Tárnok Attila: El Camino – a klasszikus zarándokút
A múlt nyáron, sok évnyi halasztgatást követően, alkalmam nyílt végigjárni a Camino úgynevezett francia útját. Évekkel ezelőtt a portugál Caminón kellemes élményeket szereztem. Két év Covid-zárlat után még a szokásosnál is többen járták az Utat. Higgadtan, szigorúan az úton rögzített naplóra támaszkodva mesélem el tapasztalataimat.
Május 18. Budapest ‒ Stuttgart ‒ Bilbao ‒ Pamplona
Korai indulás. A stuttgarti reptér szocreál, olyan, mint Ferihegy a 80-as években. Bilbaóban elérhettem volna a 15:30-as buszt, de voltam olyan ostoba, hogy beszálláskor nem álltam be a sorba, inkább felmentem az irodákhoz megérdeklődni, szabályos-e, ha a későbbi buszra váltott jegyemmel a korábbi járatra szállok fel. Fentről aztán nem lehetett a fotocellás kapun át visszamenni az indulási szintre, ahol néhány perce leléptem a reptéri transzferről. Csak közvetlenül az esti, 18 órai buszindulás előtt engedtek át. Kint a városban 33ºC volt, nem vágytam hosszú sétára, néhány utcát jártam be. Pamplonában a szállást könnyen megtaláltam, de az egyetlen nyelvet beszélő spanyol mindenes portással nem értettem szót. Mondott valamit a kaputelefonba, kapcsolhattam volna, hogy ’porta’ ajtót jelent, és esetleg valami ezzel kapcsolatos közlendője van, de a kaput nem tudtam kinyitni. Épp ekkor érkezett egy argentin, a neve, milyen különös, Santiago, aki megértette, erősen lökjük meg a kaput, mert akad. A szállás maga egy nagyobbacska polgári lakás átalakítva, három-négy szoba befogad vagy húsz embert. Egyetlen zuhanyzó, egyetlen vécé. Minden nagyon szűkös. Szappantartónak nem jutott hely a csempén, az ember a vállával amúgy is leverné, olyan szűkös a kabin, ezért az ajtó tetejére raktam, ott is felejtettem, annak rendje-módja szerint. Rögtön az első napon. Stupido.
Május 19. Pamplona ‒ Saint-Jean-Pied-de-Port ‒ Kayola
Santiagóval és Kimmel St.-Jeanba. Mindenki izgatott. Egy túllelkesült zarándok már a buszpályaudvaron megbotlott a járdaszegélyben. Aztán a faluból kegyetlen, három órás kaptató a hegyre. Otthagytam Katarinát, a szép cseh kislányt, szinte hiányzott. Szobatársam egy galíciai származású német, Julio, megérkeztemkor törökülésben ült, mereven maga elé nézett, azt hittem világtalan. Azért köszöntöttem, csak nem lehet egyszerre süket is. Semmi válasz. Később összebarátkoztunk, mint kiderült, érkezésemkor meditált, nem észlelte a jelenlétemet. Egy másik zarándok angliai szerb disszidens, német (sérült) barátnőjével; van egy bangalore-i intelligens házaspár, akik rögtön nekem adták a párizsi szállodából fölöslegesen magukkal hozott szappant, és később befutott egy idősödő magyar házaspár. Ők a 13. alkalommal járják az Utat. Mindig a klasszikus franciát. Szép, enyhe este. A hegymenetben felért mellénk egy koreai lány, Jin, talpig feketében, fekete selyem kézelő, ugyanolyan kesztyű. Majd összeesett a fáradtságtól. Tovább akart indulni, de a lelkére beszéltem, hogy üljön le pár percre. Hálásnak tűnt. A németek elmentek az egy-két km-re levő nagyobb házhoz, Orissonba, vacsorázni. Megilletődve tértek vissza. Vacsora előtt a tágas étkezőben mindenki bemutatkozott, vagy hatvan ember, és elmesélte az életét. Sok megrázó történetet hallottak. Egy apa, a fiaival gyalogol, mert fél éve rákkal diagnosztizálták. Ez az utolsó útja. Nem tudja, meddig bírja. Hihetetlen belső megérzésem volt, hogy nem kell nekem az orissoni meleg vacsora. Se bemutatkozni, se megszólalni nem tudtam volna ilyen helyzetben. Valahogy a Mindenható úgy igazította, hogy elkerülhetem a kínt.
Május 20. Kayola ‒ Orisson ‒ Roncesvalles
8-kor indultam, én maradtam utolsónak. Hegymenet kegyetlen szélben, 70 km/óra, a széllökések 100 km vagy afölött. Nagyon nehéz út, de szerencsés megérkezés. Gyönge vacsora, de legalább meleg. Előre fizetve. Eddig egy fillért se költöttem, csak a bilbaói reptéri transzferre, 3 Euro. Asztalszomszédom egy koreai aranyos lány, Jeong. Befut Katarina. Este mise, rendben volt, de semmi különös, bár csak annyit értek néha, hogy Senhor Jesus. A szállás csillagos ötös. A boksz-szomszéd egy értelmes ausztrál úr és Jin, ugyanaz a koreai lány, akit tegnap pihenésre ösztönöztem. Még most is hálálkodik. Ad egy kitűzőt, állítólag saját kezűleg készítette. (Még nem tudom ekkor, de ez egy bő hónapon keresztül a hátizsákomat díszíti.)
