Mihovics József: Minden bornál többre tartotta a badacsonyi kéknyelűt
Miroslav Krleža (1893-1981)
A horvát írófejedelem, Miroslav Krleža magyarországi elismertségének bizonyossága a sok-sok, nálunk kiadott műve, s az őt értékelő írások sokasága. Több monográfiát is jelentetett meg róla Lőkös István kroatista, vagy ahogy szakmai berkekben titulálják: hungaro-croata. Kezembe került legújabb, nyomtatásra előkészített horvát nyelvű visszaemlékezése, amely a Susreti s Krležom (Találkozások Krležával) címet viseli. A száz-egynéhány oldalas esszét a Magyarországi Horvátok Tudományos Intézete még az idén kívánja megjelentetni.
A szerző az horvát klasszikushoz kapcsolható kortársak színe-javáról is értekezik. Ő egyébként még debreceni egyetemistaként (az ötvenes évek elején) hallott először Krležáról, amikor magyarul még alig lehetett olvasni, s a két ország között elmérgesedett viszony miatt nem is lehetett számítani áttörésre. Ez indította arra, hogy horvátul kezdjen tanulni, ami esetében, a ruszisztika hallgatójaként, viszonylag könnyen ment. Sajnálkozik, hogy annak idején nem készíthetett hangfelvételt, nem volt szokás akkoriban, hogy egy fiatal, magyar főiskolai asszisztens magnóval és mikrofonnal felszerelkezve keljen át egy másik országba. Két évtizeden át járt az íróhoz, hol az otthonában, a belvároshoz közeli Gvozdon, hol a Lexikográfiai intézetben találkoztak, de előfordult, hogy betértek a városi kávéházba vagy valamely étterembe. Ilyenkor a házigazda autójába ültek, kezdetben nagy fekete Chevroletbe, aztán Mercedesbe, amelyhez sofőr is dukált.
A visszaemlékezésben olvashatunk a számára emlékezetes, 1957-es Glembay-előadásról a budapesti Nemzeti Színházban, ahova a középiskolás diákjait is elvitte magával. A darabban olyan színészóriások játszottak, mint Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Tőkés Anna vagy Kálmán György.
A Glembay-família muraközi eredetű, onnét emelkedtek föl paraszti sorból, s lettek kereskedők, netán seftelők. A család bár horvát, ám a monográfus kitér arra, hogy osztrák, magyar, olasz, cseh vér is folyik ereikben. Minden tekintetben a közép-európai glembayzmus megtestesítői.
Az ifjú irodalmár a színházi, illetve az első olvasói élmények hatására levelet írt Krležanak, a Lexikográfiai intézet zágrábi címén. Kérdéses volt, hogy szóba áll-e vele a címzett? Nagy örömére, szóba állt, és rögtön fölajánlotta: keresse föl, ha Zágrábban jár. E levél félig horvátul, félig magyar nyelven íródott. Az eleje géppel, a másik része kézzel, tökéletes magyarsággal: „Kedves Lőkös, bocsássa meg kérem az én szegény és szánalmas magyarságomat, de úgy érzem, hogy mégis okvetlenül magyarul kellett volna, hogy feleljek a maga spontán és szimpatikus levelére, de sajnos nem voltam elég bátor, hogy reszkírozzam ezt a veszélyes kalandot. Legőszintébb üdvözlettel: M. Krleža. Zgb, 18.. XI. 1960.” Az író később, a személyes találkozások során is ragaszkodott, hogy magyarul társalogjanak.
A magyar vendég az első zágrábi útja során bejelentés nélkül tért be a lexikográfiai intézetbe, ahol szívélyes fogadtatásban volt része. A váratlan találkozást így írja le Lőkös: „Jó napot, Lőkös, örülök, hogy itt van Zágrábban, üljön le, kérem.” „Dobar dan” – köszönt vissza Lőkös, mire a reakció: „Mit dobar dan, beszéljen, kérem magyarul.” Máskor is így fordult látogatójához: „Beszéljen, kérem, magyarul, kevés alkalmam van beszélni a maga anyanyelvén.”
