Németh István Péter: HIMFY RÓZSÁJÁNAK NEVE
(Egy florista följegyzéseiből [1])
[1] Elhangzott: a költő 248. születésnapja tiszteletére rendezett megemlékezésen, a Kisfaludy Sándor Emlékházban, Sümegen)
A Himfy-dalokat (1801) író Kisfaludy Sándor (1772-1844) számára a Daloskönyv (Canzoniere) szerzője, Francesco Petrarca (1304-1374) volt a követendő költői példakép. Petrarca dalainak szonett-formája hatott a szabályos Himfy-strófa létrejöttére, a szerelmes magyar hang artikulációjára, segítség volt a szeretett nő hús-vér alakjának hazai megrajzolásához, egyben mintául szolgált, hogy hogyan lehet még istennőként, égies lényként is tekinteni a versekben Szegedy Rózára.
“Himfy”
Petrarca – ’a szerelemnek érzékeny éneklője’ – múzsáját Laurának hívták, s a költő a kedves nevével sem tudott betelni, úgy játszott vele, hogy annak minden jelentését megverselte. Laura nevére és tiszteletére például babérfát is ültetett. A ’laurus’ babért jelent, de fénykört, dicsfényt, ott van a ’laudáció’-ban: a dicséretben, de még az arany (’Au’) vegyjelét is magába foglalja.
Kisfaludy Sándor múzsáját Rózának hívták, akit Milánó felé tartva (1796-ban) már magában – és Skublics Imre barátja előtt is – Rozinak becézett. Akár Petrarca, ő sem tud betelni kedvese nevével. A Kesergő szerelem Lizájának neve Lauráéval alliterál, de Rózára rímel!
A Róza-névben – aligha mondunk ezzel meglepőt – egy virág, a rózsa illatozik. Konkrétan és misztikusan is. A rózsa ősi szimbólum a kultúrtörténetben, 7000 éves ábrázolásait érmeken találták meg a régészek. Elő-Ázsiában a Krisztus előtti 5000-ben szintén termesztettek rózsát, a Talmudban pedig már leírás található egy Jeruzsálem közelében ápolt rózsakertről. A keresztény vallásnak is fő motívuma lett a rózsa, bár kezdetben Aphrodité/Vénusz miatt tartózkodtak ikonografikus használatától. Mára Máriát, Isten Anyját jelenti, égi-földi szépségű alakját idézi. A rózsával együtt több virág int a Világszülő Istenanya tiszteletére. A virág maga fényt jelent, a világosság szavunk származik belőle. Nem véletlen, hogy a Kesergő szerelem első virágot említő strófája is a fájdalmas anyát mutatja. Kisfaludy Sándor tájképén, csata után, megjelenik a magányos szűz, akinek a harcokban elesett a szerelme:
Ott egy szép szűz, elcsüggedve,
Mint a hervadt liliom,
Csak alig él: mert temetve,
Hol sírba dűlt milliom…
A 35. dalban aztán a liliomot fölváltja a rózsa. A virág és fény, a flóra és a mindenség képe szétválaszthatatlanul egybefonódik, akár Dante vagy Petrarca verssoraiban, akik a szerelemről mind földi, mind égi értelemben (lásd még a neoplatonistákat) szóltak:
A virágok szép nemében
A rózsa legjelesebb;
a csillagok seregében
A nap legfelségesebb.
Ily szép virág a szerelem
Az életnek kertjében;
Ilyen nap ily fejedelem
Az örömök egében.
Boldog, kinek e nap fénylik,
kinek ez a rózsa nyílik;
E nélkül a kert csak gaz;
Ama nélkül nincs tavasz.
Kedves Hallgatóim/Olvasóim! Praznovszky Mihály tanulmányaiból, de mostani előadásából is teljes képet alkothattok Himfy és Liza, azaz Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelméről. Az én tisztem az csupán, hogy érintsem a történet azon pontjait, amelyeket a költő a virágok segítségével vall be, ám korántsem virágnyelven. Az első lánykérést Róza visszautasította, nem adta oda a kezét (1794-ben) egy fiatal férfinak, aki előtt katonai pálya, netán karrier is állt, háta mögött pedig megannyi pletyka – nőügyeiről. Kisfaludy így aztán háborgó szívvel, de visszatér a seregbe. Láthattuk, a háborúnak vége, s ő túléli. A harcok lecsendesedtek Európában, ám a Balatonnál hagyott kedves emléke s a vele való lehetséges, de bizonytalan jövője miatt a szívben nem csitul, vadul örvénylik tovább a szerelem. Kisfaludy számára keserves állapot ez. Tudjuk: Catullus óta. Odi et amo. Egyszer így. Másszor úgy. Gyűlölünk s szeretünk. S egyszerre is.
