Demeter Szilárd: Kéket kékért (6.)
Feri bá
Orrbelefütty rémülten rohant ki a Báró pincéjéből, átgázolt a patakon, és a Mészkővár felé bukdácsolt. Egyre beljebb vette magát az erdőbe, amíg háta mögött a betonút szürkéje csak foltokban villant, mint hajtásra kijelölt terület oldalán a zsinórra fűzött rongydarabok. Vára bejáratát pettyes szalamandrák őrizték, tisztelegjetek a várúrnak, kiáltott egyikük, ám a várúr éppenséggel fejest ugrott a lopott szénába, befúrta magát egészen a kincsig, magához ölelte a pácolt fadobozt, amelyben nagyanyja foszforeszkáló olvasóját tartotta, hüppögve szenderült álomba, az erdő az más. A Báró pincéjében pár szikkadt báránybőrön kívül nem volt semmi.
Az erdő az más, zaklatottan ébredt, mert vétkezett az általa teremtett rend ellen, bűnéül róják majd fel a telepiek, hogy ma reggel nem szaladt át szokásához híven a keleti erdősávon megkeresni a napot, lesni a horpadásból, ahogyan a hó mögül elősárgállik a piszkossárga korong, mígnem Orrbelefütty úgy nem dönt, hogy ideje elvinni a fényt a Sok Árnyék Völgyébe, mert Orrbelefütty isten volt, néha csak félisten, vagy félisten harmada.
Ma nem lesz nap, dünnyögte, és óvatosan kerülgetve a beszűrődő fényfoltokat, a nyugati erdőből kifelé igyekezett, a Kőfalra, haza nem mehetett, mert a nagymamájáért kora reggel személyesen Csürkeláb jött, a maga sajátos kevert nyelvén magyarázott valamit, Orrbelefütty annyit értett meg, hogy Pufarin apja teljesen becsavarodott, és a nagymamájának ezért fel kell mennie a városba, hátha le tudja csendesíteni a fiát, vagy mire is kérte a szekus. Orrbelefütty így behúzódott a mogyorófavesszőkből font külső őrhelyre, ahonnan beláthatta, hogy a szűk katlan oldalain végighúzódó erdőcsíkok hurokba fogják a kuszán összedobált faházakat, udvaraikon teregető bányászfeleségekkel, szemközt vele nagyszülei háza, ványolós ősei kapával vágott árokban vezették el a patak vizét hátul, legyen esése, mire a malomkerékhez ér. A malomárok volt a határ, Egyszemjankó csak odáig jött lámpaoltás után, ha találkozni akartak, a barlangászást követően Pufarint hazaküldték, és nagyapja megtiltotta, hogy az unokatestvérével találkozzon, de hát az unokatestvérem, mondta magában Orrbelefütty, éjszakánként ezért kimászott a hátsó ablakon, és várta az egyetlen rokonát, aki soha nem kérdezte meg, hogy miért csinálja azt, amit csinál.
De napközben nem találkozhattak, ezért tört be egyedül a Báró pincéjébe, egyedül kell tehát szembenéznie tette következményeivel, döntötte el magában a kisfiú, és némi bűntudattal rágyújtott egy szűrő nélküli cigarettára. Habár az apacsok közösen lopták Tatától a cigarettákat tiltott szertartásaikhoz, ő mint kiváltságos lény megengedhette magának, hogy bármikor éljen velük, valahányszor kedve tartotta, vagy sorsdöntő elhatározásra akart jutni, igaz, nagyon ritkán próbálkozott, mert mindig rosszul lett a füsttől, de tudta, hogy isten, és nemigen árthat magának. Hé, mit csinálsz te ott, a Báró hangja távolról reccsent rá, az ágak függönyén keresztül arca szétfolyni látszott, mintha csak apró disznószemei tartanák össze, semmit, köhögte fel nagy későre a választ a fiú, émelyegve próbálta eltüntetni a bűnjeleket. Add csak ide azt a szivarat, fiam, lépett közelebb a Báró. Orrbelefütty tétován nyújtotta le a csomagot, félt, hogy leszédül, a gyufát is, parancsolta az öregember, visszaballagott az út túloldalára a disznóihoz, miközben bozontos fekete kutyáját arrébb rúgta.
