OPEN 44. – Francesco Petrarca
A Petrarca–szonettekről és az égi-földi szerelemről[1]
„Milyen ember is voltam én, mi sorra jutottak műveim”
A kortársak szemében Petrarca egyszerre volt szónok, költő, történész és morálfilozófus.[2] Erről a középkor végi költőről azért is kell bővebben beszélni, mint ami a tankönyvekben írva van róla, mert jó hat évszázada érezhető, kimutatható a hatása. Fontos megjegyezni, hogy Petrarca sokban úgy érzett már, mint a modern ember, mint a XIX. század szentimentális szerelmese, mint a XX. század önmaga lelkének titkaira hallgatódzó magányosa. Daloskönyvében azért tudunk gyönyörködni ma, mert magunk is kissé Petrarcák vagyunk s Petrarca is kissé mihozzánk volt hasonló.
*
Petrarca, Francesco 1304. július 20-án született Arezzóban. Apja, a firenzei jegyző, a fehér guelfek[3] híve ekkor már száműzetésének éveit tölti: 1312-ben a korabeli pápai székhely, Avignon mellett, Carpentras-ban telepedett le. Útján követi őt családja is, és Petrarca ifjúsága javarészt ott telik. Később jogot tanul Montpellier-ben és Bolognában, majd apja halálakor visszatér Avignonba, ahol elmélyült tanulmányokat folytatva is vidám, gondtalan életet él. Hisz a pápai udvarnál címzetes kanonokként talál megélhetést, s a nagyúri Colonna család támogatása révén európai utazásokat tesz, melyre megismerésvágya és belső nyugtalansága egyaránt sarkallja. 1337-ben, megelégelve a mozgalmas életet, visszavonul a Sorgue forrásvidékére, Vauclusébe. 1353-ig életének napjait hol itt, hol Avignonban tölti. 1341. április 8-án nagy megtiszteltetés éri: a Capitoleumon költővé koronázzák. 1361 és 1370 között Padovában, majd Velencében él leányával és két unokájával, akik közül kedvencét, Francescót elveszti. Életének utolsó esztendeit egy Arqua nevű falucskában tölti. Itt éri a halál 1374. július 19-én.
*
A költő 1327. április 6-án, nagypénteken, az avignoni a Santa Chiara templomban, huszonhárom éves korában, a szertartások közben megpillantott egy előkelő és erényes hölgyet, aki férjnél volt s férjét az idők folyamán tizenegy gyermekkel ajándékozta meg. Ez a hölgy volt Laura, akit e bizalmas nevén századok óta az egész művelt világ ismer. Hogy Petrarcát a találkozás pillanatában csakugyan átjárta-e az a villámcsapásszerű megrendülés, amely évtizedeken át tartó reménytelenség ellenére e hölgyhöz kötötte, avagy csupán a késői troubadour-költészet konvenciója szerint választott benne szent ereklyét, hogy érzés-imitációkból, költői cirádákból, allegóriákból és szójátékokból építsen oltárt fölébe: nem tudhatjuk. A Laura-versek változatos anyaga mindkét föltevés mellett szolgáltat érveket. Az bizonyos, hogy testi szerelem nem volt közöttük – a tudós férfiú ez irányú vágyait néhány ágyassal elégítette ki. De a vágy éppen azért őrizte meg egy életen át erejét, mert kielégítetlen maradt s mert fojtva, rejtve, földalatti utakon bujdokolva kereste a lelki réseket, amelyeken keresztül áloméletéből világosságra szökhet. Sőt megőrizte erejét, a végleges lemondás melankóliájába burkolva, még akkor is, mikor Laurát egy országokon végigszántó pestisjárvány elragadta.
*
Eredetileg Daloskönyve elé Petrarca a Vulgáris nyelven írt dolgok töredékei címet illesztette, mellyel a kötetnek különböző időkben született darabjaira és a költői léleknek arra a „széttöredezettségére” is utal, amely a szerelem szenvedélyének következménye.
