Parnasszus a pusztai pitvarban (Vállveregetős köszöntő egy népi író századik esztendejére)

CSÍN E. MIHÁLY

– stílusparódia* –

* Czine Mihály esszéírói stílusáról a paródiát elkövette: Arany Lajos

Nem is olyan réges-rég, jó ötven esztendeje lehetett. Még a főváros bombázása előtt. Az idő tájt, amikor a friss szénaillat találkozott a csillagok csöndjével. Innen Móricz Zsigmond búcsúján. Pihenőidőben, markot hajtó suhanc, ácsingóztam a szépanyám pitvarában, támasztva az ámbitust, bámulván a magos eget – no meg a szomszéd Juliska helyre csípejét. A tengerkék (vagy zöld? – már nem is emlékszem pontosan) szemű süldő leányka éppen csábos illatú virágokat ébresztgetett drága agg druszám, Misu bácsi öreg locsolójával. A tehénistálló mellett, mint az illemet értő székelyek, apró böffentésekkel köszöntem rá őszbe csavarodott ősszülém utánozhatatlanul ínycsiklandó káposztalevesére. Ott, a Paszulypalánk és Kakaséked között nyújtózó, zsályaillatú Menyecskelövőn – az ő szülőfalujától, Szúnyogpetéstől hétmérföldes csizmával alig hét mesés lépésnyi távolságra – pillantottam meg életemben első ízben a nagyapámra szíves „jó napot!”-okat hányó parasztköltőt, Nyakló Gáspárt.

Muzsikás jókedvvel

Hiába nógatták jogot tanulni, mégsem az igazság mérlege, hanem a búzamázsáló vonzotta. – Igazabb a’, pontosabb a’! – szokta mondogatni mindig a nép irodalmi követe. Elrendeltségtudata bizonyosságában iskola helyett az istállót választotta. A magas tudomány várait felőle ugyan elhúzhatták a kutyák, de akár kedves lovai hátának vakargatása, akár libatömés, tyúktojózás – mert ehhöz is ért – vagy éppenséggel a sertésól almozása közben is hasították a jó szagú levegőt a fűzfafüttyök: úgy ömlöttek szájából, vég nélkül, a rímek, mint Faros néni dézsájából a friss kútvíz.

Volt mikor kigondolnia őket. Danában, verselgető embernek kedvezett a répaegyelés, nem kívánt az meg órjás szellemi összpontosítást. „Gyere vele, tubarózsám, / Én se megyek már sehova, / kivert az úr, a bőszült csősz, / toporog a jobb Sors lova” – írta akkoriban az ólajtóra. Beretva még nem hántotta állán a tarlót, de már fogant a sorsosai életét a nagyvilág elé táró balladáskötet, a Kaszasuhintó. Hamarosan megismerhették hegyen-völgyön, majdnem harminc példányban meg is jelent!

Vállalt mindent a faluért. Mintha a Göncöl lovasa folyton a fülébe suttogta volna: „Vágtass Te is, Gáspár!” Vágtass a Holdnak, mint Ady egyik szép kései költeményének beszélője! Gazsi muzsikás jókedvvel, két fa- és három tánciskolával a háta mögött, lapszerkesztésre adta a fejét. Lúpohárnyi murci mellett készült a jövendő. A szegények gazdag orgánuma, a Szúnyogpetés Szava nemcsak a helyiek szemét nyitotta órjásra, messzebbre ért. Volt száma, amelyet négyszázszor olvastam aratószünet idején, miközben a délibábban meg a szöszi Csöcsike feledhetetlen domborulataiban gyönyörködtem. Ágaskodott körös-körül a szellem a folyóiratot lapozván, széles ívben ébresztette az alvó falvakat a benne sorakozó, lélekmoccantó, szívdobogtató gondolatok sora. Hat kilométeres körzetben is lehetett olvasni. Nagy szó volt, hogy akadt fórum, amely küldhette az alvéget fel, a magosba, a Parnasszusra. Verscsokorba kötötte világát Zsírossegesd birkapásztora, Üszőlepényes bojtára, Öszvérheréd kalapos bikája. Ontották a mélyek a mézes szót, gyógyírt gyámkodva a kenyérgondoktól bordázott homlokúak lelkére.

Nyakló Gáspárt jogos büszkeséggel tiszteli a Nagy Magyar Falu. Mindenki Gazsi bácsija ő. Nemcsak a szomszéd Boriskáéknál hallgatózik némelykor, ha – ejnye-bejnye – összezörren az ifjúság, órjás lelkével már előre képes beléhallgatni a kakukkhangos, majoránnaillatú falu szebbnek képzelt jövendőjébe is.

Sorsok igazítója

Lucernasarlózáskor melegített össze bennünket a majd’ derékszögű, hatvanfokos tőrőlmetszett szatmári szilva – a harmadik szomszéd, a jó öreg Andorás főzte – Isten áldja e jótettéért –, tőle kapta ajándékba poétánk. Köröttünk zsémbeltek a muslincák. Akkor mesélte zamatos pálinkaleheletű, mézédes szavával élete folyását. Igaz, olyanformán ívelt a csillagsorsa, hogy a tehén farcsokjától indult – s végtére ott is maradt mindétig a hűséges költő –, mégis vastagra fonódtak élete szálai.

