Csáji László Koppány: Átjárók árnyéka, küszöbök magánya
Velich Dóra Teo “Fény-tér” című kiállításának megnyitó-szövege,
Próféta Galéria, 2021. október 6., 18h
(… a szöveg előtt a terem négy sarkából sorra felhangzik egy kis, majd egy nagy gong, egy pásztorcsengettyű és egy tibeti éneklő edény először külön-külön, majd egyszerre…)
Tisztelt Egybegyűlt Közönség, Kedves Teo!
Alkonyat van, éppen ezekben a pillanatokban bukik a horizont alá a Nap. Most fordul át Föld, a nappal és az éjszaka küszöbén vagyunk. Kapuk és mandalák között állunk, amelyek átlényegítenek. Összecsendül bennünk a kint és bent. Teo alkotásai a beavatás, az átlépés misztériumát idézik, amikor a külső és a belső fény összecsendül. A világok között átjárás nyílik, mint a révülés során. Itt állunk most, hangok, fények és sötétek küszöbén. Ahogy Victor Turner mondaná, liminális közösséget alkotunk egy kis időre, hogy beszippantsuk a kapuk és fények energiáját.
Az átjárók hallgatagok. Megbillen rajtuk az idő, megdermed bennük a fény.
Az átjárók beszédesek. Szóra bírják a kimondhatatlant, világosságot lehelnek a homályba.
Az egyiptomi halottaskönyv szerint az idők kezdetén zöld lángra lobbant a világ.
Az előttem lévő festményen Teo a hangtálak rezgését, a gomolygó felhangokat, lángok kavargó kozmikus dimenzióját alkotta meg.
Vannak elementáris emberi élmények, amelyeket mindannyiunk elkerülhetetlenül megtapasztal, amióta világ a világ. Időtlen időktől. Ilyen tudás egyrészt a halál, másrészt a fény és a sötétség váltakozása. Senki sem bújhat el ezek megtapasztalása elől. Ahogy a hangok hozzánk hajlítják a teret, és összecsendülnek képekkel a térben, a fényt ösztönösen az élettel, a halált a sötétséggel kapcsoljuk össze. Hiába próbálják néha összemosni legősibb tapasztalataink színeit, szétzúzni sarokköveit, emberi létünk elementáris iránytűjét nehéz becsapni, az visszaáll a helyes irányba. Mintha sejtjeinkben őrzött, rettentő tudásunk itt kezdődne; és talán az evilági út tapasztalásai majd itt is érnének véget. Az életbe kapaszkodó ember a fényt a szakralitással, a sötétet a profán világgal is ösztönösen összekapcsolja. A hantik világügyelő Fénylovasa, Mir-Susné-Hum, Visnu nyolcadik avatárája, Krisna a Naphoz hasonlatosak, de Apolló is a tisztaságot, az istenit, a valódi életet képviseli. Gyönyörű magyar nyelvünk a fényt összekapcsolja a világgal. Így lesz a legköltőibb fogalommá a Világ Világossága. Nem véletlen, hogy a valódi tudást elhomályosító négy fátyol fellebbentését, a valódi tudásba való beavatódást nevezik a buddhisták megvilágosodásnak.
Születésünktől fogva megtapasztaljuk, hogy a fény és a sötét váltakozik. Egyik sem tart örökké, ezért kézenfekvőnek tűnik, hogy az élet sem egy pillanatnyi, mulandó szikra. Ahogyan az út folytatódik ott is, ahol most a horizontot sejtjük, a halál sem lehet egy mindent lezáró és minket könyörtelenül céltalanná tevő végső fal. Sokkal inkább kapu. Kapu, ahol átkelhetünk egy más dimenzióba, egy vagy több másik világba. Vagy akár oda-vissza átjárhatunk, mint Orpheusz vagy Perszephoné. Az átjárhatóság nemcsak Ovidius Metamorfózisában evidencia, hanem szinte minden kultúrában nyitva áll az aranykapu a beavatottak előtt, és legalább egyszer megnyílik mindannyiunknak.
Az ausztrál őslakosok állítják, hogy az itt és most tere és ideje mellett létezik egy másik dimenzió, amit álomidőnek neveznek. Az álomidőben a múlt, a jelen és a jövő egyként jelen van, mintegy körben látjuk az emberi s állati életek ívét, ősök és utódok egységét. Az ember álmában képes feltépni a lineáris idő bilincsét és átlépni az álomidőbe. Képes erre megváltozott tudatállapotban is, de az újjászületés előtti utolsó állomás szintén az álomidő. Ott minden tudás egymásra halmozódik, hiszen a valódi tudás nem egyéni, hanem univerzális, csak ott lehet teljes, ahol a múlt, a jelen és a jövő együtt létezik. Az álomidőben. Különös, hogy az egymástól oly elszigetelten élő, és nyelvileg is rendkívül széttagolt ausztrál őslakosok számára az álomidő tudása jelentette azt a közös nevezőt, ami világaikat összekötötte.
Nem ismerek olyan kultúrát, ami tagadná, hogy a lét kapui megnyithatók. Ezeket a kapukat kutatja Velich Dóra Teo is – bejárta a világot, hogy Kínától és Indokínától Indián és Közel-Keleten, no meg Egyiptomon át a Mediterráneumig gyarapítsa az átjárókról szerzett tudását. Teo a Képzőművészeti Egyetem elvégzése után tanult egyiptológiát, szanszkritot, kínai filozófiát és szerzett a mélységekbe és magasságokba bepillantó bölcsességeket. Ezt a tudását hozza közénk, nem racionális tudományos-analitikus okoskodással, hanem művészetének szabad eszközeivel. Tudja, hogy amiről nem lehet beszélni, azt csak megmutatni lehet. Festményein a népek és korok tudásának összecsillanását láthatjuk.
