Baley Endre: Szókincs és Köbüki
(röpke értekezés nyelvről, olvasásról, trendekről)
„Reggel szél jajgatott
az udvaron,
jajgatta a februári homályt
fájdalmában
(vagy tehetetlen dühében?)
tépve ágat, tetőt,
s darabokat az égből.
Kékkel verte a szürkét,
míg a szürke végül
megadta magát,
(nahát)
és a nap
(micsoda pillanat)
tavasz-szépen
tündökölt a tiszta égen.”
A szó a nyelv egy jelentéssel bíró egysége, amely egy vagy több szorosan kapcsolódó morfémából áll. A kincs gazdagságot jelent. A szókincs egy adott nyelv szavainak összessége.
A huszadik század végi technológiai fejlődés következtében hatalmas változás ment végbe a kommunikáció területén. Az Internet egyre szélesebb körben terjed, egyre erőteljesebben szorítja ki a hagyományos kommunikációs csatornákat, hiszen gyakorlatilag nincs olyan tartalom, ami ne lenne elérhető rajta.
Egyre újabb és újabb szavak, kifejezések, rövidítések tűnnek fel szókincsünkben, miközben észrevétlenül kopnak ki olyanok, melyek évszázadokon keresztül beszélt nyelvünkhöz tartoztak. Ezek egy része természetesen érthetően szorult a háttérbe vagy felejtődött el teljesen, mivel a tárgyak, kifejezések is kikoptak, eltűntek már évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt; passzív szókinccsé váltak, melyek azért – részben vagy egészben – szintén megtalálhatók az Interneten.
Jól van ez így?
Ennek a kérdésnek a megválaszolásához talán érdemes megvizsgálni az irodalmat, azon belül is a gyermekirodalmat.
A legapróbbak számára a képi világ a legfontosabb. Amikor még nem léteztek könyvek, képeskönyvek, a szülők a gyermekek előtt kitárulkozó világról meséltek, magyarázták el, mi mire való, miért olyan amilyen. Ez rendkívül direkt verbális kommunikációt jelentett, hiszen a legszorosabb családi kötelék (szülő-gyermek) között zajló mindennapos kapcsolat részeként működött.
A könyvek megjelenése már egy újabb helyzetet teremtett az ismeretszerzésben, mert az nem szűkült a mindennapokban látható világ tárgyaira, képeire, hanem más tájakon élő emberek más képei (tájleírásban vagy valódi képekkel) tárultak az olvasó elé.
Amióta léteznek képeskönyvek, kiváló eszközei az alapszintű tanulásnak. A szülő, nagyszülő, testvér elmagyarázza a legkisebbnek, mi látható a képeken, és nagy az öröm, mert a tanulási folyamat eredményességét tükrözi, ha az apróság visszakérdezve rámutat a képen a macskára, kutyára, házra vagy akár kimondja a szót.
A leporelló könyvek több funkciót is betöltenek. A rövid mesékhez, versekhez, verses mesékhez tartozó képek vagy képekhez tartozó magyarázó szövegek (ismeretterjesztő leporellók) egyfelől izgalmasak, önállóan is nézegethetők vagy olvasgathatók, másfelől pedig remek építőjátékok, hiszen kedvük szerint hajtogathatják a gyerekek.
De mi van akkor, ha az ismeretterjesztő leporellók tárgyilagos leírásai mellett nem jelenik meg a nyelvi kincset fejlesztő, nem a kora-gyermekkori szókincset konzerváló irodalmi értéket képviselő olvasmány?
Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, egy kis kor-kór-körképet kell rajzolnom.
Mára közhellyé vált, hogy az élet felgyorsult. Annyira felgyorsult, hogy lassan kihullik belőle minden, ami az életet emberi életté teszi. Az ember egyre inkább a technológiai fejlődés és az azzal együtt járó fogyasztói társadalom áldozatává, annak droidjává válik. Vedd meg ezt, dobd el azt! Ha neked nincs ez vagy az, akkor nem vagy menő! Kaparj, mert csak akkor lehetsz „valaki”! Arra sarkall minden, még csak véletlenül se gondolkodj azon, ki is dönti el, hogy „valaki” vagy-e.