Lejárván a szűkebb hon idénymunkája, nemegyszer lendítette vállára a kaszát, hogy más vidékre induljon, sorsukon igazítani. Hazatévedvén, alig paskolta ki a jó Zsuzsó asszony a költő kezeslábosából a maltert, máris szívlapátot nyomott kezébe a gondviselés, hogy megsüsse hősünk mindennapi kenyerét. – No má’ meg! – kommentálta ilyenkor hirtelen távozásának szándékát a hitves. De nem hiába fohászkodott a Teremtőhöz több ezer rigmusban: megsegítette az Úr. Lelki szemei elé vetítette a Kor Nagy Parasztköltőjét, hogy aztán életét tegye a nemes célra: megösmerni Őt. Őt bizony! Őt, akit még színjózanon is tündökletesnek látott, őt, akinek minden művét – még az anyósának írott leveleit is – olvasta. Egyedül Őt tartotta képesnek az összes ganét kivillázni az országból…

Négyszáz kilométert szamarazott, azzal az elszántsággal: történjék bármi, békopog a híres Vályogházba. Az út második felén megtáltosodott végre a füles, s a tizenötödik nap tizenhatodik éjszakáján sikerült megérkeznie a – már fizimiskájában is tekintélyt parancsoló – tagbaszakadt, vasgyúró, egyszersmind terjedelmes, hordónyi – íróhoz. De Ő is mindhiába tett kísérletet alkalmi tanítványát ráédesgetni az oskolapadra.

Ilyen élmények hatására nem csoda hát, hogy korán érett. Ám nősülni még öreglegény korában sem igen szándékozott („lyány van elég, asszony meg majd gyün, ha az Úr akarja” – hirdette mindig tömör bölcsességgel), végül mégis igába hajtotta a fejét. Erről is szívesen mesél. Bizony, a harminckilencedik barázdát szántotta orcájára az idő, amikor hirtelen eszébe ötlött: családot kellene alapítani. Nem volt szükséges messzire nyúlnia: a szomszédasszony hites urát pár hónappal korábban ütötte meg a guta…

Tízgyermekesen érte utol a kollektivizálás. De a téeszbe semmiképp sem kívánkozott az amúgy is szegény, szinte semmitlen költő. Transzparansekre mintázott bátor kínrímei nem rejtették véka alá véleményét. Így eshetett meg, hogy ült hát. A rigmusok idézésétől eltekintek, hisz’ esztétikai-poétikai értelemben nem a legerősebb vonulata ez költészetének. De nem is törekedett akkor a nyelvi megalkotottságra: elsősorban a nyílt kimondás vezette tollát. Hogy pontosan értse a sugalmat a nép minden fia.

Gyémántos szavak

Nézem Gáspár bátyám szikár arcát, s már-már belerévednék szántóföldrögös történetébe, ha méretes kebleivel elibém nem tenyerelne Röpülő vasvella című végéremehetetlen balladájából a sorsán győzedelmes – már rég nyugalmazott – egykori perdita és szolgáló, Sonkás Bözsi, később a nemes Keőkemény Farkas pártfogoltja. Muzsikál ez a nyelv: „Holdtölte röptette, / szalmába fektette, / suhog Böske ruhája, / törek vérzik lábába’, / száll a Csóka gatyája, / vasvella áll hátába.” Csillog-villog ezeken a gyémántos szavakon a napfény. Mint a Hold a villán. Szinte röpül véle a képzelet. Mégis szinte érezzük – a strófák, a verssorok között lépkedve – a szúrós tarlót talpunk alatt. Ahogyan későbbi barátja, az egykor nincstelen kanász parasztzseni zamatos szavakkal emelte magosra kalapját a hősénekek és balladák babércsokra – a Zabos fehérnépek meg emberek – előtt: „A fővárosba’ olvastam meg. Meg én egy ültő helyembe’. Mindenik versszakot. Mind a hatszázhuszonnyolcat. Autómobilon ültem közbe’, de bizsergett az anyafőd a talpam alatt, a költemény annyira szaglott az élettűl.”

Később, az ötvenes években pedig igen bátor őszinteségű költeményeket sarjasztott a természetközeli fantáziája a személyi kultuszról. „Ami a szívemen: a számon” – amit gondolt, kimondta. Isten imádsága tartatta csak titokban ezeknek a költeményeknek a létét. Mert fújta azokat a fél falu. Hál’istennek, be nem fújta senki… Hiába, szeretetközösség a javából az ő szűk pátriája, felnevelő, mezeivirág-illatú faluja.

