Halmai Tamás: PASCAL EVANGÉLIUMA
Részletek
a szerző Pascal, Hölderlin, Weil
Kommentárok és kontemplációk című, megjelenés előtt álló könyvéből
Előhang
„…én csak azokkal tudok egyetérteni, akik sírván keresnek.” (421.)
Blaise Pascal (1623–1662) a keresztény (janzenista) hitbölcselet s egyben az európai tudomány- és művelődéstörténet korszakos alakja.
Mikor gondolatairól gondolkodni próbálok, nem törekszem a laikus befogadó szereplehetőségeinél többre. Inkább csak kontemplációs figyelemmel, mintsem értelmezői kompetenciával olvasok meg néhány számomra fontos és kedves szöveghelyet.
A szerző halála után összeállított Gondolatok (Pensées) lapjain teológia és lélektan, természettudomány és ismeretelmélet, létbölcselet és szociológia, államelmélet és exegézis társalkodik egymással – s az olvasóval.
A művet Pődör László több kiadást megért fordításában idézem, zárójelben a szövegrészek sorszámát adva meg.
A mozgó utak misztériumáról
„A folyók mozgó utak, amelyek célunkhoz vezetnek bennünket.” (17.)
Koanszerű végérvénnyel fogalmaz ez a mondat, kár volna bármi részletezést hozzáépítenünk; tavasz sóhajtotta tollpihére sem szokás mázsás szárnyakat függeszteni.
Legföljebb annyit érdemes hozzágondolnunk az olvasottakhoz, hogy nemcsak a folyók: az utak általában is mozgékony természetűek – minthogy a hérakleitoszi időbeliség világában léteznek (velünk együtt, akiket idő szült, de időtlenség fogadott örökbe).
Nemcsak a folyók, nemcsak az ösvények, hanem a létüket érintő axiómák is alkalmasak célunkhoz vezetni bennünket.
Talán az akadályok is.
Talán a mozdulatlanság is.
Talán minden, ami bármi.
A tenger a legtürelmesebb folyó.
Az időről mint orvosunkról
Idő és identitás összefüggéseiről szívesen szoktunk gondolkodni.
Pascal megspórolja nekünk a fáradságot, hogy következtetéseinkhez méltó és világos formát keressünk:
„Az idő azért hoz gyógyulást a fájdalmakra és a viszályokra, mert az ember közben változik, többé nem ugyanaz a személyiség. Sem a sértő, sem a sértett nem azonos régi önmagával. Mintha egy felbőszített népet látnánk viszont két emberöltővel később. Még mindig a franciák, de nem ugyanazok.” (122.)
A megbocsátás és megengesztelődés lelkülete írja e sorokat. Személyes üzenetük és történelmi tanulságuk is van. És alkímiás hatásuk.
Mert nemcsak az orvosság gyógyít, hanem az is, ha a gyógyír titkát méltányos beszéd fejti föl.
Hippokratészi eskü, melyre Hérakleitosz adja áldását?
Ha a változásnak fogadunk hűséget, sosem téveszt bennünket szem elől az igazság.
A gondolat nyelvéről
Újabb szöveghely, mely a modern bölcselet – és nyelvbölcselet – belátásaival vág egybe. Hogy a szavaknak nem jelentésük, hanem használati értékük van (Wittgenstein), hogy a nyelv „a lét háza” (Heidegger), hogy szavak és dolgok viszonya önmegalkotó és hatalomtechnikai jelentőséggel is bír (Foucault): eszméletünk számára ma már otthonos tételek. De Pascal korában sokaknak revelatív lehetett arról olvasni:
„Ugyanaz az értelem megváltozik aszerint, milyen szavakkal fejezzük ki. Az értelmek a szavaktól nyerik méltóságukat, nem pedig ők kölcsönöznek méltóságot a szavaknak.” (50.)
Nemcsak az ember képmása Istennek: az emberi szó is a világot teremtő isteni Ige (Logosz) mintáját követi. Legalábbis így mondja a gondolkodásunk, és így gondolja a nyelvünk.
