznát láttam a jótanulóságomnak. Értettem a mozgás fizikáját, a mozdulatok miértjét.
Nyolcadikban beneveztek a városi úttörő olimpiára. Súlylökésben.
Figyeltem a többi versenyzőt. Többnyire jól megtermettek voltak, de hát még bemelegíteni se tudtak tisztességesen. Nem úgy, mint én.
Aztán a dobókörbe léptem. Gondosan a jobb tenyerembe igazítottam a golyót, a kézfejemet meg a vállgödrömbe. A felkarom pont derékszögben a test vonalával. A dobásiránynak háttal álltam. Mélyen lehajoltam. A bal lábam hátul a levegőben, a jobbom térdben behajlítva. A kinyújtott bal kezem pont a jobb lábfejemre mutat. Az izmaim, mint a rugók. Rövid szökellés hátra, fél lábon, hogy kellő sebességet kapjak, aztán a kör szélénél letapad a bal talp. Aztán először a térdek kezdenek dobásirányba fordulni, aztán a csípő. Aztán a felsőtest, és azzal egy időben már egyenesedik is a derék. És beindul a jobb váll, meg a karizmok. És legvégül, mint az ostor végén a bojt, csapódik a csukló. Mindez pillanatok alatt. Aztán már csak a lendületet kell lefékezni, hogy ki ne lépjek a körből.
Állati büszkén figyeltem, ahogy repül a golyó, jó messzire.
Megtapsoltak, természetesnek vettem.
Épp egy esetlen, tenyeres-talpas srác következett. Egyszerűen marokra fogta a súlyt, odaállt, és sutty: minden teketória, szépség és elegancia nélkül, csak úgy parasztosan eldobta.
Majdnem kétszer olyan messzire, mint én.
8.
Nagy pofon volt, örök tanulság. De nem akkora, mint a zárkában.
Döngve csapódik mögöttem a cellaajtó, és tizenöt szempár mered rám. Aztán jönnek a megjegyzések, a beszólások. Minden friss húst így kóstolgatnak. De engem aztán nem fognak megtörni! Egyenesen, felszegett fejjel állok. Lassan, kimérten nézek körül. Pedig majd összeszarom magam. Aztán odalép elém egy vékony kis senkiházi, és az anyámat kezdi szidni. Megvillan a szemem, mint a suli elején, és nekiugrok.
Még harmadnap is alig bírtam felmászni az emeletes ágyba, úgy megvert.
9.
Lassan rendeződtek a dolgaim. Jocó bá a szárnya alá vett. Először is megvigasztalt. Nem ügy, hogy megvertek. Az lett volna baj, ha nem vállalom a bunyót. És ahhoz képest, hogy szemmel láthatóan gőzöm sincs a verekedésről, nem is voltam olyan rossz. Ez ugyan most baj, mert ha kisebbeket ütök, akkor olcsóbban megúszom. De hosszú távon hasznos, ha tudják, hogy nem vagyok gyíkfing.
Hittem is, meg nem is. Féltem, hogy én leszek az ügyeletes köcsög.
Nem lettem. Helyette Rémusz bácsi lettem. Jocó bá utódja. A cella mesemondója.
Nem tudom, a többi zárkában mennyire volt ez szokás. Sose beszéltek róla, tán szégyellték. De nálunk, villanyoltás után, mindig mese következett.
A börtönben az a legrosszabb, hogy nincs magánélet. Sose vagy egyedül. Még a vécét is csak egy függöny választja el a cellától. De a mese idejére mindenki kiszabadul. Elrepül, messze jár. Tán még Tüske tanár úrnál is messzebb.
Én mesélés közben sose voltam egyedül. Nem a többiek miatt, ők ilyenkor nem számítottak. De én már akkor is Fruzsinkának meséltem.