Összecsókolózik hang és látvány

Mindig öröm ül ki fizimiskájára, ha meghányni-vetni, hogy csürrög-e még a kusnó, bétoppanok olykor nyári kunyhójába. A ló ma is mindene a jó öregnek. Meghitten mormog metszőollóval kurtára stuccolt hófehér bajszába, gyönyörködvén a derék állatban. Ilyenkor hajolgat le – páratlan bölcsességgel tréfálkozva – a legifjabb Turi Danikhoz: „Sose szomjazz, betyár. De ne is igyál minden kútbúl!” Fejből tudja ezt az intelmet minden kamasz a messze környéken. S tőle tanulják a locsolóverset a fiúcskák. Hogy mit mondjanak a kis Pannáknak meg Katicáknak, akik még csak amolyan jövő nyári lánykák, de már zakatoltatják a kiskamasz szíveket. Nem csoda hát, hogy kedvelik még a parányi pulyák is az öreget. Jönnek hozzá, mint a jó kútra. Kérik a verset a csillagszemű leány neve meg születése napjára. A tréfáskedvű mester már a legalsó évjáratú sihedereket olyasféle sikamlós-csiklandós, pajzán rigmusokra tanítgatja, máig, hogy a fiús anyukák olykor bizony humorosan meg-megrovogatják az agg rímfaragót, nem kis amplitúdójú fejcsóválások kíséretében… De mindez csak növeli az ősz poéta kedveltségét. Nem csak diákkorúak, érkeznek lakába fölnőttek is szép számmal, keresztszülők, alkalmi versért, no meg vőfélyek, kiket mátkapárok küldenek követségbe Gazsi bátyámhoz – kőbe véshető – szeretetsorokért.

Ha váratlan vendégének csizmáját hallja a csuhélábtörlőhöz súrlódni, ma sem ajtót mutat neki, hanem szilvóriumot. Ettől ugyan kicsit hajít már olykor a feje, de nyugodtan somolyog, tudván: kapatosan is képes jóltartani a vándort. Alányúl tíz-tizenkét tyúkja alá, s máris megvan a bétevőjük. S mesél, regél, mint a fonóbéli mesemondók. Ha az ember el is szunnyad közben a jó ivólé vastag hatására, a csillagok hallgatják. De föl-fölriadván, lelkünkbe csurog egy-egy csík Gazsi bátyám méz-szavaiból. Ha félig megébredvén, ilyenkor hirtelen a magosba, a csillagmezőre emeljük tekintetünket, s összecsókolózik bensőnkben hang és látvány, nem csuda, hogy a Parnasszuson érezzük magunkat. Korántsem optikai csalódás ez: Gazsi bátyám világölelő szeretetszelleme rendre kedvenc alkotóhelyére, a pusztasík pitvarába csábítja a hegyi múzsát – egy-egy ihletcsók erejéig.

A nép költőjeként kezdte, s amint deres szempillája alól rám kacsint, látom, már megmarad ilyenformán a csillagéletű költő-répaegyelő. Legény ő ma is. Az bizony! (Akárcsak jómagam.) Hadd veregessem meg ezzel a köszöntővel a vállát: a feltámadáskor tölti a százat. Kívánok néki még legalább húsz-harminc lakodalomra való lapos pillantást a menyecskék bájaira… Isten éltesse!

——

Czine Mihály (1929–1999) irodalomtörténész, egyetemi tanár Nyírmeggyesen született, tízgyermekes juhászcsalád kilencedik csemetéjeként. Móricz Zsigmond monográfusa, nemzeti, népi, társadalmi elkötelezettségű szaktudós, szépirodalmi nívón írt. Esszétanulmányait Nép és irodalom I–II. (1981) címmel gyűjtötte egybe, Kisebbség és irodalom c. könyve 1992-ben jelent meg. Írásaiból kötetnyi Csoma Áron válogatásában, 1999-ben jelent meg (A kálvinizmus vonzásában). Csak az ezredfordulón, 2001-ben látott napvilágot a Magyar irodalom a huszadik században című munkája. Mint a szöveggondozó N. Pál József hangsúlyozta: Czine Mihály „ezt a monográfiát harminc-harmincöt esztendővel ezelőtt [tehát 1966-70 táján] írta, de könyv – magyar nyelven – nem lett (nem lehetett) belőle. A kor tudományos és ideológiai viszonyaihoz mérten igencsak nyitott szemléletű, állásfoglalásaiban pedig fölöttébb bátor irodalomtörténet akkor gondolati görcsöket oldó szellemi pezsgést hozhatott volna; ma »csupán« hét évtized magyar literatúrájának több részletben változatlanul helytálló, lélegzően elven bemutatása-értékelése…” Czine Mihály – Bodnár György szavával: „elhivatott résztvevője volt az irodalmi életnek, valamint az irodalmi ismeretterjesztésnek”.

1986-tól a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagja, 1990-91-ben elnöke volt. 1989-től a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka, 1991-től az Országos Zsinat világi alelnöke tisztségét töltötte be. Tudósként, ismeretterjesztőként, közéleti személyiségként is sokan ismerték, tisztelték, szerették az anyaországban és a határainkon túl egyaránt.