Rosszindulatú vénember volt a Báró, csontja velejéig romlott, mocsaras a lelke, mondogatták a falusiak egymás közt. Szólni senki sem mert, ha netán a Báró malacait épp az ő földjén legeltette, hiszen valamikor övé volt a fél határ, amíg államosításkor el nem vették tőle, őt magát pedig elvitték kényszermunkára. A házát meghagyták, így nem kellett máshová költöznie, amikor pár év múlva, csontsoványan hazakeveredett, azóta is úgy bolyong ezen a vidéken, mint aki vízen jár, egyenesen, mindenen átgázolva, ellene kezdtek kerítéseket húzni az emberek. A Báró senkivel nem beszélt, csak intéssel jelezte, hány üveg pálinkát kér, vagy egyszerűen levette a polcról az élelmet, amit mindig kifizetett, rejtély volt, miből él, mert dolgozni nem dolgozott, malacait sem adta el soha, a bányába is bármikor bemehetett, volt egy használaton kívüli tárna, a Báró tárnájának hívták, oda sétált le simogatni a falakat. Maradt még neki kincse, ott rejtegeti a pincéjében, tartotta magát a mendemonda, hát ezért verte le a lakatot hajnalban Orrbelefütty, vakmerőnek is nevezhetjük, mert behatolt oda, ahová egyetlen férfi sem mert volna, remegő istenként behúzta maga mögött az ajtót, a felvert porral együtt ülepedtek félelmei, kíváncsisága viszont nőtt. Nem talált semmit.
És most itt állt vele szemben a Báró, kéjesen szívja be a füstöt, szúrós szemei, két fekete lyuk, rászegeződnek, hogy hívnak, a vénember is meglepődött a kérdésétől, nem is emlékezett már, mikor érdekelte utoljára egy másik ember neve. Orrbelefütty a nevem, a gyermekben lassan oldódott az első ijedtség okozta görcs, ott lakom, ni, mutatta. Te is az úrfik közé tartozol, kérdezte a Báró, a gyermek felkacagott, még hogy úrfi, dehogy, nevetgélt, én isten vagyok, önkéntelenül szaladt ki a száján, oldalról sandított az öreg borostás arcába, miként fogadja a közlést, úgy, bólogatott az olyan természetességgel, mintha lépten-nyomon istenekbe botlana, és milyen isten, kérdezte, Orrbelefütty meghökkent. Ezen még sohasem gondolkodott, mit tudja ő, milyen isten, ez az emberek dolga, hát… isten, rántott egyet a vállán, bizonytalan karmozdulatával befogta az egész völgyet egészen a Vasszarakanyarig, aha, nézett a Báró maga elé, na és poklod van, emelt kérdőn a fején, poklom, riadt meg a kisfiú, hát, poklom az nincs. Márpedig az kell, dünnyögte maga elé a vénember, pokol az kell, az öreg láthatóan felvidult ettől a mondattól, elgondolkodott, mintha folytatni akarta volna, de inkább legyintett, na mindegy, keserű szájízzel döbbent rá, hogy egy kölyökkel beszélget, ezért megharagudott, ezt nálam hagytad, pontosan Orrbelefütty ölébe hajította a kesztyűjét, úgysem vihetsz el tőlem semmit, csak vigyázz, ez a dög meg ne fogjon, füttyentett kutyájának, disznóit noszogatva indult lefelé az úton. Bácsi, kétségbeesetten kiáltott utána önnön merészségétől is meglepődve a kisfiú, milyen az a pokol, tisztelettel ejtette a szót, hatalmát próbálta fölötte, a Báró meg sem fordult, csak a válla fölött szólt vissza, délután a Hármaskőnél leszek a vadetetőnél, tudod, hol van, keress meg, ha érdekel a pokol, gunyorosan utánozta a gyermek áhítatos, fátyolos hangját.
