OPEN 34. – Gion Nándor
TUDJÁTOK-E, SZENTTAMÁSON MI TÖRTÉNT?
Gion Nándorról és a Virágos Katonáról
*
*
Táv irat: gionnándorszeretettmesélnistopabbizonystop
Gion Nándor első sorban, másodsorban, de harmad sorban is realista író. A tündéri jelző, meg a mágikus jelző már foglalt, a dúsított sem biztos, hogy pontos. Az már közelebb áll hozzá, amelyet Gerold László mondott róla, aki szerint „autentikus elemekből építkező mesevilág” az övé. De az a mesevilág a valósággal rokon, mert abból táplálkozik.
Kezdetben neki is voltak avantgárd kísérletei, mert hatottak rá az Új Symposion folyóiratban jelentkező írótársak, de hamar rájött, hogy az ő írói világához, ahogyan a Szenttamáson megtapasztalt hagyományt ábrázolni kívánja, legfeljebb a realizmus megújítása az egyetlen járható út. „Nem is író volt ő, hanem mesélő. Kevesen tudják, hogy könyveit diktálta. Az élőbeszéd egyszerűsége határozta meg stílusát. Regényei éppen ezért olyanok, mint a jó víz” – mondta róla a pályatárs, Temesi Ferenc.
Gion Nándor 61 évet élt, és jelentős műveket hagyott hátra.[1] Ezek közül csak egyről szólunk, az 1973-ban megjelent Virágos Katona című regényéről, amellyel örökre beírta magát a magyar irodalom történetébe. Ez a regény lényegében két gyerek, Rojtos Gallai István és Csoszogó Török Ádám kezdődő barátságának krónikája.[2]
Rojtos a múlt századi, romantikus regényekből ismerős mindent-tudó elbeszélő, aki így vallott magáról:„Én az iskola befejezése után… nem túrtam a földet, mint a tuki vagy a Kálvária utcai vakond-emberek, a citerámmal már tizenöt éves koromban is megkerestem annyit a házi bálokon, hogy ne kelljen kijárni a földre…” A Kálváriára járva, a címszereplő Virágos Katona titkát kutatja, egyre reménytelenebbül, de a végén, egy különös ember véletlen mosolyában meg is találja.
Rojtos azt hiszi, hogy a pásztor-ősei szabadok (és ebből következően boldogok) voltak – ezt erősíti az apa szégyenkezése is. Sem az apa nem tudja érzékeltetni a szilaj pásztorok kegyetlenül szigorú életét, sem a fiú nem találkozik ilyenekkel. Maradnak az álmok, amelyeket csak erősít az apa visszaemlékezése, aki egyedül a citerára büszke („mégsem voltak egészen közönséges furulyás pásztorok”), s a fiú tőle tanul meg citerázni. Ezzel az ősi citerával és tudással harcolja ki a saját szabadságát – s ezért vetheti meg „őket, sokkal jobban, mint apám a pásztor őseinket, akik, ebben biztos vagyok, sohasem lehettek olyan rosszkedvűek és csúnyák, mint a földekről hazatérő vakond-emberek.”
Rojtos Gallai társa Csoszogó Török Ádám, ez a „meztelen seggű Zöld utcai” kamasz. Mindenesetre olyan, mint a Zöld utcai magyarok, akikről soha nem lehet tudni, mikor bolondulnak meg. Csoszogó azonban náluk jóval tudatosabb! Első döntése, hogy eléri: féljenek tőle. Félnek a Bangó-ikrek, mert hegyes szög van a botja végében, fél Kraszulyák Péter, a Váry nagyságos úr parádés kocsisa – s tart tőle maga Rojtos is.
