Félárnyékban – beszélgetés Erdélyi György előadóművésszel
Erdélyi György előadóművész-pályája során a legnevesebb művészekkel dolgozhatott együtt, kiváló költők, művészek barátságát mondhatta magáénak. Ezekből a találkozásokból, barátságokból színházi előadások, előadóestek születtek: erőteljes hatással voltak személyiségére.
Ahogy a Ladányi Mihály-, Jékely Zoltán-, Rónay György-műsor, úgy az összeállítás Pilinszky verseiből, vagy a Fodor András-est. A versműsorok mellett különleges monodrámákkal is jelentkezett.
Erdélyi Györggyel gazdag életútjáról beszélgettem.
♦
– Már gimnazistaként 17 évesen III. Richárdot játszottad a főiskolás Ruszt József irányításával. A színészi pályád főiskola nélkül indult. Hiányt vagy előnyt jelentett ez neked?
– Négyszer jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, az első felvételimet elizgultam, úgy estem ki, a többin a harmadikig jutottam. De hogy mint osztályidegent utasítottak-e el, mint a bölcsészkaron, vagy valóban oda nem illő voltam-e, máig nem tudom. Kezdettől a vers varázsa vonzott, és a színház a maga csodájával – bár sokáig nem tudtam róla semmit. Máig azt hiszem, hogy a kettő majdnem ugyanaz, ezért számomra nem törvényszerű, hogy sok remek színész fél a versmondástól. A főiskola hiánya elsősorban a színészi pályámon jelentkezett, az ott tanulók könnyebben jutnak foglalkoztatottsághoz, mert a szakma szeme előtt vannak. Színházat csak a hatvanas évek elejétől játszottam, hála Ruszt Józsefnek és Keleti Istvánnak. Tőlük sok olyasmit tanultam, amit nem oktatnak a főiskolán.
– Amikor című önéletrajzi könyvedben megörökítetted életed fontos találkozásait. Fiatalon lehetőséged nyílt Párizsban Peter Brook műhelyében tanulni. Segített-e későbbi munkáid során ez a műhelymunka, adott-e inspirációt, újfajta szemléletet?
– Amikor című könyvem nem csak találkozásaim, de gondolkodásom változásainak története is. Párizs után persze könnyebb volt „másképpen” gondolkodni színházról, világról és sok egyébről. Gondolkodni és nem puszta formát másolni. A versmondásra ez nem vonatkozik, az a maga útján alakult, amihez sok segítséget kaptam a Szkénében Keleti Istvántól. Ő tanított meg „versül” gondolkodni, az élő beszédben Montágh Imre volt a mesterem.
– Jancsó Adrienne, a neves előadóművész hívott versműsorba az előadóestek fénykorában. A versek szeretete hogyan alakult ki nálad? Mikor kezdődött?
– Verset egészen kicsi koromban hallottam először. Édesanyám a János vitézt mesélte nekem egy leharcolt, barna tetejű Petőfi-összesből. Nekem nem kellett más mese, mindig újra csak a János vitéz, még akkor is, amikor a sokadik ismétléskor észrevettem, hogy valami kimaradt, édesanyám ugrott a szövegben, mert szegénynek más dolga is volt, mint nekem folyamatosan János vitézezni. Gondolta, ugrik egy kicsit a szövegben, de azt nem gondolta, hogy emlékszem rá. Ezért aztán hamar megtanítottak olvasni, attól kezdve én nyűttem tovább a barna Petőfit. Meg nagyanyám csodás könyvtárát, ami 56-ban vált porrá-füstté, amikor másodszor szabadítottak fel minket.
Az általános iskolában általában én mondtam a verseket az ünnepélyeken. Ezek egyike igen emlékezetes, mert ez jelenti az első bejegyzést személyi dossziémban.
