KönyvTár

július 3rd, 2022 |

0

Pálfi Ágnes: Kortyolgat az ég tavából – Arany János és József Attila mitopoézise (4. rész)

*

Anorganikus vagy új-organikus?

József Attila Eszméletének értelmezéséhez

Eszmélet

1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7
én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8
Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933–1934. tele^[1]

„Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” Az Eszmélet e sokat idézett aforisztikus költői tételsorában szembetűnő az első két kijelentés egymásba átfejlő növényi metaforikája (bokor→virág). A teremtett világ organikus működésének látszólag hasonló költői megidézése ez, mint amely Babits Esti kérdésének záró soraiban olvasható: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újranő?”^[2] A két költő szemléletmódja, világképe azonban merőben más.

Babits a természet ciklikus változását olyan önkörébe záródó folyamatként (nő→leszárad→újranő ~ él→meghal→újraéled) állítja elénk, melynek szüntelen ismétlődése az emberi elme számára belátható, örökérvényű törvény. Költői kérdése nem is e körforgás működésrendjére vonatkozik, hanem olvashatóságára, értelmezhetőségére az ember külső szemszögéből, aki – mint a természeti példát bevezető tulajdonképpeni kérdéséből („miért a végét nem lelő idő”) kiderül – a finalitás és a racionális célszerűség elvét próbálja meg érvényesíteni és mintegy számon kérni a vegetáción. József Attila viszont, Babitscsal ellentétben, a természet ciklikus változására nem kívülről tekint – emberi szemszögével belép, belehelyezkedik ebbe a körforgásba. A „nincs … bokra” elvont metafora, e „képtelen kép” a létesülésnek azt a látens drámai fázisát teszi nyelvileg foghatóvá, mely a külső szemlélet számára rejtett, beláthatatlan.

A költő lét- és művészetfilozófiájának kulcsfogalmát, a „világhiányt” e sorok növényi szimbolikája a vegetációs ciklus ismétlődő fázisaként állítja elénk. A természetes műveltség évköri rendjében ez a fázis a fény és a növényzet halálával, a „nincs”-csel jellemezhető téli napforduló időszaka. A mitikus költői világkép analógiás gondolkodásmódját követve az elvont metafizikai tétel metaforikája egymásból következő metonimikus folyamatábraként válik számunkra olvashatóvá. A szakasz első két sorában a „nincs bokrán” megjelenő „virág” a születés misztériumának megidézője lesz, melynek keresztény jelképisége – a költő intuitív nyelvi emlékezetének hála – e jelképiség asztrálmitikus eredetére is visszautal. A bokra szótöve hangalakilag a születés közegét, a Bak havát, s képileg az ágazó-bogazó világfát idézi, amelyen a virág – Krisztus, a világ világossága, az új Nap évről-évre megjelenik.

Az időnek ezzel a nincsből a lesz (majd újra a nincs) felé tartó organikus rendjével, ciklikus folyamatszerűségével állítódik szembe a harmadik sorban a van anorganikus állapot-ideje, melyben az élő minőség nem szervesen bomlik le, hanem szétesik, megsemmisül: „ami van, széthull darabokra”; az életfa „dekonstruálódik”, holt fává változik – lásd a bokra–darabokra szótő-lehasító paronomázikus egybecsengetését, mely a negyedik szakaszt indító költői hasonlat hasított jelzőjére („Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ,”) reflektál – mint „cselekvő szemléletet”, költői „mesterfogást” tárgyiasítva újra a képet a hangzó matériában.

Azonban a holt minőség, a (fa)darabokra széthulló van nyelvi „továbbhasogatása” mint költői eljárás itt váratlan – véletlen eredményt hoz: miközben a szótő megbontásával a holt minőség felismerhetetlen elemeire hullik szét (a keletkező kvázi-lexéma, a dara a szilárd őrlemény átmeneti halmazállapotának /lásd búzadara→hódara/ képzetét is aktivizálja), nyelvileg újraíródik a bokra szóalak, s vele képileg újra előhívódik az élő minőség organikus teremtő közege. Vagyis a van felismert széthulló tendenciájával konform, „korszerű” poétikai „mesterfogás” a dekonstruáló (önironikus) indíttatással ellentétes irányt vesz: a nyelv organikus eredetére, világszerűségére, teremtő potenciáljára eszméltet. Azt a felismerést sugallva ezzel, hogy a van holt állapot-idejéből (az álló „időtlen időből”) csak a dekonstrukció és a konstrukció kettős nyelvi történése révén (a halálnak halálával halsz mitikus fordulatának nyelvi megvalósítása által) nyílik visszaút a nincs teremtő közegének folyamat-idejébe, ahonnan, újraindítva a teremtést, átfejlődhetünk a leszbe.

Ha általánosítjuk e költői tételsor konzekvenciáit, eszerint olyan korszakot élünk, amikor, képletesen fogalmazva, a „holt fa” csak az ember – a teremtő nyelv – közvetítésével juthat túl a halálon, s születhet újjá, változhat vissza virágot termő „életfává”. Erre utal az elemzett három sor képi logikája, melyből az olvasható ki, hogy a nincsből a leszbe a vanon keresztül – vagyis a múltból (a kezdet kezdetétől) a jelenen át a jövőbe – immár nem vezet organikus út: holt fán nem terem virág. Nincs más alternatíva, mint a van holt állapot-idejéből való nyelvi kimozdulás, mely a nincs teremtő közegébe térít vissza. Ha ez a nyelvi fordulat – a nyelv önmagára eszmélése – nem következik be, a teremtés, a nincs és a lesz – a múlt és a jövő – egyként a van holt állapot-idejébe zuhan.

A bevezetett asztrálmitikus értelmezési horizont e költemény esetében mindenképp jogosnak tetszik; az idő e ránk hagyományozott évköri modellje, organikus szimbólumrendszere felől a József Attila-i képnyelv „széttartónak” tetsző elemei is összefüggő motívumrendszerré állnak össze. Így a negyedik szakasz fent elemzett aforisztikus tételsora is, mely az évkörben a Bak születés-szituációját idézi, összeolvasható lesz a nyitó szakasz kozmogonikus képsorával: „Földtől eloldja az eget / a hajnal s tiszta, lágy szavára / a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra”. A természet napi ritmusán, a nappalok és éjszakák váltakozásán túl itt a Bakkal szemközti Rák női teremtésközege idéződik meg – lásd a kipörögnek igét, mely mintha egyenesen e jegytartomány hagyományos a képjelét szemléltetné, „szólaltatná meg”, s vonatkoztatná a bogarak és a gyerekek napvilágra jövetelére (vegyük észre: a bogarak, akárcsak a bokor ugyancsak a Bak /bog~bok/ közegének hangalaki megidézője!)^[3]. A harmadik szakasz, rejtetten bár és negatív aspektusból, immár a személyes biográfia felől közelítve, úgyszintén a genezisre (a nő, az „oldalborda” hiányára és a gyermektelenségre) utal:^[4] „Nem dörgölődzik sült lapocka / számhoz s szivemhez kisgyerek”. Az ugyancsak biográfikus, gyermekkori élményt idéző ötödik szakasz képsorában pedig a rejtőzködés, a némaságra és láthatatlanságra kárhoztatott (tetsz)halott létállapot idéződik meg: „…úgy lapultam a fa tövéhez, / mint egy darab csönd … Holtan lestem az őrt, mit érez…” A rejtőzködés helyszíne, a fa töve, túl az életképi konkrétságon, az előző szakaszban kétszeresen exponált motívumra (holt fa – élő/élettelen bokor) utal vissza, miközben a világfa mitikus képzetét is aktivizálja. A darab csönd metaforában pedig a darabokra széthulló van világállapota íródik újra, immár az emberi minőségre, a személyes egzisztenciára vonatkoztatva a gyermek napvilágra jutásának (=megszületésének) ellehetetlenülését, a testetlenedő lét és a testet öltő nemlét paradoxonát.

Ez a mostoha létszituáció minden bizonnyal összefügg azzal a földtörténeti léptékű kozmikus változással, mely a Krisztus születését követő közel 2000 év alatt ment végbe. A precessziós csúszás folytán ma Krisztus (a Nap) (újjá)születésének kozmikus „helyszíne” nem a Bak hídfő – a Bak havának kezdete, december 24-e; az Ikrek–Nyilas tengely mentén a Tejút ugyanis nem ekkor, hanem csaknem egy jegytartománnyal később, a Bak harmadik, Szűz dekanátusában metszi az ekliptikát (lásd Melléklet, 6. és 7. ábra). S ha már Krisztus születése is a lehető legmostohább körülmények között történt,^[5] az újjászületés esélye ma, a Bak Szűz dekanátusának vége felé közeledve a lehetetlenség határát súrolja. Ha az asztrálmitikus szimbolika segítségével tovább gondoljuk a versben a van, a jelen állapot költői megidézését, a helyzet ma eszerint úgy áll, hogy a feldarabolt, halott Szűzből^[6] kell mesterségesen kivágni – egyelőre még nem is a gyermeket, hanem csak az élet ígéretét, magát az életfát, amelyen a virág (a gyermek) majd újra megteremhet. E műveletet ugyanakkor az könnyíti meg, hogy korszakunkban a Bak Szűz térfelének ez a látszólag szilárd jelenvalósága a Vízöntő-paradoxon érvényesülése folytán már maga is széthullófélben van (a földes szilárdból a cseppfolyós vizes, az anyaghoz kötöttből a hullámtermészetű levegős létforma felé tartva).

De vajon mit is jelent mindez? A Vízöntő-paradoxon kifejezés az „idők végének” apokaliptikus szituációját jelöli, s arra a földtörténeti léptékű kozmikus fordulatra utal, amely már a Halak korszakába lépve, Krisztus születésével kezdetét vette. A Vízöntő ugyanis, nem rendelkezvén saját idővel, az előző és a rákövetkező téridő egységre, a Halakra és a Bakra „ömlik rá”.^[7] Az alábbi ábra azt szemlélteti, hogy a Halakkal egyidejűleg már a Vízöntő korszak is a kezdetét vette, miközben a Vízöntő ellenkező irányú „átömlése” következtében a Bak téridejébe is állandó átjárásunk van.

 9. ábra (Pap Gábor nyomán)

Nem egy népmesénk cselekményében modelleződik ez a kettős (a Bakból a Vízöntőn át a Halak felé tartó kis-évköri s a vele ellentétes precessziós) haladási irány (pl. A zsoltáréneklő madár, Pengőkirályfi^[8]). E mesék szüzséje egyrészt a kis-évköri Kosban esedékes újjászületés nagy-évköri akadályoztatását, másrészt azt a konfliktushelyzetet modellezi, amely Krisztus születési „helyszínének” precessziós elcsúszása folytán állt elő. S pontosan ez az a (kozmikus) szituáció, mely József Attila Eszméletének három elemzett sorában, az idő-paradoxon költői megfogalmazásában elementárisan nyilatkozik meg.

A fenti ábráról az is leolvasható, hogy napjainkban, precessziós irányban a Halak világkorszakának végéhez (»2160) közeledvén, éppen a Halak dekanátusában járunk, miközben a másik oldalon a Vízöntő révén a Bak Szűz dekanátusában is benne tartózkodunk; sőt, jobbára úgy tűnik, mintha sokkal inkább ebben a közegben volnánk (testi valónkban) jelen, mint a Halakban (Melléklet, 11. ábra). Ennek vélhetően az a magyarázata, hogy a nagy-évkör precessziós rendjében a Halak világkorszakának harmadik (Halak) dekanátusával szemközt a Szűz első (Szűz) dekanátusát találjuk (Melléklet, 2. ábra), ami azt jelenti, hogy a Halak szellemiséghez az elmúlt közel hatszáz éves időszakban már eleve a Szűz testiség társul.^[9] Ugyanakkor azonban ez a számunkra adatott téridő egység már a Vízöntő harmadik, Mérleg dekanátusának a közege, az „utolsó ítélet” aktuális helyszíne is.

A József Attila-vers fent elemzett sorainak tanúsága szerint ebben a helyzetben a teremtést kettős irányban újraindító „mesterfogás” sikeréhez a kivételes tehetség mellé kivételes morális érzék (mérlegelő és ítélőképesség) is szükségeltetik. A feladat nem kisebb ugyanis, mint hogy a magunkra vállalt dekonstrukció (a jelenünkre, a Halak elfojtó, meghalasztó és a Szűz szétforgácsoló, megsemmisítő tendenciáira való óhatatlan ráhangolódás) közepette kell észrevennünk és sértetlenül kimenekítenünk a holt anyagból az élet csíráját, lehetőségét. A költői praxisra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a szervetlenül, holt anyagként viselkedő nyelv dekonstruálása, és szerves, élő szellemiségként^[10] való feltámasztása, (újra)konstruálása egyidejű költői eljárás kell(ene) hogy legyen.^[11]

E kettős kihívás olyan emberpróbáló feladat, melynek nem könnyű megfelelni. Világosan jelzi ezt az elemzett sorok „mutáló” hangneme, mely (az Eszmélet egészére nézve is érvényesen) kérdésessé teszi a költői szubjektum önazonosságát, identifikálhatóságát. A szintaxis szabályos (klasszikus) retorikai alakzata (csak ami nincs – csak ami lesz – ami van) az ítélethozó szaturnikus (atyai) szigort, a törvényt, a megfellebbezhetetlen igazság kimondásának pátoszát közvetíti, szólaltatja meg, míg a lexémát dekonstruáló rímtechnikában (bokra – darabokra) a játékos (gyermeki) kreativitás könnyedségét, ha úgy tetszik, felelőtlen könnyelműségét érzékeljük, mely a maga „értelmen túli”, véletlen leleményével mintha nem is nagyon akarná komolyan vétetni magát – holott a „megoldókulcsot” valójában ő tartja a kezében. Folytonos kettősség és átmenetiség, folyamatos alakváltás és libikóka – ez József Attila költészetének jellegzetes mozgásformája. E mozgás energiacentrumát azonban – mint jelen esetben is – a nyelv önkéntelen teremtő gesztusa^[12] generálja újra.

