Szili István: Pusztai ölyv Kappadókiában
Kappadókiában még egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy mindent megnézzünk.
Egyszer már jártunk a térség határában, de most alaposabban körül akartunk nézni. Így hát Göremében az este közeledtével egy földalatti folyosó belső, már fedetlen sarkában vertünk tanyát. (Ezek az alagutak valójában a helybéliek szemében víznyerő helynek számítanak.) Azért éppen itt, mert csak itt tudtunk félreállni az autóval. Kappadókiában roppant kevés a parkolóhely, hiszen mindenütt lakik, él, dolgozik vagy közlekedik valaki, ahol nincsenek földtani képződmények. Itt is éppen csak annyi hely jutott, ahol egy kocsi elfért. Az itt eltöltött éjszaka az egyik legcsodálatosabb volt valamennyi törökországi közül. A fogyatkozó Hold éjfél körül kelt fel és sejtelmes fénye bevilágította ezt a nem mindennapi vidéket. Magasba emelkedő, vöröslő falakat láttunk, tetejükön hófehér vagy rózsaszín kősapkákkal. A csillagos ég, a Tejút foltjait, hézagait láttuk a tündérkémények között. Az őszi tücskök szüntelen pirregése, és a kuvik ijesztő visítozása jelentette a hangokat, melyekhez aztán hajnalban, alig pitymallott még, valami másféle is társult. Éles, szinte fülsértő, és kétségbe esettnek tűnő vijjogást hallottunk, de nem tudtuk kideríteni az okát. Mihelyt elaludtunk volna, máris újból felhangzott. Kiderült, hogy mindig ugyanonnan, mi mégsem láttuk az okozóját. Mindenféle állatra gondoltunk, főleg madárra, amelyik kiesett a fészekből, vagy eltörött a szárnya. Ez már sok volt! Felkeltünk tehát, hogy kiderítsük, mi zavarta meg a nyugalmunkat. Amint egy kicsit világosabb lett, láttuk, hogy a sziklafal alatti omladék és a sziklafal között méter szélességű rés van, onnan jön a kétségbe esett vijjogás. Tom felkapaszkodott az omladékon, és már mondta is: „egy ragadozó madár lapul itt, úgy néz ki, mintha fióka lenne, mert a csőre még egészen sárga”. Feldobtam neki egy pokrócot, mert puszta kézzel nem merte megfogni, jókora karmai voltak. Végül is a lábait pokrócba tekerve elkapta a madarat. Egy pusztai ölyv már repülőképes fókája volt. A szűk helyen nem tudott lendületet venni a repüléshez, ezért vijjogott annyira. Csakhamar észrevettük a szüleit is: fölöttünk köröztek, és lekiabáltak a fiókának, aki a tőle már sokszor hallott éles hangzással válaszolt. No, ezt megfogtuk, de aztán hogyan tovább? Még egyáltalán nem akartunk felkelni, heverésztünk hát a hálózsákokon, és madarunkban gyönyörködtünk. Elvégre pusztai ölyvet még sohasem tartottunk a kezünkben!
Úgy 7 óra felé egyszer csak közeledő emberek lépéseit, csikorgását hallottuk. Nem egy-vagy két emberét, sokkal többét! Amint kibontakoztak az alagút sötétjéből, kölcsönösen megleptük egymást. Egykettőre kiderült, hogy egy francia turistacsoport és török vezetője ért el hozzánk, akik előtt – mit ne mondjak! – némileg hiányos öltözetünket igyekeztünk valamiképp elfedni. Mert hát éjszaka annyira meleg volt, hogy hálózsákban ugyan, de meztelenül szoktunk aludni. A franciák is azért keltek korán, mert el akarták kerülni a délebéd idei hőséget. Vezetőjük franciául, majd törökül szólt hozzánk, de mi csak a varázsszót ismételgettük: Madzsarisztán. És hát, akárcsak a Varázsfuvolában, elkezdtük dünnyögni Papagenó áriáját, felmutatva nekik a pokrócba csomagolt ölyvet.
(“…elkezdtük dünnyögni Papagenó áriáját” – Alberti, 1791)
Mondanom sem kell, nem Papagenó izgatta fel a fiatal franciákat, mert az eldünnyögött dallamot nem ismerték, hanem az ölyv maga! Csak a török idegenvezető vette a lapot, meg is jegyezte, hogy hol vannak a tollak a gúnyánkról? Szóval jól sült el az ismerkedés, mindenki meg akarta érinteni, simogatni a madarat. Végül aztán mégis továbbálltak, mert még hosszú út állt előttük. Újra csend lett, a madarunk is elhallgatott, úgy látszik, rájött, hogy fogságba esett, és jobb lesz számra, ha csendben marad. Úgy fél kilenc felé aztán mégiscsak felkeltünk, kapóra jött, hogy a víz is elkezdett folyni az alagútban, ami egészen addig tartott, amíg a Nap bele nem sütött a mélyedésbe. Összerántottuk hát magunkat, és kihajtottunk a barlangútból. Élesen sütött a Nap, kerestünk egy nyugalmasabb helyet és madarunkat szabadon engedtük. A fióka először nem értette a dolgot, de aztán meglódult és csakhamar a magasba emelkedett.
De jó is neki! Felülről láthatja egész Kappadókiát!
Illusztráció: “Pusztai ölyv Kappadókiában” (fh. P. R. Tomlinson-rajz)
Ezek is érdekelhetik!
Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút →
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