A Daloskönyv (Canzoniere) 317 szonettet, 29 canzonét, 9 sestinát, 7 balladát és 4 madrigált ölel fel, s két részre, a Laura életében és halála után írt versekre tagolódik, bár az időrendiség nem kizárólagos. Az első részben az érzelmi szenvedély erőteljesebb hangon, míg a másodikban csöndes, szelíd tónussal szólal meg. Bár tematikai középpontjában a Laura iránt érzett szerelem áll, akad néhány más tárgyú darab is. A két híres hazafias canzone (Itáliám, Nemes szellem), s három, az avignoni pápák ellen írt szonett.
Petrarca lírájának legbensőségesebb darabjai mindig egy magába forduló, s a múltat nosztalgikusan megidéző lelkiállapotot tárnak föl, melyben a halállal kapcsolatos keserű gondolatok a kedves szépségét magán fölragyogtató természet képével fonódnak össze. A képek és a hangok harmonikus tónusváltása eredményezi, hogy alig különíthetők el a szerelem- és természetérzésnek, az emlékezésnek és az álomnak a szálai. A „dolce stil nuovóval”[4] ellentétben a szerelem „tárgya” nem anyagtalanított: Laura a maga zavarba ejtő fizikai szépségével konkrét, egyénített, életszerű „madonna”, igazi nő.
XVI A fehér, sápadt apó cihelődik…
A fehér, sápadt apó cihelődik
az édes helyről, hol telt annyi napja,
és kis család mellől, mely megriadva
látja, hogy jó öregjük készülődik;
aztán vén csonttal ösvényen vesződik,
élete végóráit így folytatja,
erejét ajzza, amennyire tudja,
évektől rokkan, úttól megtörődik;
s Rómába ér, kivánságát követve,
meglátni Annak arca földi mását,
kit látni remél odafenn a mennyben:
én is, ó jaj, így bolyongok, keresve,
ha lehet, másban Hölgyem ragyogását,
igaz alakját oly igen esengem.
Fordította: Weöres Sándor
A Daloskönyvet nem pusztán a szerelmi érzület öröme hatja át, hanem inkább mélységes melankólia, mely abból a „szakadékból” táplálkozik, mely a Laura (s a földi örömök) iránt érzett ellenállhatatlan vonzalom és a lélek vallásos gyökerű emelkedettsége, megtisztulás-vágya között tátong.
I Kik elszórt rímekben most sóhajok
Kik elszórt rímekben most sóhajok
szavát hallgatjátok, melyek szivemnek
tévelygő ifjuságában születtek,
midőn más voltam, mint ki most vagyok,
vegyes hangom – mert meddő bánatok
s vak remények közt tűnődöm s kesergek –,
attól, ki élte s érti a szerelmet,
részvétet várhat tán, s bocsánatot.
Ma már jól látom, mennyi szóbeszéddel
kísért a nép, nevemet hírbe hozták,
s ezt magam is gyakran szememre hányom;
tévelygő éveim gyümölcse szégyen,
és bánkódás, s a fényes bizonyosság:
a földi öröm csak tünékeny álom.
Fordította: Szénási Ferenc [5]
A lírai én érzülete folyton úton van a szenvedély és megbánás között, aközött, amilyen, s amilyennek magát tudni szeretné. Ez teszi állandóvá azt a melankóliát, melyet önhibáinak ismerete, a lélek nyugalmának szorító vágya, a földi dolgok esetlegessége s a vég felé rohanó idő tudata nem enged szertefoszlani. Ez rajzolja ki a magányos, menekvő költő képét is.
CXXXIV Rohan az élet…
Az élet elfut, vissza sohse fordul,
s nagy léptekkel jön a halál mögötte,
s minden, mi van, mi volt, s mit sűrű ködbe
rejt a jövő, lelkemben búra torzul.
Fáj emlékezni és fáj várni zordul,
így is, úgy is rossz: ó, ha nem gyötörne
üdvösségemnek gondja, összetörve
megfutnék onnan, hol fogam csikordul.
