Batári Gábor: Memoárba zárt “művészek-történelem”
…avagy az én-idő nem is olyan rövid története
(Erdélyi György: Amikor – Napkút Kiadó, Budapest, 2017)
Erdélyi György kötetét több mint csak lapozgatva, egyenesen tanulmányozva rögtön fejembe szálltak mélyen szántó sorai – na, nem alcohologiai, alkoholmányos értelemben, hanem Hamvas Béla bor-filozófiájának mentén, zúg immár borászi, bocsánat boreászi, északi szél metszésű, szofisztikált borzsenis, Berzsenyi-s mentében.
Ottan, elmémben eszmefuttatásai katalizátorán ihlet-ülve gondolatmeneteléseim ritka életsűrű szellemisége gravitációjától különös szabadeséssel papirosra, mai fránya eszközeink révén inkább katonásan képernyőre lépegettek, vésődtek végtére is , – e furcsa szó itt a maradandóságra vágyódást óhajtná kifejezni, szöveg-értések (mert magam szubjektum, nem objektum lévén) értelmezések, kissé nagyzolva analizálások képében bár ezúttal inkább szintetizálni kívánkoznám.
Erdélyi György eme makromemoár-töredékekből, – melyek önmagukban is teljesek – összeadódó, nagy könyve, élet-könyve mindegy is minek nevezzük, de nem is kell eldönteni, mert a jó művek nem skatulyázhatók még műfajilag sem, egyfajta ontológiai egész-élet-sűrítmény, -esszencia, elasztikus gátak közé szorított, számos ékszerdobozba zárt felismerés-csermely.
Kevés alkotó tudja végbe vinni, hogy viszonylag rövid, nem vagy csak lazán összefüggő visszaemlékezésekbe, szinte minden egyesbe, életregény igényű, mondandót képes belesűríteni, mármint a tovább adni szándékozott életbölcsesség nem csak mennyiségére, hanem minőségére nézvést is.
Mely műnek egy határozatlan, időiségre utaló vonatkozó névmás a címe, abban nagyon fontos szerepe vagyon az időnek, relatívságának, a pszichológiai másodperc, – percpergésnek, ahogy a szerző írja is valahol: az idő furcsa egy dolog, van amire percre pontosan emlékszem, de ezt csak sejtem.
Hát igen, sokszor a távoli múltra elevenebben emlékszünk, mint a közelire, sokszor egy óra hosszú éveknek tűnik, máskor az évek oly gyorsasággal szállnak el, mint a győzelmi zászló zúgva, de ezt szinte adekvát tudjuk már Bergson óta.
Ezért is utaltam a címben Hawking Az idő rövid története című kozmológiai áttekintésére, mert Erdélyi György e könyvében eddigi magán-világegyetemét tekinti át az idő függvényében, persze másként nem is tehetné.
Végülis ez a magán-világegyetem nem más, mint „a Világ, amelyben mind együtt vagyunk, fő- és mellékszereplők, én magam, és Te, nyájas olvasó, amikor ezeket a történeteket olvasod“, fejtegeti Erdélyi a tőle nagyon-nagyon, mondjuk ki; Odüsszeusz-leleményes címet kapott: Előszópótlék-prológjában.
Nem véletlen ez a nyelvi lelemény, amire Csontos János is rámutat fülszövegében, mert „Erdélyi György előadóművészként évtizedek óta az emberrel, a nyelvvel és az idővel dolgozik. Számára mindhárom terület otthonos tájék és terra incognita egyszerre. Az ember az egyetlen nagy téma, ami iránt a művészet – ellentétben a „mindenevő” tudománnyal – igazán és mélyen érdeklődik. Az ember és a nyelv összjátéka révén születhet meg a színi produkció, s mindez szükségképpen az időbe ágyazódik. A színpadi idő az életidőből hasíttatik ki. Erdélyi az emlékezés révén teszi az életidőt játékidővé, s ennek eszközéül a nyelvet használja. Tárgya az ember (voltaképpen ő maga, ez a végtelennek tetsző kontinens), közege pedig az egyirányúságát megtagadó idő. S mivel a filozofálással átszőtt öntörténet – melynek mellékszereplői számosak – csakis magyarul létezhet, ez itt egy hamisítatlan magyar könyv. Magyar a nyelve, s magyar az ideje is. A szöveg pedig nem halott betűhalmaz, hanem a régmúltat pásztázva is jelenidejű, emberi halántékon lüktető. Előadóművészet az idő börtönében“.
Kicsit erőltetett szójátékkal “művészek-történet” is Erdélyi György eme, az idő rokkáján, netán a párkák által font magán-világegyeteme, én-idő birodalma, saját-kozmosza, élettörténet Ariadné fonala, mivel mint írja Előszópótlékában: „Amikor ezt olvasod, nyájas olvasó, mindenféle emberekkel találkozol. A felmenőimmel, akik reménytelen kísérleteket tettek arra, hogy emberi formát kölcsönözzenek nekem, meg hogy ne lógjak ki mindig a sorból.“
Egyszóval azok is művészek, véleményem szerint, akiket a szó alapvető értelmében nem mondanánk annak, a felmenők, akik különös szobrászművészként igyekeznek nagybetűs embert, – persze, saját képükre is – faragni a növendék-nebuló-alapanyagból.
