Oláh András: „Bontom a határt…”

Allen Ginsberg „Üvöltés” című költeménye egy egész generáció számára meghatározó alkotásnak bizonyult. Közelmúltban megjelent kötetével Handó Péter is egyértelmű utalást tesz a beat-nemzedék lázadó világra. Ám a földrajzi pontosítás – miszerint ez a kiáltás kelet-európai ihletettségű – egyértelművé teszi, hogy a költő nem csupán egy általános direktívát kíván megfogalmazni, hanem célzottan azokhoz szól, azoknak üzen, akik megélték a keleti blokk propagandát szajkózó rendszerének agymosásig ható kábítását.

Handó Péter egy Ginsbergtől átvett sorral indítja szövegfolyamát, amivel a bizonyos mértékig a költőelőddel való azonosulásra is céloz, ám egyúttal önmagát is elhelyezi egy számunkra is beazonosítható világban.

Költeménye egy spontán monológ, amit lélegzetvételnyi szünetek szakítanak meg. Továbbgondolása mindannak, amit a kiinduló sorokban felvezet: „»Láttam nemzedékem« ünnepelt elméit / … / a gombnyomásra nyálfröcsögő vazallusokat, / … / zsenialitásuk ópiumfelhőjében felmagasztosulva, / alomszagot árasztó szavaik skandáló hívek előtt / eszmehányadékukban dagonyázva, kipirultan…”. A rendkívül nyersnek ható indítás éles reakció a legvidámabb barakk szemfényvesztő múltbéli világára, ahol a szerző maga is teljesen elszigetelődött. A korabeli állapotot tűpontosan jellemzik az alábbi sorok: „hogy vörös szőnyeggel borított emelvényeikre / rá ne okádjak, behúzódtam könyvekkel szigetelt vackomba / vacakolni a senkit sem izgató pőre igazsággal”.

A visszavonulás, az ellenzéki dacból és szembenállásból fakadó – látszólag önként vállalt – magány azonban valójában kirekesztés. Másrészt viszont egyfajta védelem is a fertőzésveszéllyel szemben abban „a hullaszagot árasztó kulturdzsungelben”.

A partvonalon kívülre került szerző így látszólag kívülállóként szemlélhette az őt körülvevő világot és a rendszernek behódolókat is. Megörökíti és szembesíti önmagukkal a meghunyászkodókat: „röntgenképet készít a csonttalanságukról”. A versfolyam első szakasza ily módon egyrészt a túlélésről szól, másrészt egyfajta látlelete is egy beteg társadalomnak.

De a folytatás sem a Kánaán ígéretét hozza. A versfolyam második részében a szerző az érintetlen angyalok szemével láttatja a jelenkort, és ennek a divat-hóbortos új világnak kihívásaira és veszélyeire figyelmeztet. Valamit megint elrontottunk. Mintha vakon – vagy legalábbis behunyt szemmel – haladna az emberiség az újabb és újabb csapdák felé. „Angyalok az ég alá merülve, lélekfénytelen vidéken kóborolva, / unintelligens tömegben intelligens kütyükkel társalgók között / értetlenül és bambán bámulva azt, miféle gnómmá transzhumanizálható / az az oktalan ember, kiben még az ösztönállat sem csapdaéber, / akinek a reklámokkal agyonbombázott, módszeresen kilúgozott tudata / már képtelen ellenállni a dizájnos kísértéseknek” – állapítja meg a költő.

Aki pedig a korszellemmel ellentétes nézeteket fogamaz meg, ismét a kirekesztettek sorsára jut, „mert e világon mindig akad olyan, akit / ellenségnek szükséges nevezni”. A szabadság illúziója eldeformálja a tisztánlátást. Nem ismerik fel, hogy: „valamennyi kínálat csak hamisítványa annak, ami után / ellenállhatatlan epekednek”. A gondolategység zárósorai a kilátástalanság veszélyét fogalmazzák meg: „feltörhetitek létezésetek utolsó viaszpecsétjét, melyen ez áll: / Angyalok, a mennyei kórus nélkületek zeng tovább”.

A megmérgezett emberi szellem védelmére tett kísérletét fogalmazza meg a szerző a harmadik szakaszban: „porosodó könyvekkel csöndben összeporosodva / tápláló szókazlakat emelek, hogy a világban szanaszét sereglett / állati elmék gondolattakarmányozásához hozzájáruljak”.

Az egyetlen mentsvár (vagy menedék) a tiszta elme, a gondolkodó ember lehet, aki a könyvekben találhatja meg a kiutat.

A negyedik szakasz a madáchi vízió beteljesedését jósolja meg. Az emberiség tragédiája belátható távolságba került. Defektes elmék lúgozzák be a jelent, hogy leépítsék, lebontsák, megsemmisítsék a normális életteret. „…ennek a szépen kiagyalt / evolúciós piramisnak csúcsát elfoglalva / így üzemeltetitek ezt a mértéktelenül kretén / világot” – szögezi le a szerző.

Gyászos jövőképet fest: „ez a bűzlő televény a ti Mennyországotok /…/ ahol az az egyedülálló és nagyra becsült / Isten ti lehettek… ez hát / az áhított beteljesülésetek”. A pénz és a hatalom bitorlói egy „emberdaráló gépezetekkel teletukmált” világot teremtenek, amelyből nincs menekvés, hiszen a Teremtőt is hatástalanították: „megfoghattátok az Isten lábát, és lerángathattátok magatok / mellé”, és így vezethették „a sors szekerét neki a falnak”.

A helyzet kilátástalanságát és önnön tehetetlenségét fogalmazza meg az ötödik rész drámai monológja: „részletekben létezem csupán, / vegetálok és gondolkodom / zárványaim közé szorulva”. Hiába a tenni akarás – lehetetlen elfogadható eredményt felmutatni. Ezt a kétségbeejtő reménytelenséget fogalmazza meg az alábbi sorokban: „visszavonhatatlanul magamra / bontom a határt, sebeket ütök befelé”, miközben „vergődöm saját /… páclevemben”.

A következő lépcsőfok azonban már a beteljesülés. Búcsú az árnyékvilágtól: a végességből a végtelenbe érkezés, ahol megszabadulhat „attól a kísértéstől, hogy egyszer csak nincs tovább”.

A záró szakasz már csak egy utolsó lélegzetvétel, amelyben a földi világban rekedteknek üzeni, hogy „Eztán / helyettem / üvöltsetek”.

A kötet következő oldala már egy határtalanított pillanatba kalauzol. A 8. szakasz ugyanis szöveget nem tartalmaz. Egy fekvő nyolcast láthatunk csupán, amely a végtelenítésre, a befejezhetetlenségre utal. Illetve arra is, hogy maga az olvasó is hozzáadhatja gondolatait, és visszhangossá teheti a költő Közép-európai üvöltését.

A múlt és jelen nyomasztó terheit vetette papírra Handó Péter a beat-nemzedékre jellemző szabadverses formában. A mű visszatekintés és egyben összegzés is. Kelet-európai látlelet.

A kötet küllemét tekintve is rendkívül igényes és eredeti. A fényes műnyomó papíron megjelenített verseket Balázs Alfréd tusrajz-sorozatának darabjai teszik még izgalmasabbá.

Handó Péter: Közép-európai üvöltés (H(al)andó Könyvek, Sóshartyán, 2025)