Május 21. Roncesvalles ‒ Zubiri
Elvarázsolt erdő, az út menti tábla szerint a neve boszorkányokra utal. Kisebb emelkedők, mint tegnap, a szél se fúj úgy, olyan Zalai-dombság jellegű. A táj élőben szebb, mint a letölthető kisfilmeken. Minden órában más. Amint elrakom a tabletet, szembejön valami szép, de nem szedegetem elő szíre-szóra fényképezni. Napi több száz felvételt készíthetnék. A falvak olyanok, amilyen impressziók hajdan az NSZK-ról vagy Ausztriáról éltek bennünk. Schneidig-puzig. A gyalogutak karbantartottak, mint egy arborétumban vagy a tatai Öreg-tó körül. Hova tűnik az a több mint ezer zarándok, aki naponta útra kel Saint-Jeanból. Valahogy elmaradozunk egymás mellől. Néha fél órán át teljesen egyedül baktatok, aztán újra libasor. Az út mentén több száz méteren át mohatársulás a fákon derékig. Egy kőkerítés romjai.
Május 22. Zubiri ‒ Pamplona ‒ Cizur Menor
½ 8-as indulás, mégis: 26 km után elsőnek érek a máltaiakhoz. Kicsit egyszerű, de jó lesz. Pamplona nyüzsgött, nem akartam ott maradni már dél körül. Nincs ültetett erdő, minden társulás természetes, összevisszaságában rendezett, sokszor homogén. Mire az ember a Mesetára ér, már tegyen le minden terhet, görcsöt, hogy vállalni tudja a szenvedést! Ez jár a fejemben. Este mise, de milyen! A csontfekete pap késik fél órát. Előzetesen a sekrestyés asszony összeszámolja, hányan fognak áldozni, előre jelentkezni kell. A szertartásból megint nem sokat értek. A ministráns öregúr, talán a sekrestyés férje, egyik keze a nadrágzsebében, fél kézzel, lezseren szolgál, mintha kamaszként egy pesti téren bandázna. A mise végén a pap marokra eszi a megmaradt átalakított ostyát, de még neki is sok, ad egy fél marékkal a derék ministránsnak. Gondolom, azért volt az előzetes számolgatás, mert nincs zárható tabernákulum. A sekrestyés valahogy elszámolta magát? Vasárnapi Szentmisének mindenesetre elég egyszerűsített minden. A táj kárpótol, ülök a naplementében és nézem a távolban Pamplonát.
Május 23. Cizur Menor ‒ Cirauqui
Mindenki 5-kor kel. Előre menekül a délutáni hőség elől. Ám a reggeli sötétben készülődés közben sokszor hátrahagynak valamit, amit aztán én, a későn kelő, viszek utánuk. Aludni 5 után már nemigen lehet. Reccsennek a cipzárak, zajjal zsugorodnak a nejlon tasakok, cikáznak a fejlámpák. Én még forgolódok az ágyban, aztán 6-kor feladom, felkelek. A derengő reggelben észlelem, mi mindent hagytak el a korán kelő zarándokok. Ha nem nehéz tárgy és azonosítani tudom, kihez tartozik, viszem utána. Neszeszert, kulacsot, telefontöltőt, adaptert, túrabotot. A korán kelőt általában már délelőtt utolérem, visszaadom neki, amit maga mögött hagyott a szálláson, és hevenyészett angol fordításban idézem számára a 127. zsoltár kezdősorait: „Hiábavaló pirkadat előtt felkelnetek, dolgotok után járni késő este is: ha az Úr nem építi a házat, hiába építik azt az építők.” Általában nem értik. Rákerestem, a ’hivatalos’ fordítás semmivel sem jobb, mint a saját rögtönzésem. Feleségem se érti, pedig számára is gyakran idézem ezeket a sorokat, hisz üti a vasat, hogy épüljön már végre fel a kerti ház. Hiába: hit nélkül nem halad.
Május 24. Cirauqui ‒ Villamayor ‒ Los Arcos
Cirauqui az eddigi legjobb szállásom. Kényelmes ágy, senki nem aludt fölöttem, vegetáriánus ebéd a boltíves borospincében, csak nekem, kora délután. Saláta, és csicseriborsó-pörkölt, de ebben a pörköltben öt féle gomba. Nemcsak finom, még szemre is szép. Extra, stílusos szobák, mosdók. Úgy éreztem magam, mint aki egy szálloda szintű magánszálláson alszik. A hit megerősítést nyer. Villamayorban döntöttem, 23 km után magamra vállaltam még 12-t. Vagy túlélem vagy belerokkanok. Ha az előbbi, Isten irányította a gondolatomat. Ha az utóbbi ‒ meg akart tanítani valamire: pl. maradj a fenekeden! Ne ugrálj! És akkor kutathatom a leckét: mi késztetett arra, hogy tovább induljak? Villamayorban nem volt étterem. Javier büdös-dohányos alkoholista, bárjában, ami nem jobb, mint otthon egy falusi kocsma, ajánlott rizottót. El tudom képzelni, mit lehet kezdeni egy kis maradék rizzsel. Minden eltűnik benne. Cizur Menorban ilyen volt a paella: minden, csak nem friss. Így írtok ti, pastiche. Lackfi: Szerelem. Ahogy a fotelban ültél ott, / nem láttam, hogy ilyen nagy vagy. / Csibéje széles, / bibéje baba, begye véres. / De mikor felálltál, /szemem tátva, szám elámult. / S hogy lefőtt a kávé, / indulnom kellett, / de azóta is csak rád gondolok. Ilyeneket ír. Nem szeretem. Nem érdemli meg a magas polcot, ahova felkönyökölte magát.