Orrbelefütty elszaladt a bányakönyvtárig, Egyszemjankóval akart beszélni a pokolról, mit bánta nagyapja tiltását, rendkívüli helyzet állt elő. Meglepetésére nem találta otthon unokatestvérét, a bányabejárat előtt tébláboló bányász szerint az egérfelügyelő szerelmes lett, valahol az erdőn túl, a kaszálókon viháncol a kölykökkel a Vasszarakanyar fölött, neked is inkább velük kellene játszanod, ahelyett, hogy az erdőben kóricálsz egész álló nap, hessegette el a lőmester bolond unokáját. A Vasszarakanyar fölötti meredek hegyoldalon bántóan egyenesen ért véget a nyugati erdősáv, Orrbelefütty nem is szerette látni, még azelőtt vágták le a fákat, mielőtt védelmembe vettem volna az erdőt, magyarázta Egyszemjankónak, aki nem figyelt rá, hóval töltött műanyag zsákokon szánkáztak a Földalatti Királyok gyermekei, már amikor nem egymást verték a hóba. Egyszemjankó az erdő aljában egy szőke, hosszú hajú lányt kerülgetett a kölyökhadsereg beszólásai ellenére, mi az, meg akarod baszni, kiabálták át neki a játszótársak, én már megbasztam, jól baszik, vihogott egy göndör hajú kisfiú, és Orrbelefütty először látta unokatestvérét elpirulni. Egyszemjankó elpirult, de eltökélten próbálta továbbra is becserkészni választottját, aki könnyedén és játékosan elsiklott előle, Orrbelefüttyel viszont nem foglalkozott senki, a debil jelző pár nagyobb iskolásnak köszönhetően ide is követte, és egy debillel nem szabad játszani. Orrbelefütty mereven állt, láthatatlan vagyok, mondta magának, és valami lehetett benne, mert Egyszemjankó kiszemeltje közvetlenül előtte oldalazott volna el, amikor a fény istene megőrült, apró hördüléssel a lányra vetette magát, a földre döntötte, majd hátulról fojtófogással próbálta mozgásképtelenné tenni, gyere, Jankó, baszni, ha baszni akarsz, én már baszom, rikoltozta, unokatestvére alig tudta lefejteni a karját a visító kislány nyakáról. Orrbelefütty felpattant, fülére tapasztott kézzel berohant az erdőbe, majd nagyszülei háza fölött átváltott az úton, ki a keleti tölgyesbe, a Törzsfához.
Nyugtalanul fészkelődött a felső ágakon, lábai panaszos ritmust vertek az odvas törzsön, a pokolra kerülök, jutott eszébe, felvihogott ezen a képtelen gondolaton, erről viszont eszébe jutott a Báró, aki valahol várja őt, hogy megossza vele a titkot. Megtalálni nem volt nehéz, csak nagyon lassan haladhatott, mert háta mögött gonosz táncra perdültek a fák, unos-untalan meg kellett fordulnia rendet csinálni. Az öregember épp a kis erdei tisztáson elhelyezett vadetetőt fosztogatta az izgatottan röfögő disznói körében, Orrbelefütty tétován megállt a fák között, félt kilépni a fénybe, gyere csak, intett a kezével a Báró, nem az én Napom, rázta a fejét a kisfiú, apródhaja glóriaként röpködött.
A vénember, úgy látszik, értette, mire gondol, elindult feléje, átkarolta a gyermek vállát, bevezette az erdőbe, letisztogatott egy nagyobb szikladarabot, ráterítette a kabátját, uszályként követték őket a disznók, jó kövérek, mi, a birtokos erejével szorította magához a Báró, de Orrbelefütty nem törődött vele, a pokol miatt jöttem, maga azt ígérte, elmondja, nézett maga elé, el ám, somolyodott el a vénember, elővette a tőlük rekvirált cigarettát, rágyújtott az ő gyufájukkal, mégsem járja, hogy egy pokol nélküli isten mászkáljon ki-be a házamba, kérsz egy szivarat, kínálta meg a kisfiút, tüzet is adott neki, csöndesen mosolyogva figyelte, ahogy a gyermek megpróbálja legyűrni köhögését, majd ismét átölelte, és egy darabig csöndben pöfékeltek egymás mellett. A Báró jó sokára szólalt meg, szóval a pokol nem az, amiről a templomban beszél a pap, nekik fingjuk sincs a szenvedésről, legyintett. Amikor a kommunisták elvittek kényszermunkára, azt hittem, az a pokol, mondta elgondolkodva, törtük a követ, csákányoltunk, ástunk, evett a tetű, rágtak a patkányok, vertek az őrök, minden nap úgy keltem fel, hogy ott fogok elpusztulni, de aztán pár hónap múlva azon vettem észre magam, hogy ezeket is túl lehet élni, tehát nem lehet a pokol. A pokol az, amibe beledöglik az ember, annyira fáj. Az öregember lassan, kegyelettel morzsolta a szavakat, mintha imát mondott volna, így van ez nagyjából mindennel, túl lehet élni a verést, a szegénységet, a megaláztatást, az éhezést, egyvalamit nem lehet, egyvalamibe mindannyian beledöglünk, és az az emlékezés, bólintott, értettedé, az emlékezet a pokol, nem értem, rázta meg a fejét Orrbelefütty, nem is igen figyelt oda, elveszett a dallamtalan mormolásban. Mindegy, legyintett a Báró, kiköpött, nincs több szivarad, nincs, de Tatától tudok lopni, ajánlotta a kisfiú, nehezére esett elszakadni a vénembertől, na, eridj, taszította el magától gyöngéden az öreg, magának honnan van pénze, fordult vissza pár lépés után a gyermek, a Báró csak rántott egyet a vállán, a bolond doki szokott küldeni a földből kinőtt fiúktól, vagyis ezt állítják azok a vademberek, hazudni nincs okuk, hogy a bolond doki küldi, tudod, az, aki felvitte a fiát magával a hegyre, Egyszemjankó apja, ő az unokatestvérem, vidámodott meg Orrbelefütty, elég baj az neked, ingatta a fejét az öreg, menjél már, hozzad azt a szivarat. Orrbelefütty lassan indult, nekizúdult az erdő, léptei alatt döndült a föld, fák törtek derékba, sziklák hasadtak és megnyílt a föld.