Holott remény:
De biztat egy remény mindég,
Hogy balsorsom megfordúl még;
S hogy nékem a jövendő
Még rózsákat termendő.
(45. dal)
Holott kétségbeesés:
Olajfaligetet lát a hazai bükkök, tölgyek után Franciaországban (Draugignan-ban, 1797-ben), s az ószövetségi toposzból erdőnyi sem hoz számára lelki békességet. (Noé galambjának csőrében volt a zöld olajág!)
A halavány olajfáknak
Járván csendes békében,
Lelkem iszonyú csatáknak
Forog vesztő dühében.
A hajdani századokban
Egy olajág mit nem tett!
Ellenkedő országokban
Békességet szerezett:
S most egy olajerdő nékem
Meg nem szerzi békességem!
Meddig tart e szomorú
Létem dúló háború?
(48. dal)
Az ellentmondásokat, a gyötrő kétségeket egyedül Róza szerelme volna képes a költőben elsimítani, ha viszonozná Himfy érzelmeit. Akkor aztán azonmód, hiszen a 65. dalban a paradoxonok sorolása után a strófa csattanóval zárul:
Hajh! voltam ott, láttam én:
Érez ott az érzéketlen,
Kinek kérge van szivén;
A bajnok megfélemedik,
A bátor ott be gyáva;
A büszke nem kevélykedik,
Nem kérkedik a páva!
A habozó állapodik,
Az ész összezavarodik,
Virággá lesz minden gyom –
Egek milyen hatalom!
Igen Róza egyetlen szava, az ’igen’-je is oldani és kötni volna képes. De amíg a várt szó el nem hangzik, addig a költő csak a kesergő szerelem versszakait írhatja igazán. A 69. dalban például szakít a rózsa-enigmával, s rideg kedvesét egy olyan kőszirthez (havasi kőszálhoz) hasonlítja, amin nem hogy virág, de csupán mohák és zuzmók élnek. Az Alpokban s Dél-Tirolban látott ilyeket eleget:
Közepette síralmimnak,
És helyette kínaimnak,
Szíve kevélyen úgy áll,
Min egy havasi kőszál.
A virágtalan, hideg és kopár tájnak vajon mi lehet az ellentéte. E szerelmes rapszódiában nem nehéz megneveznünk a hazai tájat, ami után akkor is vágyódna idegenben a költő, ha nem jelentene egyebet a haza, mint szülőföldet. Ám ott lenne otthon leginkább, ahol a kedvesének kertje van. Amelybe, akár az édenben: Róza öntözi, kötözi virágait. (Az 1901-ben kiadott Kisfaludy Sándor összes költeményei-ben, annak is első kötetében e strófához olyan illusztráció tartozik, amelyen Róza-Liza öntözőkannájával egy magasra nőtt kerti mályvarózsa [Alcea rosea] mellett halad el éppen.)
Gyönyörködvén az estvében,
Ott sétál most kertjében,
Könnyű, fejér öltözetben,
Mint a hold a ligetben…
A virágok, melyek látják,
Illatjokat bocsátják,
S amint lép ő, ráhajolnak –
És néki hódolnak.
A messzi kertben elképzelt fehér ruhás nő szinte látomás. Az üdvözültek öltözetét viseli, fehér, akár a liliom. Kisfaludy álma azonban legalább annyira realitással is teli. A rózsák a kolostorkertek és kastélyok kertjein át érkeznek az udvarházakba s a paraszti portákba. (Madonnákat festettek rózsakertekbe, de a népi idillek is elképzelhetetlenek voltak rózsabokor nélkül. (Lásd virágregéink világát.) A kert, a rendezett s művelt földterület a dunántúli valóság hű képe. Ezt az igazat is vágyni kell, amely nem hazug serenitas-szal, derűvel tölti el a költő szívét. Ábránd és való egy szín alatt Kisfaludy Sándor Kesergő szerelme. Petrarca boldognak mondja a füveket, amiket Laura lába érint, akkor miért tekintenénk költői túlzásnak a XII. ének következő szakaszát?
Ahol ő van, édenné vál
A legvadabb pusztaság;
Rózsává lesz minden fűszál,
Melyre az ő lába lép.
Kisfaludy bárhova nézzen, rózsa-színben, virág-színben látja a világot Rózára való gondolásaiban. A szüret képe így jelenik meg francia földön:
Tánc közben, szüretkor:
Teli keble mint pihegett,
Rózsaszája mint lihegett,
Hajh! midőn így táncola,
Mennyi szívet láncola.
Ez a finom, nem minden erotikától mentes leírás a 107. dalban hangzik föl. Aztán a 115-ből sem hagyhatók ki a rózsák, ott afrikai és görög tájakról eredezteti a flórákat, mivel azoknak dunántúli kedvese szépségéhez illőknek, méltóknak kell lenniük. Megkockáztatom, hogy népmeséink virágot lépő lányával e sorok valamiképpen kapcsolatban állnak:
A vas-gondot tekintete
Ízre porrá tördeli;
A bú ködét lehellete
Szerte-széjjel szegdeli;
Nyomaiban szép lábának
Kedvesen virágoznának
Lybiának pusztái,
Mint egy Tempe rózsái.