Május 25. Los Arcos ‒ Logrono
Kanadai szobatársnőm, valamikor aranyoska, ma már Lóránt Lenke ‒ Csala Zsuzsa, két perc alatt elbeszélt vagy öt tragikus balesetet az úton. A konklúziót nem vártam meg. A nagy meleg bőrpírt okozott a lábán, ma a logronói kórházban megvizsgálták, és tíz napra eltanácsolták a gyaloglástól. Mostantól buszozik és nyaral. Nem mintha eddig nem ez történt volna. Egy fiatal magyar pár ma a tömegszálláson. A nőcske nem méltatott szóra, az egyszerű fiúval, Zolival beszélgettem volna, de meglátott valakit és elrohant. Ma Vianából jöttek idáig, kilenc és fél km. Mire jó a kőpiramis? Szerettem volna fáradtan leülni egy nagyobb lapos kőre, de volt rajta néhány kisebb, amolyan kőgúla kezdemény. Nem akartam félresöpörni, hátha valami szándék kapcsolódik minden egyes darabhoz. Sok értelmét nem látom. Ma 28 km, holnap 30, aztán pihentető húszak.
Május 26. Logrono ‒ Ventosa
Alig van kelet-európai az úton, eddig két cseh és három magyar. Se lengyel, se balti, se román, se balkán. Viszont sok a francia, amerikai, ausztrál, német. Néhány brit, olasz, brazil, koreai. Navarra és Rioja tartomány nagyon különböznek. Az utóbbi olyan, mint Kesztölc, az előbbi, meglehet, a Pireneusok okán, rendezettnek tűnik. Az utak, a jelzések Navarrában kifogástalanok, de talán a tartomány más részein csak olyanok, mint Riojában. A pénznek esetleg mindehhez semmi köze, mégis: Navarra igényesebb. A szellemváros, Ventosa főutcája olyan, mint az elhagyott borospincék egy falu mélyútján. Mindenütt divat az ölelkezés, akár egy amerikai filmben. Két barátnő elbúcsúzik egymástól néhány órára, és úgy ölelik meg egymást, mintha elutaznának.
Május 28. Santo Domingo ‒ Belorado
Tegnap egy mókusnak nagyon ízlett a magyar háztartási keksz. Két törpenyúl. Egy spanyol nőt követek, azt hiszi magáról, hogy csinos, pedig csak azért érdekel, mert okostelefonján GPS-jelek után tájékozódik, és korábbi beszélgetésünkből kiderült, ugyanoda tervezünk eljutni a mai napon. Végül kiköt egy étterem teraszán és baráti csevegésbe kezd. Gyanús, hogy ez nem a szállás, amit megbeszéltünk. Odaléptem és kérdőre vontam. A szállást már nem keresi, mert ismerősökre akadt. Elmondtam neki, mit gondolok. Látnia kellett maga mögött húsz lépésre, egy órája megyünk így, tudta, hogy a célunk egy és ugyanaz, de nem szólt, hogy változtatott a terven. Hagyta, hogy átmasírozzak vele a városon. Kutyagolhattam vissza egy-két km-t az ismeretlen utcákon. Senkire ne támaszkodj! Ez a főparancs.
Május 29. Belorado ‒ San Juan de Ortega ‒ Agés
Aggódom fiam bőrdaganatai miatt. Nagyon kell imádkozni, hogy semmi rosszindulatú ne legyen. Joe Hill balladája. Happy Days Are Here Again. Vajon lehet-e még jövője a kézműves műfordításnak? Vagy csak a fordító-motorok stilizálása marad? Ma is korán teljesítettem a kitűzött célt, még dél sincs. Mit csináljak? Vánszorgok tovább. Remélem, jól döntök. Francesca, egy szép, magányos olasz lány követ mindenfelé Santo Domingo óta. De jó lenne fiatalnak lenni! Szerintem ő nem is lát engem férfinak. Számára csak egy idősödő úr vagyok, akivel jó elbeszélgetni.
Május 30. Agés ‒ Burgos
Tegnap, vasárnap! Nem volt mise. Nem tettem tűvé érte a kis falut, de reménytelennek látszott. Kell-e feladat a boldogsághoz? Még megoldom fiam és feleségem lakhatását, esetleg végigviszem azt a néhány tanítványt, aki maradt. És azután? Feladatom ezt az utat végigjárni. Azután se fordítás, se tanítvány, se semmi. Ám lesznek könyvek és lesz a kiskert: futóbab és málna a barack és a szőlő mellé. Összeszedni, mikor voltam igazán önmagam felnőtt korban. 1986-88 MRC, padlásszobám Calgaryban. 1995-1996, hivatásom kiindulópontja. Talán 2002-2003? Eltévedtünk. Vagyis mégsem. A sárga nyilakat követtük hűségesen, de azok az iparvárosi kerületeken keresztül hoztak be a belvárosba. Lett volna állítólag egy zöldebb út a folyóparton. Egy szőke lengyel asszony, Alícia előttem bandukolt, én őt követtem. A sárga nyilakat ellenőriztem, rendben volt minden. Később mesélte el, hogy tudott a folyóparti útról, de nem találta. Még Pamlonában a nulladik napon találkoztam egy kínai származású ausztrál lánnyal. Annyi közlésvágy szorult belé, alig lehetett szabadulni tőle. Én onnan még elbuszoztam Saint-Jeanba, majd megkezdtem a gyaloglást, három napi járóföldre Pamplonától. Ennyi egérutat adtam neki. Ám itt, a burgosi iparnegyedben utolértem. Immár egyáltalán nem tapadt rám, nem volt beszédes. Összeismerkedett egy hasonló korú amerikai lánnyal, és csak vele volt hajlandó társalogni. Nem bántam. Alícia rosszul tud angolul, de barátságosan elbeszélgetünk. Krakkó mellett lakik, járt is a kamalduli kolostorban, ahova régi vágyam eljutni. Azt mondja, ne sokáig gondolkozzak, mert már csak egy-két öreg szerzetes él ott, pár év múlva talán már senki.