Lehetséges ugyanakkor, hogy csak retorikai mutatvány az ekképp megnyilvánuló nyelv és gondolat is; és úgynevezett igazságokhoz csak annyiban van közük, amennyiben megképezik vagy elképzelik azokat.
Mindenesetre az értelemnek kölcsönzött méltóságot Pascal számos szava megtestesíti. Az alábbi ikergondolatban például úgy, hogy evidenciává reméli a remény igazságát:
„Minden időben vagy az emberek szóltak az igaz Istenről, vagy az igaz Isten szólt az emberekhez.” (807.)
A nyomorúság lényeiről, akik szemüket elfödve szórakoznak
A szórakozás a vágyaktól és szenvedésektől teli létforgatagból kivezető utak legnépszerűbbike. Pedig nem kivezet onnan, hanem csak elfeledteti, hogy benne vagyunk. Ennyiben a létfeledés filozófusok tárgyalta vétkét mélyíti (s ezzel alkalmasint Buddha és más tanítók is egyetértenek).
Kikapcsolódunk ilyenkor, mondja a nyelv, okkal-joggal. Pascalig vezethető vissza ez a fölfogásunk is:
„Mindennek az emberi lét sok nyomorúsága az oka; mivel az emberek ezt megértették, szórakozásra adták a fejüket.” (167.)
„Szórakozás. – Nem tudtak gyógyírt lelni a halálra, a nyomorúságra, a tudatlanságra. Hogy mégis boldogan élhessenek, azt eszeltek ki, hogy nem gondolnak rá.” (168.)
„Nyomorúság. – Nyomorúságainkban egyetlen dolog nyújt vigasztalást, a szórakozás, és mégis ez a mi legnagyobb nyomorúságunk. Mert főleg ez akadályoz meg bennünket abban, hogy magunkkal foglalkozzunk, és sodor észrevétlenül vesztünkbe. Nélküle unalomban élnénk, de ez az unalom arra ösztönözne bennünket, hogy valami biztosabb, tartalmasabb módját keressük elűzésének. A szórakozás azonban elmulattat, és észrevétlenül vezet a halálba.” (171.)
Kissé aprólékosabb és megértőbb előadásban:
„Íme, ez minden, amit az emberek ki tudtak találni a maguk boldogítására. Akik pedig adják a filozófust, s azt hiszik, hogy embertársaik oktalanok, mert naphosszat hajszolják a nyulat, melyet eszükbe sem jutott volna pénzért megvenni, nem sokat tudnak az emberi természetről. Mert az a nyúl nem jelentene számukra védelmet a halál és nyomorúságaink gondolata ellen, a vadászat azonban – amely eltereli róla figyelmünket – védelmet nyújt ellene. […]
Titokzatos ösztön űzi őket, hogy a világban keressenek szórakozást és elfoglaltságot, s ennek a forrása örökös nyomorúságuk nem szűnő érzete; ám él bennük ősi természetünk nagyszerűségének emlékeként egy másik, rejtett ösztön is, amely azt súgja nekik, hogy igazi boldogságot csupán a nyugalom nyújthat, nem pedig a tülekedés; e két ellentétes ösztönből alakul aztán ki bennük egy lelkük mélyén láthatatlanul megbúvó, zavaros szándék, amely arra serkenti őket, hogy izgalmak árán hajszolják a nyugalmat, s abban a hitben ringatja őket, hogy a hiányzó kielégüléshez úgy juthatnak el, ha legyőzve a néhány számításba vett akadályt, megnyithatják a nyugalomhoz vezető kaput.” (139.)
Leágazása e gondolatnak egy színházat érintő megjegyzés. Aszerint a nézőtéren helyet foglalnunk nemcsak azért kockázatos választás, mert ugyancsak szórakozottá tesz (ahelyett, hogy léttörvényekkel vagy Istennel néznénk szembe), hanem azért is, mivel a színielőadás – sajátságosan eleven, személyes és impulzív hatásfokánál fogva – kiváltképpen alkalmas arra, hogy szenvedélyeket ébresszen bennünk – melyek az isteni harmóniához csatlakozni tud földi harmónia zavarják, zavarhatják föl:
„A keresztényi élet szempontjából minden nagy szórakozás veszélyt jelent; de az ember kitalálta szórakozások közül egytől sem kell annyira tartanunk, mint a színháztól. Oly természetesen és oly árnyaltan ábrázolja a szenvedélyeket, hogy ezzel felszítja őket, és hasonlókat ébreszt szívünkben, mindenekelőtt a szerelem szenvedélyét; főleg akkor, ha rendkívül szűziesnek és roppant tisztességesnek festi.” (11.)