A harmadik szereplő a nagyobbik Krebs-lány, Rézi, aki már kiskorától fiúnak, sőt meglett embernek való munkát végez, akár a malomban, akár a földművelésben. Vele, velük, a Krebs-családdal kezdődik a regény, amely egy egész emberöltőnyi időszakot ölel fel, azért hol a jelenben, hol a múltban játszódik. Az elbeszélt eseményeket általában a kamasz, majd fokozatosan felnőtté érő Rojtos Gallai István személyes nézőpontjából látjuk, az ő előadásában halljuk. Máskor úgy, hogy vélhetően évtizedekkel későbbről tekint vissza Gallai kamaszkorára, felnőtté válásának a folyamatára. Békésnek tűnő időszakban kezdődik, és az I. világháborúval, történelmi tragédiával ér véget. [3]
Így kezdődik a regény
Stefan Krebs 1898 őszén jött Feketicsről Szenttamásra, feleségével és két kislányával. Egy Prodanov nevű szerb ember hozta őket szekéren, Stefan a bakon ült Prodanov mellett, az asszony és a kislányok meg hátul kuporogtak a régi ágyneműk és ruhák tetején. Prodanovnak szárazmalma volt a szenttamási főutcán, oda fogadta fel Stefant molnárnak, és a szekéren ülve is, miközben két rossz, sovány lovát noszogatta, folyton a malmát dicsérte.
Késő este érkeztek Szenttamásra. A feketicsi hídon keresztül mentek be a faluba: a házakban sötét volt, csak az Újvári-kocsma világított a feketicsi út és a Zöld utca sarkán. A kocsma előtt egy csoport férfi állt, lehettek legalább húszan, mindegyiknek elnyűtt, lelógó karimájú kalap volt a fején, és érdeklődve figyelték a közeledő szekeret. Egy részeg ember imbolyogva oda is jött hozzájuk, belekapaszkodott a lőcsbe, a szekér mellett lépkedve nézte Stefant, és megkérdezte tőle:
– Te sváb vagy?
Stefan nem szólt semmit, elfordította a fejét a részegtől, de az továbbra is ott maradt a szekér mellett, és azt mondta:
– Nem lehetsz magyar ember, mert nincs bajuszod. Biztosan sváb vagy.
Stefan most sem válaszolt, úgy tett, mintha észre sem venné a kötekedő, részeg embert. Az végre elengedte a lőcsöt, megállt az út közepén, sokáig bámulta a távolodó szekeret, és még egyszer utánuk kiáltott:
– Ha nem vagy sváb, akkor miért nincs bajuszod?
Az Újvári-kocsma előtt álló férfiak hangosan felröhögtek, Stefan meg összeszorított fogakkal hallgatott, és csak akkor szólalt meg, amikor kiértek a Főutcára.
– Nem tudtam, hogy itt is vannak magyarok. – mondta rosszkedvűen.
– Vannak – bólogatott Prodanov. – Itt a Zöld utcában. Meg a Tukban. Nem szereted őket?
– Nem – mondta Stefan.
– Az én malmomba nem járnak magyarok őrletni – mondta Prodanov megnyugtatólag.
Stefan Krebs ágostai hitvallású evangélikus német volt, nagydarab, szorgalmas és önérzetes német ember, aki azért jött Feketicsről Szenttamásra, hogy meggazdagodjék. Harminckét éves volt akkor és nagyon szegény. A feketicsi Krebsek különben is mindig szegények voltak. Stefan apja megpróbált ugyan feljebb kapaszkodni egy jó házassággal, a gazdag Thiel családból nősült, de ez sem változtatott a helyzetükön, mivel a Thielek sohasem bocsátották meg Stefan anyjának, hogy egy élhetetlen Krebshez ment feleségül, és úgyszólván teljesen kiközösítették. Stefan sokszor mesélte, hogy amikor kisgyerekként a testvéreivel együtt elment meglátogatni a Thiel nagyapát, az már messziről azt kiabálta feléjük, hogy:
– Mi az?! Már megint koldulni jöttetek?