Június 1. Hornillos del Camino ‒ Castrojeriz
A fizikai erőfeszítés felülírja a spiritualitást. Annyira az előttem álló útra koncentrálok, hogy elmélkedésre alig marad erőm. Ma hosszan beszélgettem egy magányos amerikai, öreg hölggyel, akiről elsőre azt hittem, brit. Az anyja Drumheller mellett született, Albertában. Ő nyugdíjasan elmenekült Amerikából, mert kétszer is gyilkossági szándékkal támadtak rá. Fisterrában lakik, elmesélte az életét. Egy másik tetovált félvér varázslóról kiderül, hogy született amerikai, pedig enyhe akcentusa van. Évtizedek óta nyelvtanár Európában. Talán ezért. Állítja, a nyugati parton így beszélnek, mint ő. Érdekes, élnek ott ismerőseim, ők nem így beszélnek. Az olaszok itt is olyan magabiztosak, mintha nekik állna a világ. Figyelmetlenek, önzőek, harsányak. A brazilok ugyanígy. Úgy látszik, a déli népek nem ismerik az alázatot. Az egyik brazilt a táncból két másik részeg hozza be aléltan, vízszintesen. Letették aludni. Remélem, éjszaka se tér magához. Egy gyönyörű, gazella-szerű spanyol manöken mellett alszom. Ismerkednék vele, de este ő még felszalad a hegyre, a várhoz. Nem volt neki mára elég a gyaloglás?
Június 2. Castrojeriz ‒ Frómista
A népi karakterológiák sommásak ugyan, ám nagyon igazak. Az olaszok, amíg nem leszek a barátjuk, önzőek. Utána puszipajtások. A franciák fennhordják az orrukat, a spanyolok temperamentumosak, kevéssé barátkozók. A magyar mindig frusztrált, mint akinek valami félresikerült. Az amerikai, az ausztrál az én szememben túlságosan nyitott mások felé, az orientális népek alázatosak. Viszont az angol, hiába volt gyarmati hatalom, immár nem gentleman, csupán a nyelv ura: mindenki az ő nyelvét beszéli. A spanyol pincérek akkor is futva csinálnak mindent, ha alig van vendég, ám nagyon előzékenyek. (Persze, belőlünk élnek. Mégis: a balatoni keszegsütő is a nyaralók elköltött pénzéből él, mégsem ilyen udvarias.) Ma lecserélték az előételt egy másikra, mert félreértettük egymást. Grimasz és zokszó nélkül. Az olaszok, akiket kerülök, ugyanabban az étteremben ültek a teraszon. délután az egyikük, szó szerint, rám lökte az ajtót a zuhanyzóban. Mondtam neki, Take it easy. Válaszolt valamit a maga nyelvén „… easy!” Gondolom: „A kurva anyád, easy!” A hangsúlyból megértettem. A viselkedés mindnyájunknak a vérében van, a kultúránkat hozzuk magunkkal, mint egy levethetetlen ruhát. Már messziről megmondom előre az úton, ki honnan származik.
Június 3. Frómista ‒ Carrión de los Condes
Egy luxemburgi orvossal gyaloglom órákon át, nem tipizálható. Kedves ember. Megtudom, hogy létezik luxemburgi nyelv, sok egyebet. Élhető, de drága ország. Sok távol-keleti férfi figyelmetlen. Amennyire a nők náluk alázatosak és előzékenyek, némelyik férfi ugyanolyan önző, mint az olaszok. Társadalmi jelenség, patriarchális társadalom. Ma a kisebbséghez tartozom. A nyolcágyas hálóteremben öten távol-keletiek, de nem egy társaság, van egy finn és még egy fehér bőrű rajtunk kívül, aki eddig még nem szólalt meg. Később kiderül, magányos spanyol, és semmilyen nyelvet nem ismer a spanyolon kívül, ezért hallgatag. Így nem is zavar. De amikor elkezdenek egymással akár csak barátságosan beszélgetni, az valahogy bántja a fülemet. Túl sok a torokhang.