Az ihlet – a nyelv teremtő gesztusa. A költői egzisztencia – nyelvi egzisztencia.^[13] Egyre világosabb ma már, hogy József Attila elvont lételméleti és művészetfilozófiai krédója is a költői praxis nyelvi perspektívájába állítva értelmezendő újra: „A világ, mint a valóságelemek egységes teljessége, valóságmögötti tény, az ihlet […] valóság előtti tény: hiánytény, – az ihlet a világ hiányának ténye az egzisztenciában. De ha az ihlet a világhiány ténye az egzisztenciában és ugyanakkor teljes valóságot alkot, ugy a teljes valóságot nem alkothatja másért, mint hogy amiként a világ elvész a valóságban, ugy vesszen el a világhiány a művészet valóságában.”^[14]

A nyelv teremtő gesztusában önmagára ismerő költői egzisztencia otthonléte azonban csak ideiglenes máslét, a biográfikus én álom-léte (a Halak „ihlető”, teremtésközeli halál-állapota^[15]), melyből ismételten a világhiányra ébred – s képletesen szólva a Vízöntő Mérlegének másik serpenyőjében, a Bak Szűz közegében, a van holt állapot-idejében, az ihlet inerciájának bénító létállapotában találja magát. A nyitó szakaszt követően voltaképp mindvégig ez a számkivetett költői egzisztencia reflektál önmagára: a költői alakmások hol biográfiai konkrétságú, hol elvont-szentenciózus megszólalással kísérletezve tematizálják a versben az ihlet (kozmikus) gátoltságát. Az újabb és újabb megszólalás tétje azonban a Szűz fogvatartottságból való szabadulás, a nyelv teremtő gesztusához, s vele a nyitókép teremtésközegéhez való visszatalálás. Ez válik nyilvánvalóvá a fent elemzett három sorban, melynek váratlan – véletlen nyelvi leleménye túlmutat a költői identitás (egzisztenciális) állapotszerűségén, folyamatos újraszituálásának (biográfiailag is konkrét) alakszerűségén, a versnyelv „polifon” retorizáltságán.

Az első és a negyedik szakasz egybevetése már csak azért is indokolt, mert a növényi metaforika elemei azonos képzetkörből valók: fa, levél, bokor, virág. Feltűnő továbbá, hogy mindkét esetben az idő különös viselkedését modellező visszatérésről, visszatérítésről van szó: láttuk, a negyedik szakaszban a holt anyagban rejlő élő minőség (darabokra) nyelvi „kiszabadítása” révén jutunk vissza a vanból a kezdetekhez, a nincs teremtő közegébe; a nyitó szakasz utolsó két sorának hasonlatában (Az éjjel rászálltak a fákra, / mint kis lepkék, a levelek) az idő hasonlóan reverzibilis: a fa itt úgyszintén nem a természet törvényeinek engedelmeskedve, tavasszal újul meg, válik termővé, levelessé, hanem a lehullott, elhalt levelek szállnak rá vissza lepkék képében, vagyis a növényi minőség nem mindennapi módon, animális „közvetítéssel” születik újjá a halálból.

Kulcsár Szabó Ernő e hasonlatot elemezve a „teremtés nyelvi önkényéről” beszél, s benne a „de-naturalizáló” „anorganikus lírai kód” működését véli tetten érni, mely szerinte a továbbiakban az Eszmélet egész „széttartó” versvilágában érvényben marad. Úgy véli: „Leghatározottabban a strófa záró hasonlata távolítja el a versből az organikus kód szimbolikus nyelvmodelljét, ahol a fához szervesen hozzátartozó levelek maguk is mesterséges úton, a nyelvi teremtés képi teljesítménye nyomán kerülnek az ágakra.”^[16] De vajon e kétségkívül „de-naturalizáló” képalkotás szükségképpen anorganikus nyelvi kódot feltételez-e? Kulcsár Szabó szerint ez egyértelmű – holott nem kerüli el a figyelmét az a jelenség, hogy az olvasó az első szakasz képsorát minden nehézség nélkül organikusan kódolja: „A verset nyitó antropomorfizmus ugyanis olyan hirtelen véletlen erejével létesíti a látványt, hogy annak »referenciális« plaszticitása (»láthatósága«) úgyszólván mindjárt el is feledteti, hogy e látvány domináns elemei a nyelv figuratív alakzatainak világába tartoznak (»csilló könnyűség lebeg«, a hajnal »tiszta lágy szava«, a lepkék mint falevelek). Ennek az effektusnak a hatása alatt szükségszerűen a versolvasás organikus kódja lép működésbe […]”^[17]

De vajon mit is jelent ez valójában? Netán azt, hogy a de-naturalizált költői kép az olvasói tudatban mint természethű, naturális életkép jelenik meg, esetünkben valahogy így: Az éjjel rászálltak a fákra a lepkék, olyanok, mintha levelek volnának – egy ilyesfajta olvasat volna annak a működésbe lépő organikus kódnak az eredménye, mely a vers „anorganikus” nyelvi kódját mintegy korrigálni hivatott? Nyilvánvalóan nem erről van szó. Ez a racionalizáló olvasat nem megfejti, hanem törli az eredeti költői képnek azt a jelentés-többletét, hogy itt a nyelv „varázslatának”, a hasonlat figuratív alakzatának hála a levelek szállnak rá a fára, lepkeként, lepke alakot öltve.

E hasonlatban mindenekelőtt a növényi és az animális létszint érintkezésének és szemléleti átjárhatóságának ősi költői tapasztalata, spirituális élménye idéződik meg: a levélből lepke, lepkéből újra levél alaki hasonlóságon alapuló metamorfózisa. E kép azonban egyúttal az évköri vegetációs ciklus két fázisának (az őszi–téli levéltelen és a tavaszi–nyári leveles fának) a megidézője is, jóllehet áttételesen: az „idő egészét”, a kozmikus nagy-évköri ritmust és a természet kis-évköri ritmusát a nappalok és éjszakák váltakozásaként jelenítve meg.^[18] E „kétütemű” napi körforgás itt egyszersmind a költői eszmélet időterének kettős közege, a költemény ciklikus kompozíciójának formaalkotó ritmikai impulzusa is: „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent” – olvashatjuk a következő szakaszban. A költői eszmélet eszerint a természet ritmusára ráhangolódva, ám vele ellentétesen működik: a sötétség, a nemlét, az inercia fázisában válik aktívvá, mozgósítja a Logoszt, a nyelv „figuratív alakzatait”, indítja újra a teremtést. A levél és a lepke versbéli azonosítása, túl az alaki hasonlóságon, a költői eszmélet mibenlétére utaló analóg jelképiségük felől is értelmezhető: mindkettő a lélek halhatatlanságának szimbóluma (lásd a temetői örökzöld leveleket és a babérkoszorút); mint ahogy tudvalevő: a testet elhagyó lélek az ősi kultúrákban és az ókorban is madár, szárnyas bogár vagy lepke alakját ölti. Ezt a hagyományt továbbviszi a keresztény ikonográfia és mindmáig töretlenül őrzi a népművészet is.^[19]

Arra, hogy József Attilához mennyire közel áll ez a fajta archaikus jelképhasználat, jó példa az ugyancsak 1934-ben, az Eszmélet szomszédságában született A fán a levelek című költemény:

A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.

Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
volna a fa.

Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
egy némaság.

Szállhatnék – nem merek.
Meghajlik, remeg
a galy, vár és lépked
a némaság.

A lepkét felváltó madár itt az emberi lélek explicit hasonmása; s a fa, mely még nem hullatta le élettelenné vált leveleit, a hallgatag, néma madár kalitkájaként jelenik meg. Asztrálmitikus olvasatban itt ugyancsak a fogva tartó Bakban leledző Szűz mentalitása idéződik meg, mely önmagát túlélte bár, mégis halálát elodázva késlelteti az újjászületést, a madár-alakot öltött lélek szabadulását, az ihlet fölszárnyalását, az ének megszólalását.^[20]

Korántsem valamiféle új, anorganikus, „posztmodern” látásmód ez tehát; nemcsak a népmese, de archaikus képíró népművészetünk és a gyermeki alkotó fantázia^[21] is ugyanezen a nyelven beszél, ugyanezt a „de-naturális”, ám attól még organikus – a valóságot nem leképező, hanem teremtő módon újraalkotó – nyelvi kódot működteti.

S ha meggondoljuk, a reverzibilis időszemlélet, mint e nyelvi kód konstans formaképző elve, korántsem csupán a nyelv „figuratív alakzataiban” ölthet testet – lásd a hangok szintjén a tükörszerűen oda-vissza olvasható palindromont,^[22] vagy a szüzsé szintjén a kronologikus időt a vég felől újrarendező fordított regényi perspektívát. De nem hagyható ki a sorból a mozgókép, a film nyelve sem, mely mint a huszadik század új korszakot nyitó technikai és művészi felfedezése naturális konkrétságában teszi láthatóvá korunk Vízöntő-paradoxonát: a celluloid szalagról vetített világ mint kétdimenziós fényképsor, mint oda-vissza játszható^[23] testetlen szellemlét (fordított árnyékvilág) jelenik meg a vásznon.

Az Eszmélet nyitó szakaszának képalkotási módja azonban meglátásom szerint képíró népművészetünk nyelvezetével tart szorosabb rokonságot, melynek jelkészletében és időszemléletében nem a tükörszimmetria mechanikus elve érvényesül.^[24] A Genezis szóval teremtő Logoszát megidéző képsora („Földtől eloldja az eget / a hajnal s tiszta, lágy szavára / a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra”) után a teremtett világ különnemű elemei (lepkék és levelek) a költészet hasonlatképző potenciálja révén válnak a természet működését modellező folyamatábra összetartozó, egymásból átfejlő elemeivé. A két (állati és növényi) létfokozat közötti átmenet és szintváltás ily módon egyúttal az emberi létfokozat nyelvteremtő gesztusát is jelöli: az organikus költői szemlélet (az éjjel aktív, az inercia ellenében ható eszmélet) metaforájaként értelmezhető, mely a szóval teremtésben, a „teremtés könyvének” oda-vissza való folyamatos újraolvasásában, az „idő egészében” érdekelt.

Ez a képalkotási mód csupán az európai racionalizmus irreverzibilis időszemléletének, finalitás elvű, kauzális világképének mond ellent, mely a teremtést befejezettnek nyilvánítja, s mint üdvtörténetet az eszkatologikus célképzet felől egyfajta szilárd, geometrikus konstrukcióként véli megragadhatónak; miközben – mintegy előre beteljesítve az „idők vége” apokaliptikus jóslatát – metafizikus és hétköznapi szinten egyaránt érvényteleníti, „nullázza” az időt, s a földi létre mint mozdulatlan „örök jelenre” (pokolra és/vagy paradicsomra) tekint.

Összehasonlításként érdemes újra a fiatal Babits egy másik versét, A lírikus epilógját idéznünk, ahol a vég és a kezdet, az ómega és az alfa Krisztusra utaló jelképe a költői személyiség fogva tartó börtöneként, „bűvös köreként” értelmeződik, mely önszemléletét és alkotóterét eleve behatárolja. A babitsi időszemléletben itt voltaképp a mozdulatlan, önmagát ismétlő „örök jelen” abszolutizálódik, hűen az európai racionalizmus szelleméhez. Holott első kötete (Levelek Írisz koszorújából) még e világképből való kitörési kísérlet jegyében indul (In Horatium, Óda a bűnhöz) – és ő az, aki (eredetileg filozófusnak készülve) 1911-ben szakavatott tanulmányt ír Bergson Teremtő fejlődés című munkájáról, mely a teremtés befejezett voltát kérdőjelezi meg. Témánk szempontjából ez nem közömbös, hisz köztudott, hogy Bergson elmélete, melyet Babits az előszóban az „ihlet és az élet párhuzamosak” és a „minden pillanat új és teremtő” tételében foglal össze^[25], József Attila metafizikájának formálódására is elementáris hatással volt.

De vajon az Eszmélet záró szakaszának hasonlatában (a jövő-menő vonatok fényes ablakai mint örök éjben kivilágított nappalok) nem az Esti kérdés babitsi időszemlélete képleteződik-e új módon, immár a költői eszmélet időtlen jelenének, egyszerre kozmikus és civilizatorikus „egy-helyben járásának”, körbezártságának metaforájaként? S vajon a megelőző szakaszok szaturnikus közegre utaló költői képeiben (vas világ; kocka; halom hasított fa; ház – háziúr; egek fogaskereke; törvény szövedéke; cementfalak; [a csillagok, a Göncölök] rácsok a hallgatag cella fölött; az udvar szigorú gyöpe) nem a Lírikus epilógjának költői egzisztenciája kísért-e, konstatálva az „örök jelenből” való kitörési kísérlet hiábavalóságát, (kozmikus) kudarcát?

Az mindenesetre nem lehet véletlen, hogy József Attila éppen ekkor, 1933-ban érzi elérkezettnek az időt, hogy versben engesztelje ki az általa korábban „megtámadott”, keményen bírált idősebb pályatársat. Ennél is többet mond azonban, hogy éppen a Magad emésztő… kezdetű (cím nélküli) versében^[26] bukkannak föl először azok a nevezetes sorok, melyek azután az Eszmélet negyedik szakaszába kerülnek bele („Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált.”).

De feltűnik itt (s éppen a fenti sorokat megelőzően, mintegy azok bevezetőjeként) az Eszmélethez hasonló növényi metaforika is, méghozzá éppen a babitsi „portré” változását, költészetének módosulását szemléltetve: „a lomb lehullt / s a fájdalom ágai benned, / mint mindenkiben, elkövesednek.” Az elkövesednek ige itt ugyanazt a szaturnikus (Bak) közeget idézi, mint lejjebb a holt hasított fa. De a címzettet megszólító első két sor után a költeményt már eleve ez a növényi metaforika indítja: „Botot faragtál, ábrákkal tele, / beszélt a nyele, / aztán megúntad. Igy volt? / S eldobtad, ahogy az égbolt / az unt csillagot ejti le. / Én fölvettem és rádhuztam vele”.