Aztán mégiscsak adott nekik, mert a legszomorúbb az volt az egészben, hogy tényleg koldulni mentek, azért mentek, hogy enni kapjanak.
A folytatásról
Itt, az első fejezetben ennek a Krebsnek a próbálkozásaival ismerkedhetünk meg, hiszen egyetlen cél lebeg a szeme előtt: meg akar gazdagodni. Ekkor még nem sejthetjük az elbeszélés valódi célját és módját sem, hiszen az első fejezetben végig egyes szám harmadik személyben szövődik a történet, mígnem a fejezet legvégétől már Gallai István válik egyes szám első személyű elbeszélővé.
Rojtos Gallai István, ő a másik szereplő, akiről megtudjuk, hogy ő nem dolgozik, sőt megveti az általa csak „béresnek” titulált parasztokat. Igaz, hogy a szülei, a testvérei is a földből élnek, ő azonban hétvégenként házi bálokban citerázva keresi a kenyerét. Hétköznap korán kel, s pirkadatkor már a Kálvária dombon csücsül, onnan nézi a munkába igyekvő falusiakat.
A regényben ez a kálvária lesz az egyik „főszereplő”, ugyanis ott, egyik stációján látható egy homokszín ruhát viselő katona, mellkasán egy nagy, sárga szirmú virággal.[4]
Irány a kálvária
Szenttamás kálváriája 1878-ban épült. A falu sokáig „a két folyóvíz, a Krivaja és a Ferenc-csatorna közé szorult, a szerbek a csatorna, a magyarok pedig a Krivaja mentén laktak. Azt hiszem, a katolikus magyarok gyűjtötték össze a pénzt a Kálváriára, és felépítették oda a dombbal szemben, s csináltak mindjárt egy keskeny deszkahidat is, hogy mindenkor átmehessenek a kápolnához imádkozni.”
A gyermek Gion Nándor az iskola befejezése után mindennap elment a Kálváriára, de nem imádkozni, hanem hogy nézegesse a Virágos Katonát, aki szöges korbáccsal verte a Megváltót az egyik kőoszlopba épített képen. „Homokszürke ruha van rajta, és a mellén egy hatalmas, sárga szirmú virág – írja. – A rikító sárga virág egyáltalán nem illik a képekre, és vele együtt a katona sem, hiszen senki másnak nincs a ruhájára virág tűzve, sőt még a háttérben sem látszik egyetlen virág sem. Arról a sok tülekedő emberről látszik, hogy onnan nőttek ki, abból a kopár, homokos talajból, és valahogy mindannyian összetartoznak, a Virágos Katona azonban úgy járkál ott közöttük, mint aki véletlenül került oda, és ezért megbélyegezték egy nagy sárga virággal. Amikor először hosszabb ideig nézegettem a képeket, folyton az volt az érzésem, hogy a Virágos Katona ki akar lépni a képekből. Akkor még azt hittem, hogy mindez a sárga szirmú virág miatt van, de később rájöttem, hogy nem csak emiatt különbözik a többiektől, a virág tulajdonképpen nem is olyan fontos. A Virágos Katonának az arca más, mint a többieké. Ugyanolyan szakállas arc, mint a többieké, de hiányzik róla valami. Tudniillik a Virágos Katona nem szenved. Mindenki más szenved…Az egyetlen boldog ember a Virágos Katona. Komoly az arca, majdnem zord, de bozontos, barna szakálla mögül mégis mintha folyton mosolyogna egy kicsit…Furcsa volt ez nagyon, és én egy pillanatra arra is gondoltam, hogy talán hülye a Virágos Katona. De nem, határozottan értelmes arca van, nem hülye, egyszerűen csak boldog.”
És akkor – erről már a regényben olvashatunk – elhatározta Gallai István, hogy megállapítja, miért is boldog a Virágos Katona?