A hatos tárna robbant fel. Erre nekiriadt, kifelé szaladt az erdőből, és léptei nyomán most nem nőtt semmi. A bányakijárat fölött kötött ki, a sűrű füstből úgy ugrott elő, mintha egyenesen a pokol tornácáról érkezne.
A gomolygó füstből emberek támolyogtak elő, köhögtek, sírtak, káromkodtak. Majd megcsendesedtek. Némelyikük távolabbra húzódott, rágyújtott, félkörben álltak és magukban számoltak. A kimenekült komát, sógort, szomszédot átölelték. Készülődött a mentőosztag. Vezetőjük, magas, göndör hajú ember, kínos aprólékossággal ellenőrizte beosztottjai felszerelését, de senki nem szólt az időhúzásért. Pedig begyűlt a Telep apraja-nagyja, Egyszemjankó is megérkezett a kölyökcsapattal. Az oxigéntartály sárga, ruhájuk piros, feketéllik a hordozható áramtelep csöve, fehér a sisak, mint a hét törpe, mondta Orrbelefütty az unokatestvérének, hallgass már, te debil, mordult rá Egyszemjankó, Orrbelefütty erre megsértődve arrébb húzódott. A mentőcsapat tagjai még mindig némán, a mester intésére meggyújtották sisaklámpáikat, ketten hordágyat vittek, a többieknél életmentéshez szükséges felszerelések, többször is visszatértek, csoportokban vezették és hozták ki a köhögő munkásokat, olyan füst van bent, hogy az orrunkig se látni, morogta a mester, majd a sápadt bányamérnökhöz lépett. Feri bát, a lőmestert nem találjuk sehol, jelentette komoran, a Báró tárnájában nézték-e, riadt a bejáratra a mérnök tekintete, oda szokott elhúzódni szunyókálni, ha nincs dolga, a mester fáradtan hunyorgott, hát oda most nem tudunk bemenni, omlás is volt, és még lesz is, ahogy elnéztem. Az az átkozott fattyú, hördült fel az egyik Földalatti Király, miatta történt, fordult gyilkos indulattal Egyszemjankó felé, tudta a nagyapád, hogy miért nem akar visszafogadni, a kisfiú menekülésre készen hátralépett, de nagyon nem értette a vádat, pedig láthatóan sokan gondolták jogosnak, pajtásai szétriadtak mellőle, a férfiak fenyegetően mozdultak, Egyszemjankó inkább elszaladt. Nem üldözte senki.