Június 4. Carrión de los Condes ‒ Terradillos de los Templarios
Zoli cipőjét ma ellopták a San Spirito nevű zarándokszálláson. Szép név, de nem beszédes. Vártunk, amíg az utolsó pár is gazdájára talál. Feltételeztük, hogy aki tévedésből a hajnali sötétben Zoli cipőjébe bújt, a magáét hátrahagyta, hasonló külsejű, ugyanolyan méret. De nem. Nem maradt vissza semmi. Zolinak nincs szandálja, papucsa. Ezen csodálkozom. Vécében, vizeletben mezítláb lépkedni, a zuhanyzótól mezítláb menni az ágyig? Tudniillik kötelező az előtér rekeszeiben hagyni a cipőket minden szálláson. Nem tudok segíteni, az én szandálom nagy rá. Elindulok. A városka másik végében találok reggel hétkor egy dohányboltot nyitva, ahol árulnak sportcipőt is! Vissza a szállásra, majd visszaballagunk Zolival a boltig, de nem tetszik neki. Megvárja a túraboltot. Tízkor nyitnak. Nagy szerencsém, hogy ma délben, 24 km után továbbjöttem a dohos szobájú Lodigosból. Plusz egy óra belefért. A templomos lovagrend szállásán vagyok, három francia férfi és egy belga lány társaságában. Normálisak. A belga lány a tolmácsunk. (Milyen érdekes, velük soha többet nem találkoztam, pedig összebarátkozhattunk volna, míg másokba lépten-nyomon belebotlok.)
Június 6. Bercianos ‒ Reliegos ‒ Mansilla de las Mulas
Ma hibás döntést hoztam. Nem álltam meg 21 km után Religiosban, ahogy terveztem, pedig beszédes lett volna a falu neve. Mansillában az önkormányzati szállást zárva találtam, további plusz kilométerek, és az egyik utolsó helyet kaptam meg a tömött, zsúfolt, hiányos berendezésű, Jardin elnevezésű panzióban. Kert sehol, viszont közvetlenül mellettünk hangos építkezés. Gondolom, beépítik a kertet, hogy több zarándokot tudjanak fogadni. A városka feledhető. Az étterem, ahol ebédeltem, olyan marhahúst szolgált fel, aminek a háromnegyed része faggyú. Semmit nem szoktam a tányéron hagyni, de ezt nem tudtam megenni. Egy keveset rágcsáltam belőle, aztán feladtam.
Június 7. Mansilla de las Mulas ‒ León
Nem akartam Leónban megállni, de a következő faluban a municipal albergue a hírek szerint bezárt, akár Mansillában. Leónban több kilométert bolyongtam, mire megtaláltam az iskolai kollégiumot, de ők is csak nyár közepén fogadnak zarándokokat, két hét múlva. Vissza a városba, az önkormányzati szálláshoz. Ez viszont borzasztó. Mindegy már, egy éjszakára elviselem. Átláthatatlan háromszögekben futó utcák terek, emelkedők. Nehéz eligazodni. Végül sikerül egy megfizethető, jó étteremre lelni, de a pincér egy mukkot sem tud angolul. Ezt nem értem, a városban nyüzsögnek az idegen nyelvű turisták, tízből kilenc angolul beszél.
Június 9. San Martín del Camino – Astorga
My Bonnie is Over the Ocean… 4 verzió: Terv A, B, C, D. Központi gondolatom fiam lakhatása. Oly korban kell neki lakást vásárolnunk Budapesten, amikor az ingatlanárak az egekben. Feladat, megoldandó.
Június 10. Astorga ‒ Rabanal del Camino
A három Andrej. Az egyik lengyel származású, a másik egy szlovén focista és az ő norvég útitársa véletlenül szintén Andrew. Ez utóbbi betegen, lázasan vánszorgott be az angolok menedzselte albergue-be. Felkutattam érte a faluban egy hotelben megszálló lengyel-ausztrál orvost, aki minden felszerelés nélkül diagnosztizált: a norvég Andy napszúrást kapott, pár napig üljön a fenekén. Mindenki nekem hálás. Rabanalban nincs orvos, taxival kellett volna Andyt Astorgába vitetni. Teljességgel véletlen és hihetetlen egybeesés, hogy a lengyel származású Andyvel korábban napokon át beszélgettem, és megtudtam, hogy családja a nyolcvanas évek elején menekült el Lengyelországból a megtorlás elől, Ausztráliában kötöttek ki, apja egyetemi tanár, Andy orvosnak tanult Új-Zélandon, majd önkénteskedett Indiában egy hospice-alapítványnál. A háttere okán széles körű olvasottsága volt az angol posztkoloniális irodalom terén, jókat társalogtunk. Hogy továbbment-e aznap vagy Rabanalban maradt, és ha az utóbbi, hogy melyik szállodában szállt meg, hisz tudtam, nem tömegszállásokon alszik, továbbá, hogy sikerült elmagyaráznom a gyönge angol tudású recepciósnak, kit keresek (Andy vezetéknevét nem ismertem, de számítottam rá, hogy nem sok ausztrál férfi érkezett aznap a faluba, bár mint később kiderült, Andy új-zélandi útlevéllel utazott) ‒ mindez véletlenszerű, szinte nyomozati részletek felgöngyölítése után vághatott csak egybe. A hotelben a recepciós hölgy nyilván nem fedhette fel a vendégek nevét, ha már egyszer én nem tudom, de sikerült meggyőznöm, hogy egy számára kimondhatatlan, Andy keresztnevű férfi családnevének legalább a végződését árulja el. Győztem. Rögtön tudtam, hogy lengyel név. A délutáni kerti tea-party. Egy remegő kezű francia, öreg hölgy, Jacqueline leönt teával. Mindenki az ő leforrázott kis kezén sajnálkozik, közben én moshatom ki az egyetlen nadrágomat. Az én ’balesetem’ fel se tűnt senkinek. Aztán elszégyelltem magam. Remegő kezű anyámra gondoltam: ilyen idős korában, hányféle balesetet okozhatott? Vacsorám bivalyhús. Nem az esetem. Viszont meglepett, hogy az asztalomnál ülő két jól disztingvált holland hölgy minden teketóriázás nélkül megette, amit a tányéron hagytam. Csak megkóstolni szerették volna, aztán annyira ízlett nekik, hogy befalták. Vagy annyira éhesek voltak. A menühöz sört kaptam bor helyett. A misét alig követtem.