„Akkor úgy döntöttem, hogy az élő embereket fogom alaposabban megfigyelni, bár, őszintén szólva, most már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy valaha is megfejtem a Virágos Katona titkát. Nem láttam még soha senkit, aki őrá hasonlított volna, de azért figyeltem az embereket onnan, a kápolna mögötti teraszról. Persze hiába volt minden, a tukiak és a Kálvária utcaiak éppen olyanok voltak, mint az a bámészkodó, köpködő népség az oszlopokba épített képeken, valamennyien boldogtalanok és rosszkedvűek, még akkor is, ha nevetnek.
Aztán már nem is erőlködtem. Egyszerűen csak örültem, hogy felfedeztem a Virágos Katonát, tulajdonképpen az volt a fontos, hogy létezik egy Virágos Katona, őmiatta továbbra is eljártam a Kálváriára, és örültem, hogy a vakond-emberek munkába indulása után kedvemre elnézegethetek valakit, aki szöges korbáccsal a kezében is kimondottan boldog. És egyszer talán mégis megtudom majd, hogy miért boldog a Virágos Katona. Talán egészen véletlenül, anélkül, hogy túlságosan erőlködnék, lehet, hogy egyszer mégis észreveszek valamit a képeken, ami mindent megmagyaráz, vagy lehet, hogy találkozom egyszer valakivel, aki egy kicsit hasonlít a Virágos Katonára.”
Megismerkedünk Gilikével
És ez egyszer, váratlanul, de meg is történt. Ugyanis az egyik napon István és Ádám meglátta falu ütődött falusi kanászát, Gilikét!
„Gilike, az álmodozó falusi kanász minden reggel kihajtotta a disznókat a szegedi úthoz, a szélmalom közelébe. Ott a disznók őrzését rábízta Tallér nevű okos, fekete kutyájára, ő meg félrevonult, leült a fűre, és az ujjaival játszott. Mindenféle történeteket eljátszott az ujjaival, és közben hangosan magyarázott. Neveket is adott az ujjainak: a jobb kezén a kisujját Gilikének hívták, és a történetek mindig róla szóltak. A másik négy ujj Gilike barátai voltak: a Kopasz Halász, a gyűrűsujj; az Erdei Ember, a középső ujj; a Futár, a mutatóujj; és az Öreg, a hüvelykujj. Az Öreg tulajdonképpen nem volt a barátja, ő csak elmondta a történeteket, amelyeket a többiek eljátszottak. A bal kezén voltak Gilike ellenségei. Ezeknek állandóan változott a nevük, mivel Gilikének rengeteg ellensége volt.
A kanász egyébként a saját jobb kezének a kisujjáról kapta a nevét, valójában Újpál Józsefnek hívták, de erre az igazi nevére talán három ember sem emlékezett már Szenttamáson. Mint ahogyan az apjára sem emlékeztek, aki valamikor régen egy nagy csónakkal jelent meg a Krivaján, néhány hétig halászgatott errefelé, azután Gilikét, aki hét-nyolc éves lehetett akkor, kitette a partra a Kuszli tanya közelében, ő meg leevezett Túrija felé, bele a csatornába, és soha többet nem jelentkezett. Gilike attól kezdve, hogy egyedül maradt a parton, ment egyik tanyáról a másikra, elszegődött szolgálónak, de sehol sem tudott megmaradni, a gazdák nem sok hasznát vették, mert Gilike már akkor is az ujjaival játszott, és olyankor nem törődött semmi mással. Emiatt kicsit hülyének tartották, és igyekeztek minél gyorsabban túladni rajta. Végül falusi kanász lett belőle, reggelenként kihajtotta a disznókat a szélmalom közelébe, de még itt is folyton az ujjaival játszott, és közben hangosan motyogott.”
*
Egyszer meg is kérdezte tőle Rézi, hogy mit csinál folyton az ujjaival? Kétszer is kérdezni kellett, de másodszorra már nem mondta, hanem megmutatta. Egy álomi jelent következik:
„Gilike leült a földre, ott a szélmalom előtt, felemelte a jobb kezét, és sorra rámutatott az ujjaira:
– Ő az Öreg, ő a Futár, ő az Erdei Ember, ő a Kopasz Halász és ő a Gilike.