Múltjában semmi jó, de mennyi bánat
érte e bús szivet: előre nézek:
hajóm szelek hánytorgatják az árban,
a kikötőben balsors várja, fáradt
kormányosa, ledőlt árboc, kötélzet
s a drága fény kihúnyt, mit úgy csodáltam.
Fordította: Sárközi György
XXXV Magánosan, mélázó baktatással…
Magánosan, mélázó baktatással
járom a csöndes, elhagyott mezőket,
s szemem vigyázva les, nagy kerülőket
teszek, hogy embernek nyomát se lássam.
Nem tudom elterelni semmi mással
arról, mi immár oly szembetűnő lett,
figyelmük: csüggedésem mind erősebb,
s arcomon ég, hogy lelkem telt parázzsal:
úgy hogy, hiszem, a hegyek és a dombok,
folyók és erdők tudják már, miféle
rejtett siralmú élet az enyém is.
De bármi zord s vad utakon bolyongok,
nincs oly vad út, hol Ámor ne kisérne,
vitázva és perelve, ő is, én is.
Fordította: Sárközi György
*
Petrarca hazafias lírája is hasonló lelkiállapotból születik, mint szerelmi lírája. Az Itáliám című canzonét is a szeretetérzés, a melankólia, a hívságos földi lét illékonysága, a szánalom, a szelíd-édes érzelem itatja át. Békét esdekelve fordul a lírai én mint közvetítő az urakhoz, hogy vége vettessék az itáliai népek vére hullatásának. Meleg és méltóságteljes reménykedés, vallásos melankólia, csaknem könnyekké szétáradó könyörület teljes és ünnepélyes figyelmeztetés szól a sorokból. Elégikus, szemlélődő, magányos költő Petrarca akkor is, amikor hazafias lírát teremt.
A Diadalok című terzinákba szedett allegorikus poémában Petrarca, a dantei modell nyomán, egymást követő látomásokban idézi meg az emberélet és művészsors állomásait. A humanista gondolkodó és tudós arcképe, szerteágazó érdeklődése érhető tetten az ún. Levelekben (Bizalmas dolgokról, 1366), melyek történelmi, filozófiai, morális és esztétikai fejtegetéseket kínálnak. Különösen szerencsés a „Szeles-hegy megmászása” című, klasszikusok idézetével átszőtt levél, mely valójában vallomás, példázat egy morális dilemmáról és föloldásról.
A klasszikus és a középkori keresztény hagyományok motívumai fonódnak egybe a csúcsokat (dicsőséget, boldogságot) meghódító emberi vágyban, mely a befelé forduló elmélyüléssel helyeztetik szembe, valamint az útválasztásban. A könnyebb s a céltól eltávolító úttal (a lélek gyöngeségét jelző akarathiánnyal) a nehezebb út (az erényhez s a jóhoz töretlenül haladás ereje) kerül szembe. Az igazi felfedezés nem a külső, hanem a belső világunk meghódításának fontossága. E hosszú levélből idézünk két önálló részt.
Út a Mont Ventoux-ra[6]
Levél Dionigi di Borgo San Sepolcróhoz
Malaucéne, 1336. április 26.
„…új gondolatok szállták meg lelkemet, és a táj keltette gondolataimat az időről való elmélkedés váltotta föl. A mai napon – mondottam magamban – lesz tíz éve, hogy otthagyva ifjúi tanulmányaidat eltávoztál Bolognából. Ó, halhatatlan Isten, ó, változhatatlan bölcsesség, minő és mennyi szokásod változott meg ezenközben?! Végtelen sok! Nem is akarom mind felújítani, nem vagyok még olyan biztonságban a révben, hogy nyugodtan gondolhassak vissza az elszenvedett viharokra. Talán eljő még az idő, mikor valamennyi tetteimet elkövetésük sorrendjében végigveszem, mint a Te Ágostonod[7] mondja: „Fel akarom idézni lelkemben elmúlt szennyes dolgaimat, lelkem érzékies romlottságát, nem azért, mert ragaszkodást érzek irányukban, hanem Istenem iránti szeretetből.” Ami engem illet, még sok terhes és bizonytalan dolog van bennem. Amit azelőtt szerettem, többé nem szeretem. Mit mondtam? Hazudok: még most is szeretem, de mértékletesebben. Ismét hazudtam: szeretem, de szégyenlősebben, szomorúbban. Most mondtam meg az igazat: szeretem, de szeretném nem szeretni.