Krleža ebédül látta saját házában, ahol főként az író fiatalkoráról esett szó, Pécsről, ahova középiskolába járt. Az előzékeny házigazdát a magyar társadalmi , politikai viszonyok is érdekeltek, akárcsak az irodalmi élet az 56-os forradalom után. Rákérdezett Németh Lászlóra, Illyés Gyulára, Déry Tiborra és másokra. Dicsérte Németh Lászlót, aki értően írt Krleža Ady-esszéjéről és a Glembayokról. Minden egyes alkalommal elmaradhatatlan beszédtéma lett kettejük közt a nyolc évszázados magyar-horvát együttélés, amely az illírizmustól egészen 1918-ig tartott, s kitörölhetetlen a két nép közös történelméből. „Lesz még jobb is a viszony” – reagált Krleža, célozva a napi politikai eseményekre.
Közben a kulináris élvezeteknek is átadták magukat, köszönhetően a magyar szakácsnő főztjének. Katarina Farkaš (Farkas Katalin) mentegetőzött ugyan, hogy csak kacsahús volt a háznál, de főzött zöldséglevest, sőt palacsintát is sütött magyarosan. Az asszony Varasdról szegődött zágrábi szolgálatára, s büszkén újságolta: ősei magyarok voltak. Máskor is előfordult, hogy magyar specialitásokat készített, avagy zagorjei strudle-t (rétesféle) sütött, amihez Klrleža hozzáfűzte: Pécsett és Pesten szerette az ottani rétest, de a kedvenc a krémes volt.
A fiatal irodalomtörténész hol a hosszas vonatozást választotta, hol Skoda autójával kelt útra Zágrábba. Minden egyes találkozás a Gvozdon könyvajándékkal zárult. Kettejük eszmecseréje során Eliza Gerner, alias Gerner Erzsébet színésznőről is szó esett, aki bejáratos volt a gvozdi villába. A horvát színpadi legenda nyelvtudásának köszönhetően (a soknemzetiségű Vajdaságban, Zomborban született) magyar és német tragikaként is fellépett színpadon, szerepelt filmekben, televíziós műsorokban, irodalmi esteken. Íróként is jegyzik, több életrajzi ihletésű, főként színházi témájú könyv szerzője. Az Oproštaj s Gvozdom (Búcsú a Gvozdtól) címmel 1993-ban megjelent munkájában (miután Krleža és Bella is távozott az élők sorából) megörökítette a családhoz fűződő bensőséges, baráti kapcsolatát. Bellával egyébként kolléganők, őt is színészi tehetséggel áldotta meg a sors. A mi Erzsébetünk több Glembay-drámában is játszott a zágrábi Nemzeti Színházban, amelynek azután lett tagja, hogy 1948-ban elvégezte a teátrum stúdióját. Előtte, a háborús években Pesten közgazdászként diplomázott. Krleža rendre magyar dolgokról kérdezte őt is, miközben házigazdaként tanújelét adta annak, hogy minden bornál többre tartja a badacsonyi kéknyelűt.
Lőkös baráti, vagy méginkább munkalátogatásai folytatódtak a forrongó horvátországi hetvenes években, s tartottak 1981-ig, Krleža haláláig. Az 1971-es nagy horvát tavasz idején még arról is szót váltottak. hogy a szovjet birodalom feje, Brezsnyev késznek mutatkozott „baráti segítséget nyújtani az ellenforradalmi készülődés leveréséhez.” Erre ugyan nem került sor, arra viszont igen, hogy a megmozdulások vezetőit (köztük a későbbi köztársasági elnököt, Franjo Tuđmant) börtönbe zárják. Krleža fáradhatatlanul beszélt magyarországi élményeiről, a diákévekről, arról, hogy a nagy háború idején bejárta Baranyát, Esztergomot, a budai Svábhegyet és Tátra magaslatait, miközben katonai hátizsákját teletömte könyvekkel, amelyeket még őrségben is fellapozott, miközben az Európa politikai és kulturális együttélésének a fényes illúzióját ringatta magában.
Amikor az alkalmi kérdező az egyes drámák és regények szereplőinek a valódiságát, alteregóját tudakolta, az író így felelt: „Ez fölösleges dolog… Ön egy detektív… Valóban fölhasználtam fiatalságom pécsi és ludovikás élményeimet, …ám változtattam is rajtuk, ahogy azt a cselekmény belső szerkezete megkívánta.” Így, ilyen megközelítésben szerepel írásaiban, a magyar útirajzában a kadétiskola. Rácsodálkozott, hogy áll még az elegáns Nádor szálló, a Király utcában a Caflish cukrászda, aztán tovább menve a négytornyú katedrális, vagy a régi séták emlékét idéző gesztenye- és platánsorok.