Aztán kiegyenesítette a hüvelykujját és a kisujját, a másik három ujját meg behajlította.
– Az Öreg semmit sem csinál, ő mindig csak mesél – mondta Rézinek.
Mozgatni kezdte az ujjait. Felemelte a bal kezét, az ujjai görbén előremeredtek, mint a ragadozó madarak karmai, és vészjóslón közeledtek Gilike felé. És akkor belekezdett a történetbe, amit tulajdonképpen az Öreg mesélt:
– Gilike félrehúzódott a nagy eperfa alá, egy tányér leves volt a kezében, csöndben evett, és vigyázott, hogy még a kanál se csörrenjen meg. De odajött a három Fullajtár, és azt mondták, hogy Gilike nem érdemli meg azt a levest, aztán odajött egy béreslegény is, valamennyien hangosan röhögtek, és apró göröngyöket és fadarabokat dobáltak a tányérba.
A bal kézen az ujjak hajlongtak előre-hátra, a jobb kéz kisujja meg egyre jobban meggörbült.
– Gilike nagyon éhes volt, a tányér fölé hajolt, hogy ne hulljon bele a sok szemét, a kezeit is a leves fölé tartotta, de amazok tovább röhögtek, és egyre nagyobb göröngyöket dobáltak. Közben előkerült a Gazda is, a potrohos Šijački, az is röhögött, és akkor az egyik Fullajtár egy nagy görönggyel beletalált a tányérba.
A kisujj kétségbeesetten rángatózott, a bal kéz ujjai vidáman ugráltak körülötte, közben pedig észrevétlenül kiegyenesedett a jobb kéz mutatóujja.
– A nagy röhögésben senki sem vette észre, hogy a Futár elindult az erdők felé. Gyorsan futott, és amikor a fák közé ért, hangosan kiabálva hívta az Erdei Embert. És megjelent a hatalmas Erdei Ember, mindjárt tudta, hogy baj van, szó nélkül követte a Futárt.
Kiegyenesedett a jobb kéz középső ujja is, meglegyintette a bal kezet, a rosszindulatúan ugráló ujjak összecsuklottak.
– A röhögésnek vége volt. Akik eddig hangosan röhögtek, most ott feküdtek az Erdei Ember lábainál. Az Erdei Ember megkérdezte Gilikét, hogy mit csináljon velük. Gilike intett, hogy ne bántsa őket, és kérte, hogy kerítsék elő a Kopasz Halászt.
Kiegyenesedett a jobb kéz gyűrűsujja is.
– Az Erdei Ember gyorsan előkerítette a Kopasz Halászt, az megjelent a csónakjával, Gilike beült mellé a csónakba, és a Kopasz Halász lassan elevezett a folyón. A Futár és az Erdei Ember sokáig integettek nekik a partról.
A jobb kéz ujjai összecsukódtak, csak a hüvelykujj maradt egyenesen, a bal kéz ujjai most ezt vették körül, és tisztelettel hallgatták.
– Nem ismertétek ti Gilikét – mondta az Öreg. – Folyton csak röhögtetek rajta, és egyáltalán nem ismertétek.
– Hová ment? – kérdezték amazok.
– Láthattátok, hogy csónakba szállt – mondta az Öreg. – Elment. Ennél többet nem árulhatok el. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy hová ment.
Ezután lassan a hüvelykujj is behajlott, és a többire fonódott.
A kis kanász elhallgatott, összekulcsolta a kezeit, és mosolyogva Rézire nézett.
– Kész? – kérdezte Rézi.
– Kész.
– Ezt játszod naphosszat?
– Gilikével mindig más történik – mondta a kanász. Azzal belekezdett egy újabb történetbe.