Történt, hogy 1953-ban az április 4-i ünnepégen – két héttel Sztálin halála után megint nekem kellett kiállni a világot jelentő színpad helyett az ugrószekrényre a tornateremben, ahol ilyenkor ott volt az egész iskola. Ezen alkalmakkor mindig felöltöztettek tetőtől talpig úttörőbe, pedig nem is voltam az, ott rendszeridegen sehonnaiként semmi keresnivalóm nem volt. Szóval: álltam az ugrószekrényen teljes díszben és azt harsogtam: Vladimir Majakovszkíj: Lenin. És egy árva szó sem jutott az eszembe, pedig tudtam a verset, csak akkor azt nem, hogyan kezdődik. A szerzőt és a címet még kétszer megismételtem, gondoltam, csak súg valaki vagy mégis eszembe jut. De nem súgtak, és nem jutott. Így hát meghajoltam, mint egy feldíszített könyökcső és elkotródtam. Persze az egész ünneplő iskola hangosan röhögött. Odalenn elkapott az igazgató, és bár szelíd embernek ismertük, a fülemnél fogva felvitt az irodájába, ott kaptam egy olyan taslit, hogy a fal adta a másikat, miközben “hülye kölyök, tudod te, mit csináltál?” – üvöltötte. Fogalmam nem volt akkor még, a füles nyomán csak azt ismertem fel, hogy a vers közel sem veszélytelen dolog. A történet igazán akkor kerekedett ki, amikor harminc év múltán G. kulturális miniszter, amikor díjat adott át nekem és nem tudta, ki vagyok, utánam nézett. És az utánam nézésben azt olvasta, hogy képes voltam egy állami ünnepséget megcsúfolni. És hogyan tette? – kérdezte. Egy ideig fogalmam sem volt, miről van szó, aztán eszembe jutott, hogy mit mondott akkor az igazgatóm. Egyszóval ügy lett a dologból, hivatalos. Nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy sem egyetemre, sem főiskolára nem vettek fel, maradt tehát a vers. Mindezeken kívül meg kell neveznem Bartos Mihály tanár urat, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ő olyan tanárom volt, akit mindenkinek kívánok, aki az irodalommal, a költészettel kíván elmátkázódni.
Korai működésem nagy élményei Jancsó Adriennel közös versmondásaim. Őt Török Erzsébet jóvoltából ismerhettem meg. Erzsike a Fiatal Művészek Klubjában hallott engem verset mondani, ő hívott először saját műsoraiba. Adrienne számomra maga volt a vers legnagyobb varázslója. Az, hogy többször állhattam vele egy pódiumon, számomra az élet egyik legnagyobb ajándéka.
– A hatvanas, hetvenes években már önálló estekkel, színházi monodrámákkal jelentkeztél. Megszületett a Szuvenír című monodráma, 56-os összeállításod Makkai Ádám versciklusára épült. József Attila verseiből több előadóestet is készítettél. Hogyan keletkeztek ezek a műsorok?
– A hatvanas évek közepétől kezdve szerkesztettem versműsorokat. Ekkor hallottam először önálló esteket: Jancsó Adriennét, Kézdi Györgyét, Kozmann Gusztávét és ezek arról győztek meg, hogy egy ilyen előadás sokkal több energiát képes hordozni, mint az egyes versek, ha jól vannak egymás mellé téve, hatásuk is erősebb lehet. Mert hiszen mi más a művészet, mint energiaátadás?