A Rémusz bácsi név egy réges-régi mesesorozatból jött, a tévémacis időkből. Egy öreg néger mesélt benne egy fehér kisfiúnak. Röhej; a zárkában alighanem én voltam a legfehérebb.
Az évek alatt szinte az egész börtönt kicsempéztem. Merthogy hidegburkoló a szakmám. Jó szakember vagyok. Lassan, de gondosan dolgozok. És időm, hát az volt bőven.
10.
Szabadulás után…
Szabadulás után nem akartam vállalathoz menni, örültem, hogy végre magam lehetek. De a feltételes szabadláb miatt kellett egy melóhely.
Ó úr segített ki. Magához hívatott. A börtönben még a legkisebb csíra is tudta, hogy ha Ó úr hív, akkor menni kell.
Ó úrnak persze van becsületes neve is. Becsületes név! Murisan hangzik egy keresztapánál. De meg kell hagyni, velem mindig korrekt volt.
Létszámba vett az egyik legális cégénél, és megbízásokat adott. Semmi simlis dolgot. Csak csempézést, burkolást. És hagyta, hogy egyedül dolgozzak. Ahogy megszoktam. Komótosan, szépen.
Egyetlen egyszer végeztem villámmunkát. Amikor Ó úr a vadászháza fürdőjét csempéztette velem. Akkor váltottam sebességet, amikor rájöttem, hogy mire kell ilyen hatalmas, csempével borított terem az erdő közepén. Ablakok nélkül. Jól rögzített mennyezeti kampókkal. Reméltem, hogy nem én leszek az első, akin kipróbálják.
Olyan gyorsan végeztem, mint még soha. Ó úr megszemlélte, és közölte, amit magamtól is tudtam. Hogy sose jártam itt, és nem is ismerjük egymást. Azzal átadott egy nevemre szóló vállalkozói igazolványt.
Így lettem hidegburkoló kisiparos. Aki csakis egyedül hajlandó dolgozni.
11.
Vállalkozóként hamar összeszedtem a pénzt a kis házikómra, az elvadult kerttel. Imádtam, mert elrejtett a világ elől. Ott éldegéltünk kettesben, Fruzsinka meg én.
Egyszer egy újgazdag gyökér nem akarta kifizetni a munkám. A fészbúkon megkerestem egy volt rabtársamat – addigra gyakorlott géphasználó lettem –, és megkértem, hogy említse meg a dolgot Ó úrnak.
Másnap az ipse díszdobozban hozta a pénzt.
12.
Nem voltam ám én mindig ilyen magamnak való! Még tánciskolába is jártam.
Jól táncolni persze nem tanultam meg, ahhoz több ügyesség kellett volna. De mégis tanultam valami fontosat.
Kezdetben menekültek tőlem a partnerek. Túl tapadós voltam. De hát annyira élveztem, ha a karjaimban tarthattam egy jó nőt!
Lassan jöttem rá, meddig mehetek el anélkül, hogy elijesszem a másikat. Így ugyan kevesebbet kaptam, mint szerettem volna, de mégis többet a semminél. Tulajdonképpen megtanultam láthatatlan lenni.
Életemben csak egyetlen egyszer kaptam olyan ölelést, amilyenre vágytam. Egy szent asszonytól. Sámánnak mondta magát. Ő ölelt úgy, és ő fogadta úgy az ölelésem, ahogy soha senki. De azt hiszem, ő mindenkit így ölelt. Szóval még ez az egyetlen alkalom se volt személyre szabott.
Akit valaha is a leginkább öleltem volna, az Margó. De nála nem baráti ölelésre vágytam. Őt kívántam eszeveszettül.
13.
Azt már ugye általánosban kitapasztaltam, hogy a suli menekülést jelent otthonról. Tanultam, mint a güzü, mert nagy célom volt: kollégiumba kerülni. El otthonról!
És sikerült. Felvettek egy elit gimibe, ami túl messze volt ahhoz, hogy bejáró lehessek.