Hordágyvivők alakja bontakozott ki a füstből, újabb bányászt hoztak, nem Orrbelefütty nagyapját, egy fiatal Földalatti Király mindkét lábát péppé zúzta egy összerogyó támfa. Fuldokolva érkezett a mester is, a mérnökhöz lépett, villamos szikra lehetett, jelentette a robbanás sejtett okát komolyan, a mérnök idegesen káromkodott. Csikorgó hangja hallatán széttörött a csend, asszonyok jajveszékeltek, ökölbe szorított kézzel szitkozódtak a Földalatti Királyok, olyan is akadt, aki a csillék oldalát rugdosta dühödten. Az utoljára kihozott bányász felesége sírt, férje kezét fogta, a megérkező mentős alig tudott tőle hozzáférni a sebesülthöz. A megyei sürgősségin voltam, nem tudom, hallották-e, mit csinált a fővadász, kész bolondokháza volt ma fent a városban is, egy feszt ingáztam a nagykórházba, és hát ezek télen nem szeretnek dolgozni, kész korcsolyapálya az út, motyogta mentegetőzésképp, egyetlen mentőautója volt a kisvárosnak, de most mindenki el volt foglalva a maga bajával, senkit sem érdekelt a friss városi tragédia. A sofőr szorítókötést alkalmazott, fájdalomcsillapító injekciót adott be, szinte pánikban, segítsen már valaki betenni a kocsiba, kiáltotta, többen is ugrottak. Miközben a vezetőfülke felé tartott, odaszólt a kivörösödött szemű mesternek, az isten verje meg, a doktor elvtárs már megint részeg, a szolgálatos nővér elkujtorgott valahová, a mentős előre tisztázta magát, ha netán a beteg útban valamelyik nagyobb város sürgősségi osztálya felé meghalna, én is csak egy ember vagyok, nekem is csak két kezem van, tette hozzá, a mester bólintott, ha Feri bá nem fullad meg, akkor holnapig ki kell bírja odalent, mert ennyi felszereléssel mi nem tehetünk semmit, és ahogy ismerem a fejeseket, jó esetben holnapra érkezik még erősítés, köpött hegyeset, majd sisakját a mérnök kezébe nyomta, beszállt hátul a mentőbe, csak mondja, mit csináljak, szólt előre a sofőrnek, miközben a mérnök tehetetlenül intett, ő már akkor kért másik orvost Egyszemjankó apja helyett, amikor az felköltözött a hegyre, de valakik valahol úgy gondolhatták, hogy a bolond doki majd észhez tér, tartották a státust, rendszeresen elutalták a fizetését, amit egy telefonon kapott utasítás értelmében annak a részeges Tóninak kellett átadni, aki, szó, ami szó, amikor tehette, lejött a Telepre is rendelni.
Orrbelefütty elindult, amerre járt, hegek forradtak össze, vérző sebek záródtak, megérintette volna Egyszemjankó választottját is, de a kislány édesanyja észrevette, ujjait begörbítve rikoltott, elmenj innen, te gyilkos, tépte a kisfiú haját, pofozta, „Gyilkos”, üvöltötte, alig tudták elráncigálni tőle a gyermeket, két fiatal Földalatti Király markolta meg keményen Orrbelefütty vállát. Eresszétek el a fiút, szólt csendes határozottsággal a Báró, most érkezett, malacai izgatottan röfögtek a vér- és füstszagtól, kutyája lába mellé kushadva morgott. Orrbelefütty őrzői keményen belefúrták tekintetüket a Báró szemébe, nagyon fiatalok, őket már nem kötötte az apjukat letaglózó tisztelet, eresszétek el, lépett közelebb az öregember, megmarkolta a botját, tagoltan, fenyegetően beszélt. Én csak aszondom, kezdte volna el az egyik Földalatti Király, de a Báró leintette, te csak ne mondj semmit, a fiúhoz ért, magához húzta, a jóistenit neki, még a hangját sem emelte fel, lassan megfordult, az embergyűrűből kifelé vezette a védencét, a disznói utána. Orrbelefütty riadtan leselkedett vissza a vénember hóna alól, nagyapja valahol lent ragadt a mélyben, Egyszemjankó eltűnt, Mamája még nem ért haza.
Gyilkosnak nevezett, hüppögte Orrbelefütty a Báró háza felé menet, azt mondta rám, hogy gyilkos vagyok, tétován rázta a fejét, pedig én csak meg akartam gyógyítani, vékony, elhaló hangjából kiérződött, képtelenségnek tartja az egészet, egy isten nem gyilkolhat, büntetésből elpusztíthat valakit, rendben van, de az nem gyilkosság, magyarázta felhevülten. Ő így nevezi, a vénembert egyáltalán nem érdekelte ennek az eszement kölyöknek az eszmefuttatása, nagyot rántott a könyökén, gyorsabb járásra nógatta állatait is. Orrbelefütty nagyszülei háza előtt megálltak, úgy tudom, hogy valami könyvet írsz, szamizdatot, pontosított a kisfiú, nekem az is jó, szaladj, hozd magaddal, majd felolvasol belőle, engedte el a gyermeket.
A Báró pincéjébe kézen fogva mentek le, a sarokba hajított báránybőrre ültek. A vastag falon patakzúgás szűrődött át, a küszöbnél a fekete kutya szimatolt. Miért küldött magának pénzt Egyszemjankó apja, kérdezte váratlanul Orrbelefütty a Bárót, a bolond doki, hökkent meg a kérdésen az öregember, mert elvette a nagyobbik lányomat, és megcsalta, azért, a lányom évekkel ezelőtt eltűnt, hát nekem fizetett. Magának volt lánya, hitetlenkedett a kisfiú, ezt nekem nem is mondta még senki, nem is tudják, vihogott fel az öregember, van két lányom, nem nagyon dicsekednek velem, a fiam is letagad. De most már maradj csendben, ölelte szorosan magához a Báró a gyermeket. Úgy fojtotta meg, mint anya a gyermekét, észrevétlen.