Az érdeklődőnek a családjáról is mesélt, apjáról, anyjáról és Teréz nagymamájáról, aki Varasdról költözött hozzájuk. Az ő famíliája nagykanizsai, ükanyját Hunyadinak hívták. Nagyanyjában a muraközi népéletet és mentalitást ismerte meg, az ízes és kifejező kaj nyelvjárást, amelyen a mama a népmeséit, mondáit adta elő, s amelyen az író a fő művei közt számon tartott balladák születtek. Mindannyiszor feltűnt, hogy a ház ura mennyire naprakész a magyarországi aktuálpolitikai és múltbéli történésekben. Az Ady-hatásról ezt találta mondani: „Tudja, abban az időben sokat olvastam már Adyt, ismertem Jászi radikalizmusát, és tudtam, hogy mindketten hívei a dunai népek megbékélésének. Valóban mélyen hatott rám pl. A Duna vallomása c. Ady-vers.” S amihez még mi tehetjük hozzá: Briliáns az Ady: Sírni, sírni, sírni (Jecati, jecati, jecati) című versének általa jegyzett horvát fordítása. Ennek kezdő sorai is érzékeltetik mennyire sikerült visszaadnia a költemény hangulatát: „Čekati, dok se jave zvona noći,/ kako će žalobna povorka proći.”(Várni, ha éjfélt üt az óra, / Egy közeledő koporsóra.) És a záró két sor: „Testament pisati, očajno klecati, / i tako jecati, jecati, jecati.” („Testamentumot, szörnyűt írni, / És sírni, sírni, sírni, sírni.”)
Lőkös igazi komparatistaként tovább kutakodva Ady Krležara gyakorolt hatásáról, a horvát író-költő balladáiból idézi azokat a sorokat, amelyek szinte szállóigévé váltak a horvátoknál. A kétsoros versszakokban (ez is Ady-hatás) arról esik szó, hogy a jobbágynak mindig is robotolnia kell, soha nem történhet meg, hogy ne kelljen katonának vonulnia. És akkor az ominózus passzus a szóismétléssel: „Kajgod kadgod bilo, opet je tak bilo, / kak je bilo, tak je i tak bude bilo”. (Szabad fordításban: Bárhogy, bárhol is volt, az mégiscsak úgy volt ahogyan volt, és úgy is lesz .) Krleža minderre elérzékenyülve csak ennyit mondott magyarul: „Valóban szimpatikus a maga hipotézise. Tudja, tudatom mélyéről előtörnek a sokat olvasott Ady képei, motívumai”. Ugyanezt mondhatta volna a nyugat költőjének a zsoltáros énekeiről, bibliai témáiról (így A vér és arany c. ismert vers kapcsán), amelyek szintén visszaköszönnek nála.
A búcsúlátogatást külön részletességgel írja le az emlékező. 1981 augusztusában járunk, s Krleža most is csak magyarul beszél, kitűnően. 1942-ben írja naplójában: „A magyar a fejemben él, ahol egész emeleteket, erkélyeket, ablakokat …foglal el. Ezzel a vendéggel, lakótárssal élek negyven éve otthonomban, együtt a zsandáraival, és grófjaival, a háborúkkal, a politikával, amely különböző kalandokba sodorta. Képtelen vagyok kitérni előlük.” Ezzel összefüggésben munkásságának egyik méltatója (Vlado Čerina) még 1922-ben megjegyezte: egyetlen sort sem írt le olyan melegséggel, mint a magyarokról, akiknek a részéről pedig számos megaláztatás érte diák korában. Lőkös ezen észrevételére könny szökött a Krleža szemébe. Mi más ez, ha nem egy idős, 88 éves ember szentimentalizmusa vagy ambivalenciája?
Lőkös a forró augusztusi napon. az utolsó találkozáskor is többet citált az író műveiből, megnyilatkozásaiból, így mire jött a válasz: „ Amíg hatvan év múltán is esszéket, novellákat, regényeket és verseket idéznek, azt jelenti, hogy nem adtuk át a lelkünket az ördögnek.” Aztán még hozzátette, szeretné ha a „hungarikum” könyveit kiadnák „ott fönn Pesten”, hisz ahogy ismételten fogalmazott: „Ne felejtse, már többször mondtam magának, közöttünk csak egy patak folyik, a Dráva, és nem nehéz hidakat építeni a Dráván. ”
És tegyük hozzá: a másik határfolyón, a Murán…
Illusztráció: Krleža (fh. artzapodoma.com)
Ezek is érdekelhetik!
Fábián Tibor: Amikor hazaérsz →
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