A legszebb éveim voltak. Pláne, amikor már Tüske tanár úrhoz se kellett járnom. Sportolás, énekkar, és gyúrás ezerrel a felvételire. Valami szép, távoli egyetemre.
Többnyire úgy intéztem, hogy hétvégére is jusson valami gimis elfoglaltság. De ha mégse, azt a pár napot már féllábon is kibírtam. Olyankor is apámmal kellett melózni, nem volt megállás. Péntek délután, mire hazaértem, már várt a cetli, hogy hova menjek utána.
Éppen ezért tökre meglepődtem, amikor negyedikben otthon találtam aput a tavaszi szünet kezdetén. Utcai ruhában. Az arcán egy jóllakott napközis mosolyával.
– Fiam – mondta ünnepélyesen –, bemutatom az új anyukádat.
Majdnem dobtam egy hátast. És amíg én álltam, mint egy faszent, bevezetett egy viruló, harmincas nőt. Akit csak azért nem nevezek bombázónak, mert sminket, tűsarkút vagy nagyvilági ruhát sose viselt. Margó vagyok, mondta, és megpuszilt.
De hát hogy, mikor, hogyan? Apu? Anyu óta emberi kapcsolatai se voltak, nemhogy viszonya! És Margó? Mit eszik egy ilyen nő az én mogorva, munkamániás apámon? Márpedig falták egymást, a vak is láthatta.
Én pedig halálosan szerelmes lettem.
14.
Margó szeretett engem. De szerelmes az apámba volt. Mindig engedte, hogy megöleljem, és végtelen kedvességgel fejtette le magáról a kezem, ha rossz helyre tévedt. Majdnem beleőrültem. Pláne, ha apámmal láttam együtt. Az öregem meg direkt rájátszott. Élvezte a dolgot.
Az mentett ki ebből a helyzetből, hogy felvettek az egyetemre, és előfelvételisként be kellett vonulnom katonának. Tizenegy hónapra.
A seregben orrba-szájba szívattak, de nem érdekelt. Bármi hülyeséget sóztak rám, azzal csak erősítettek. Direkt élveztem, ha büntetésből futtattak vagy fekvőtámaszokat kellett csinálnom. Az is közelebb vitt a célomhoz.
Kérem, amit most mondok, az, ha nem is nem szó szerint, de mégis igaz.
Merthogy az fészkelte be magát abba a félőrült agyamba, hogy eddig apródként szolgáltam egy királyi udvarban, ahol a gonosz király varázslattal rabul ejtette a tündérek legszebbikét, és csak nevetett rajtam, amikor megpróbáltam kiszabadítani. Erősebb és tapasztaltabb volt nálam. Azért jöttem most messze földre, hogy kitanuljam a hadi mesterséget. Hogy aztán hazatérve egyenlő félként vívhassak meg vele. Hogy legyőzzem, és kiszabadítsam a tündér királynőt. Aztán ásó, kapa, nagyharang, meg fele királyság.
Gyerekes, ugye? De hát mitől lettem volna felnőtt?
Készültem, készülődtem ezerrel. Az egy év alatt egyszer se voltam otthon. A kevés szabimat ismerősöknél, meg kocsmákban töltöttem. Vártam a nagy napot.
Mikor leszereltek, szinte berobbantam az ajtón. Készen arra, hogy… Készen bármire.
Margó az előszobában ült. Görnyedten, kisírt szemmel.
– Megtiltotta, hogy írjak neked – mondta. – De hát te se írtál, nem jelentkeztél!
– Ő tette ezt veled? Megkeserüli!
– Mit beszélsz te szerencsétlen! Hiszen haldoklik!
15.
Visszatért hát az apród, hogy megküzdjön az óriás királlyal, aki fogva tartotta a tündérek legszebbikét. És mit talált? Egy összeaszott roncsot, meg egy másikat, aki belepusztul a társa szenvedésébe.