A Kegyelem c. előadás (fotó: Kállay Kotász Zoltán)
Aztán egy idő után úgy gondoltam, hogy nem elegendő csak beszélni, a keleti színház sem szövegcentrikus. Keresni kezdtem a megoldást, amit akkor találtam meg, amikor megismerkedtem Szabados Györggyel. Az ő muzsikája olyan felfedezéseket jelentett számomra a költészet terén, amelyek teljesen átalakították elképzeléseimet. Egy idő után együtt hoztunk létre előadásokat, ahol ő soha nem kodifikált zenével, hanem szabad játékkal, improvizációval vett részt. Olyan muzsikával, melyet semmiképpen sem lehet kísérőzenének nevezni. Ez olyan támaszt jelentett számomra, melyről nem tudtam és nem akartam lemondani egy idő után. Több közös előadásunk volt, ilyenek voltak a József Attilák, két különböző, tizenöt év különbséggel, a Színe és fonákja és a Bartók Béla-műsor. Ezeken kívül volt még egy egészen különös próbálkozásunk: nem beszéltünk meg szerzőket, sorrendet, kezdés előtt kisorsoltuk, hogy ki kezdi az előadást, és vagy én csatlakoztam a zenéjéhez repertoárom valamelyik darabjával, vagy ha én kezdtem, ő csatlakozott hozzám. Így játszottuk ezt a szokatlan, furcsa váltófutást. Szabados György mellett másokkal is dolgoztam együtt, többek között Sebestyén Mártával, Szvorák Katival, Kobzos Kiss Tamással, Wittek Bélával, Binder Károllyal, Grencsó Istvánnal, a Honvéd Együttes Hegedős Együttesével. Egy idő után úgy gondoltam, hogy a versmondást színpadi játékká változtatom. Ilyen előadásaim a Ladányi Mihály versekből Binder Károllyal és Benkő Róberttel közös Szavak sötétben, a Pilinszky János írásaiból szerkesztett Fokról-fokra című, amelyben előbb ugyancsak Binder Károly, később Wittek Béla, végül én magam kezeltem a hangszereket. Következett Rónay György életművét feldolgozó A kert című összeállítás, amelyben a mellettem dolgozó muzsikusok Rozsnyai Tibor és Éder György csellóművészek voltak, valamint Wittek Béla gitáron. Majd Csontos János József Attila töredékeit kiegészítő ciklusa következett, a Világegész és töredék, melyet Császár Angela színművésznő, Grencsó István és Miklós Szilveszter segítettek létrehozni.
A versszínházi előadások mellett játszottam saját darabjaimat is, amelyek mind monodrámák voltak. Ezek a Márai Sándor általam szerkesztett breviáriumomból színpadra igazított Tanú vagyok rá című egész estés előadásom, valamint Benedikty Horváth Tamás Szuvenír című regényéből szerkesztett darabom, amely megelőzte a Kegyelem címűt, ugyanis ez is 56-os témájú. Számomra a Szuvenír a legnehezebb feladat volt minden értelemben. Nem csak a regény ezer oldalának egy szereplőre való fókuszálásával, hanem a színpadi megvalósításban is. Olyan játékelemeket próbáltam ki és alkalmaztam, amelyekhez csak sokheti kemény edzés után mertem hozzáfogni. És akkor még szó sem volt a mentális nehézségekről. Igazi kegyetlen színházi előadás volt, az én számomra mindenképp kegyetlen, minden tekintetben. Hála Istennek és jó barátomnak, ez az előadás nem veszett el nyomtalanul, mint más előadások általában, filmfelvétel őrzi és annak a néhány embernek emlékezete, aki látta. A Szuvenír az a munkám, ami egész életemben legnehezebb volt számomra és egyben a legtöbb örömöt okozta.
– Volt-e olyan terved, amihez nem volt elég erőd, bátorságod megvalósítani?
– A Szuvenír a válasz arra a kérdésre, hogy volt-e munkám, amelyhez nem volt erőm. Ilyen nem volt, ha a Szuvenírt megcsináltam, akkor az erővel minden rendben van, mert úgy hiszem, a legtöbbet követelte, amire egyáltalán képes vagyok.
A Szuvenír c. előadás (fotó: Geszler Mihály)
Bátorságom? Azt hiszem, hosszú időn keresztül látogatták előadásaimat „jelentőemberek”. Soha nem lepleztem „meztelen a király”-álláspontomat és úgy gondolom, nem csak én tudok üzeneteket megfejteni, a sifrírozáshoz mások is értenek. Igyekeztem nem provokálni, azt gondoltam, a politika nem az én dolgom, ha csak nem politika az, amit képviselek. Ez pedig a legjobb esetben is a „tűrt” kategóriát jelenthette számomra, abban a bizonyos 3T-s világban. Ma már nem kell bátorság ahhoz, hogy egy versműsort összerakjon valaki, de emlékszem például arra, hogy mit kaptam anno a Nagy Lászlómért, ugyancsak Szabadossal, különösen Szentmihályi Szabó Péter kritikája után. Igen, ez így volt, Nagy Lászlót ugyan kiadták, de ha valaki mondta, annak bizony a lábára léptek. Hacsak nem az asztal alatt rúgott oda egy jóbarát figyelmeztetőül: vigyázz, nem vagyunk magunkban!