Ám vannak itt szó szoros művészek is, csak egy szubjektív felsorolás a tartalomból, abszolút a teljesség igénye nélkül: József Attila, Pilinszky, Fodor András, Jékely, Ladányi Mihály; Kálmán György, Somogyvári Rudolf, Jancsó Adrienne; Szabados György. Idézet erre újra az Előszópótlékból: „Aztán találkozol egészen másféle emberekkel, akik az időben közel jöttek hozzám és ösztökéltek valami olyasféle felé, amiről sokáig nem is sejtettem, micsoda. S majd megint másféle emberekkel, akikről ugyan sok mondanivalóm nincsen, pedig sokat köszönhetek nekik, mert daccal, fogcsikorgató ellenállással ők vérteztek fel. Valamint lankadatlan figyelemmel: nehogy egyszer csak hasonlítani kezdjek rájuk.“
Négyszer jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára – meséli egy beszélgetésben (Torma Mária: Félárnyékban – beszélgetés Erdélyi György előadóművésszel), az első felvételimet elizgultam, úgy estem ki, a többin a harmadikig jutottam. De hogy mint osztályidegent utasítottak-e el, mint a bölcsészkaron, vagy valóban oda nem illő voltam-e, máig nem tudom. Kezdettől a vers varázsa vonzott, és a színház a maga csodájával – bár sokáig nem tudtam róla semmit. Máig azt hiszem, hogy a kettő majdnem ugyanaz, ezért számomra nem törvényszerű, hogy sok remek színész fél a versmondástól. A főiskola hiánya elsősorban a színészi pályámon jelentkezett, az ott tanulók könnyebben jutnak foglalkoztatottsághoz, mert a szakma szeme előtt vannak. Színházat csak a hatvanas évek elejétől játszottam, hála Ruszt Józsefnek és Keleti Istvánnak. Tőlük sok olyasmit tanultam, amit nem oktatnak a főiskolán.
Amikor című önéletrajzi könyvében (mit most recenzeálunk) megörökítette élete fontos találkozásait. Fiatalon lehetősége nyílt Párizsban Peter Brook műhelyében tanulni.
E felvetésre, ő maga reagál a fent említett beszélgetésben: Amikor című könyvem nem csak találkozásaim, de gondolkodásom változásainak története is. Párizs után persze könnyebb volt „másképpen” gondolkodni színházról, világról és sok egyébről. Gondolkodni és nem puszta formát másolni. A versmondásra ez nem vonatkozik, az a maga útján alakult, amihez sok segítséget kaptam a Szkénében Keleti Istvántól. Ő tanított meg „versül” gondolkodni, az élő beszédben Montágh Imre volt a mesterem.
A szó szoros művészek szubjektív és nem teljesség igényű fentebbi felsorolásomból, akik a szerzőre elementáris erővel hatottak, végezetül kettőt emelnék ki, akik meglátásom szerint új korszakot jelentettek Erdélyi György előadóművészi pályafutásában:
Jancsó Adrienne…
Korai működésem nagy élményei Jancsó Adriennel közös versmondásaim. Őt Török Erzsébet jóvoltából ismerhettem meg. (Jelenti ki ismét ama beszélgetésben). Erzsike a Fiatal Művészek Klubjában hallott engem verset mondani, ő hívott először saját műsoraiba. Adrienne számomra maga volt a vers legnagyobb varázslója. Az, hogy többször állhattam vele egy pódiumon, számomra az élet egyik legnagyobb ajándéka.
A hatvanas, hetvenes években már önálló estekkel, színházi monodrámákkal jelentkezett. Megszületett a Szuvenír című monodráma, az 56-os összeállítás Makkai Ádám versciklusára épült.
József Attila verseiből több előadóestet is készített.
Latinovits Zoltán, Mensáros László illetve Jancsó Adrienne, Kézdi György, Kozmann Gusztáv estjei arról győzték meg, hogy az egzisztenciálisan elementáris erővel ható versek együttes szerepeltetése frenetikus energiát hordoz, – nagyságrendekkel többet, mint az egyes versek, – ha jól vannak egymás mellé téve, – hatásuk is erősebb lehet, ez egyfajta atomi erejű energiaátadás.
Szabados György…
Aztán egy idő után úgy gondoltam, hogy nem elegendő csak beszélni, – említi a Torma Máriával történt beszélgetésben – a keleti színház sem szövegcentrikus. Keresni kezdtem a megoldást, amit akkor találtam meg, amikor megismerkedtem Szabados Györggyel. Az ő muzsikája olyan felfedezéseket jelentett számomra a költészet terén, amelyek teljesen átalakították elképzeléseimet. Egy idő után együtt hoztunk létre előadásokat, ahol ő soha nem kodifikált zenével, hanem szabad játékkal, improvizációval vett részt. Olyan muzsikával, melyet semmiképpen sem lehet kísérőzenének nevezni. Ez olyan támaszt jelentett számomra, melyről nem tudtam és nem akartam lemondani egy idő után. Több közös előadásunk volt, ilyenek voltak a József Attilák, két különböző, tizenöt év különbséggel, a Színe és fonákja és a Bartók Béla-műsor. Ezeken kívül volt még egy egészen különös próbálkozásunk: nem beszéltünk meg szerzőket, sorrendet, kezdés előtt kisorsoltuk, hogy ki kezdi az előadást, és vagy én csatlakoztam a zenéjéhez repertoárom valamelyik darabjával, vagy ha én kezdtem, ő csatlakozott hozzám. Így játszottuk ezt a szokatlan, furcsa váltófutást. Szabados György mellett másokkal is dolgoztam együtt, többek között Sebestyén Mártával, Szvorák Katival, Kobzos Kiss Tamással, Wittek Bélával, Binder Károllyal, Grencsó Istvánnal, a Honvéd Együttes Hegedős Együttesével.
“Mellesleg az én életemmel ismerkedsz meg, ez amolyan életrajz-féleség. Szóval ez az írás rólam szól.“
Köszönök el, zárom soraimat Erdélyi György szavaival, a hátlapról.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