Shá nááqbá imuru – aki a mélységet meglátta. Sok ékírásos tábla így emlegeti Gilgamest. Gilgamesnek nagy kegy adatott. Aki a mélységet meglátta, önmagát teremthette. És bizony azzá teremtette, alkotta, tűrte, amivé lett. A hegységbe ment, túl ravasz népek és ezeréves fák közé. Gilgames átlépett a hegység kapuján, hogy ott szerezzen nevet magának az örök cédrusok és dühöngő lények között a magasban. Aztán további kapukat talált, és áthatolt rajtuk. Végre rádöbbent a beavatás lényegére: tükröket teremtett – víztükröket, mint felcsillanó kapukat. Szüntelen télen teremtette. Istentelen helyen teremtette. Titoktalan, embertelen este teremtette meg a tükröket, hogy magunkat megláthassuk. Azóta minden dolog tükrünk. Azóta él a világ. Köd szitál, pipál a hegy, mordul a föld, eső zokog. Felhők úsznak a döbbent égre. Azóta nyugszik le a nap minden este. Mert addig csak lehullott. Azóta gondolunk elemi művészként Gilgamesre.
A művészet nem a valóság leképzése, hanem valóság teremtés. A műalkotással folytatjuk Isten munkáját, fényt hordozunk mi is, mindannyian, és nem szabad elfelejtenünk ennek felelősségét. Hiszen a fény hordozójából is válhat a legsötétebb lény. A legnagyobb misztérium, hogy a fényt és a sötétet is magunkban hordozzuk. Feldereng egy ókori napóra felirata: „engem a fény, téged az árnyék vezérel”.
Nepálban összebarátkoztam egy sámánnal, aki strandpapucsban járt, és nagyon szerette volna megízlelni az arany pillangókat, de sohasem vette volna a bátorságot, hogy elpusztítsa őket, mert azzal saját belső fényét falta volna fel.
Egy verset idézek: „A fények játékát ősidők óta nézi az ember / a víz felületén / a lobogó lángban / a napnyugtában és csillámpalában / az emberi szemben és lidérclángban / A valóságot tünékeny képe idézi / És a tünemény valósága a fény / a megfoghatatlan érzékelhető / a megfoghatatlant érzékeltető / a fény mely a létünk / tudósok mondják / kölcsönzött fényből élünk / mit oly sok millió kilométerről üzen a nap nekünk / bölcsek mondják / fényből / mely a befelé végtelen tér mélységéből / belőlünk árad” (Csáji Attila: Fény)
A világokat összekötő belső fény miatt válik e kiállítóterem szakrális térré, fény-térré, ahogyan a kiállítás címe is erre utal. Teo alkotásaiban a kultúrákon átívelő, az idők, terek és dimenziók közötti, világokat összenyitó kapukat, mandalákat és kapuőrzőket látunk. Kapukat, amelyek ott lappanganak és megnyílnak a titkokra, vagy épp feltépik őket, ha átdöfik a világok közötti határokat.
Rúmi szerint a seb az a hely, ahol a fény beáramlik a lelkünkbe.
Rajzolj világot, és ücsörögj benne csak egy órát! A kapukon kívül a bejárat fölött és pl. itt olyan festményeket találunk, amelyeken kozmikus energiák mitologikus lényekkel fonódnak össze. Ezek képviselik a kiállításon a belső világok entropikus rendjét. A tudás a küszöbön lakozik, nem véletlenül a népi gyógyászatban sokszor a küszöbre ültették a beteget a rítus közben. A küszöbök roppant tudása Teo néhány festményén könyvtárként jelenik meg, mintha Jorge Luis Borges Bábeli könyvtárában járnánk.
A világok közötti átjárás nemcsak a mindannyiunkat összekötő legelementárisabb élmény, de egyúttal a legmagányosabb is. Ezt csak önmagunkban járhatjuk meg, nem számíthatunk arra, hogy valaki átsegít, hiába szorongatjuk kezünkben a révész bérét. Teo egymásra nyíló kapuiban sem tobzódunk az alakokban. Ha megjelenik valaki, az csak egy anyagiságoktól mentes, lemeztelenedett fényárnyék-lény. A lényegünk. Mert az ember csupa árnyék és fény. Csupa átmenet a külső és belső terek között, a kint és a bent interferenciája. Létünk isteni dimenziója csillog szemünkben, mégis benne van a sötétség odva is. A sötétség a fény ellentéte, hiánya. Ami nem árad, hanem statikus. Elnyel, beszippant. Nem felemel, hanem elemészt, mondják. A sötétség, ami a világban és bennünk lakozó profán, és a három vagy hétrétegű alsó világba mutat. És mégis, létünk e kettő egyensúlya és ezek egymásba fonódása nélkül értelmezhetetlen. Az átjárók és beavatások küszöbén tántorgunk. Létünk maga a szabad akarat.
Mithras mondja: lelkem a létrán fel-le bolyong.
Ezek a gondolatok ébredtek bennem Teo kiállításának láttán.
A kisteremben e hatalmas kapuk és mandalafestmények előtanulmányait láthatjuk. Mindenkinek tartalmas elmélyedést kívánok a Teo által láthatóvá tett magányos küszöbök és rejtett fények világában.
Ezzel megnyitom a kiállítást.
Illusztráció: “Átjárhatóságok”
Ezek is érdekelhetik!
Székely András Bertalan: Etnikai tisztogatás után mediterrán gyászfeldolgozás (Isztria, Fiume és Dalmácia olaszainak sorsa a XX. században) →
Csáji László Koppány: Az aranyszív (Mohács 500) →
Párhuzamos életutak (Lejegyezte: Pataki Edit) →