Szerettem-e Margót? Nem, én anyámat szerettem. Margóba szerelmes voltam.
Margó szeretett engem, de szerelmes az apámba volt. Engem képes lett volna ápolni mindhalálig. Apámat képtelen volt.
Margót én küldtem el, mielőtt belehal apám rákjába. Nem ment könnyen, de muszáj volt. Mindhármunknak tartoztam ezzel.
16.
Apu halála után halasztást kértem az egyetemtől, aztán hagytam a fenébe az egészet. Kérelmeztem a hadkiegen, hogy mielőbb leszolgálhassam a hátra lévő hét hónapomat. Valamiért hozzájárultak; a fene érti.
Leszerelés után elvégeztem egy OKJ-s hidegburkoló tanfolyamot, és elhelyezkedtem az építőiparban. A gyakorlatban sajátítottam el az alapvető szakmai ismereteket: a lógást és a sörivást. És megtanultam nem választékosan beszélni.
Megörököltem a lakást, másfél szoba panel. Más igényem nem volt. Csak az olvasás, az meg nem került pénzbe. Törzstag lettem a könyvtárban.
A könyvtáros csaj lett a legközelebbi ismerősöm. Megbízható társ. Több mint egy évtizedig voltunk unszimpatikusak egymásnak. Én ki nem állhattam, ő meg permanensen utált. Szerintem nem hitte el, hogy olvasni viszem azt a sok könyvet. Néha egy-egy helyettesítője rám mosolygott. Az rosszul esett. Hiányzott az ismerős citrompofa.
17.
Sok hosszú év telt el így. Nem voltam boldog, nem voltam boldogtalan. Közben történt a tánciskolás epizód is, ami szintén ráerősített, hogy ne akarjak sokat, akkor tán jut valami kevés. Tulajdonképpen alva jártam másfél évtizedig.
Ennek egy koncert vetett véget. Nem kaptam a boldogság kék madara után – fura módon az kapaszkodott belém. Pont, amikor a tömegben a Kék asszony dallamára billegtem szolidan, Margóról nosztalgiázva. Ekkor hozzám lépett egy lány, és szó nélkül elkezdett lassúzni velem.
Elmegyek, elmegyek, messze megyek. Kék asszony elvitte a szívemet.
Én, ahogy a táncsuliban megtanultam, alig voltam jelen. A csaj viszont egyre erősebben csimpaszkodott. Ő volt Éva. Fruzsinka leendő anyukája.
A koncert végéig fogtuk egymás kezét. Volt ebben valami az asztal alatt titokban egymást simogató tinik romantikájából.
Egy hónapra rá bemutatott a szüleinek. Aranyos emberek. Az öccse viszont egy pöcs.
Aztán Éva hozzám költözött. Nem terveztünk házasságot, semmit se terveztünk, csak lubickoltunk egymás szeretetében. Akkor éltem meg először, hogy a szeretkezés nemcsak nyálkahártya kontaktus, hanem két ember szent egyesülése. Valódi transzcendens élmény. Igazi csoda.
Jó duma, mi? Ilyeneket szoktak hazudni a nőknek, hogy megdughassák őket. De én átéltem, megtapasztaltam. Nekem nem duma volt. Vele nem.
Az eggyé olvadásban gyönyörrel átadni egy részt magunkból, amit ő gyönyörrel fogad be – Fruzsinka ebből fogant. A mi Fruzsinkánk. Az én Fruzsinkám.
És boldogan élünk, míg meg nem halunk. Na, ez így túl szép lett volna.
18.
Egy este rémülten jött haza. A szüleinél járt az öccse kocsijával. Elütött egy embert.
– És súlyosan megsérült?
– Nem tudom, nem álltam meg. De véres a lökhárító.
– El kell mennünk a rendőrségre!
Bementünk. Cserbenhagyásos gázolás. Egytől öt év.
De az én gyerekem nem fog börtönbe születni!