Nagyjából ez is olyan volt, mint az előbbi, de ezúttal a Gáspárok röhögtek Gilikén, és gúnyolták, hogy tulajdonképpen sohasem volt anyja és apja. Végül ismét elvitte őt a Kopasz Halász.”
Mit akart mondani Gilike?
Egy meleg délutánon, amikor a gáton észrevették Gilikét, s mert úgy érezték, hogy valamit kérdezni akar tőlük, odamentek hozzá, és megkérdezték, hogy akar-e valamit mondani nekik?
„Gilike zavartan rágta a szája szélét, mintha valami csúnya dolgot készülne csinálni, ami miatt már előre szégyenkezik. Habozva, nagy nehezen nyögte ki:
– Szeretnék… szeretnék játszani az ujjaimmal. Szeretném, ha megnéznétek.
– Rendben van, de előbb zavard el ezt a ronda dögöt – mutatott Török Ádám a nagy kan disznóra. – Folyton az agyarait mutogatja felénk.
– Nem bánt ő senkit, még a hátára is rá lehet ülni – mondta Gilike, de azért odébb terelte azt a dögöt.
– Biztos, hogy nem vagy beteg? – kérdeztem Gilikét, mert én még mindig az arcát néztem.
– Nem vagyok beteg. Mindjárt játszom nektek.
Azzal leült a fűre, megnevezte az ujjait, és eljátszott egy történetet. A történet arról szólt, hogy télen, amikor magas hó borította a földeket és Gilike magányosan állt a behavazott pusztaságban, durva, röhögő lovasemberek jelentek meg, vadul nyargalásztak Gilike körül, a lovak patái az arcába csapták a havat, a lovasemberek meg gúnyosan kiabálták, hogy Gilike sohasem fog tudni lovagolni. De megjött az Erdei Ember, szétszórta a gúnyolódókat, megjött a Kopasz Halász is, csónakján elvitte Gilikét egy nagy, füves rétre, ahol egy szép pejló állt felnyergelve. Gilike felült a lóra, és szélsebesen elvágtatott, ment valakihez, aki várta őt.
Alig figyeltem a történetre. Gilike arcát néztem, és elakadt a lélegzetem. Amint játszani kezdett, megváltozott az arca: kipirult, megnyugodott, olyan volt, mint a békésen alvó kisgyerek arca, s egyszer csak mintha nevetni kezdett volna. Mintha komoly arccal nevetett volna.”
Ez volt az múló pillanat, amikor a nyomorult, szerencsétlen, gyáva kis kanász nevető arcát nézze meglátta a Virágos Katona különös mosolyát!
Mi történt Gilikével később?
Szeptember 30-án volt Katharinának, Stefan feleségének a születésnapja, amit a férj fényesen meg akarta ünnepelni. Ezért sok embert meghívott a család. Stefan estefelé kiment a Szívhez, ott akarta megvárni a meghívottakat.[5] S jöttek is a vendégek, Stefan kedvesen üdvözölte őket, aztán beirányította őket Katharinához, ő pedig várta az újabb vendégeket.