………
Mindent apróra megfigyeltem, s majd az evilági dolgokra gondoltam, majd pedig testem példájára, a lelket is a magasba emelve eszembe jutott, hogy kezembe vegyem Szent Ágoston Vallomásait, melyet a te szereteted ajándékozott nekem, és amelyet a szerző miatt is nagyon kedvelek. Mindig magammal hordom ezt a kicsiny, kézbe való kötetet, amelynek azonban az értéke és finomsága véghetetlen. Kinyitottam, hogy majd azt olvassam benne, ami a szemem elé kerül, hiszen bizonyos voltam, hogy olyan nem kerülhet a szemem elé, ami ne volna istenfélő és áhítatot keltő. A véletlen úgy akarta, hogy a tizedik könyv került elém. Az öcsém is figyelmesen várta, mit fog majd mondani Ágoston az én ajkam által. És őt, aki jelen volt, de még nála is inkább Istent hívom tanúságul, hogy amint a pillantásom a könyvre esett, ezt olvastam benne: „Elmennek az emberek, hogy megcsodálják a magas hegyeket, a tenger dagadó hullámait, a hosszan lefutó folyókat, a végtelen óceánt, a csillagok pályáját, de önmagukra nem gondolnak” Bevallom neked, megütöttek e szavak. Az öcsémet, aki szerette volna hallani, arra kértem, ne háborgasson, s becsuktam a könyvet. Haragudtam önmagamra, mivel a földi dolgokat csodálni meg nem szűnök, mikor pedig már a pogány filozófusoktól is megtanulhattam volna, hogy inkább az emberi lelket kell csodálni, mert az olyan nagy, hogy semmilyen más nagyság nem állja ki vele az összehasonlítást.”
*
Petrarca halhatatlanságát mindenekelőtt olasz nyelvű szonettjeinek gyűjteményének, a Daloskönyvnek (Canzoniere) köszönheti. Mint minden művét, ezt is gondosan állította össze, de nem tartotta fő művének. Latinul írt leveleiről gondolta, hogy okvetlenül fenntartják a hírét. Ezek a levelek keletkezésüktől fogva nem egyes személyekhez, hanem mindenkihez szólnak. Beszélgető, de mégis választékos stílusúak, és a jövendőnek fogalmazzák meg filozófiai, erkölcstani, irodalmi, de főleg politikai eszméit. Kétségtelen, hogy a középkorvég legműveltebbjeinek életérzését, gondolatvilágát aligha lehet másból jobban megérteni, mint ebből a levélgyűjteményből. Régi közhely, hogy Dantétól lehet megtanulni, mi van a túlvilágon, Petrarcától, hogy mi van itt a földön és Boccacciótól, hogy mi és miképpen van az asztalnál és az ágyban.
Petrarca, aki valószínűleg elmélkedő természetű volt, a publicisztikai prózáját tekintette munkássága legfőbb részének. Talán latin nyelvű elbeszélő költészetét is, hiszen a nagy irodalmi elismerést, a római koszorúzást ennek köszönhette. Mégis: világirodalmi rangját olaszul csiszolt szerelmes szonettjei adják. Dante és kortársai óta az “édes új stílus” (dolce stil nuovo), a nemzeti nyelvű irodalom volt a nagy szellemi újdonság, ez mutatott a jövendő felé. Amikor az olasz új stílus kifejlődött, egy sajátos versforma, a szonett a maga szigorú 14 sorával olyan verstani szabály lett, amely azóta is él az európai költészetekben. A köztudatban pedig Petrarca szonettjei jelentik az őspéldát. Pedig nem ő kezdte, sőt nem is Firenzében, illetve firenzei költők körében indult diadalútjára ez a versalakzat.[8]
*
A szonett alapvető versformája a magyar költészetnek is.[9] A versformának három klasszikus alapváltozata is létezik:
a) A petrarcai vagy olasz szonett, amelynek ismérvei:
a) 14 sorból áll, tagolása: 4+4+3+3
A négyeseket kvartettnek (quartine), a hármasokat tercettnek(terzine) nevezzük, az első két strófa az oktáva (ottava), az utolsó kettő a szextett.
b) versmértéke a magyarban 11 szótagos jambus.