Este az egész falu a kocsmában szorongott, fojtott hangon tolmácsolták az üresedő pálinkásüvegek bölcsességét. Alig figyelt valaki a sarokban magába révedő öregre, aki régi bányaomlásos emlékeit mesélte, örömmel ejtette ki minden áldozatnak a nevét, aki csak eszébe jutott. A Báró lopott egy lámpát, és belépett az őrizetlenül hagyott bányakijáraton. Még mindig megőrződött egy kevés füst, görnyedten igyekezett egyre beljebb. Egy idő után a lámpát is eldobta, tapogatózva, négykézláb haladt tovább.
Másnap reggelre megérkezett az erősítés, szakértők csapata indult a régi tárnához, ástak, támfalaztak, káromkodtak. Nagy volt az öröm, amikor válaszul az omlás mögül visszakáromkodott Egyszemjankó nagyapja, adjatok egy szivarat, morgott köszöntésképpen, amikor kivitték a bányából, a bejárat előtt várta az összes Földalatti Király, a másnapos doktor is megérkezett, várjon egy percet, Feri bátyám, hová megy, egyszer vizsgáljam meg magát, fogta meg az öreg karját, nincs semmi bajom, rántotta el a kezét az öreg, megyek, meg kell mondanom Bözsének, hogy meggondoltam magam, visszajöhet az unoka hezzánk. Nagyon nagy csend lett. Legyen erős, Feri bátyám, lépett közelebb az orvos, jöjjön, üljünk le valahová, mert mondanom kell valamit. Az öregember összehúzta a szemét, mondhatod itt is Tóni, attól se jobb, se rosszabb nem lesz a hallásom, ha arrébb megyünk. Nem is tudom, hogy kezdjem el, vakarta meg a sapka alatt a fejét a doki, onnan, hogy felrobbant a bánya, horkantott az öregebbik, na, onnantól nem tudok semmit, tegnap a fia teljesen becsavarodott, nézett félre az orvos, agyonütötte a feleségét, a lányát, és felrobbantotta magát, meg a fiát, amikor a milicisták rátörték az ajtót. Felrobbantotta, ismételte meg csendesen az öreg bányász, fel, küszködött az orvos, látszott rajta, hogy nem szívesen mondja, amit mondania kell, ráadásul Csürkelábék Bözsi nénit tolták maguk előtt pajzsként, és a drága jó Bözsi néném azt a sok fájdalmat már nem bírta el, megszakadt a szíve.
Szóval Bözsi is meghalt, nézett a cigarettájára a vén bányász, sajnálom, mondta a doki, nem látom az unokáimat, nézett körül az öregember, Orrbelefüttyöt valahová elvitte magával a Báró, de keresi az egész milícia, az erdészek, mindenki, mondta az orvos, Egyszemjankó viszont ma reggel ott ült a küszöbömön, tette hozzá vigasztalásképpen, most meg hová megy, kiáltott a bánya felé kanyarodó öregre, vissza, válaszolta az a válla fölött, a robbanószert én adtam a fiamnak, sírta el magát, jaj, Bözsi, a vén lőmestert alig lehetett lefogni, a doki fejcsóválva adott be neki egy nyugtatót.
A Báróra két nap múlva, egy oldaljáratban akadtak rá, közel a tárnájához. A törvényszéki orvos sokáig hüledezett, nem tudta elképzelni, hogy volt képes az öreg a saját torkába gyömöszölni Orrbelefütty kéziratát. Az utakról visszarendelték a rendőröket, az erdőből a keresőket, maga Csürkeláb törte fel a Báró pincéjét. Tépett fülű anyakoca, oldalán hosszú hasítással, és sebesült malacai döntötték hanyatt, mohón a patakhoz rohantak. A pincében két félig megevett tetemet találtak, a gyermekét és a kutyáét. Meg egy pár megrágcsált cipőt.
(Az előző részt ld. →http://www.naputonline.hu/2022/02/09/demeter-szilard-keket-kekert-5/ )
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Kéket kékért (a könyvborító s a szerzői portré [forrás: kmtg.hu] felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (IV./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (III./V) →