A bot olyan holt fa, melyről a mitologikus emlékezet azt tartja: ha kiválasztott ember veszi a kezébe, élő fává változik vissza^[27] (lásd például az Ószövetségben Áron kilombosodó botját). Sokatmondó azonban, hogy az élő minőséggé való átváltozást József Attila itt a beszédre való képességgel jelöli.^[28] Ez az eldobott isteni képesség, az égboltról csillagként leejtett „beszélő bot” volt hát az a „stafétabot”, melyet József Attila Babitstól vett át (s melyet fájdalom, először éppen őellene fordított). A záró sorokban explicite is megfogalmazódik, hogy József Attila Babits filozófiai költészetét mint atyai örökséget viszi tovább, s ha perben álltak és állnak azóta is, mostanra ez a perlekedés „apa és fiú” – a racionálisan mérlegelő tapasztalat és a szív, a „messzeragadó” ifjonti indulat – nemes, baráti vetélkedésévé, „iker-viadalává” változott, illetve változhatna át.

József Attila „megbocsátó” gesztusában itt alighanem az a felismerés nyilatkozik meg, hogy – mai közkeletű terminológiával élve – ugyanazon a „késő-modern korszakküszöbön” állnak mind a ketten, s hogy az európai racionalizmus bűvös köréből való kitörési kísérletük költői tapasztalatai számos ponton egyezést vagy legalábbis hasonlóságot mutatnak.

Tartósan aktuális, a 20. század egészére (s feltehetően a 21. századra is) érvényes, minden jelentékeny költői életművel újrainduló program ez. Így vagy úgy, de mindenki mintha Babits elejtett „beszélő” botját emelné föl, s vinné stafétabotként tovább. De vajon a költő-utódok szemszögéből visszatekintve voltaképp miben is állt ez a program?

Nemes Nagy Ágnes Babitsról szóló tanulmányának^[29] hihetetlenül plasztikus megfogalmazásaiból érdemes idézni ezen a ponton: [A lírikus epilógjáról] „…ha valaki, ő volt az első a magyar irodalomban, aki ki akart lépni az első személyből, aki más tudatokkal, tényekkel akart tárgyiasan azonosulni. És bámulatos! Úgy tüntetik fel a kérdés lényegét érintő, riadalmas kételyeit, mint az alanyiság programversét. Mintha akarná azt, amitől menekül.” (21); [a költői alkatról – a Hadjárat a semmibe c. vers kapcsán] „önellenőrzése már-már bírói” (20); „belülre néző, a jelenségeken túlhatoló tekintet” –„Ahogy a harmadik halmazállapot, a szilárd test, áthatol a folyadékon, úgy hatol át ez a babitsi lelkiállapot, mondhatni, negyedik halmazállapot a szilárd testeken, saját súlya alatt süppedékesnek érezve a keményhéjú világot.” (24); „Az anyag sodró hömpölygéssel válik ideává a versben, és ugyanakkor minduntalan visszatestesül, egy fordított költői transz-szubsztanciáció törvényei szerint.” (26); [az Esti kérdésről] „Kőoszlopok »tánca«”; „…összeforrasztja a nyitott és zárt szerkezetek lehetőségeit”; „a babitsi játékosság szinte sosem tud könnyeddé válni, mindig marad benne valami súly”; „éles, világos, metszően kérdő jellegű és ugyanakkor zsúfoltan emocionális, habzsolóan hömpölygő, a fájdalomig sűrű. Fegyelem és áradás egyszerre van jelen itt; a vers kiárad az egész világra (ilyen módon ábrázolva a rejtett, belső világot is), de nem árad szét. Egy szélső ponton […] az áradó visszatér saját medrébe, a logikum ledöntött–felépített ön-korlátozásáig.” (32–33.)

Nemes Nagy Ágnes metaforáiban, szinte szóról-szóra haladva, mintha a Vízöntő-paradoxon (költői) működési modellje válna felismerhetővé. Leírása az anyagszerű, önkorlátozó Bak, a szellemi beállítottságú, mérlegelő Vízöntő és az áradó, emocionális Halak mentalitást mint egyidejűleg érvényesülő, ellentétes irányba ható, mégis egymást kiegészítő, egymásba áthatoló formateremtő elvet érzékelteti. Pontosan láttatva velünk azt az alkatbeli sajátosságot (szaturnikus atyai dominanciát) is, mely Babitsot József Attilától megkülönbözteti.

Asztrálmitikus közelítéssel fogalmazhatunk úgy is, hogy míg Babits a Halakra ráömlő Vízöntő-energiákkal feltöltődve rendre a Bak szaturnikus közege felé tart (lásd karakterjegyeként a megkövesedés növényi metaforáját a Magad emésztő c. versben), József Attila kezében a Vízöntő „mérlege” jobbára az ellenkező irányba leng ki: bár korántsem idegen tőle az önfegyelmező Bak mentalitás (lásd a Téli éjszaka „Légy fegyelmezett!” nyitósorát és az Eszmélet képeivel párhuzamba állítható szaturnikus motívumait), ő sokkal inkább az istenfiú közegében, a Halakban – a megújulás, a (szellemi) újjászületés ígéretének látens (ihletett) létállapotában érzi otthon magát.

De az életművét betetőző, „felülíró” új hangot Babits számára is a Jónás könyve, a bibliai példázat újraírása hozza meg, melyben a hős (a költő alakmása) a cethal gyomrában, a Halak közegébe való alászállása révén válik alkalmassá a prófétai szerepre. Beavatásának azonban ez még csak az első stációja. Krisztusi előképpé, az új idők előhírnökévé Jónás akkor válik, amikor a rábízott küldetést teljesítve az Úr „színeváltozásának” tanúja lesz. Amikor, várakozásával ellentétben, a szaturnikus (ószövetségi elkötelezettségű) ítélet-végrehajtás helyett az atya új időszámítást hirdető tanításával, evangéliumi szellemiségével, Ninivét megkímélő (jupiteri) „ingyen kegyelmével” szembesül.

Drámai olvasatban az Úr az „aktív változó”^[30] itt is; „színeváltozása” azonban aligha függetleníthető Jónás szerepvállalásától. Az atyai minőség megújulása ebben a történetben a prófétává lett Jónás aktivitásának a következménye: az Úr „ingyen kegyelme” a krisztusi minőség (a „fiúság”) megszületésének köszönhető. A két (drámai értelemben antagonisztikus) szereplő „szöveg-mögötti” (lírai) egysége valójában ebből a kölcsönös függésből fakad. Nemes Nagy Ágnes fejtegetését továbbgondolva úgy is fogalmazhatunk, hogy Jónás „kisebb tudata” a szemünk előtt tágul itt az Úr „nagyobb tudatává”^[31]; vagy másképp: a Jónás személyiségében (mint ahogy bennünk is) jelenlevő „én-felettes”^[32] születik itt újjá, s vele az én-kép és az isten-kép (a teremtő terve) immár egyszerre válik számunkra foghatóvá – és új módon olvashatóvá.

A Jónás könyvével valójában Babits korábbi időszemlélete, a „végét nem lelő idő” mozdulatlan, örök jelene, s vele a költői egzisztencia bezártság-élménye válik túlhaladottá. S ha az ifjú Babitsot a változó idővel versenyre kelő heroikus költői programtól (lásd In Horatium) feltehetően az első világháború sokkja téríthette el végképp, a második világháború apokaliptikus végjátékának előérzete az idősödő Babits számára mintegy újranyitja az időt: az Apokalipszis kétezer éve tartó korszakát immár nem mint állandósult, „időtlen” világállapotot szemléli, hanem mint folyamatosan újrainduló drámai történést, mint máig eldöntetlen, illetve épp most eldöntendő nyílt üdvtörténeti játszmát – s ezzel voltaképp a „teremtő idő” közegébe, s vele a próféta-költő (József Attila szerint számára egyedül méltó) szerepköréhez, formátumához talál vissza.

Ami azonban Babits számára valójában csak utolsó művében adatik meg – az „idők végének” apokaliptikus élménye József Attila költészetében kezdettől jelenvaló (lásd tizennyolc évesen írott szonettkoszorúja, A kozmosz éneke Juhász Gyulának címzett ajánlásában a „Krisztusig emelkedem” kitételét, s az 1928-ban született Medáliákat, mely szerkezetében és képalkotásában, tematikájában és retorikájában is az Eszmélet előzményének tekinthető). S nem egy, az Eszmélet szomszédságában íródott töredékében is az idők (kozmikus) megújulására való várakozás tematizálódik. Csak néhány kiragadott példa:

S ha érezzük, a vég előtt,
mint dögöt légy, a világ ellep.
Eszmék északi fénye mellett
mért őriznők hát az időt?
Miért piszkálnánk húnyt szerelmet?
Én fölgyújtom a temetőt.^[33]

Az „idők végének” sejtelme, az emberi minőség pusztulásának víziója, a halál legyőzésének „anarchikus” költői gesztusa („Én fölgyújtom a temetőt”) itt voltaképp a „halálnak halálával halsz” mitikus perspektíváját, az idő újjászületését előlegezi:

Hizlalt eső kapirgál
a vastetőn –
csak kotyogj vén tyúk s immár
költsd ki az én időm.

Te drága anya, tojj s költs
tojásokat,
aranyos, kék, piros, zöld
gyönge nappalokat!^[34]

Az új (saját) idő „kiköltésének” bizarr metaforikája itt a Kalevala teremtéstörténetét, az arany és vas tojásokat^[35] tojó sas mítoszát idézi. Az Eszmélet nyitó szakaszának hajnali teremtésközege és a második szakaszban megidézett álom-valóság ihletett, teremtésre hangolt, „születés előtti” létállapota motivikusan és szövegszerűen is párhuzamba állítható a fenti képsorral.

Nagy a mű. Hogy férne ilyen szűk kapun,
melyen kétoldalt porló istenek
fehér szemükkel ki-be libegő
bankárok után elmerengenek?

Töredeznek a világ pántjai.^[36]

Az új világ születése a fenti töredék metaforikájában ugyancsak mint (költői) teremtés, mint a „nagy mű” világrahozatalának aktusa elevenedik meg.

Ének, hajolj ki ajkamon
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak.

És énbennem is leng a mérleg,
de nem húzza le, ami kell.
Lágy verőfény! Semmit sem értek,
csak hallom, kislány énekel.

„Szádon az igazság bugyogjon
s te nyelj, hiszen te ugy hazudsz!

Ez a bölcs átok addig fogjon,
mig vitatni s szeretni tudsz!”^[37]

A költészet megújításának vágyát itt jellegzetes Vízöntő-metaforika közvetíti: az (új) igazság nem a megszerzett tudás által, a Bak mérlegelő racionalitásának nyelvén lesz megszólaltatható, hanem a forrásként felfakadó ének, az értelmen túli dúdolás hangján, melyhez újfajta érzékenységre, „új-organikus” testérzékelésre, a természetes hallás és hangadás képességének visszaszerzésére van szükség. Az aszrálmitikus szimbólumok felől közelítve a megidézett kislányhangban itt a Bak harmadik dekanátusának öreg Szűze szólal meg, fiatalodik vissza, s válik „mesterré”, ihletforrássá a költő számára; hasonlóképpen olvashatjuk a termékenyítő égi eső „vén tyúk” metaforáját, „aki” ugyancsak hangja révén válik itt jelenvalóvá – úgy is, mint a költőt versírásra (az idő kiköltésére) késztető teremtő impulzus.

A fordulópontot az Eszméletben is a Vízöntő metaforika, az (új) hang meghallására való képesség emlékezetbe idéződése jelzi: „Hallottam sírni a vasat / hallottam az esőt nevetni” – s bizonyára az sem véletlen, hogy éppen az ember megszületésének hónapszámával egyező kilencedik szakaszban következik be ez a váltás;^[38] mint ahogy a kompozíció szerves voltát bizonyítja az is, hogy az aranymetszés helye éppen a mélypontra, a nyolcadik szakasz közepére esik. Ebben a szakaszban az idő éjfélt követő újraindulására utaló első sort („Fülelt a csend – egyet ütött”) követően, jóllehet hiányként, kudarcként, a szabadság („képzelhetsz egy kis szabadságot”), az aktivitás („hát amint fölállok”), a kozmikus nyitás („a csillagok, a Göncölök”) vágyképe jelenik meg, mely voltaképp már a következő szakasz fordulatát, a megidézett újjászületés stációjának pszichikai energiatöbbletét jelzi. Ettől kezdve szembetűnően visszaszorul a Bak fogvatartottságot megjelenítő metaforika és tematika. A „vas világ” rendjét, a (kozmikus) determináltságot ostromló értelem túlsúlya után, mely a szív lázadását hiábavalónak ítélte („Rab vagy, amíg a szíved lázad”), s mely a világot szilárd (materiális) állapotszerűségében láttatta, a József Attila-i eszmélet, illetve eszmélkedés itt mintegy dimenziót vált: a lélek „irracionális” közegébe száll alá. Nem az indító képsorok „álomlátó” teremtésközegébe tér vissza, de ismét a Halak ihlető sugallatára hallgat. Asztrálmitikus olvasatban a Halak teremtés előtti szellemisége most a Vízöntő lelkiségével társul (Melléklet, 8. ábra), kiszabadítván az anyagból (a Bak megkötöttségből) a hullámtermészetű hangot.^[39]

A „Hallottam sírni a vasat, / hallottam az esőt nevetni” metafora-pár a költemény második szakaszának képsorában exponált, ott még kibékíthetetlennek látszó ellentétet is feloldja: „Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álmaimban / és úgy éreztem, ez a rend – / egy szálló porszem el nem hibbant. / Most homályként száll tagjaimban / álmom s a vas világ a rend.” A (gyermeki) alkotó fantázia szabadsága (álom-léte) révén születő spontán rend, mely (a Halak és a Vízöntő tudatalatti együtthatásaként) mintegy vízfestékből keverte ki, alkotta meg a világot, nem egyeztethető össze a tudatos (felnőtt) ébrenlét közegével, a (Bak és a Vízöntő együttállására utaló) vas világ merev, szaturnikus rendjével. A vas világ itt még az emberiség jelenének, hanyatló civilizatorikus stádiumának a jelzői metaforája;^[40] a kilencedik szakaszban azonban a vas már nem így, az indusztriális korszakot definiáló metaforaként, hanem anyagszerűségében, s nem önmagában, hanem a víz elemével társítva jelenik meg újra. A vas és a víz fizikai értelemben holt, szervetlen anyagának életmegnyilvánulása, a sírás és a nevetés az újjászülető emberi minőség, a gyermek első hangjainak megidézőjeként egyúttal kozmikus távlatot kap: az (emberi) intelligencia univerzális jelenlétéről, a holtnak látszó szervetlen anyagi világot is mozgató életelv teremtő potenciáljáról tudósít.