Június 11. Rabanal del Camino ‒ Riego de Ambros
Néhány csepp eső, még kalapot se vettem, nemhogy esőkabátot. Éjjel egy francia, öreg-kerékpáros balfácán elviselhetetlen aritmiában horkolt. A felesége már rászólt Etienne-re. Kezdem nem szeretni a franciákat. Az aradi származású német lány se tudott tőlük aludni, panaszkodott másnap, pedig nem közvetlen ágyszomszédjuk volt, mint én. A hegygerincen a felhők fölött jártunk. Egy csinos francia lány, Florence nagyon barátságos, fényképezteti magát, de nem pózol. Természetes szépség. Miután a faluban eresz alá húzódtam, nagy zivatar támadt. Akik utánam jöttek, mesélték, fenn a hegyen diónyi jégeső esett. Megint a Jóisten tenyerén. A riegói albergue karakteres. A szlovák házaspár, Tomás és Iveta megy tovább Ponferrádáig. Plusz 11 km, jól elkaphatta őket a vihar. De mitől van itt ennyi légy?
Június 12. Riego de Ambros ‒ Ponferrada ‒ Camponaraya
A krakkói Alícia mindig utolér valahogy. Szerintem néha buszra ül. Az Út eleje, Navarra küzdelmes, de szép volt, azután Rioja egy kissé elhanyagolt, most, az Út harmadik része, Kasztília és León küzdelmes és egy szenvedés. Az utolsó szakasztól, Galíciától se várok mást: ágy-hajsza a forróságban, tömeg. Tegnap éjjel nagy vihar volt, villámlott, dörgött. Az úttörőtáborra emlékeztető fabarakk, ahol aludtunk, recsegett, hajnalban villám csapott be nem messze tőlünk, iszonyú robajjal. Reggelre elment az áram. Valahogy megoldottam a készülődést a vaksötétben. Ma 36ºC, kegyetlen meleg, vonszolódtam a szállásig. Ide 100 méterre bőséges ebéd, a maradékot alufóliában elhoztam. A szállás is kiváló, a kertben esküvő. Azért még kimostam, de útközben rám szóltak, vegyek fel inget.
Június 13. Camponaraya – Villafranca del Bierzo – Trabadelo
A mai szállás mindent alulmúl, persze filléres, 5 Euro. Dohos, sötét. Egykori portói szobámra hajaz. Nem lesz jó éjszakám. Tegnap se volt szerencsém. Éjjel elviselhetetlen volt a hőség a hálóteremben, a hülye hospitalero pedig elzárta az ételemet, 2-3 napi reggelit. Ma egy törpe spanyol öreg a teljesen üres nagyhálóban az én felső ágyam alá költözött. Milyen megfontolásból? Odébb mentem két ággyal. Mintha tudtam volna: délután van, de az öreg már most horkol, szörcsög, zihál. Később befut Jacqueline, aki rám löttyintette a forró teát és barátja, Anne-Marie Bretagne-ból. Immár megkedveltük egymást. A tetőtérben alszanak. Hogy nem sülnek meg? Ráadásul még főznek is. Az esti forróságban megjelenik egy szép német lány. Fényképezget. Mutatom neki visszataszító szállásunkat. Annyira sajnál, szinte meghív magához a hotelbe, egyedül bérel egy szobát. Nős vagyok, kerülöm a félreérthető helyzeteket.
Június 14. Trabadelo ‒ O Cebreiro
Láss csodát! Ma a tegnapi öreg mellé sorolták az ágyamat. Titokban cseréltem Jacqueline-nal, de utóbb mellém került egy (szó szerint) szaros gatyájú öreg spanyol. Ez még durvábban fog horkolni, mint a kisöreg. Úgy kell nekem! Miért variálok állandóan? A spanyol zarándokok ugyanolyan arrogánsak, mint az olaszok. Mondjuk, ők itthon vannak. Ma először találkoztam románokkal: egy intelligens, nyugodt férfi a húgával és az édesanyjával. Normálisak, visszafogottak, magam fajták. A hazai uszodákból ismert, ajtók nélküli, közös férfi zuhanyzóban fel kellett ismernem, hogy a férfiak nemi szervei legalább annyira változatosak, mint a nők keblei. Némelyik csúnya, egészségtelennek hat. A mise egy vicc. A pap öltözete olyan cifra, mintha cirkuszban lennénk. A szertartás minden eddiginél ostobább. Kavicsokat osztogat, mondja, soha ne váljunk meg tőle, ez az életünket szimbolizálja. Mekkora marhaság, és sokan megilletődve szorongatják a maguk kavicsát.