Semmire sincs idő, így az olvasásra, mesélésre sem. Ha mégis, akkor is igyekszünk tömöríteni és ezáltal tovább erősíteni az egyszerűsítést, cselekmény zanzásítást. Nem kell a leírás, nem kell, hogy szókincsbővítő megfogalmazások tarkítsák a cselekményt, mert nincs idő rá. Ha ezt tesszük, arra neveljük a gyermeket, hogy ezt vigye tovább ő is, míg végül eljutunk a Romhányi által megírt harmincadik századbeli rokonhoz, Köbükihez. Küld fény post.
Ez a Köbüki egyedül él az ezer évvel későbbi földön. Semmit sem tudunk róla, csak azt, hogy remeteként tengeti életét egy üvegbúra alatt, és lelkesen küld olyan eszközöket a felmenőknek, melyek arra hivatottak, hogy könnyebbé, vidámabbá tegyék a huszadik századbeli életet. Romhányi remekül ábrázolja az evolúciós zsákutcába jutott ember és a mai világ közötti értelmetlen kapcsolat töréspontját az ablakkal, amit rendszeresen elfelejtenek kinyitni a jövőbeli ajándék érkezése előtt. Ez az ablak az, ami megmutatja, nincs helye annak, hogy az ember teljesen elgépiesedjen, mert ez az ablak a mindennapjaink fontos része, ami pontosan arra szolgál, hogy megakadályozza a bejutását annak, ami nem oda való. A földön mindenféle emberek élnek, többé-kevésbé boldogan élvezve mindazt, ami az embert emberré teszi, teheti. A jövőről nem tudni, semmit, csak halvány képet kapunk arról, mennyire magányosan él Köbüki.
Romhányi Mézga családjában felismerhetjük magunkat, de vajon tényleg azt szeretnénk-e, ha utódaink Köbükik lennének? Nem gondolnám, hogy ezt bárki is kiemelt céljának tekintené, akarom mondani ne tu ho e bár is kiem célj tek.
És akkor most jöhet a válasz az iménti kérdésre. Ha elvesszük a történetet színesebbé tevő leíró részeket, akkor kiválóan alkalmazkodunk a kor által támasztott (és persze elvárt) igényekhez. Egyszerűsítsük nyelvünket, egyszerűsítsünk mindent, mert nincs idő a bonyodalmakra! Pörögni kell, mert ha nem tesszük, lemaradunk. Lemaradunk a…
Miről is?
Semmiről, legfeljebb arról, hogy Köbükik legyünk.
Hiszem, vallom, hogy nem a leütések számának csökkentésével lehet elérni az olvasás iránti érdeklődés fenntartását, hanem azzal, ha eleink törekvéseit tiszteletben tartjuk, persze a kornak megfelelő szókincs minél teljesebb spektrumát használva, és nem pedig azt csökkentve.
A kötelező olvasmányok közül számosnak rendkívül nehéz a nyelvezete, az ifjú olvasó gyakorlatilag elveszik a sok, mára már szinte teljességgel kihalt kifejezés között. Kérdezésre, utánajárásra nincs idő, így valami kötelező rosszként fogható csak fel, ami egyáltalán nem helyes. Ebben az esetben a kevesebb több lehet. Ha már elolvastatjuk őket, próbáljuk meg magyarázatainkkal érdekessé tenni az ismeretlen szavakat, hogy azok be is ivódjanak a kis olvasókba. Ha nem értik mi micsoda, akkor csak öngólt rúgunk. Kevesebb „régi” kötelezőt, de gazdagabb értelmezéssel, mellett pedig kortársakat, olyanokat, akik nem kor-kórtársak.
Viszonylag sok és sokféle általános iskolában jártam rendhagyó órát tartani saját írásaimból – többnyire inkább versekből –, ahol a könyvkiadásban tapasztalt trendtől eltérő reakciókat tapasztalhattam. E trend szerint alig van igény gyermekeknek (is) szóló, verseskönyvekre. Ha így van, akkor elég rosszul teszünk valamit abban a korban, amikor – mint azt a bevezető gondolatok között már érzékeltettem – ki lehetne használni a népszerűsítésre mindazokat az eszközöket, melyeket az ellenkezőjéhez használunk. De az üzlet az üzlet, a kiadó nem tudja bevállalni, hogy az árral szemben megy, mert az nem fedezi a költségeket; kénytelen az áramlattal együtt mozogni, ami teljesen érthető.