A Metró Színpad, a Szkéné és az Egyetemi Színpad is fontos állomások. A Metróban Hubay Miklós Zsenik iskolája című monodrámáját játszottam és T. S. Eliot: Gyilkosság a székesegyházban című drámájában Beckett Tamást. Az Egyetemi Színpad Universitas Együttesébe Ruszt József invitált, itt néhány darabban beugróként szerepeltem, majd Rejtő Jenő Piszkos Fredjében 4-5 különböző figurát játszottam, majd Marlowe: II. Edwardjában Gavestont és Oláh János Kenyérpusztítók-jában Süket szerepét kaptam, ezek mellett időnként sor került 1-2 versre is. A Szkénébe Kecskés András muzsikus barátom vitt, itt először csak versmondás volt, később aztán színház is. Játszottuk Ingmar Bergman film forgatókönyvét, a Tükör által homályosan címűt, aztán az Antigonét.
A hetvenes évek elején, Párizs után Kazán István hívott a Bartók Színházba, ahol néhány évet töltöttem el. Nem éreztem igazán otthon magam, nem tetszett a „kőszínházi tempó”, legalábbis ott és akkor. Egy-két szép feladaton kívül nem kaptam semmi olyat, amit fontosnak gondolhatnék. Egyetlen emlékezetes szerepet kaptam csak, azt is véletlenül, a premier előtt betegség ütötte el kollegámat a játéktól, én ugrottam be helyette. Ezt a szerepet Somogyvári Rudolffal láttam ugyanabban a színházban, az ő alakítása varázslatának nagy szerepe volt abban, hogy az lettem, ami. Ezt a történetet megírtam Amikor című könyvemben.
Hernádi Gyula látta Ladányi-estemet és országlása idején hívott a kecskeméti színházba, ahol Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak című kisregényének színpadi adaptációját – melyet nem csak kiemelten szerettem a hrabali életmű egészében, de én írtam át forgatókönyvvé és találtam ki a színpadi megvalósítás mikéntjét, rendeztem és játszottam Zsiba Ágival. Binder Károly volt a darab élő muzsikusa, a zene kiemelten fontos szerepet játszott, az idő múlását tette nyomon követhetővé, az előadás ugyanis egy fél évszázad története volt, és hogy hol tartunk, azt nem csak a színpadi látvány, de még a muzsika is sugallta.
Ezek után Novák Ferenc hívott a Honvéd Együtteshez, ahol néhány szép évet töltöttem el. Főleg verset mondtam, de színházi előadásokra is sor került. Itt játszottuk Tiszta szívvel című sokadik József Attila-összeállításomat színházként, Petrozsényi Eszterrel, Zsiba Ágival, Schmidt Ferenccel és Molnár Zoltánnal. Feri és Zoli az énekkar tagjai voltak, sokoldalú hangszeresek, nagyszerű énekesek és tehetséges színpadi személyek. Így öten olyan színpadi énekes-zenés-verses előadást hoztunk létre, amelyet mindannyian nagyon szerettünk. Jancsó Adrienne nagyon jó véleménnyel volt erről az előadásunkról, mások viszont nem szerették. Volt egy emlékezetes intermezzo ezzel az előadásunkkal kapcsolatban. Mint az előadás létrehozóját, berendeltek a HM Politikai Főcsoport főnökségére, ahol egy tábornok a sárga földig lehordott, hogy mit képzelek én, amikor ilyen szemérmetlenül meghamisítom a szocializmus nagy költőjének életművét! Olyan nagy volt az irgum-burgum, hogy komolyan megijedtem, hogy betiltja. Szerencsére néhány nap múlva megjelent Bella István és Fodor András írása az előadásról, Novák Tata is sorompóba lépett, így aztán nem lett következménye a dörgedelemnek.