E tudósítás személyes jellege, élményszerűsége arra mutat, hogy itt nem egy elméleti világmagyarázat költői „átfogalmazásával” van dolgunk. A spirituális világérzékelés elementáris megnyilvánulása ez, mely József Attila költői alkatára eredendően jellemző, s melynek természetéről versei kezdettől jóval többet árulnak el, mint elméleti stúdiumai^[41] és ifjúkori költészetelméleti
munkái.^[42] A költői életmű differenciáltabb képet és biztosabb fogódzót nyújthat számunkra természettudományos és filozófiai vonatkozásban is arról a huszadik században bekövetkezett szellemi fordulatról, melynek világképi konzekvenciái napjainkban válnak igazán beláthatóakká és megkerülhetetlenekké.^[43]

Míg a negyedik szakasz fentebb elemzett aforisztikus tételsorában („Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.”) az élet újragenerálása a költői ihlet nyelvi leleményének volt köszönhető, e lépték- és dimenzióváltás az intuíció érzéki evidenciája révén jön létre, mely bár múltba utalt, mint átélt léttapasztalat megkérdőjelezhetetlen. Az idő különös viselkedését a következő sor ugyanebben a szellemben tematizálja: „Láttam, hogy a múlt meghasadt”. E metaforában az elvont fogalmiság, az idők végének sejtelme (a Vízöntő időszakadéka) úgyszintén mint élményszerűség, mint „képtelen kép” válik foghatóvá. Az ihlet és az intuíció státuszának újragondolását jelzi a következő sor: „s csak képzetet lehet feledni” – mely mintegy felülírja József Attila költészetelméletének azt a tételét, miszerint a teremtő ihlet egyértelmű primátust élvez a passzív intuícióval szemben. Ez a fordulat arra utal, hogy az Eszmélet szövege olyan metatextusként is értelmezendő, mely a költészet, a költői egzisztencia mibenlétére, s túl a költészeten a létrejövő (változó–alakuló) emberi minőségre kérdez.^[44] A költeményben az intuíció kompozicionálisan nem megelőzi, hanem követi az ihlet stádiumát, s mint az eszmélet magasabbrendű fokozata jelenik meg: olyan ihletett lét- és tudatállapotként, melyben a teremtés könyve válik olvashatóvá. A költő itt nem „külön világot alkotó” kreátor (lásd tizennyolc évesen írott szonettkoszorújának nyitósorát), hanem sokkal inkább közvetítő, aki a teremtett világ, a teremtő nyelvét hivatott „lefordítani” az emberi nyelvre.

Olyan újfajta, kozmikus tágasságú dialogikus horizont ez, mely a költő önszemléletét, önmagához való viszonyát is megváltoztatja; a mérlegelő értelem helyett a feltétlen érzelmi azonosulás képességével, a lázadás helyett az alázat attitűdjével definiálja önmagát: „s [láttam] hogy nem tudok mást, mint szeretni / görnyedve terheim alatt”. Ebből a perspektívából az adott világ, az emberiség vaskora, a fegyverkező, háborúra készülő jelen immár nem fogva tartó börtön; a szakaszt záró sorpár tanúsága szerint mintha csupán közjáték, múló epizód volna: „minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!” A költeményben egyedülálló megszólító formula révén (korábban e retorikai alakzat önmegszólításként funkcionált) a címadó eszmélet szinonimájaként is értelmezhető emberi öntudat elvont fogalma személyesül itt, mint nemes, fényteli, a nappal egylényegű (isteni) világszellem, s egyúttal úgy is, mint a vaskort megelőző aranykor élő emlékezete, folyamatos jelenvalósága.^[45]

Ezt követően a tizedik szakasz indító sora az önmagára eszmélő emberi egzisztencia kiteljesedett állapotát, készenlétét exponálja: „Az meglett ember…” Ez ismét arra utal, hogy e költemény korántsem csupán úgy olvasható, mintha egymással mellérendelő viszonyban álló, s így akár fel is cserélhető pillanatfelvételek sorozata volna; olyan „laza, kihagyásos” versfüzérként, melyben, Nemes Nagy Ágnes megfogalmazását idézve, „az egyes részek, a versszakok rendeltetése félreérthetetlen, összefüggésük azonban homályos”^[46].

A kompozíció egyik szervező elvére a tízedik szakasz nyitósora felől láthatunk rá. Ebből az „archimedesi pontból” a költemény olyan „lírai fejlődésregényként” értelmezhető, ahol az egymásra következő szakaszok az „egzisztencia önreflexének” (József Attila kifejezése) folyamatos megújulását mint előrehaladó, egymásból következő eszméleti stádiumokat jelenítik meg. A tizedik szakasz azt a morális stádiumot képviseli, mely az ihlet ösztönös teremtő potenciáljaként már a negyedik szakasz aforisztikus tételsorában („Csak ami volt…”) megnyilvánult. Mindkét esetben a Vízöntő ítélet-szituációjának való egzisztenciális kitettség válik foghatóvá – azonban míg ott a Halak szellemiségét hordozó Fiú talál rá gyermeki spontaneitással az élet nyitjára, itt a tudatos felnőtt, az „arany öntudatú” „meglett ember” morális mérlegelő attitűdje jelenik meg; nem a teremtés, hanem az élet megőrzésének szaturnikus gesztusa. A „halálra ráadásul” kapott élet mint „talált tárgy” hasonlatával a költő szemléletesen jelzi, hogy ez az értékválasztás negatív aspektusból fogalmazott; nem a Halak életigenlő érzelmi ihletettsége felől, hanem a Vízöntő másik térfeléről, a Bak eldologiasító, életellenes tendenciája felől. Erre utal az általános értelmű harmadik személyű alany („az meglett ember”) és a kijelentés kategorikus jellege (rejtett imperatívusza) is, mely a negyedik szakasz szentenciózus retorikáját idézi – ez azonban itt, a környező versszakok én-áttételű élményközegében már idegen szólamként hat. Meglátásom szerint e szakaszt az egzisztencialista „tanítás” sajátos interpretációjaként olvashatjuk, melyben a tan racionális igenlése (mondhatni apologetikája) és emocionális elutasítása (önmagától való elidegenítése) mintha egymást oltaná ki: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, se senkinek.”

A familiáris kötelékektől, az isteni gondviseléstől és a transzcendens küldetéstudattól való megfosztatás motívumai óhatatlanul emlékezetünkbe idézik József Attila ifjúkori „nemzedékversét” (Tiszta szívvel, 1925), melynek, mint köztudott, a költő első látványos sikerét és a polgári társadalomból való kitagadását (a szegedi egyetemről való eltanácsolását) köszönhette: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám, / se bölcsőm, se szemfedőm, / se csókom, se szeretőm”^[47]. A személyes hangnem e versben mindvégig az indulati–érzelmi attitűd dominanciáját jelzi. Az árvaság, istentelenség, hazátlanság motívumai itt nem az önmagára hagyatkozó, önmagába záruló szaturnikus mentalitás, hanem a (krisztusi–anti-krisztusi^[48]) lázadó szellemiség attribútumai. Ez a szellemiség még nem a precessziós világidővel, az emberiség Vízöntő korszakával áll szinkrónban, nem a Halak és/vagy a Bak tulajdonságkörét, hanem a kis-évköri Kos marsikus karakterét, és az ugyancsak tűz-elemű, szív-vezérelte Oroszlán (Melléklet, 3. és 10. ábra) jegyeit mutatja: „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök.” Mindez arra utal, hogy asztrálmitikus olvasatban ez a vers – ellentétben az Eszmélettel – még elsősorban a személyes biográfia felől közelíthető meg (József Attila születése napja, április 11-e a Kos harmadik, Nyilas dekanátusába esik, amelynek misztikusa, lelki párja az Oroszlán (Melléklet, 2, 3, 8. ábra); aszcendense pedig a Skorpió, melynek meghatározó jegytulajdonsága az ön- és közveszélyes agresszió^[49]). A költőnek a világidőre, a Vízöntőre való kivételes ráhangolódási képessége egyrészt a precessziós csúszással magyarázható (azzal, hogy korszakunkban a Kos napja a Halakra és a Bakra ráterülő Vízöntő csillagképben kel föl), másrészt „misztikus síkon” azzal, hogy az asztrálmitikus hagyomány szerint a Kos „misztikus” lelki párja a Halak. (Melléklet, 8. ábra) S a vers végén a krisztusi élet-áldozat (a Halak köztes közege), illetve a halál utáni növényi élet (az átelleni Szűz testiség) valóban meg is idéződik – a megelőző szakaszok marsikus karakterének pszichológiai ellensúlyaként, feloldásaként. A lázadó szellemiség és az önfeláldozó lelkiség végül nemcsak hogy egyensúlyba kerül, hanem, a beteljesedő sors jóslataként, a verszáró jelzős szerkezettel érezhetően a lelkiség, a szív javára billen a mérleg: „s halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”.

S minthogy Vízöntő korszakunkat immár 720 éve a Halak és a Szűz tulajdonságköre határozza meg (lásd fentebb a Vízöntő-paradoxont bemutató 9. ábrát), ez a születési konstelláció kétségkívül elősegíthette, hogy József Attila, túllépve személyes biográfiája keretein, a Nagy Világidő költője legyen (miközben ugyanez a konstelláció magyarázatot adhat személyiségében a lelki dimenzió, a Halak–Szűz tulajdonságkör /illetve a haláltengely – lásd Melléklet, 7. ábra/ dominanciájára, pszichológiai túlterheltségére is).

Az Eszmélet fent elemzett szakaszában a költő a „kor emberének”, általános alanyának e lelki dimenzióval való leszámolását konstatálja – asztrálmitikus olvasatban a Vízöntő Bak térfelére rekedt s ott berendezkedni próbáló egzisztencia végsőkig racionális Szűz mentalitását. Azt a magabízó egocentrizmust szólaltatja meg, melyet mint „hittételt” Descartes fogalmazott meg először („Cogito ergo sum”), s melynek gyakorlati morálfilozófiai értelmezésére a huszadik századi egzisztencializmus tesz kísérletet, amikor az embert mint sorsáról szabadon döntő individuumot a Vízöntő ítélet-szituációjába helyezi. Azonban ennek a választásnak József Attila hűvös, majdhogynem szenvtelen interpretációjában mintha nem volna valódi alternatívája, egzisztenciális és morális tétje. Az élet mint talált tárgy hasonlat azt jelzi, hogy az élő és a holt állapot közötti különbség e mentalitás felől majdhogynem közömbösnek tetszik; az élet csak mint absztraktum, illetve csak mint a „halálra ráadásul” kapott, eldologiasult valóság értelmezhető a számára.^[50]

Az egzisztencializmus „heroikus” individuumának kudarcát József Attila drámai módon, a következő szakasz szint- és közegváltásával érzékelteti: az emberi minőség itt animális fokozatra bukik alá, az életet kiteljesítő boldogság disznó képében jelenik meg. S minthogy a Disznó a keleti zodiákusban a Bika megfelelője, általa a Vízöntő–Oroszlán tengelyre merőleges Bika–Skorpió tengely (s vele az évkör „szilárd /fix/ keresztje” (Melléklet, 16. ábra) is exponálódik.^[51] A versbéli disznóban (Bikában) a vízöntőbeli Bak egocentrizmusa és anyagelvűsége mint önmagát gyarapító, túlméretezett testiség jelenik meg: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém – / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény.” E súlyával jellemzett testiség azonban valójában a lelkiség metaforája (a Bika misztikus párja önmaga! – lásd Melléklet, 8. és 9. ábra), amelynek megnyilvánulásai itt szellemi természetűek, az emberi minőség jelenlétére utalnak (szőkeség, mosolygás, hunyorgás, „kommunikatív”, beszédszerű röffenés). Alakjának nincsenek földies, szilárd körvonalai; a jellemzésére szolgáló igék (imbolygott, ledőlt) a nehézkedés és a súlytalan lebegés kettősségére utalnak. Közege sem egynemű: az „életképi keret”, az épített tér mértani szabályossága („az udvar szigorú gyöpén”) a földjegyű Bika Szűz dekanátusának helyszínét, „a puha, langy tócsa” viszont a vízelemű Halak közegét idézi. A két jegytartomány attribútumainak ez az egymásba való áttűnése nem meglepő, ha tudjuk, hogy a precesszió folytán Vízöntő korszakunkban a Bika napja a Halak csillagképben kel fel, minek következtében a föld-elemű Bika szilárd karakterjegyei szó szerint elmosódottakká válnak, föloldódnak a víz-elem közegében.