A 118. dal ismét a szerelmes férfi konfúzus lelkiállapotát tükrözi:
Csupa lélek tekintete,
Rózsaillat lehellete,
Az arcája rózsaszín –
Ennyi szépség mennyi kín.
Mennyi? Tengernyi kín.
Hárfa, mellyel zengedezi
A lantosok énekét,
S ostromolja és beveszi
A szív minden rejtekét;
Rózsa, melyet öntözének
S letépének kezei,
Melyet most szép kebelének
Hervasztanak hevei;
Minden, amin tekintetet,
Minden, amin kedve függ;
Amit ér s ihl lehellete,
Minden, amin lelke csügg: –
Mint irígylem szerencsétek,
Hogy őt érinthetitek! –
Hát ha még azt éreznétek? –
De jobb, hogy nem érzitek.
Idáig érve A kesergő szerelem olvasásában érti az olvasó, hogy a XVI. énekben leírt viharos hajóút nem csupán egy konkrét vízi átkelésre utal, de metaforikus is. A háborgó, vitorlát-szakasztó tenger belső tájjá lett. A végeérhetetlen háború nem Napóleon és Magyarhon (az inszurgensek) között dúlt, hanem a költő és szerelme közt. Ámor a háborúsnál is kegyetlenebb sebet ejtett benne. A viharos tenger ellentéte a dunántúli kert nyugalma és Liza öle. Úgy tetszik, hogy bár még egyszer, de – a XVIII. énekben – szomorú, hiába tűnik fel Róza-Liza, mert ugyanúgy hidegen elutasító, mint a 69. dalban:
Mint a kő szál, hajthatatlan…
Kisfaludy Sándor virágok helyett gyomnövényeket nevez meg érzelmi hányódásában:
Ámor az, aki konkolyt vet
Életünknek földjébe,
Aki loppal ürömöt ültet
Örömünknek kertjébe.
(162. dal)
Mégsem képes az imádott hölgy a giz-gazok metamorfózisának varázslatára, ahogyan még a 65. dalban remélte a költő? A ’konkoly’ és az ’üröm’ gyomnövények. A konkoly lilás-rózsaszín virágja megtévesztő, hiszen sem földi, sem égi szépségre nem vall azáltal, hogy mérgező. A szólás szerint, aki búza közé konkolyt vet, az viszályt szít. Az üröm pollenje még a parlagfűjénél is mérgezőbb. A régi magyar nyelvben a méreg szinonimája. Toxikus hatása az ókortól ismeretes. A görögben és János jelenéseiben Abszintosz néven találjuk a végítélet csillagát. Egy másik szólásunk Jézust idézi, hogy még sincsen itt a vég. Kisfaludy Sándor sem érhette be ezzel a szomorú befejezéssel.
Majd, még egyszer, utolszor fölbukkan párban a liliom és a rózsa, mégpedig a XIX. énekben, miképpen a könyv elején, a Kesergő szerelem végén is, hogy méltó virág-keretbe, mintegy a végtelent asszociáló koszorút fonjon Róza köré a költő, aki e versekkel szeretné elnyerni kedvese kezét, mivel egyszer már elutasította. Így dicsérte Kisfaludy szerelme testének kellemét:
Test, amilyen nem íródott
Sem soha nem festődött,
Amilyen nem faragódott
Soha nem is képződött:
Oly gyengéded, s mégis velős,
Oly könnyűded, s mégis erős,
Oly hajlékony és deli
melynek csuda szövevénye
Liliomhó s rózsaláng,
Melyből Ámor boldog kénye
Szemérmesen mosolyg ránk…
A költő szerelmes litániájában olyan modern ez a metafora van, oly’ újszerű e komplex kép, amelyhez hasonlót legfeljebb csak Csokonai,
Vörösmarty és Petőfi költészetében találunk: Róza mint ’Liliomhó s rózsaláng’. Nota bene: a névátvitel is bravúros, hát még az összetett szavak (liliom-hó; rózsa-láng) szavak közötti ellentét, a hó és a láng (hó ↔ láng) egymás mellett…
Mindezek ismeretében megkérdezhetjük, maradott-e más választása Rózának, mint hogy a hosszas idő- és térbeli távollét után (1800-ban) végre boldogító igent mondjon?
***
Lírai képmelléklet
(Mészáros Róza kalligráfiájával)
Németh István Péter: Rózsa és lonc
Illusztráció: P. S. Krøyer-festményrészlet felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Fábián Tibor: Amikor hazaérsz →
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
