Próza

július 14th, 2025 |

Tárnok Attila: Aphrodité

Nem volt bennem semmi gyanakvás. Az öreg ingás egy fantaszta csupán, gondoltam, de kiderült, halálosan szerelmes a feleségembe. Hatvanhárom éves. Elkésett lovag.

Aztán a csókoson már elgondolkoztam. Ez fiatal, átlagos külsejű. Ki tudja, mi van benne. Ki tudja, mire lesz érzékeny a feleségem.

Feleségem orvosa hívatott. Az üzenetet a feleségem adta át, naivan.

– Arra szeretném kérni, hogy óvatosabban bánjon a szeretőkkel – mondta az orvos. Meghökkentem.

– Milyen szeretőkkel? Nincs szeretőm?

– Érdekes – mondja az orvos. – A felesége olyan ártatlannak tűnt. A betegségét csak nemi úton szerezhette. Önnek nincs semmi panasza?

– Biztos Ön ebben, doktor úr?

– Abszolúte.

– Nem kapható el a fertőzés esetleg a fürdőben, idegen házban, közösségi mellékhelyiségben?

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem. Csak és kizárólag nemi úton terjed.

Otthon kérdőre vontam a feleségem. Ő még a kezét sem tördelte. Állította, hogy senkivel nincs viszonya.

– Na és az ingás? Aki az ingájával meg akart gyógyítani? Egyáltalán, milyen betegségből akart kigyógyítani?

– Ő csak megfigyelte a testem válaszát az inga mozgására.

– Miféle válaszát? És mit mondott a tested?

– Te ezt nem értheted. Te túlzottan a földi dolgokkal foglalkozol.

– De mégis, kialakult valami köztetek?

– Hát nem érted, hogy semmi nem volt?

– Hisz azt mondtad, fülig szerelmes beléd.

– Csak ennyi. Azt is a temetőben mondta, a fia sírjánál. Azt mondta, ilyen feleséget képzelt volna el a fia mellé.

A dolog nem hagyott nyugodni. Napokkal később újra elővettem a problémát.

– És mire jutottak az ingás gyógykezelések?

– Feltérképezte a testemet.

– Az ingájával? Hozzád is ért?

– Az inga azt jelezte, hogy le kell cserélni a mellemet.

Arra gondoltam, ettől még, bármennyire bosszantó is, nem lehet nemi betegséget kapni. Azon is töprengenem kellett, kimeríti-e mindez a házastársi hűtlenséget. Nehezen jutottam elhatározásra, az üzleti ügyeim is elszólítottak, és annyi egyéb probléma terhelt, hogy hetekig nem tudtam újra a feleségem félrelépéseivel foglalkozni, ha nevezhetem ezeket így egyáltalán.

Egyszer napnyugta után értem haza és hallottam, hogy a házból férfihangok szűrődnek ki az utcára. Hallgatózni akartam, de egyrészt a beszédfoszlányok nem álltak össze értelmes szavakká, másrészt nem szerettem volna, hogy a szomszédok így lássanak: tétlenül ácsorogva a félhomályban a saját ablakom alatt. Éppen amikor a bejárati ajtóhoz értem, kilépett rajta egy idősebb férfi, udvariasan köszönt és elsietett.

– Ki volt ez a látogató? – kérdeztem a feleségemet. – És mit akart?

– Az ingás. Orvosságot hozott.

– Orvosságot? Milyen bajra.

– Nem nekem hozta, hanem számodra.

– Nekem is van valami bajom? Esetleg le kell cserélnem valamelyik testrészemet?

– Te nem hiszel ebben, pedig hasznodra válna.

– Mi válna hasznomra?

– Ha bevennéd a gyógyszert, amit hozott.

Elvileg nem lehettem beteg. Semmi panaszom nem volt, semmi tünet. Jól éreztem magam a bőrömben, jól alakultak az üzleti ügyeim. Erősnek, fiatalnak hittem magam, főleg egy ilyen vén kuruzslóval szemben.

– És honnan tudja, mire kell nekem orvosság? – kérdeztem. – Soha nem találkoztunk, soha nem vizsgált meg az ingájával.