„Egyszer csak valami rendkívül furcsa látványra lett figyelmes: kint a füves réten Gilike, a falusi kanász egy nagy, ronda kan disznón lovagolt. A disznófalka már hazafelé tartott, elérte az első házakat, a kis kanász azonban nem törődött ezzel, ott maradt a legelőn, diadalmasan ült a kandisznó hátán, fekete kutyája meg vidáman ugrált körülötte. Nem volt még túlságosan sötét, Stefan jól láthatta őket a Szívtől, elképedve csóválta a fejét, alig akart hinni a szemének. A nagy, ronda kan disznó kezdetben csak lassan lépegetett, Gilike azonban futásra ösztökélte, rugdosta a lábával az oldalát, mintha lovat sarkantyúzna. Aztán futni kezdett a kan disznó. Gilike harsányan felrikoltott örömében, és tovább sarkantyúzta. Teljesen megvadította azt a nagy, ronda dögöt, egyre gyorsabban futott, és a folyó irányába kanyarodott. Gilike nem vette észre, hogy a víz felé közelednek, az arcát az égnek fordította, a karját is magasra emelte, rikoltozott, magán kívül volt az örömtől. A kan disznó bezuhant a folyóba Gilikével, néhány pillanatra mindketten eltűntek Stefan szeme elől. Később a nagy kan disznó kivánszorgott a partra, és prüszkölve elindult a falu irányába. Gilike Tallér nevű, okos, fekete kutyája a víz szélénél állt, és keservesen vonítani kezdett.(…) Gilikének, az álmodozó falusi kanásznak a felpuffadt holttestét két nap múlva partra vetette a víz. Még aznap el is temették a római katolikus temetőben.”
Ez a jelenet nekem ismerős volt, mintha láttam már valahol! – törtem a fejem e különös jelenet olvastán. Próbáltam keresni emlékeim között, és hamarosan egy albumnál kötöttem ki. Bosch félelmetes látomásait ábrázoló albumnál. De hiába is kerestem, egyik képen sem találtam pont ezt a jelenetet, pedig illett volna a festő túlvilági látomásai közé.
Itt a magyarázat, de hol a feloldozás?
Nem sokkal ezután megtudjuk, hogy mi is történt akkor, amikor arcát nézve szörnyen megrémült Gallai István. Ugyanis valami olyat látott, olyant vett észre, amit addig hiába keresett: Gilike különös mosolyában meglátta a virágos katona arcát! Ezt onnan tudjuk meg, hogy a temetés után arról vitatkozott a két férfi, hogy ütődött volt-e, vagy sem! Okosabb volt, mint mi valamennyien, ezt mondta Török Ádámnak. De elkövetett egy hibát azzal, hogy meg akart tanulni lovagolni. Mert ha megmarad az ujjainál, és azokkal játszik, akkor közöttünk ő volna továbbra is a legboldogabb!
„– Hogyhogy legboldogabb? – hüledezett Török Ádám. – Ő volt a legszerencsétlenebb ember, akit ismertem. Mindig sajnáltam.
– Csak olyankor volt szerencsétlen, ha nem játszott az ujjaival. Olyankor szörnyű volt az arca, mintha állandóan görcs szorította volna a fejét. De amint elkezdett játszani az ujjaival, mindjárt megváltozott, boldogabb volt bármelyikünknél. Figyeltem az arcát, még nevetett is, amikor elmondta nekünk azokat a történeteket.
– Nem nevetett.
– Nevetett. Ugyanúgy nevetett, mint a… mint a Virágos Katona. Ezt tudtam már akkor is, de amíg élt, nem mertem rágondolni, nem akartam elhinni, hogy ez a toprongyos kis kanász tudja a Virágos Katona titkát. Pedig tudta, és tulajdonképpen nagyon egyszerű az egész: el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják.”
A regény itt és ezzel nem ér véget, de az biztos, hogy aki elolvassa ezt a regényt, soha nem felejti el a Virágos Katonát, és lesz ideje elgondolkodni, hogy vajon ki lehet-e lépni a képből, el lehet, vagy el kell-e menni onnan, ahol a Megváltót korbácsolják! Ennek a remekműnek ez az egyik biblikus üzenete.
A háború véget ért
A Virágos katona 1918 májusában azzal végződik, hogy a frontról hazatért Gallai István és Krebs Rézi bejelentik a községházán, hogy össze akarnak házasodni, majd csókolóznak a községháza lépcsőjén, mintha máris házasok volnának. Innen,a községháza lépcsőjéről látják, hogy Török Ádámot végigkísérik a főutcán, és közben azt kiabáltatják vele, hogy mint katonaszökevény, elárulta a hazáját. „Az emberek, a kalapok felett meg összeborultak az akácfák fehér koronái, az ágakról tömött fürtökben lógtak a virágok, és nevettek, nevettek a napfényben” – így ér véget a regény.