Ami azonban ebben a képsorban a legizgalmasabb, az a fényteliség (mondhatni: szépség), mely egyaránt jellemzője az animális lénynek (lásd a szőke jelzőt) és a közegnek – lásd a szakasz utolsó sorát, melyben a külső (égi) fény és az állat testiségéből, (szőke) pihéiből áradó belső (földi) fény a babrált igei metafora révén egy feminin auto-erotikus aktus megidézésében vonódik össze. Asztrálmitikus olvasatban ez az együttállás annak a venerikus hatásnak köszönhető, mely a Bikában és a Halakban egyaránt meghatározó (a Vénusz bolygó a Bikában otthon, a Halakban erőben van – lásd Melléklet, 3. ábra). Ez a kép – jóllehet „perverz” formában – az égi és földi szféra egyesülését, „kozmikus nászát” jeleníti meg; hogy egy látszólag távoli asszociációval éljünk, mintha a bukott Sophia testiségében rejtező földi fény felszabadulását és az égi fénnyel való egyesülését idézné.^[52] Ha azonban a költemény sokak által szóbahozott fény-szimbolikájára gondolunk, nagyon is indokolttá válik ez a párhuzam. Hiszen az első szakasz nyitó képsora is női teremtésmítoszra utalt: a Hajnal a kozmikus „éganya” allegóriája^[53],
aki a természet napi körforgásában a földi élet újraindulásának letéteményese – ő választja szét az eget és a földet, és szóval teremt, akár az Úr a Bibliában. E kozmogonikus képsor a záró szakasz felől úgy is olvasható, hogy ez a női teremtő az éjszakát a „szellem napvilágánál” átvirrasztó költő elhallgatását követően szólal meg. Az egész költemény mintha azért született volna, hogy az eszmélet grádicsain, a „cselekvő szemlélet” nyelvi stációin át a költő visszataláljon a teremtő Igéhez, mely magát a világot kelti életre. Innen nézve a létrejövő „versszubjektum” nem más, mint az a napról napra újjászülető gyermek, aki újra és újra elindul, hogy költővé válva végigjárja az eszmélet stációit.

A záró szakasz e megújult lírai én kettős státuszát szemlélteti, aki immár egyidejűleg, egyként van jelen úton létének „eliramló” stádiumaiban és a megtalált mozdulatlan középen: „Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben. / Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.” Míg az előző szakaszok a lírai én metamorfózisát, a változó-alakuló költői egzisztencia „önreflexét”, az alakmások polifon szólamait, drámai szituáltságát jelenítették meg, a költeményt záró sorpár immár egyetlen „portrét” sokszoroz, a személyes névmás megismétlésével is a lírai én önazonosságát hangsúlyozva. Szuromi Lajos interpretációja szerint e „portré” valójában a mozdulatlan középen álló „modellt” teszi láthatóvá: „…a záró két sorban a szakasz kezdetének szituációját kell látnunk. A fényes ablakok (fülke-fények) mindegyike rávetül a mozdíthatatlan nyugalommal álló s közben könyöklő költőre”.^[54]

Ez az olvasat azonban némiképp mégis egyoldalú. József Attila képnyelve ugyanis, mint mindenütt, itt is túlmutat az életképi konkrétságon: a jövő-menő kivilágított vonatokat megidéző kettős kép (fényes ablakok – fülke-fény/ek) közé egy olyan hasonlatot ékel (Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok), melynek metaforikája a műfény–természetes fény kettőssége, helycseréje^[55] révén az isteni világteremtés kezdetére mutat,^[56] illetve a teremtő művét folytató ember egyszerre mitikus és civilizatorikus státuszát jelzi, visszautalva a költemény második szakaszának eszméleti stádiumára is, melyben a szellem és a kozmosz egymással ellentétes irányú (egymást egyszerre ellenpontozó és kiegészítő) működési modellje tárul fel: „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent.” Ily módon a „kivilágított nappalok” hasonlat után a jövő-menő vonatokat ismételten megjelenítő fülke-fény, túl a villanyfény életképi konkrétságán, az eszmélet, a „szellem napvilágának” metaforájaként (illetve metonímiájaként) is olvasandó. Erre késztet a szóösszetétel első tagja, a fülke is: a fül szótő a látás mellett a hallás kitüntetett szerepére, mondhatni elsődlegességére utal (elemzésünk során láthattuk, hogy a költeményben az eszmélkedés fordulópontja a nyolcadik majd kilencedik szakaszban ugyanennek az érzékszervnek volt köszönhető).

Ahogyan ott az újszülött sírását megidéző élő emberi hang szólalt meg, vált hallhatóvá a vas szervetlen, „holt” anyagában, itt az ugyancsak hullámtermészetű fény szintén az emberi minőséget, a véglegesülő „versszubjektum” szellemi arculatát teszi láthatóvá. S a megsokszorozódott kép forrása, közege itt ugyancsak a vas: a vasút, a vonat, mely már folyamatos horizontális mozgása révén is az ember által életre keltett „holt” anyag civilizatorikus jeltárgya. A szakasz nyitóképében azonban a vas „holt” anyagából kilépő fény vertikális mozgási iránya is kirajzolódik, kozmikussá tágítva a teret: a vonat „fényes ablakai” eloldódni látszanak szilárd hordozó közegüktől, a vonatszerelvénytől; súlytalanná válva mintha madárként szállnának fölfelé, vagy legalábbis mintha lebegnének, „lengedeznének” ég és föld között.

Most már a szakasz egészének képnyelvét olvasva olyan képzetünk keletkezik, mintha ezek a földi közeget elhagyó, mintegy a vas anyagából kiszabaduló fénykockák (~filmkockák) kozmikus üzenethordozók volnának, s mintha az emberi minőség fény-teste, szellem-teste maga volna a kozmoszba küldött üzenet.^[57] A költő (el)hallgat, helyette a megsokszorozott fény-kép „beszél”, mintegy dialógusba bocsátkozva a nyitó szakaszban megjelenő, a földtől az eget eloldó női Teremtővel. Mintha egy új világteremtés modellje képződne meg itt: az ember mint magára eszmélő szellemi lény „ősnemző gesztusa”, aki a földből felszabadított fényenergiát, a költői eszmélet éjjeli napvilágát, a véglegesült lírai én „genetikai kódját” hivatott eljuttatni, visszatáplálni az ég-anyába, hogy újra testet ölthessen az Ige, újraindulhasson a teremtés.

E mitopoétikai olvasat érvényét, jogosságát támaszthatja alá József Attila feltehetően legutolsó verse is, melyben az embernek (illetve a költészetnek) ugyanez az isteni minőséget újrageneráló kozmikus küldetése, „ősnemző gesztusa” jelenik meg, immár félreérthetetlen, explicit formában: „Édesanyám, egyetlen, drága, / te szűzesség kinyílt virága / önnön fájdalmad boldogsága. // Istent alkotok (szivem szenved) / hogy élhess, hogy teremtsen mennyet, / hogy jó legyek s utánad menjek!”^[58] A szűzanya és az istenfiú kettősének („mennyei nászának”) ebben a megidézésében Vízöntő korszakunk utolsó harmadának meghatározó jegytartomány-kettősére, a Bak Szűz dekanátusának és a Halak névadó dekanátusának együttállására ismerhetünk (lásd fentebb a 8. ábrát).^[59] E kozmikus szituációra a Vízöntő-paradoxon folytán – mint azt már kifejtettük – egyszerre jellemző a Bak és a Halak egymásba való átjárhatósága, a (szűz)anyaság és az (isten)fiúság tulajdonságkörének egymásban való tükröződése^[60], és ugyanakkor, a Vízöntő időszakadékából következően, a földi értelemben beláthatatlan és áthidalhatatlan térbeli távolság.

Ennek fényében új módon láthatunk rá az Eszmélet kompozíciójára is. A két minőség, a költemény nyitószakaszában megjelenő teremtő (ég)anyaság és a záró szakaszban érett, krisztusi stádiumába lépő (isten)fiúság csak oly módon találkozhat, ha a záró szakasz után a nyitó szakaszra visszaugorva – azaz mintegy a Vízöntő időszakadékát áthidalva! – körkörösen zárjuk és újraolvassuk a költeményt. (Megjegyzendő, hogy ez az olvasati mód be van kódolva már a szövegszerkesztés szintaktikai és lexikai szintjén is – lásd a negyedik szakasz tételsorában a bokra – darabokra paronomáziát, melyet fentebb olyan poétikai mesterfogásként értelmeztünk, amely a teremtő kezdetekhez térít vissza.) De erre a körkörös olvashatóságra adhat alapot már csak az is, hogy a költemény tizenkét szakaszból áll, mely köztudottan a teljesség száma (lásd asztrálmitikus értelmezésünk alapját, a földi és kozmikus téridő működését modellező tizenkét osztatú évkört).

Ám az Eszméletben és a költő feltehetően utolsó versében nemcsak az (isten)anyaság és az (isten)fiúság párosa jelenik meg, hanem a vízöntőbeli atyai minőség is, aki – egyik lábával a Halakban, másikkal a Bak Szűz dekanátusában állva – a Végítélet mérlegét tartja a kezében. A verstöredékben ezt a minőséget az „istent alkotok … teremtsen mennyet” költői imperatívusza jeleníti meg, míg az Eszmélet utolsó szakaszában az atyaságot a véglegesült „lírai én” szemszöge képviseli, aki ott áll mozdulatlanul az origóban, a Vízöntő kétirányú mozgástendenciáját megidéző jövő-menő vonatok találkozási pontján.

Kétségtelen, hogy a záró szakasz topográfiája nemcsak a véglegesülő „versszubjektum” és a „szemléleti világegész” (asztrálmitikus fogalommal élve a Nagy Világidő) jelképes téridő-modellje felől olvasható, hanem a költő személyes biográfiája felől is.^[61] Hiszen a szakasz nyitósora („Vasútnál lakom”) konkrét életrajzi tényre utal, s a költeményben a gyermekkori szénlopás élményét felelevenítő ötödik szakasznak vélhetően ugyancsak egy bizonyos teherpályaudvar a helyszíne. A kérdés csak az – nemcsak erre a versre, hanem a költő egész életművére vonatkozóan is –, hogy ez a konkrét referenciális olvasat elválasztható-e egyáltalán a metaforicitásnak köszönhető szimbolikus referenciálistól.^[62]

Elemzésünk tanúsága szerint a vasút, a pályaudvar József Attilánál a „költői lakozás”^[63] helyszíne – egyidejűleg konkrét és metaforikus értelemben: az életút és az életmű stációinak kereszteződési pontja, a „biográfiai én” és a „lírai én” folyamatosan megújított dialógusának közege.^[64] Az „én-felettes” atyai szemszög és az önfeláldozó krisztusi sors origója – az életút tragikus lezárulásának helyszíne, mely sejtelemként megjelent már a költő ifjúkori versében (Részeg a síneken), és ott kísért a Szabad-ötletek jegyzékében is: „megvan a nyakam, nem vágta el a vonat”.^[65]

A költeményben megidézett konkrét terek az ébrenlét való világát mint létegészt metaforikusan képletező vas világ részegységei, szinekdochéi, akárcsak azok a tárgyi elemek, amelyek nem feltétlenül e konkrét terekhez kötődnek (mint a vagonok, a vonat), ám anyaguk révén nagyon is beletartoznak a vas világ metonimikus képzetkörébe ([egek] fogaskereke, cementfalak, rácsok, cella, [síró] vas, [arany→vas] fegyver). A vasút szóösszetételt akár a vas világ újranevezéseként is értelmezhetjük; hiszen az utóbbi jelzős szerkezetben a világ ’fény’ jelentésének hála voltaképp már benne rejlik az a „fényfelszabadítási program”, mely az utolsó szakaszban a vonatok, s bennük a lírai én alakmásainak úton léte révén mint kozmikus esemény válik szemléletessé: a vas fogva tartó közegéből kiszabadul a világ, a fény.^[66]

2002

JEGYZETEK

^[1]    József 1955: II. 198–203.

^[2]    Babits 1963: 80.

^[3]    A Rák és a Bak időszaka a hónapok kis-évköri rendjében egymással szemközt helyezkedik el, a nyári és a téli napforduló tengelyét jelölve ki (Melléklet, 16. ábra). A precessziós nagy-évkörben ez a jegytartomány a Halak második, Rák dekanátusának feleltethető meg (Melléklet, 2, 3, 6. ábra). A nyitó szakaszban, mint alább látni fogjuk, valójában ez utóbbi közegre ismerhetünk.

^[4]    Asztrálmitikus közelítésben a Bika közegének bűnbeesés-szituációját idézve meg, mely a precessziós nagy-évkörben a Bak második. dekanátusának feleltethető meg.

^[5]    Lásd a 36. oldalon az 57. jegyzetet. – Eszerint nemcsak képletesen, hanem konkrétan is érthetjük a vers metaforáját, ti. hogy az élet ígérete a „nincs bokrán” termő virágként jelenik meg.

^[6]    A darabolás, daraboltság, az egésznek részekre való felbontása jellegzetes Szűz tulajdonság, mely mint az elmúlt közel 600 éve tartó időszakra (Melléklet, 6. ábra) általánosan jellemző attitűd, az analitikus szemléletmód térnyerésében is egyértelműen megmutatkozik.

^[7]    Lásd erről Pap 1999a: 50–52.

^[8]    „…a király a halála órájában meghagyta fiainak, hogy minden áldott nap új csizmát húzzanak fel.”– Ebben az aktusban a csizma „útja” a lábfejtől (Halak) a lábszáron (Vízöntő) át a térdig (Bak), majd visszafelé a korszakunkra jellemző kettős mozgásirányt szemlélteti a test zodiákusában (Melléklet, 10. ábra). Benedek 1973: 126.

^[9]    A testiség–szellemiség oppozíciós viszonyáról az évkörben lásd Pap 1999a: 57–68.; valamint Melléklet, 8. ábra.