Időnként előfordul a tizenegyesek és tízesek váltakozó használata is.
c) rímelése: abba abba cdc dcd
d) az oktáva és a szextett önálló tartalmi egységet alkot, melyek olykor ellenpontként, kontrasztként feszülnek egymásnak.
Babits Mihály A lírikus epilógja című szonettje egyike a legismertebb, a modern magyar petrarcai szonetteknek:
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
*
„Francesco Petrarca volt kora legnagyobbika; és egyike minden idők legnagyobbjainak” – e megállapítással kezdi monográfiájának rövid bevezetőjét E. H. Wilkins, az életmű egyik legavatottabb, legfelkészültebb ismerője.[10] „Talán könnyen továbbsiklana a figyelmünk ezen a mondaton, bele sem gondolva, mi adhat alapot egy effajta elragadtatott és esetleg túlzónak ható kijelentésre – jegyzi meg doktori értekezésben Lengyel Réka. – Érdemes azonban megállni egy pillanatra és eltöprengeni, vajon mi kell ahhoz, hogy egy ember a többiek közül kiemelkedve világhírnévre és évszázadokon át tartó dicsőségre tegyen szert. Tehetség, tudás, elhivatottság? Pénz, hatalom, szerencse? Ezek bárki életét döntően befolyásolhatják, Petrarca esetében azonban könnyen elbizonytalanodhatunk: vajon e tényezők melyike játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy oly nagy emberré vált, amilyennek Wilkins mondja?”
Az amerikai kutató véleménye szerint Petrarcát a következő tényezők tették naggyá: „az a tudatosság, mellyel szerepet vállalt az európai életnek a teljes kontinensre kiterjedő drámájában; az a tudatosság, mellyel az elmúlt és az eljövendő korokat szemlélte; széles körű, változatos érdeklődése (sok egyéb mellett kertészkedett, horgászott és lanton játszott); írásainak tökéletes kidolgozottsága; megingathatatlan hite abban, hogy az egyesített világ legitim fővárosa csak Róma lehet, politikai vezetője a császár, szellemi vezetője pedig a pápa; filológusi működésének úttörő jellege és utolsó éveiben megmutatkozó lankadatlan szorgalma; a tisztségek és kitüntetések, melyeket megkapott, és azok az ellentétek, melyeknek kiváltója volt; az önképzés és az irodalmi tevékenység iránti elkötelezettsége, mely a legfontosabb foglalatossága volt; és mindenekfelett a számos barátság, melyet kötött, és barátaival való kitartó, szeretetteljes kapcsolata.”
Azt is el kell mondanunk, hogy Petrarca 1350-től, leveleskönyve keletkezésének kezdetétől azon fáradozott, hogy egy majdan publikálandó alkotást hozzon létre, szem előtt tartva a jövő olvasóközönségének szempontjait. Emellett természetesen munkált benne az a szándék is, hogy olyan képet alakítson ki magáról, mely megalapozza dicsőségét és hírnevét, és ezért a valóban megtörtént eseményeket olykor ennek a szempontnak megfelelően módosította, átalakította.