Szerelmi idill, tavasz, a jog és az igazság győzelme ott és akkor. A regényben. Mert ami 1918-ban, az idill és a tavasz után, az I. világháború után következett Bácskában, azt csak az tudja, aki itt élt. Gion tudta, mert itt élt. Az írásiban elénk lépő szereplők valóságosak, akikkel (mindegyikkel!) együtt érez az író, együtt él velük, de ők, a regények, novellák szereplői együtt is éreznek és együtt is élnek az íróval. Ám együtt élni a jóval és rosszal is, aki már próbálta, tudja, nem is olyan egyszerű, nem is olyan könnyű feladat.
*
Gion Nándor a hivatalos anyakönyv szerint 1941. február 1-én született a szerbek és magyarok lakta bácskai kisvárosban, Szenttamáson. Szabadkán járt ipari iskolába, majd az Újvidéki Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Egyetemi évei alatt az újvidéki magyar rádió ösztöndíjasa volt. Már ekkor megjelentek szépirodalmi alkotásai és írt tudósításokat, recenziókat, kritikákat – tagja lett az Új Symposion nemzedékének. Végzése után nem ment tanítani, hanem az újvidéki magyar rádió munkatársaként dolgozott s gyakorlott tollforgatóvá vált. Első sikerét a Kétéltűek a barlangban című regényével érte el, majd a Testvérem, Joáb cíművel a Forum Kiadó első díját kapta meg. Ezután jelent meg az Engem nem úgy hívnak című ifjúsági regénye, majd a Postarablók, s a Híd Irodalmi Díjas Virágos Katona. A kárókatonák még nem jöttek vissza című gyerekregénye akkora sikert aratott, hogy kötelező olvasmány lett az iskolákban.
A Vajdasági Íróegyesület elnöke, az Újvidéki Színház igazgatója, az újvidéki rádió újságírója, szerkesztője, főszerkesztője is volt. 1993-ben áttelepült Magyarországra családjával együtt. Több komoly betegséggel is küzdött – 2002 augusztusában szállították be a szegedi Újklinikára, ahol másnapra meghalt. 2002. szeptember 12-én temették el a budapesti Farkasréti temetőben. Emlékházát 2010-ben adták át Szenttamáson.
Móser Zoltán
[1] Az íróról szóló monográfiát a Napkút Kiadó jelentette meg. Kurcz Ádám István: Gion Nándor művei és műhelytitkai. Bp., 2017.
[2]Török Ádám, aztán rám nézett, és [azt kérdezte]– Hogy hívnak?
– Rojtos Gallai Istvánnak.
– Miért Rojtos?
– Mert az öregapám még pásztor volt – mondtam büszkén –, és cifra szűrben járt. De te miért vagy Csoszogó?
– Azért, mert az én öregapám meg sánta volt – mondta dühösen Török Ádám. – Én nem vagyok sánta, és nem is vagyok Csoszogó.
[3] Mire tanít a Virágos Katona? (Magatartásminták Gion Nándor regényében) In https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/tudomany_es_ismeretterjesztes/az_epito_teremto_ember_gion_nandor_eletmuverol/pages/013_II_resz_e.htm
[4] Dege Sándor, 2018. In https://www.olvaslak.hu/tag/gion-nandor/
[5]A vízimalomnál hosszú földgát állta útját a folyónak, és a gát és a malom között volt a Szív. Téglából épített, egy méter magas, csúcsos emelkedő, amolyan kezdetleges zsilip, amely alacsony vízálláskor teljesen elzárta a folyót és a vizet a malom lapátjai felé terelte. A Szív tulajdonképpen olyan volt, mint egy szép kis természetes vízesés.
Illusztráció: Open, Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 51. – DRÁMÁK →
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