Június 15. O Cebreiro ‒ Triacastela
Még ilyet! Három francia nővel vagyok privát szobában. Jacqueline és Anne-Marie mellé társult Patricia Québecből, akit még Los Arcosban, az Austria Albergue-nél megmentettem a hajléktalanságtól. Ki volt írva, hogy telt ház van, de utánaszaladtam, hogy valaki lemondta a foglalást, felszabadult a helye. Az útlevelét én vittem ma a portára. Három évvel fiatalabb nálam, pedig azt hittem, jóval idősebb. Örülök a három hölgynek, mert megszabadultunk a krákogó spanyoloktól. A marhák társadalmában is akadnak konfliktusok. Ma két bika egymásnak esett a falu utcáján, szarvaikkal igyekeztek felnyársalni egymást. A pásztor alig tudta szétválasztani őket. Több tonnányi nyers erő. Biztosan ugyanabba a tehénbe voltak szerelmesek. Megláttam egy hírt a spanyol tévében ebéd közben és eleredt a könnyem: Lengyelország felkészült a háborúra, nyilatkozta a miniszterelnök. Mi lesz itt? Tán haza se jutok majd.
Június 16. Triacastela ‒ Sarria
Kissé meg vagyok rendülve. Nem a világhelyzet alakulásától, hanem egészségileg. Talán ha 5 km-t jöttem ma reggel, és le kellett ülnöm. Szorító szédülést érzek. Ettem, ittam, vártam 20 percet, majd elindultam, de pár méter után vissza kellett fordulnom, mert továbbra is szédültem. Most újra itt ülök. Meddig várjak? A portugál úton is megesett velem egyszer hasonló, az fél óra alatt elmúlt. Barcelosban ültem egy parkban. El kell indulnom újra, megpróbálom. Csak lassan! Pedig a mai szakasz csupán 18 km, szobát foglaltunk előre a francia hölgyekkel. O’Cerebrio előtt egy német középkorú úr összeesett. A lányával és annak vőlegényével zarándokolt. Hívták a mentőket, de azok a hordággyal nehezen tudtak a szűk ösvényen felkapaszkodni. Mire odaértek, már késő volt. Francia hölgyek mesélik a jelenetet, épp ott jártak. Nem az én franciáim. Másik kettő. Talán ez az incidens is óvatosságra int.
Június 17. Sarria ‒ Portomarín
Tömeg. Alig lehet szállást foglalni. Innentől az útnak semmi értelme. Kasztíliában és Leónban minden kis faluban volt kút, ivóvíz. Galíciában sehol. Direkt megszüntetik őket, hogy a zarándok vegyen palackozott vizet? A tehénlepénnyel tűzdelt út menti, a földből fakadó forrásról azt állítják, iható. Sőt ’donativo’ kiárusítják. Nekik lehet, hogy iható. Én, köszönöm, nem kérek. Leónban rengeteg volt a légy, bár sehol állattartásnak nyomát se látni. Galíciában rengeteg a marhalepény, de kevesebb a légy. Ha elmegy az ember egy lócitrom mellett, felrebben 200 légy. Hol a többi? Ha egyszer errefelé ilyen sok, számukra kellemes élelem található, miért nincs belőlük több? Vagy több a kismadár is, amik a legyeket pusztítják? Ennek se látom jelét. Akkor biztosan több a róka, a nyest, amik meg az apró madarakat pusztítják, de ezek meg rejtőznek.
Június 18. Portomarín ‒ Portos
Nagy szerencsém van, és most már végig megoldott a szállás. A mai helyen (19 km) csak két szabad ágy volt, ezt átengedtem Jacqueline-nak és Anne-Marie-nak. Ám meglett a jutalmam! Két km-re innen megálltam az önkormányzati zarándokszállásnál, de még két órát kellett volna várnom nyitásig. Gondoltam, megpróbálom Portost, Jacqueline-ék szállását, hátha időközben valaki lemondta, és láss csodát! Van egy plusz ágy. Ráadásul teljesen véletlenül, épp egyszerre érkeztem a francia hölgyekkel, így hármunkat, mintegy csapatként, külön szobába helyeztek el. Három ágy, nem emeletes. Az ebéd már nem volt ilyen szerencsés, de mindegy, ettem valamit. A leves forró, a tetején úszik az olaj, külön kellett kérnem hozzá kenyeret, kétszer is, fel is számolták külön-külön, pedig eddig mindenütt járt az ebédhez bor, kenyér és desszert. Itt az ital és az édesség se része a menünek. Kértem egy pohár bort, kaptam egy decit. (Másutt egy egész üveggel hoznak, aminek a felét úgyis otthagyom.) A levest egyébként kilöttyentette a pultos, annyira kapkodott. Még jó, hogy nem rám. Stb. Mindezek után az ebéd másfélszer annyiba kerül, mint a korábbiakban, bár mennyiségre legfeljebb a fele. Délután elvonult előttünk egy 100 fős iskolás csoport, esőkabátban. Ezek szerint megint megúsztam egy záport. Észre se vettem.
Június 19. Portos ‒ Melide
Spanyol kisnyugdíjasokkal ebédeltem. Pacalleves csicseriborsóval nagy tálban. Hévíz-étterem hangulat. Három nap, két éjszaka van hátra. Most már meglesz. Ma utolért egy kis zápor, de elő se vettem a kabátot, a kalap elégnek bizonyult. Mire megérkeztem, egy kissé átnedvesedtem. Ismét Jacqueline és Anne-Marie, külön szoba, én az emeletes ágyon.