^[10]  Lásd ehhez Humboldt nyelvszemléletét, melyben az emberi (nyelvi) organizmus és a természeti organizmusok egy egységes organikus létszemlélet eltérő, ám ugyanakkor össze is tartozó entitásaiként jelennek meg: „A nyelv szerves lény, és aszerint kell bánnunk vele (42) […] a természetnek, de az emberi ész természetének műve (47) […] organizmusa nem holt tömegként nyugszik a lélek homályában, hanem mint törvény irányítja a gondolkodó erő funkcióit (47) […] a nyelvet az ész intellektuális ösztönének nevezhetjük (47) […] a nyelv a gondolat alakító szerve (95)”. Humboldt 1985. Lásd ehhez Kovács Árpád Humboldt-kommentárját: „[a nyelv] »intellektuális inger«, mentális késztetés a naturálisan – biológiailag és pszicho-fiziológiailag – adott, örökölt, kódolt rendszerek inerciájának meghaladására.” Kovács 2002: 409.

^[11]  E kettős irányultság tudatosul a 20. századi avantgárd elméleti alapozottságú költészetfelfogásában és nyelvszemléletében – így az orosz formalista iskola jellegzetes fogalomhasználatában is: szó-matéria, konstrukciós elv, faktor, eljárás. Lásd erről Pálfi 1997. 11–27.

^[12]  Lásd ehhez József Attila nevezetes mondatát, mely szerint a nyelvteremtésben éppen az általunk elemzett szószintnek van kitüntetett szerepe; a keletkező szó lényegében magát a létrejövő műalkotást jelenti: „…a szó a használatban szemlélet, keletkezésében pedig műalkotás. Így a szó a műalkotásban saját keletkezésének szerepét játssza.” József 1977: 101–102.

^[13]  Az irodalomelmélet és a poétika iskolateremtő irányzataiban ma ez az a közös nevező, mely az irodalmi mű ontológiai státuszának újraértelmezésében egyöntetűen kulcsszerepet játszik. A tétel a 20. század második felének magyar líráját elemző Kulcsár Szabó Ernő megfogalmazásában így hangzik: „…a vers voltaképpen nem az egyén, nem a vallomástevő szubjektum, hanem a szó hatalma alatt áll. De már nem a szómágia értelmében, mintha a szövegben a szó különleges státusza következtében tárulnának fel a »metafizikai« mélységű jelentésrétegek, hanem a jelentésképzés nyelvhasználati szempontjainak tulajdonítva elsődlegességet.” – A huszadik századi költészet „a metafizikai pozícióit elvesztett személyiség új önmegértésére apellál […]: a végletes pontossággal kidolgozott nyelvi-szólambeli hangzás maga az, amelyen keresztül a személyiség a hatalmasabbal megküzdve mégis alakítani képes a rend elvileg nem emberérdekű mértékét.” Kulcsár Szabó 1995: 72, 77.

^[14]  József 1977: 315.

^[15]  A Holt vidéket záró költői képsor a Halaknak pontosan ez a halál-közeli „máslétét” jeleníti meg – nyilvánvaló jelképes tartalommal: „Uraságnak fagy a szőlő. / Neki durrog az az erdő. / Övé a tó a jég alatt / neki bujnak a jó halak / iszapba.”

^[16]  Kulcsár Szabó 2001: 15.

^[17]  Uo. Az anorganikus – posztmodern – szemlélet térnyerésére fókuszálnak ugyanebben a kötetben az alábbi tanulmányok is: Kulcsár-Szabó 2001: 91–108; Hansági 2001: 109–121; Lőrincz 2001: 122–141; Bókay 2001:158–171; Odorics 2001: 172–179.

^[18]  E léptékváltó időszemlélet alapja a költészet világképtől független ritmikai formaalkotó ösztönében rejlik. Az eltérő léptékű időegységek (a kozmikus és biológiai „metrika”) egymásba való átválthatóságának természettudományos magyarázatáról lásd Baktay 1942/1989: 295.

^[19]  Lásd a Lélek és a Levél címszót Hoppál – Jankovics – Nagy – Szemadám 1990: 139–140. és 142.

^[20]  A zsoltáréneklő madár című népmesében az újjászületés kozmikus akadályoztatásának jelképisége feltűnő hasonlóságot mutat e vers képnyelvével. A mese asztrálmitikus értelmezését lásd Pap 2000: 45–62.

^[21]  Az Eszmélet nyitó szakaszának utolsó két sorát meglátásom szerint úgy is olvashatjuk, mint amelyet a „napvilágra kipörgő” gyermekek látásmódja alakít.

^[22]  Érdemes itt szóbahoznunk egy olyan példát, melynek nyelvfilozófiai és költészetelméleti konzekvenciái is vannak. A posztmodern teória kitüntetett „műszava”, a nyom (mely a magyarban eleve kettős, igei és névszói jelentésű) visszafelé olvasva a kinyomás, kitolás eredményeként létrejövő tojás tájnyelvi megfelelője, a mony. E palindromon ily módon a művet létrehozó „nyomolvasás” fordított útirányát, azaz a jelentésképződésnek, a szimbolikus referencia létrejöttének mikéntjét jelöli. Itt jegyzem meg, hogy a mony-nyal azonos tövű ikerszavunk, a mende-monda a költészet (illetve a filozófia) nyelvi útonlétének vélhetően ugyanazt a móduszát jelöli, mint amelyről Heidegger A földút című esszéjében olvashatunk. Heidegger 1994: 219–222.

^[23]  Jurij Lotman a történész által rekonstruálandó múlt és a mozifilm analógiája kapcsán azonban rámutat arra, hogy az oda- és visszafelé pörgetett filmkockákból létrejövő kép a világról korántsem tükörszerűen azonosítható: „Rögtön feltűnhet, hogy ennek a filmnek minden kockája – az elsőt kivéve – teljességgel előrelátható, s következésképp teljesen fölösleges. De még csak nem is ez a baj. Fontosabb, hogy észrevegyük: így maga a történelmi folyamat lényege lesz meghamisítva. A történelem – aszimmetrikus, vissza nem fordítható folyamat. Marc Bloch példájával élve: ez egy olyan furcsa mozifilm, amelyet visszatekerve nem jutunk el az első kockához. Ebből keletkeznek a viták. Bloch szerint – s ez a retrospektív szemlélet természetes következménye – a múlt eseményeit a történésznek úgy kell tekintenie, mint az egyedül lehetségeseket.” Lotman 2002: 131.

^[24]  Lásd ehhez népművészetünk jellegzetes képtípusát, a „csőréből–szájából virágos ágat kisarjaztató” „beszélő” állatalakot. Pap Gábor e képtípust elemezve hívja föl rá a figyelmet, hogy miközben ez a képjel az „igével teremtés” nem-megfordítható folyamatát képletezi, „ez azonban nem jelenti azt, hogy […] – hasonlóan a népművészet egyéb képjeleihez – [ne volna] oda-vissza egyformán jó eséllyel olvasható.” Az „oda-olvasás” azonban ebben az esetben (ellentétben a „tükrözött tértípussal”) más eredményhez vezet, mint a „vissza-olvasás”: „»Beszélő állatainkról« szólván: ha a növekedés (növényi elem, beszéd, teremtmény, »a kibocsátott«) irányából közeledünk az állapot (állati elem, beszélő, teremtő, »a kibocsátó«) felé, akkor úgy foglalhatjuk össze benyomásainkat, hogy az állat növényt eszik (»csipeget«), és ezáltal állagában gyarapodik. Ha fordított irányban haladunk az olvasással, akkor azt mondhatjuk: az állat információt bocsát ki, és ezáltal tömegszerűségét apasztja, illetve annak egy részét mintegy »kihelyezi«, más típusú (általában egy fokozattal kevésbé strukturált, azaz »primitívebb«) közegre váltja át.” (Melléklet, 12. ábra) Pap 1999b: 62.

^[25]  Bergson 1930/1987: XXII.

^[26]  József 1980: 348–350.

^[27]  Lásd erről a Jelképtár Bot címszavát. Hoppál – Jankovics – Nagy – Szemadám 1990: 39.

^[28]  A beszéd és a levél szimbolikus azonosságáról lásd a Jelképtár Beszéd címszavát. Uo. 35–36.

^[29]  Nemes Nagy 1992: 7–121. (Az idézett szöveghelyek oldalszámát lásd zárójelben.)

^[30]  Uo. 102.

^[31]  Uo.

^[32]  Uo.

^[33]  József 1980: 360–361.

^[34]  Uo. 353.

^[35]  A „Világtojásról” mint a Vízöntő-paradoxon alapábrájáról lásd Pap 2000: 126.; Melléklet, 14. ábra.

^[36]  József 1980: 357.

^[37]  Uo. 358. (Az utolsó versszak a kritikai kiadásban is olyan idézőjellel indul, mely nincs bezárva.)

^[38]  E szakasz kiemelt szerepére utal Beney Zsuzsa is, amikor ezt tekinti a „költemény lírai csúcsának”. Beney 1999: 154.

^[39]  Népköltészeti párhuzammal élve olyasfajta váltás ez, mint amelyet a Kőmíves Kelemenné című népballadánk számos változatában megtalálunk: a történet végén a fiú számára foghatóvá válik halott, kőbeépített édesanyjának hangja. Nemkülönben érdekes a cselekmény lezárulásának kettőssége: a meghasadó kő legtöbbször a fiút is magába temeti, de van egy olyan csíki variáns is, melyben a várandós anya élve falaztatik a kőbe, s ott hozza világra a gyermeket, majd – a fiú közreműködésével – az eredeti házasság is helyreáll. Lásd Magyar népballadák 1968: 107–122.

^[40]  Érdemes itt utalnunk Szabó Lőrinc Kalibán című kötetének (1923) cikluscímére: „Vas-korban élünk, nincs mit menteni”. A ciklus harmadik darabja és az Eszmélet motívumai között feltűnő a hasonlóság: lásd a vas és az arany szembeállítását, a múlt, a szín, a fény hiányának tematizálását, és a jelenre mint az utolsó ítélet közegére való utalást, amely, mint láttuk, az Eszméletben nem tematikusan, hanem mint poétikai mesterfogás van jelen – József Attila kifejezésével élve „cselekvő szemléletként”. Szabó Lőrinc aktivitás-kultusza e versben merőben más természetű; infernális, expresszív hangütésével mintha a fiatal Babits hellén ihletettségű kozmikus pátoszát profanizálná: „A vas! a vas! Megint vaskorban élünk… / Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is, / hisz az idő vörös-fehér dühe / vasdobokon veri már az utolsó / ítélet indulóit… Rajta! rajta! / nincs arany és nincs csillogás, az ember / undorodik magába s másba nézni, / undorodik a kificamodott / világ minden tükrétől… Rajta! rajta!: / a síp torka barbár dalt csikorogjon / sikítva és zörögve! Mért siratni / a multat? Úgyis túlüvölt / a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a / nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér, / nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen, / vaskorban élünk: nincs mit menteni.” Szabó 1969: I. 72.

^[41]  Ebből természetesen nem az következik, hogy e stúdiumok szellemi hozadéka elhanyagolható volna. A Bergson-hatás mellett, mint ismeretes, kimutatható a filozófus Pauler Ákos hatása is, akit József Attila a pesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1927-ben hallgatott. Pauler filozófiatörténeti áttekintésében számos olyan problémafölvetést találunk, melyben a filozófus saját nézetrendszere körvonalazódik, s a költő szemléletének alakulására inspiráló hatással lehetett. Leibniz metafizikájának ismertetésében pl. ezt olvashatjuk: „A világban minden »telve van« […] ezért a világegyetem bármely pontjának változása kihat a világegyetem minden pontjára, »annyira, hogy az, ki mindent lát, minden egyesből kiolvashatná, hogy mi történik az egészben. […] az anyagnak minden egyes része az egész világegyetemet ábrázolja […] még az anyagnak legkisebb részében is a teremtmények, élők, állatok, entelechiák és lelkek egész világa leledzik. Az anyagnak minden egyes része úgy tekinthető, mint egy növényekkel telt kert, vagy halakkal telt tó […] nincsen a világegyetemben semmi míveletlen, terméketlen, halott, nincs káosz, nincs zavar, csak látszólag […][Leibniz] Descartes-tal szemben hirdeti, hogy az állat nem merőben finom gépezet: az életben a monasz [a lélek, az entelechia – P. Á.] örök öntevékenysége lüktet. […] Minden él s a születés s a halál nem abszolút történések. A monaszok különböző fejlődési fokon állnak: némelyek mintegy szunnyadnak, mások ébredezőben vannak, mígnem az emberben a monasz világos öntudatra ébred.” Pauler 1933: 188, 189.

^[42]  „A végén verset ír megint” – jellemzi magát József Attila 1926-ban Galamb Ödönnek szóló levelében, mely biográfiai élettényeihez való viszonyának, természettudományos fogékonyságának és filozófiai rendszeralkotó ambíciójának egyaránt fontos dokumentuma. E levélben annak a kompozíciós elvnek az elméleti megalapozására is kísérletet tesz, mely körkörös, „önmagába visszatérő” nagyverseinek – szonettkoszorújának, A Kozmosz énekének, a Medáliáknak és az Eszméletnek – a jellemzője. De ebben a levélben olvasható az a mondata is, melyben költői alkatát, költészetének energiacentrumát jellemzi – egész életművére érvényesen: „Olyan vagyok önmagamnak, mint egy belső nap, melytől egyforma sebességgel nő a folyó, a lótetű és a hinár”. József 1977: 479, 482.

^[43]  Érdemes felhívnunk a figyelmet arra az úttörő munkára, melyben egy elismert Nap-kutató fizikus, Grandpierre Attila vállalkozik holisztikus világképének, létfilozófiájának körvonalazására. Ez a 20. századi természettudományos felfedezéseken alapuló szemléletmód József Attila költői világérzékelésének univerzális érvényét és időszerűségét igazolja. Grandpierre 2002.