De visszatérve iskolalátogatásaimhoz: A gyerekeknek beharangozott „Jön hozzánk egy költő bácsi” nagy valószínűséggel némi bizalmatlanságot, tartózkodást vált ki. Ez teljességgel érthető, mert egyfelől a tananyagban szereplő költők verseinek nagy részét meg kell tanulni, másfelől pedig a költők, írók életrajza eléggé száraz formában kerül eléjük. Az őket ábrázoló képekről, melyek az iskola falait díszítik, vagy a könyvekből tekintenek a diákokra komor, fekete-fehér festményekről, fotókról idős emberek néznek rájuk vissza. Erre bemegyek én, és az első öt percben le kell bontanom a köztünk levő falat. Ezzel nincs is semmi baj, mert megteszem, és az esetek többségében már itt nyert ügyem van. Látszik az érdeklődés, csak a megfelelő tálalás szükséges. A megfelelő tálalás pedig nem más, mint a szeretet, az őszinteség és persze a humor.
Egy-egy ilyen óra végére kiderül, hogy a diákok legalább fele próbálkozott már versírással, és szeretne a jövőben is írni. Egyszerűen kedvet kapnak hozzá, pedig verseimben gyakran használok mára már kihalófélben levő, de valamiért érdekes szavakat. Persze ezek értelmét igyekszem szövegkörnyezetből érzékeltetni, és ha nem megy, hát huncut módon elmagyarázom. Sokszor kérik el ilyenkor a gyerekek az élérhetőségeimet, mert küldenének írásokat, de még egyszer sem kaptam. Pedig akkor komolyan gondolják, csak persze már a következő óra elsodorja őket, aztán pedig jön, illetve megy az idő. Mert az nincs, és ha nincs idő, akkor mindent rövidíteni kell, vagy ahogy köbükiként mondaná köbükunokám: ak min röv kell.
Nincs mese: nincs mese. Illetve van mese, csak más. Mondjuk, mes. Az e-re már nem jut idő, és ha így folytatjuk, hamarosan csak „me” lesz, mert az s-sel is túl hosszú. Ha az összes betű elfogy, az az emberiség történetének végét jelenti.
Most még időben vagyunk ahhoz, hogy a folyamatot lassítsuk. Megállítani képtelenség lesz, mert muszáj újabb és újabb kütyükkel, egyebekkel teljesebbé tenni az elképzelt optimális komfortérzetünket.
Nem vágyom vissza a középkorba, de határozottan érzem, hogy valami elment; valami, amit az ember teremtett meg, rabjává tette az alkotóját. Az egykor mindenki számára fontos mindenkori közvetlen környezet mára alvóhellyé vált, ahonnan reggel elindul, hogy megszerezze a kütyükre valót, este meg holtfáradtan hazatér, hogy tudja másnap folytatni. Mert nincs megállás, és a szomszéd már az egzotikus Holapunamegakuki szigeteken is járt. Nem mondta, de láttuk a közösségi oldalakon megosztott fotóit.
Messzire mentem talán a szókincstől, de szerettem volna az összefüggésekre rávilágítani. Legalább rávilágítani, mert sajnos én már nem vagyok az a fiatal, aki az észszerűség nevében forradalmat indíthatna a mások által ránk testált vedd-vidd-vedd-vidd hatalma ellen. Ez a vedd-vidd-vedd-vidd az, ami elveszi tőlünk a gyermeki képzelőerőt, a szavak hatalmát.
„Beszélj erről a virágról, Pistike!
Ez a virág sárga.
Igen, ez a virág sárga.”
Ha ez elég, akkor arra mondunk igent, hogy elfogadjuk, elegendő nekünk Pistike jó színlátása. Én viszont azt szeretném, ha Pistike megértené, ez a virág maga az élet, maga a csoda, és mindezt perceken keresztül tudja mesélni.
Illusztráció: Cím nélkül
Ezek is érdekelhetik!
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
Németh István Péter: VALLOMÁS A MÉLYREPÜLÉSRŐL →