Nyolcvankilencben Novák Tata megkérdezte, van-e mondanivalóm 56-ról, mert annak mostantól szabad útja lehet. Volt mondandóm, anyag is volt hozzá, nem is kevés. Krassó György, aki ott volt a bemutatón, csodálkozott is, honnan szereztünk ilyen sok érdekes szöveget. Az előadás – Egy nép kiáltott címmel – egy jó éven keresztül volt műsoron. Elhangzott többek között az első nagy szabad ünnepségen, a régi Petőfi Csarnokban vagy 20 ezer néző előtt, ahol az ünnepi beszédet Antall József mondta, az összekötő szöveget pedig Sinkovits Imre. Félelmetes élmény volt az óriási tér és a temérdek ember mindenkinek, aki ebben részt vett. Egy idő után azt gondoltam, jó előadás ez, de közel sem elégséges, egészen más megközelítéssel még nagyon sok mindent el kellene mondani a Forradalomról. Ez a hiányérzet hozta létre később a Szuvenírt és Makkai Ádám Kegyelem című ciklusának előadását.
Kegyelem (fotók: Kállay Kotász Zoltán)
– Hogyan éled meg manapság a kultúra értékvesztését, próbálsz-e ez ellen tenni?
– Én nem hiszek a kultúra értékvesztésében, a kultúra az, ami. Legfeljebb sokan nem kívánnak élni vele, attól az értéke még érték marad. A tömegek lázadása elég világos képlet, Ortega látomása sajnos mindennapi valóság lett. A „szórakoztatás” cukorkaszerűsége, mint valami járvány terjedt el, Hamvas szerint a cukor hamis valóság, hazugság, nem táplálék: cukor. Emlékszem két évtizeddel ezelőtt az Egyetemi Színpadon a Hervai-előadásunkra. Olyan tömeg jött el, hogy még a fűtőtesteken is ültek körben, és hátul egy egész tömeg álldogált. Pilinszky-estem premierjén nyitva hagyták az előadóterem ajtajait, a büféig pótszékezték az előteret, még a színpad két oldalán is ültek. Ma pedig se Vers és dal a Várban, se Egyetemi Színpad, se közönség, szóval se pénz, se hely, se ember.
Amikor gimnáziumban tanítottam – amolyan partizán módra, hiszen nincs hozzá végzettségem – igyekeztem olyan magyarórákat tartani, mint amilyeneket én kaptam annak idején Bartos tanár úrtól, hogy adjak is valamit a srácoknak. Egy alkalommal az igazgatóm lépett be az órámra, csak nem szöktünk meg, akkora csönd volt. Az egyik gyerek valami olyasmit mondott, ha a tanár úr mesél, arra jó figyelni. Ez volt az én szerzett diplomám. Meg volt a sulinak egy színháza, versmondó köre, amit vezettem. Nyertünk is az országos versenyeken 1-2 díjat, a kölykök szerették, volt olyan, hogy a próbák néha az estébe nyúltak, és senki nem akart hazamenni. Csak az volt a baj, hogy alakult egy pedagógusi ellentábor – mit keresek én ott? – és vége lett az egésznek. Kár, mert jó volt csinálni, dacára a rengeteg bürokratikus pepecselésnek, de mint tudjuk, Shakespeare sem szerette a hivatal packázásait. Azt hiszem, én ennyit tudtam tenni a kultúráért.
Köszönöm az érdeklődést!
Az interjút készítette: Torma Mária
Illusztráció: Meander-relief, valamint Kállay Kotász Zoltán fényképrészletének felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
„A vers – bár belőlem születik – mindig előttem jár” (Baka Györgyi-nagyinterjú) →
Halmai Tamás: Egyik szirom után a másik…* →
Rainer Maria Rilkéről (III/3) →