^[44]  József Attila ifjúkori téziseiben az ihlet és az intuíció valójában mint összetartozó fogalompár jelenik meg. A költő az intuíciót az egzisztencia fogalmával kapcsolja össze: „Az intuíció […] maga az egzisztencia az adott pillanatban beállott valósulásban. […] az egzisztencia állandó tevékenység és megszűnne az lenni, ha egyetlen beteljesültségi mozzanatában megdermedne. […] Az időhöz viszonyított különbség […] az, hogy az intuíció a pillanat határtalan végessége, az ihlet pedig a pillanatban határolt végtelenség: az előbbi a pillanat alakja, az utóbbi a pillanat tartalma.” József 1995: 110–112. Lásd erről Tverdota 1987: 307–335.

^[45]  Az asztrálmitikus hagyomány az aranykort a Vízöntővel szemközti Oroszlánba helyezi (legutóbb ie. 8640–6480 között tartózkodtunk benne). Korszakunkból erre az időszakra már csak azért is kivételes rálátásunk van, mert az Oroszlán a Vízöntő szellemiséget testiségében hordozza; bibliai hasonlattal élve: a Földön szeretné – szerette volna – fölépíteni az égi Jeruzsálemet (Melléklet, 8, 14. ábra).

^[46]  Nemes Nagy 1974: 330.

^[47]  József 1980: 185.

^[48]  A korszakunkra jellemző (ikerszerű) kettősség beható elemzését lásd Jung 1993.

^[49]  Lásd ehhez Trentai 1992.

^[50]  A szabad választás előfeltétele – mint azt a Jónás könyvével a babitsi életmű is példázza – a Vízöntő másik térfelén a Halak köztes lét- és tudatállapotába való alámerülés: a jézusi sorsvállalásban újjászülető emberi minőség személyes megtapasztalása. De ugyanígy hivatkozhatnánk e fordulatot követő „kegyelmi állapot” vonatkozásban Camus Közönyére vagy Pilinszky János egész költői életművére is.

^[51]  A hagyomány szerint ezeknek az egymásra merőleges tengelyeknek a metszéspontjában az egymásra „veszélyes”, egymást „keresztbe verő” jegytartományok helyezkednek el.

^[52]  A női teremtőelvről, Sophia (illetve Heléna) alakjáról és a fényfelszabadítás üdvtörténeti programjáról a gnosztikus hagyományban lásd a fentebb már hivatkozott könyvet: Kákosy 1984: 15–25; 81–130.

^[53]  Lásd ehhez József Attilának a költői „névvarázst” szemléltető példáját: „a hajnal eredetileg nem szó volt, hanem ily kifejezésjelentés: az ég leánya (vogul chuj nalem).” József 1977: 33.

^[54]  Szuromi 1977: 109–110.

^[55]  Ennek jelentőségére – ti. arra, hogy a „kivilágított nappalok” jelzője életképi referenciális olvasatban a vonatfülkére utal, s ezért funkciója itt metaforikus –, Tverdota György is felhívja a figyelmet. Lásd Tverdota 2002: 4–5.

^[56]  Lásd ehhez Odorics 2001: 175–176.

^[57]  Lásd ehhez a napfizikus Grandpierre Attila fentebb már említett könyvéből a következő szöveghelyeket (oldalszámuk zárójelben): „…honnan és hogyan képződik az az információ, mely a galaxisok mintázataiban és távolból nehezen felmérhető részletgazdagságában már benne van? (249) […] a fizikai világ minden folyamatát hullámjelenségek kísérik! Hanghullámok, fényhullámok, láthatatlan elektromágneses hullámok, kvantummechnikai anyaghullámok válnak le a folyamatokról, és a kozmikus erőterekbe vegyülve minden folyamatról másolatot, mintázatot küldenek az űrbe. A képpé alakítás egyetemes jelensége mögött talán egy mélyebb elv húzódik meg: az információk kozmikus továbbadásának elve. A minden fizikai folyamatot kísérő hullámjelenségek úgy is felfoghatók, mint parányi rádió- vagy tévéadók, amelyek filmszerűen közvetítenek minden folyamatról, egy kozmikus hírközlő rendszer elemeiként. (271) […] érzéseink és gondolataink fokozatosan hozzáadódnak a Világegyetem logikai hálózatához… (286) […] Az anyagi valóság összefügg az élet és az értelem valóságával, és mindezek együtt alkotnak egy szellemi természetű valóságot.” (287) Grandpierre 2002.

^[58]  József 1980: 472.

^[59]  Ez az égi nász idéződik meg a kánai mennyegző népszokásában is, a Vízöntő havának kezdetén.

^[60]  Erre utal a Mária az igazág (Jézus) tükre keresztény szimbóluma; a tükröződés azonban valójában kölcsönös: az istenanya ugyanúgy a világra jött istenfiúban ismer magára. Lásd ehhez az előző fejezetben József Attila Erősödik c. versének értelmezését és a Szentháromság szimbolikáját tárgyaló részt.

^[61]  Lásd ehhez Tverdota 2002.

^[62]  Lásd ehhez Ricoeur 1995: 106.

^[63]  Lásd Heidegger azonos című tanulmányát: „…költőien lakozik az ember…”. Heidegger: 1994.

^[64]  Kosztolányi Dezső első kötetében (Négy fal között, 1907) az „álló” és „elrobogó” idő kettősségének metaforája ugyancsak a vonat, a vasút (lásd Vészfék, Alföld, A magyar paraszt, A holtak vonatja c. verseit). A szegény kisgyermek panaszai (1910) nyitóversében ugyanez a közeg a „lírai én” meghatározó időszemléletét jelenetezi: az emlékezés drámai helyszínét, a múlt és a jövő, az élet és a halál egyidejűségét – a „köztes lét” élményét az öröklét pillanatát megragadó költői ihlet működésében: „Mint aki a sínek közé esett… // És általérzi tűnő életét, / míg zúgva kattog a forró kerék, / cikázva lobban sok-sok ferde kép / és lát, ahogy nem látott soha még: // Mint aki a sínek közé esett… / a végtelent, a távol életet / búcsúztatom, mert messze mese lett, / mint aki a sínek közé esett: // Mint aki a sínek közé esett – / vad panoráma, rémes élvezet – / sínek között és kerekek között, / a bús idő robog fejem fölött / és a halál távolba mennydörög, / egy percre megfogom, ami örök, / lepkéket, álmot, rémest, édeset: // Mint aki a sínek közé esett.” Kosztolányi 1936: I. 31.

^[65]  József 1990: 27. A halálát megelőző napokban a költőt többször is látták a balatonszárszói állomáson, amint a sínekre tapasztva fülét a jövő-menő vonatok hangját figyelte – hallgatta a vas üzenetét…

^[66]  Ez a program – ti. az anyagi világba lekötött fény felszabadítása az én önmagára, önnön fény-természetére való eszmélése révén – akárcsak Aranynál,feltűnő hasonlóságot mutat a manicheista gnózis üdvtörténeti programjával. Lásd erről Eliade 1994–1996: II. 303–313.

SZAKIRODALOM

Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából, 1972. Szerk. Németh G. Béla. Budapest, Akadémiai.

Az esztendő köre, 1999. Érd, Örökség Könyvműhely.

Bagoly Csilla 1997. Tetemrehívás (Egy öngyilkosság szövegnyomozása). Új Holnap, 9, 39–62.

Bahtyin, Mihail 1986. Beszédelméleti jegyzetek. In: Uő: A beszéd és a valóság. Budapest, Gondolat, 515–547.

Bak Róbert 1938. József Attila betegsége. Szép Szó, 1–2, 105–115.

Baktay Ervin 1942/1989 [reprint]. A csillagfejtés könyve. Budapest, Szépirodalmi.

Baktay Ervin 1981. India művészete. Budapest, Képzőművészeti Alap.

Balassa Iván 1960. A magyar kukorica. Budapest, Akadémiai.

Balogh László 1969. József Attila. Budapest, Gondolat.

Bartók János 1983. József Attila és Bartók két találkozása. Új Írás, 4, 106–111.

Bárczi Géza 1982. A Halotti beszéd nyelvtörténeti elemzése. Budapest, Akadémiai.

Bárczi Ildikó 1996. Elefánt. In: Neolatin irodalom Európában és Magyarországon. Szerk. Jankovits László, Kecskeméti Gábor. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem, 201–204.

Bencze Lóránt 1996. A szóképek, az alakzatok és a metafora alkotás. In: Hol tart ma a stilisztika? Szerk. Szathmáry István. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 234–309.

Beney Zsuzsa 1999. A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetéről. Budapest, Argumentum.

Bergson, Henri 1930/1987 [reprint]. A teremtő fejlődés. Ford. és bev. Dr. Dienes Valéria. Budapest, MTA.

Berze Nagy János 1929. Magyar szólásaink és a folklore. Etnographia XL. 153–161.

Berze Nagy János 1982. Nap és tükör. Pécs, Baranya Megyei Tanács.

Bíró Lajos 2001. „Kerek Isten fája” (A magyar ősvallásról). Magyarország, szerzői kiadás.

Black, Max 1962. Models and Metaphors. Ithaca, Cornell University Press.

Bókay Antal 2001. Határterület és senkiföldje. Az én geográfiája az Eszmélet XII. szakaszában. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt)158–171.

Bosnyák Sándor 1974. Meddig élt a „Napisten”? Művészet, 9, 46–47.

Csörgő Zoltán 1999. A jegy szimbóluma – a Rák. Javaslap, 6, 8–9.

Csűrös Miklós 1994. „Lesz idő, hogy visszatérhet”. Jegyzetek Arany János és a századforduló korszerűségéről. Budapest, Kráter Műhely Egyesület.

Csűrös Miklós 1995. Arany János: Pázmány lovag. Gondolatok Arany „víg balladájáról”. Studia Litteraria, 51–58.

Dávidházi Péter 1992. „Húnyt mesterünk”. Arany János kritikai öröksége. Budapest, Argumentum.

Daleth, Yliaster – Gwyddbwyll, Rhiannon 1994. A tündérek hagyatéka. Budapest, Édesvíz.

Druzsin Ferenc 1992. „Eposzi hitel” – népi hiedelmekből. A Toldiról és a Bolond Istók első énekéről. Magyartanítás, 5, 10–14.

Eisemann György 1990. Az Arany-balladák tragikumához. Új Írás, 9, 100–111.

Eliade, Mircea 1994–1996. Vallási hiedelmek és eszmék története I–III. Ford. Saly Noémi; szerk. Puskás Ildikó, Voight Vilmos; utószó: Simon Róbert. Budapest, Osiris.

Eliade, Mircea 1998. Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem. Budapest, Európa.

Farkas József 1995. A pneumatikus ember. Budapest.

Filoramo, Giacomo 2000. A gnoszticizmus története. Budapest, Hungarus Paulus–Kairosz.

Fodor András 1980. „Futtam, mint a szarvasok”. Tiszatáj, 4, 16–19.

Fodor András 1993. A Cantata profana szövegének költői fordítása. Forrás, 3, 57–64.

Fónagy Iván 1999. A költői nyelvről. Budapest, Corvina.

Franz, Marie-Louise von 1993. Az individualizáció folyamata. In: C. G. Jung: Az ember és szimbólumai. Budapest, Göncöl, 157–230.

Frazer, James George 1998. Az aranyág. Budapest, Osiris–Századvég.

Frejdenberg, Olga [Фрейденберг] 1982. Мeтафора. In: Поэтика. Труды русских и советских поэтических школ. Szerk. Gyula Király, Árpád Kovács. Budapest, Tankönyvkiadó, 61–78.

Füst Milán 1967. Jegyzetek József Attiláról. In: Uő: Emlékezések és tanulmányok. Budapest, Magvető, 491–495.

Fűzfa Balázs 1994. Közelében a télnek. A kommunikáció és az erotika szerepe Arany János néhány balladájában. Életünk, 837–843.

Grandpierre Attila 2002. Az élő világegyetem könyve. Budapest, Válasz.

Gyertyán Ervin 1970. József Attila. Budapest, Szépirodalmi.

Hamvas Béla 1988. Scientia Sacra. Budapest, Magvető.

Hansági Ágnes 2001. Diszkusszió nélküli vita: néma-játék. A Klárisok-vita mint hatástörténeti paradigma. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 209–121.

Harkai István 1994. Árgyélus nyomában. In: Csodakút. Szerk. Pap Gábor. Budapest, Pontifex, 159–164.

Heidegger, Martin 1994. „…költőien lakozik az ember…” Válogatott írások. Budapest–Szeged, T-Twins Kiadó–Pompeji.

Hervay Tamás (évszám nélkül). A Napút – avagy a zodiákus, az állatöv és az évkör… (=MaGeRő füzetek, 3).

Héderváry Péter 1981. Évezredek, vulkánok, emberek. Budapest, Kossuth.

Hinnels, R. John 1992. Perzsa mitológia. Budapest, Corvina.

Horger Antal 1931. A magyar igeragozás története. Szeged.

Horváth Kornélia 1999. Nyelv és szubjektum a lírában (Oszip Mandelstam és József Attila költészetéből vett példákkal). In: A szótól a szövegig és tovább. Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből. Szerk. Kovács Árpád és Nagy István. Budapest, Argumentum, 165–202.

Humboldt, Wilhelm von 1985. Humboldt válogatott írásai. Ford. Rajnai László; jegyzetek és utószó: Telegdi Zsigmond. Budapest, Európa.

Illyés Gyuláné 1987. József Attila utolsó hónapjairól. Budapest, Szépirodalmi.

Ipolyi Arnold 1854/1987 [reprint]. Magyar Mythológia. Pest, Heckenast Gusztáv / Európa.

Jankovics Marcell 1989. Jelkép-kalendárium. Budapest, Panoráma.

Jankovics Marcell 1991. A fa mitológiája. Debrecen, Csokonai.

Jankovics Marcell 1996. A Nap könyve. Debrecen, Csokonai.

Jankovics Marcell 1998. Mély a múltnak kútja. Debrecen, Csokonai.

Jung, Carl Gustav 1993. Aion. Adalékok a mély-én jelképiségéhez. Ford. Viola József. Budapest, Akadémiai.

Jung, C. G. 1997. A szellem szimbolikája. Ford. Bodrog Miklós, Halasi Zoltán. Budapest, Európa.