E hozzáállás Tolsztojnak a zenével szembeni – szintén aszketikus – óvatosságát idézi föl. Mindenesetre rámutat arra, hogy nemcsak a populáris kultúra, de a veretesebb artisztikum is kockázatokat rejt, ha olyasvalaki keres lelki békét, aki a lelki békét kívül is szeretné megtalálni.
Akár így, akár úgy: a kétségbeesés elfödte szem sokunk megoldása a megoldhatatlanra.
„Nyugodtan rohanunk a szakadékba is, ha sikerült valamivel eltakarnunk a szemünk elől.” (183.)
Nem a szem, hanem a belső szem (a képzelet, a hit, a megszokás) látja valósággá a formátlant.
De ha a szakadék se romlásunkra tör, hanem csak szárnyalni tanítana?
A sok bűnről és az egy jóról
Simone Weil írja:
„Az irodalom és az erkölcs. Az elképzelt rossz romantikus, változatos, a valóságos rossz komor, egyhangú, sivataghoz hasonló, unalmas. Az elképzelt jó unalmas; a valóságos jó mindig újszerű, csodálatos, megrészegedünk tőle. Így aztán a »képzelet vásznain játszódó irodalom« vagy unalmas[,] vagy erkölcstelen (vagy ennek a kettőnek elegye).”
(Jegyzetfüzet II., ford. Jelenits István)
Eszünkbe juthat emellett a tolsztoji tétel (a boldog családok unalmas egyformaságáról); s mintha a két gondolattal csengne egybe Pascal bonmot-ja is:
„Könnyű bűnbe esni, se szeri, se száma a bűnnek; jó viszont úgyszólván csak egy van.” (408.)
Nem tudhatjuk, igaz-e, amit olvasunk. (Ki volna képes fölmérni a bűnök számát? S megbecsülni az egyet, ha csak annyira tart igényt a jó?)
De nem is igazságdilemma, inkább magatartási kérdés ez. S valóban: a nyüzsgő sokféleség, az inautentikus szétszórtság, a „fedő bűn” (Pilinszky) alakváltozatai könnyen elképzelhetők – mert könnyen azonosítjuk ezeket magunk körül s magunkban, ha hozzáállásunk és észjárásunk ilyen. Amint a kereszténység egyetlen Istenének jóságát is definiálhatjuk úgy, hogy jóból, jóságból egyetlen van.
És szükséges is ez a metafizikai távlat. Különben hogyan számolnánk el azzal a tapasztalattal – és szabadságot igénylő értékrenddel, világlátással –, mely szerint ekkor és akkor, itt vagy ott, ennek vagy annak (vagy amannak) más a jó, más a norma, más az igaz?
„Könnyű bűnbe esni”, valóban. Minden pillanat alkalmat teremt rá. S pillanat számolatlanul sorjázik körénk. Ha pedig egyszer a jóság mellett köteleződtünk el, a megtérésnek az a pillanata rögvest öröklétnek hívatja magát.
Talán ez a kulcs. Hogy öröklétből egy van. Hogy öröklétből van egy.
S ha több? Akkor egyazon jóság hullámzik keresztül mindahányon.
S ha több jóság? Úgy sejtjük: Pascal sem bánná, ha az általa vélelmezett csodánál nagyobb csoda múlná felül érveit.
Illusztráció: Pascal: Gondolatok (fh. Pensées-manuscriptum, Pascal [Mary Evans Picture Library])
Ezek is érdekelhetik!
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
Németh István Péter: VALLOMÁS A MÉLYREPÜLÉSRŐL →