Június 20. Melide ‒ Taberna Velha
Nagyon bosszantó ez a profit-maximalizálás. Eddig minden szállás általánosságban 1-kor fogadta a vendégeket, sok közülük korábban. Ez a mai 3-kor nyit. Miért? A német tulajdonos azt mondja, addig üljek be a szemközti bárba, ahol rendes étel nincs, csak kávé, sütemény. Gondolom, az is neki hajt hasznot. Mondom, nem akarok kávézni, ebédelni szeretnék. Azt este 7-kor tehetem, szintén náluk. Nincs alternatíva, monopol helyzet. És mit csináljak 3-ig, amikor beenged majd a szobába? Leülhetnék-e esetleg a fedett teraszon? Azt mondja, sétáljak. Köszönöm. Szemerkél az eső, és ma már sétáltam 20 km-t. Mindegy az neki. Egy a lényeg: abból a néhány erős hónapból, amíg áramlanak a zarándokok, ki kell hozni a legtöbbet. Akár a balatoni turista szezon. Nagyon nem tetszik. A szoba hideg, egyedül én alszom emeletes ágyon, a zuhanyzóban pang a víz, gyenge az internet, a macskák a konyhában az asztalon gubbasztanak, stb. Amúgy nagyon szép hely, szép ház lenne, csak hát a körülmények… Végül vacsorára kapunk egy tányér cukkinikrém levest, lehet, hogy levesporból, az olaszok egy kis gnocchit, aztán egy pohár bort, süteményt. Az olasz három ujját összecsippentve, az ég felé emelve, ahogy ők szokták, lamentál: gnocchi! Gnocchi! És hol a vacsora? Jön az elszámolás. A szállásadó hölgy bejelenti, hogy tegnap valaki belázasodott náluk, ezért ő maszkot visel, ha nem bánjuk. Egy kicsit ő is beteg lett, ezért nem sütött ma húst. És ki főzte a levest és áztatta el a gnocchit? Azt is ő. És volt a beteg vendégnek Covid-igazolása vagy készült legalább gyorsteszt? Mindegy, fizessünk, menjünk hamar aludni. A nagyon szerény vacsora 12 Euro! Hallatlan. Eddig három fogásos bőséges menüért fizettünk ennyit, nem egy tányér levesért. Lenyeljük a békát, csak szabaduljunk a hideg konyhából. Paplan alá, hajcsi! A nápolyi férfi az ágyban még fél óra elteltével is panaszkodott valakinek a telefonban. Annyit hallottunk: gnocchi! Gnocchi! Gondolom, rázta az ujját, ahogy náluk ez szokás.
Június 22. Amenal ‒ Santiago
Inkonkluzív beérkezés. Nincs bennem elfogódottság. Az elmúlt hét bosszúságai, a tömeg, a szállások hiánya, a vendéglátó személyzet pofátlan profit-éhsége elkeserített. A katedrális előtti téren épp egy fénykép erejéig állok meg csupán. Nem érdekel, találkozom-e ismerőssel. Azért összefutunk a szerb disszidenssel, akivel még Kayolában első este aludtunk egy szobában. Német barátnője sérült, ezért az út nagy részét busszal tették meg. A tömegben nem fedezek fel ismerős arcot. Ez épp így igaz az utolsó heti vándorlásra. Százak futnak el mellettem, húznak el kerékpáron, de nincs köztük ismerős. Az első négy hét során megismert zarándoktársak eltűntek. Vagy előttem vagy utánam járnak valahol. Csak Jacqueline és Anne-Marie, a lengyel Alícia és Jeong, a helyes koreai lány idéz elő bennem meleg érzéseket. Az utóbbi napokban előfordult, hogy négy-öt nyelven köszöntöttem valakit, de egyikre se reagált. Eleinte nem értettem. Arra gyanakodtam, talán zenét hallgat, de ha nincs fülhallgató a fülében, miért nem válaszol? Aztán megszoktam, hogy az utolsó szakaszon már nem feltétlenül szokás barátkozni. Itt már szinte csak az ismerősök köszöntik egymást, hisz akkora a tömeg, hogy néha egymás kezét foghatnánk riadóláncban. Megyünk, monoton-hangtalanul, összeszorított foggal, barátságtalanul. Rám is átragadt ez a majdhogynem rosszkedv. Az utolsó száz km tönkreteszi az előző hétszázat. Milyen kár! Néha már magyarul köszöntöttem valakit, csak úgy. Dacból. Úgy se érti.
Június 23-24. Finisterre
Ide még el kellett zarándokolni, a nulladik kilométerkőhöz. Jobb, mint Santiago. Kevesebb az ember, barátságosabb a légkör. A falutól (Fisterra) a tengerpart, az igazi világ vége (finis terra) még 7 km, oda-vissza, bár maga a víz a sziklás parton megközelíthetetlen. Ez már szinte csak levezetés, séta. Alkalom arra, hogy átgondold, megérte-e az Út. Ha nem járod be, hiányzik, mert mást remélsz. Az Út vége kiábrándító, ám sokaknak épp ez a szakasz a lényeg. Az utolsó napokban már szinte utálod a sok zarándokot. Aztán eltelik pár nap és elkezdenek hiányozni. Ki érti ezt?
Illusztráció: Camino Francés
Ezek is érdekelhetik!
Vörös István: Mintha a jövő egy tükör lenne… →
Hegyi Botos Attila: A Kék története. A Méz szigete (líragaléria) →
Magyar Miklós: Hol tart ma a Notre-Dame újjáépítése? →