Kákosy László 1984. Fény és káosz. Budapest, Gondolat.

Kálmány Lajos 1885. Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya. Budapest, Akadémiai.

Kálmány Lajos 1914. Néphagyományunk hollója. Hagyományok 2, Vácz.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 1979. A szó, amely a műalkotásban saját keletkezésének szerepét játssza. József Attila költészetének egy jellemző vonásáról. Literatura, 1, 87–97.

Kelemen József 1937. Egyedem, begyedem (folklorisztikai és nyelvészeti tanulmány). Szeged.

Kemény Katalin 1990. Az ember, aki ismerte a saját neveit. Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához. Budapest, Akadémiai.

Kerényi Károly 1995. Az égei ünnep. Budapest, Kráter.

Kierkegaard, Søren 1972. Mozart Don Juanja. Budapest, Magyar Helikon.

Király Gyula 1983. Reneszánsz és XIX. század – Hamlet és Raszkolnyikov. In: Uő: Dosztojevszkij és az orosz próza. Budapest, Akadémiai, 285–318.

Kortársak József Attiláról (1922–1945) I–III. 1987. Sajtó alá rend. és jegyz. Tverdota György; szerk. Bokor László. Budapest, Akadémiai.

Kós Károly (ifj.) 1979. Eszköz, munka, néphagyomány. Bukarest, Kriterion.

Kovács Árpád 1999. A költői beszédmód diszkurzív elmélete. In: A szótól a szövegig és tovább. Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből. Szerk. Kovács Árpád, Nagy István. Budapest, Argumentum, 11–66.

Kovács Árpád 2002. A filológiai aktus. Literatura, 4. 395–426.

Kulcsár Szabó Ernő1995. A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest, Argumentum.

Kulcsár Szabó Ernő 2001. „Szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern korszakküszöb József Attila költészetében. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 15–41.

Kulcsár-Szabó Zoltán 2001. Utak az avantgarde-ból. Megjegyzések a későmodern poétika dialogizálódásának előzményeihez Szabó Lőrinc és József Attila korai költészetében.
In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 91–108.

László Ferenc 1980. Bartók Béla. Bukarest, Kriterion.

Lendvai Ernő 1964. Bartók dramaturgiája. Színpadi művek és a Cantata profana. Budapest, Zeneműkiadó Vállalat.

Levendel Júlia – Horgas Béla 1970. A szellem és a szerelem (József Attila világképe). Budapest, Gondolat.

Lotman, Jurij – Uszpenszkij, Borisz [Лотман – Успенский] 1973. Миф – имя – культура. In: Труды по знаковым системам, 6, 282–303. Magyarul: Mítosz – Név – Kultúra. Ford. Pálfi Ágnes. Kultúra és Közösség, 1988. 1, 3–19.

Lotman, Jurij 1994. A szüzsé eredete tipológiai aspektusból. Ford. Klausz Ildikó és Pálfi Ágnes. In: Kultúra, szöveg, narráció. Orosz elméletírók tanulmányai. Szerk. Kovács Árpád, V. Gilbert Edit. Pécs, Janus Pannonius Egyetem, 82–118.

Lotman, Jurij 2002. Történelmi törvényszerűségek és szövegstruktúra. In: Kultúra és intellektus. Jurij Lotman válogatott tanulmányai a szöveg, a kultúra és a történelem szemiotikája köréből. Ford., szerk., elő- és utószó: Szitár Katalin. Budapest, Argumentum, 123–148.

Lőrincz Csongor 2001. Allegorizáció és jelcserélgetés József Attilánál. In: Újraolvasó…(a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 122–141.

Lőrincz Ibolya – Pap Gábor 1998. A János vitéz és a Tarot (=A magyar irodalom gyöngyszemei csillagmítoszi foglalatban). Érd, Örökség Könyvműhely.

Lükő Gábor 1942/1987 [reprint]. A magyar lélek formái. Budapest, Exodus / Pécs, Baranya Megyei Könyvtár.

Magyar Nyelvőr III. 1874. Szerk. Szarvas Gábor. Budapest.

Magyar Nyelvőr IV. 1875. Szerk. Szarvas Gábor. Budapest.

Majoros Valéria 1981. A „Medáliák”-ról. In: Költőnk és korunk. Tanulmányok József Attiláról. Szerk. Fenyő D. György, Gelmiczky György. Budapest, 275–286.

Menyhért Anna 1988. Talán eltűnik hirtelen… Egy József Attila-vers „én”-je. Literatura, 1, 52–60.

Meletyinszkij, Jelezar 1985. A mítosz poétikája. Budapest, Gondolat.

„Miért fáj ma is?” Az ismeretlen József Attila 1992. Szerk. Horváth Iván, Tverdota György. Budapest, Balassi, Közgazdasági és Jogi Kiadó.

Miklós Tamás 1988. József Attila metafizikája. Budapest, Magvető.

Molnár V. József 1998. Kalendárium. Az esztendő körének szokásrendszere. Érd, Örökség Könyvműhely.

Móser Zoltán 1981. Bartók és József Attila. Tiszatáj, 3, 44–52.

Nagy Mihály Tibor 1994. Tündér Ilona és a csillagok. In: Csodakút. Szerk. Pap Gábor. Budapest, Pontifex, 151–158.

Nagy Zsófia 2002. Antik Érosz és barokk érzékiség. Irodalomtudomány, 1–2, 200–216.

Naprendszerünk harmóniája 1877. (jegyzi: H. P.) Fővárosi Lapok, május 9.

Nemes Nagy Ágnes 1974. József Attila: Eszmélet. In: Miért szép? Budapest, Gondolat, 326–334.

Nemes Nagy Ágnes 1984. A hegyi költő. Budapest, Magvető.

Németh Andor 1989. József Attiláról. Budapest, Gondolat.

Németh G. Béla 1987: Még, már, most. József Attila egy kései verstípusáról: az idő- vagy létszembesítő versről. In: Uő: Hosszmetszetek és keresztmetszetek. Budapest, Szépirodalmi. 297–314.

Németh László 1967. Nincsen apám, se anyám. In: Uő: Két nemzedék. Budapest, Magvető és Szépirodalmi, 270–273.

Nyilasy Balázs 1998. Arany János. Budapest, Korona.

Odorics Ferenc 2001. Az Eszmélet újraolvasása. In: Újraolvasó (a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 172–179.

Pap Gábor 1990: Csak tiszta forrásból. Adalékok Bartók Cantata profanájának értelmezéséhez. Budapest, Kós Károly Egyesülés.

Pap Gábor 1992.: A Napút festője – Csontváry Kosztka Tivadar. Debrecen, Pódium Műhely Egyesület.

Pap Gábor 1993. Jó pásztorok hagyatéka. Debrecen, Magányos Kiadó.

Pap Gábor 1994. Népmeséink és az évkör. In: Csodakút. Szerk. Pap Gábor. Pontifex, 9–56.

Pap Gábor 1997. Karácsony a magyar csillagos égen. Debrecen, Főnix.

Pap Gábor 1999a: Csak tiszta forrásból. Adalékok Bartók Cantata profanájának értelmezéséhez. 2. kiadás, Debrecen, Magányos Kiadó.

Pap Gábor 1999b: Hazatalálás. Művelődéstörténeti írások. Budapest, Püski.

Pap Gábor 2000. Nefelejts. Emlékezetre méltó dolgok népmeséinkről, csillagainkról, sorsunkról. Érd, Örökség Könyvműhely.

Pap Gábor – Szabó Gyula 1999. Az ember tragédiája a nagy és a kis Nap-évben. Érd, Örökség Könyvműhely.

Pauler Ákos 1933. Bevezetés a filozófiába. Pécs, Danubia.

Pálfi Ágnes 1985. A szabadvers metrikai és poétikai megközelítéséhez. Tinyanov verselmélete magyarul. A versforma szukcesszivitása József Attila Külvárosi éj című költeményében. Irodalomtörténeti Közlemények, 2, 218–233.

Pálfi Ágnes 1997a. Puskin-elemzések. Vers és próza (=Modern Filológiai Füzetek). Budapest, Akadémiai.

Pálfi Ágnes 1997b. Szili József: Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége. Literatura, 3, 327–332.

Pálfi Ágnes – Turcsány Péter 1984a. Arany Toldija és a magyar verselés története. Irodalomtörténeti Közlemények, 3,
361–371.

Pálfi Ágnes – Turcsány Péter 1984b. A verselés műfaji szemantikája Arany János Toldijában. Irodalomtörténet, 4, 936–955.

Pálfi Ágnes 2001. Hová vezetnek a vadnyomok?(Bartók Cantata profanájának motívumai József Attila költészetében). In: Újraolvasó (a tanulmánykötet adatait lásd e címszó alatt) 186–208.

Pálfi Ágnes 2002. „A tárgy nyelve és a nyelv tárgya”. Meditáció a költészet természetéről. Polísz, április–május, 69–71.

Pálfi Ágnes 2009a. Világirodalom előadás II. jegyzetei, 1–99. www.magyarszak.uni-miskolc.hu

Pálfi Ágnes 2009b. Az újkori európai irodalom „héroszai” és az evangéliumi hagyomány. Szín, 14/5, 117–136.

Pálfi Ágnes 2010. Athleta Christi – utópisztikus (?) világkép. In: Utópiák – ellen-utópiák. Budapest, L’Harmattan,. 51–74.

Piaget, Jean 1977. Szimbólumképzés a gyermekkorban. Ford. és bev. Mérei Ferenc. Budapest, Paulus Hungarno/Kairos.

Potyebnya, Alekszandr 2002. Jegyzetek a szóbeliség elméletéből. In: Poétika és nyelvelmélet (=Diszkurzívák). Szerk. Kovács Árpád. Budapest, Argumentum, 147–191.

Remenyik Zsigmond 1965. Költő és valóság. Budapest, Magvető.

Reviczky Gyula 1944. Humor és materializmus. In: Uő: Összegyűjtött művei. Budapest, Atheneum, 505–516.

Ricoeur, Paul 1955. Bubliai hermeneutika, Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont.

Ricoeur, Paul 1999. Válogatott tanulmányok. Budapest, Osiris.

Riedl Frigyes 1982. Arany János. Budapest, Szépirodalmi.

Róheim Géza 1918. Psychoanalysis és ethnologia. In: Ethnographia. Szerk. Dr. Sebestyén Gyula. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 49–90. és 206–245.

Róheim Géza 1984a. A bűvös tükör. Válogatta, utószó és jegyzet: Verebélyi Kincső. Budapest, Magvető.

Róheim Géza 1984b. A magyar sámánizmus. In: Uő: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Budapest, Gondolat, 171–228.

Rostás-Farkas György – Karsai Ervin 1992. Cigány mese- és mondavilág. Apám meséi I. Budapest, Rostás-Farkas György kiadása.

Sára Péter 1999. Ősi szavaink nyomában iráni és turáni tájakon. Budapest, Püski.

Solymossy Sándor 1991. A „vasorrú bába” és mitikus rokonai. Budapest, Akadémiai.

Szabolcsi Miklós 1998. „Kész a leltár”. József Attila élete és pályája 1930–1937. Budapest, Akadémiai.

Szabolcsi Miklós 1992. „Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927–1930. Budapest, Akadémiai.

Szász Ilma [évszám nélkül]. A ponttól a mandaláig. Art Bt.

Szendrey Ákos 1986. A magyar néphit boszorkánya. Budapest, Magvető.

Szendrey Zsigmond 1917. Szalontai babonák Arany műveiben. In: Ethnográfia. Szerk. Dr. Sebestyén Gyula. Budapest, Magyar Néprajzi társaság, 138–139.

Szendrey Zsigmond 1941. A tavasz, nyár és az ősz ünnepköreinek szokásai és hiedelmei. Karcag, Klny. az Ethnográfia – Népéletből.

Széles Klára 1980. „…minden szervem óra”. József Attila költői motívumrendszeréről. Budapest, Magvető.

Szilágyi Péter 1971. József Attila időmértékes verselése. Budapest, Akadémiai.

Szili József 1996. Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége. Budapest, Argumentum.

Szmirnov, Igor [Смирнов] 1985. Два типа рекуррентности: поезия vs. проза. Wiener Slawisticher Almanach. B. 15.

Szörényi László 1989. Epika és líra Arany életművében. In: Uő: „Multaddal valamit kezdeni” (=JAK füzetek, 45). Budapest, Magvető, 164–207.

Szuromi Lajos 1997. József Attila: Eszmélet. Budapest, Akadémiai.

Tamás Attila 1967. Miért éppen a Medvetánc lett kötetcímadóvá? Tiszatáj, 12, 1147–1152.

Téchy Olivér 1986. Buddha. Budapest, Gondolat.

Thimár Attila 1995. Arany János: Tengeri-hántás. Literatura, 3, 309–317.

Thomka Beáta 1994. Metafora, interpretáció, teória. Literatura, 2, 204–212.

Török Gábor 1979. Költői rébuszok. Budapest, Magvető.

Trentai Gábor 1992. József Attila egyénisége és öngyilkossága. Új Elixír, november 31–35.

Tverdota György 1987. Ihlet és eszmélet. Budapest, Gondolat.

Tverdota György 1999. József Attila. Budapest, Korona.

Tverdota György 2002. A tizenkettedik. – Korszerűtlen elmélkedések József Attila Eszmélet-ciklusának XII. verséről. Tiszatáj (diákmelléklet), április.

Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról 2001. Szerk. Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán, Menyhért Anna. Budapest, Anonymus.

Vágó Márta 1978. József Attila. Budapest, Szépirodalmi.

Viski Károly 1913. A szalontai nép nyelvéből. Magyar Nyelvőr, Klny.

Winkler Zoltán 1996. „Akarta a fene”, avagy Arany János balladái asztrálmitikus kutatások fényében. Hunnia, 3, 58–67.

MELLÉKLET

Illusztráció: A könyvborító részlete

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V) →

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (IV./V) →

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (III./V) →

G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (II./V) →