– Én vezettem – mondtam a főtörzsnek. És mindent tüzetesen elmondtam úgy, ahogy Évától hallottam. Ő meg csak nézett, csak nézett rám hatalmas szemekkel, és egy szót se szólt. Értettük egymást.
19.
Az első meghallgatás előtt félrehúzott a kirendelt ügyvéd.
– Baj van a kocsival – mondta.
– Lejárt a műszakija?
– Lopott.
– A sógorom kocsija?
– Hát… Amiről azt állítja, hogy a sógoráé.
Püff neki!
– De ez még nem minden. Marihuánát találtak a csomagtartóban. Ez így már nem egytől öt év, hanem tizen…!
Ó, az a barom öccse! De ha belekeverem, akkor eljutnak Évához, és ki tudja, hogyan végződik. Inkább bevállaltam az egész hóbelevancot.
20.
Éva a tizedik hetében volt, amikor rám csapódott az előzetes. Megígértettem vele, hogy sose látogat meg. Ha akar, írhat, de inkább kezdjen új életet. A szíve alatt a másik élettel. Amíg szabadlábra nem helyeznek, ne is létezzek nekik!
Kezdetben jött pár levél. Innét tudtam meg, hogy lányunk lesz, és Fruzsinának hívják majd. Horváth Fruzsinának, Éva családneve után.
Nem válaszoltam a levelekre. Nem hagytam, hogy bárminemű valóság belezavarjon a képzelt képbe az én Fruzsinkámról. Villanyoltás után minden cella-mesém neki szólt. Mindig ott volt velem. Úgy láttam a világot, mintha ketten együtt néznénk.
21.
Vártam a szabadulást, és féltem tőle. Féltem, hogy milyen lesz találkozni a lányommal. Először nyilván tart majd tőlem. De aztán türelemmel, apránként…
Apránként! Milyen hátborzongató szó!
Már az első nap kiderült. Hogy nincs is lányom. Abortusz. Méhen belül aprították fel a hivatásos angyalcsinálók. Egy soha meg nem született angyalkával beszélgettem annyi éven át.
22.
Mára a kis házamat teljesen benőtte a bozót. Hidegburkolóból számítógépes adatrögzítő lettem. Ahhoz nem kell kimozdulni otthonról. Hetekig, hónapokig ki se teszem a lábam. Interneten melózok, és ha szükségem van valamire, interneten rendelek. Jól megvagyunk így kettecskén, Fruzsinka, meg én. Minden este mesélek neki. Ez helyettesíti nálam az imát.
23.
Ebbe az összkomfortos remeteségbe csengetett bele a Zotyó. Cellatársam volt, nemrég szabadult. És elcipelt magával. Focimeccsre! Engem!
Persze sejtettem én, hogy jönnie kell a változásnak. Fruzsinkám mostanság lenne tizennyolc. Nagykorú. Ideje elengednem. Nem lehet örökké bezárva élni, de bezárva nem élni se lehet. A halottnak is jár a szabadság.
Igen ám, de rohadtul félek az egyedülléttől!
Gondoltam, a focimeccs jó tréning lesz. Pont a másik véglet. Tömegben, emberek közt. Igazi sokkterápia.
De végül nem is a tömeg hatott leginkább. Hanem egy kis szemüveges emberke, közvetlen előttem. Miközben mindenki vadul szurkolt, egyszer csak megfordult, és így szólt: Elnézést, hogy háttal állok önnek!
Elnézést, hogy háttal állok önnek… Értik ezt? Miközben mindenki a játéktér felé fordult, őt zavarta, hogy háttal áll nekem. Elnézést kért, hogy létezik.
Az én hátamon meg a hideg futkározott. Halálosan megrémültem, hogy én is ilyenné válhatok.
24.