*
Befejezésként a Fortuna-könyv előszavából idézek bekezdést, amely egy tanítani való jó elhatározásról szól:
„Amellett, hogy összeszedjük minden lelkierőnket (mert így egyetlen út sem túl meredek, s bárhová fel tudunk jutni), és gyakorta folytatunk beszélgetéseket a nálunk bölcsebbekkel (bár erre már egyre ritkábban nyílik lehetőség), az állandó, figyelmes olvasás, a nagy írók művei lehetnek legnagyobb hasznunkra, hiszen a javunkat szolgáló intéseik igazát rögvest belátjuk, a velük való egyetértés pedig – nem félek kijelenteni – a jó elhatározás egyetlen igaz forrása ezen a földön. Emiatt – ha olykor hálával gondolunk a kisebb írókra is, akár mert kedvesek szívünknek, akár mert úgy véljük, utat mutattak az őket követőknek –mondd, mily nagy hálával kell viseltetnünk a híres és nagy tekintélyű írók iránt, akik bár sok-sok évszázaddal előttünk éltek a Földön, istenadta tehetségük és legszentebb alkotásaik révén mégis velünk vannak, közöttünk élnek, s szakadatlan, kölcsönös párbeszédet folytatunk szellemükkel.”
(Petrarca: De remediis… I, Előszó, 4.)
Móser Zoltán
Jegyzetek
[1] Ez a fejezet az alábbi tanulmányok felhasználásával készült:
Lengyel Réka: Petrarca, a lélekvezető. Doktori disszertáció. Szeged, 2011. In adoc.pub/lengyel-reka-petrarca-a-lelekvezet-a-de-remediis-utriusque-f.html;
Sárközi György előszava. In Francesco Petrarca daloskönyve. Bp., 1943.,
Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok: Francesco Petrarca
In https://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag031.htm;
Kulturális enciklopédia. In http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/vilag/Petrarca.htm.
[2] Paul Oskar Kristeller, Petrarca a tudományok történetében, Helikon, L (2004) 1–2,
3– 21. (Mátyus Norbert ford.)
[3] Firenzében két párt volt, a guelfek(fehérek) és a ghibellinek (feketék) pártja, előbbi a pápaság és a polgárság érdekeit képviselte, utóbbi a császárságét és a nemesekét. A két párt tagjai között nagyon nagy volt az ellentét, gyakorta ez belviszályokhoz vezetett. 1249-ben odáig fajult az ellenségeskedés, hogy a guelf párt tagjait egyszerűen kikergették a városból, de 1250-ben a guelfek visszatértek, és a hatalmat is megkaparintották.
[4] A dolce stil novo (magyarul „édes, új stílus”) a 13. századi Itália legfontosabb irodalmi irányzatának neve. Az irányzatra a szicíliai és a toszkán költészet tett nagy hatást. Az időszak irodalmi munkáinak legfontosabb témája a nemeslelkűség (gentilezza) és a szerelem (amore). A dolce stil novo nevet először Dante Alighieri használta a Purgatórium 24. énekében: amikor megérkezik a purgatóriumba.
[5] In https://tiszatajonline.hu/irodalom/szenasi-ferenc-ket-petrarca-szonett-uj-forditasa-ele/
[6] Baráti levelek, IV. kötet, 1. levél
[7] Szent Ágoston: Hippói Ágoston (latinul: Aurelius Augustinus Hipponensis) vagy egyházi nevén Szent Ágoston (354 –430) hippói püspök, egyházatya, filozófus. Az észak-afrikai Thagastéből származó Aurelius Augustinus az egyik legbefolyásosabb nyugati egyházatya. Ágoston a kereszténység egyik legbefolyásosabb filozófusa, szinte az egész középkor ideológiája belőle táplálkozott.
[8] A költő Manoello Giudeo volt, akitől a firenzei költők megtanulták a csábító szonettformát. Dante Manoellotól és Cavalcantitól tanulta meg a szonettet, melynek hamarosan mestere és példaadója lett. Petrarca pedig egyenest Dantétól tanulta e versforma mesteri kezelését.
[9] In Gyakorlati magyar verstan. A nem antik gyökerű állandósult időmértékes strófaszerkezetek: a szonett.
[10] Wilkins, Vita del Petrarca, a cura di Remo Ceserani, Milano, Feltrinelli, 1990, 5.
Illusztráció: OPEN – Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 51. – DRÁMÁK →
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