– A születési dátumodból és a nevedből.

– Te viccelsz. Ennyi elég lenne?

– Miért? Van még valaki a világon, aki a te nevedet viseli és ugyanakkor született, ugyanott?

Semmi kétség, rajtam kívül nem létezhet ilyen személy, de mit bizonyít ez?

A csókos, a fiatal hódoló többször meglepte a feleségemet és csókot lopott tőle. Nyílt utcán, kereskedők szeme láttára. A feleségem állítólag megkérte, hogy hagyja békén, de a fiatalember a legváratlanabb pillanatokban tűnt fel újra. Nem kísérgethettem mindenhova a feleségem, hogy találkozzak a csókos hódolóval, és egyébként is: nyilvánvalónak tűnt, hogy a jelenlétemben nem fogja molesztálni. Egyszer piacnapon a feleségem megbökte az oldalamat:

– Ott van a csókos.

– Az a magas?

Futni kezdtem a férfi felé, integettem és kiáltottam, hogy várjon, beszélni akarok vele, de nem várt meg, felszállt a megállóban várakozó buszra. Mire odaértem, a busz elindult. Legalább láttam, ki ez, gondoltam, de soha többet nem találkoztunk.

Voltak még mások is. Egyikük, egy többgyerekes családapa leveleket küldözgetett, állítólag versidézeteket. Kértem a feleségem, mutassa meg azokat a leveleket. Az egyik így kezdődött: Nem ír nekem, nem ír! Úgy hangzott, mint egy sajnálatra méltó szerető sóhaja, akit elhanyagolnak. Milyen versek ezek, kérdeztem. Szerelmes versek? Nem akartam az üggyel foglalkozni, de megkértem a feleségem, ha már egyszer nem képes egyértelműen megmondani a hódolónak, hogy ne zaklassa, legalább ne válaszoljon a levelekre. Ebben maradtunk.

Aztán egyszer összefutottunk egy férfival az utcán. Épp befordultunk a sarkon. Szembejött egy ember, a feleségem hirtelen elvörösödött.

– Szia.

– Szia – köszöntek egymásnak.

Mentünk tovább, én tudatlanul, de gyanakvással teli. Faggatni kezdtem feleségemet, ki volt a férfi.

– Senki. Egy ismerős.

– Honnan ismered?

– A könyvtárból.

Ennyi számomra kevés volt.

– És miért vörösödtél el, amikor egymásba botlottunk? – kérdeztem.

– Nem éreztem, hogy elvörösödtem volna.

Nem hagyott nyugodni a kérdés. Meg akartam tudni, ki volt az illető. Kiderült, a titokzatos levélíró, aki verseket küld a feleségemnek. De ekkor már több száz métert eltávolodtunk, értelmetlen lett volna megfordulni és utána futni, csak hogy megmondjam, hagyja békén a feleségem. És belém nyilallt egy sokkal fontosabb felismerés.

– De hisz ő a leveleiben magázott téged. Most meg tegeződtetek.

– Egy ideje tegeződünk.

– Hogy érted, hogy egy ideje? Nem abban maradtunk, hogy nem válaszolsz neki?

– Nem lehet leállítani.

Elkeseredésemben napokig nem szóltam a feleségemhez. Töprengtem, válóok-e a nemi betegsége. És az is mindegy, melyik hódolójának adta át magát. Épp elég, hogy szeretetlenségben élünk. Végül amikor egy újabb hódoló, a gyógymasszőr lépett a színre, nem bírtam tovább eltitkolni, hogy feleségem rendszeresen jobbra-balra tekintget. Meg kellett osszam a terhet valakivel. Lelki vezetőmnek egy zsidó barátomat választottam, a tanácsát kértem. Azt mondta, küldjem el hozzá a feleségemet. Hetekig összejártak, beszélgettek, előttem ismeretlen részletekről. Meggyőződésem szerint a házasságunkról és feleségem férfiügyeiről.

A rabbinövendék, akivel a feleségem utóbb szintén vétkezett, azt a bölcs tanácsot adta, kérjem a Mindenhatót, bocsásson meg az asszonynak, ha én képtelen vagyok a megbocsátásra.