Anyám azt az átkot cipelte, hogy ne tudjon családban maradni. Apám a munkamánia és a bezárkózás átkát. Én pedig megörököltem és beteljesítettem mindkét átkot. Tulajdonképpen kőszoborrá változtam. És miközben eltűntem a világ elől, mindvégig arra vágytam, hogy valaki megkeressen, megtaláljon. Hogy visszavarázsoljon.
Pedig ez tipikus esete a szintek összekeverésének. A valódi világban játszottam le a magam bújócskáját, pedig az én mesém – mint ahogy mindannyiunké – nem kívül, hanem belül, a lélekben játszódik. Nem külső varázslat változtatott kővé, hanem én magam. Tehát a megváltás se érkezhet kívülről.
25.
Egész életemben eminens voltam. Éltanuló. Minden elvárást beteljesítettem. Anyám elhagyott, hát elhagytam magam. Apám elzárt a külvilágtól – én sokkal profibban zártam el magam. Apu magával zárt – én Fruzsinkával zárkóztam be. Margó nem úgy szeretett, ahogy én szerettem volna – én se magamat. Megvédtem Évát a börtöntől, miközben, ma már tudom, ő meg a hülye öccsét védte. Mert mára már nyilvánvaló, hogy nem Éva, hanem a befüvezett öccse, a Bandi gyerek gázolt a kocsival.
Szeretett volna anyám családban élni? Vagy apám megpihenni? Margó örök társat? Éva gyereket? Költői kérdések. Vágynak önök olyasmire, amitől direkt elzárják magukat?
26.
Ha belegondolok, világ életemben egy lúzer voltam. Örök vesztes. Hát nem akarok mindenféle párhuzamokat erőltetni, de ez az örök vesztes lét talán éppen itt érthető meg igazán. Egy olyan országban, amelyik az utolsó győztes háborúját 1485-ben vívta.
Gondosan nevelgettem egy nemlétező gyermeket. És mi, így, közösen? Hány, de hány képzelt gyereket dédelgettünk már! Hívtuk Nagy-Magyarországnak, meg szocializmusnak, meg függetlenségnek, meg demokráciának…
Hát én most visszatérek a valóságba. Itt az ideje, hogy a saját életemet éljem. Ha még lehet.
27.
Jól van, végül is megvalósítottam, amit elterveztem. Eljutottam a színpad végétől ide előre, közvetlen önök elé.
Köszönöm, hogy a segítségemre voltak ebben a próbatételben. Hogy a tekintetük kereszttüzében csinálhattam végig. Én, aki évekig a házamból se léptem ki.
Aki meg nem hisz a mesék ősi igazságában, nyugodtan gondolja úgy, hogy ezt a szereplést pszichológus tanácsára vállaltam be, mint fontos lépcsőfokot – visszatérésemhez az életbe.
Hatalmas út ez nekem. Nagy eredmény. Fogalmam se volt, hogy képes leszek-e rá. Hisz magamtól még bejönni se mertem. De azt elhatároztam, hogy ha sikerül, akkor felolvasom ezt a pár mondatot. Egy magyar mesekutató írta, amikor eljutott a világ túlsó végébe, Új-Zéland legdélibb pontjára.
A VILÁG VÉGÉN nincs jelentősége a múltnak, és annak se, hogy honnan jöttél. Csak az számít, hogy ki vagy, mire elérted határaid legnehezebbjét.
Itt senki se kérdez, senkinek se kell megfelelned, senki se vigyáz rád, és senki se felel érted. Itt már csak az ismeretlen és megszokotton túli világok léteznek.
A világ végén csak állsz a Semmi szélén, ami egyben a Minden kezdete, s nincs miért vacognod.
Amikor tovább indulsz innen, minden másképpen lesz. Újjászülettél.
Ideje hazafelé indulnod.
Zalavári András a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: fh. Birdy, 1984
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: AZ ÖREG WILL →
Pekár István János – Szabó Benedek: A Fiumei úton →
Jamagucsi Szangó: A szarvasagancsos sisak →
