Vörös Viktória: Bukott angyalok Nádas Péter regényéből
(Rémtörténetek, Jelenkor, 2022)
„Az idő úgy belevetemedett itt a térbe, hogy minden testet mértéktelenül elhajlított és elváltoztatott.” (84. o.)
„…mit kezdjen a tudatába beáramló idomtalan szövegtömeggel.” (240. o.)
„Édesanyám hogyan beszél énvelem.
Hogyan beszélnék, a számmal beszélek, ahogy nálunk mind beszél.” (136. o.)
A három nőszereplő köré írt regény három nőtípust bont ki Nádas Péter Rémtörténetek – regény című kötetében. Ez a három regényalak: Várnagy Teréz gazdálkodó, napszámosa, a „bolond” Pásztor Róza és Mírák Piroska pszichológushallgató.
A név nélküli Duna-menti településnek már a térviszonyai is sajátosak: minden kapcsolódó hely konkrét (Dömös, Vác, Pentele, Földvár, Szekszárd), csak éppen szereplőink vidéki lakhelye nincs nevesítve. Egy-két tájszó (buckák a szőlősorok; derekak a gerendák közti, ház hosszát jelölő terek), illetve a mesterségek kapcsolódásai (pék, kovács, révész, ács) szintén a Duna-tájat jelölik ki mint helyszínt. Ezeknél azonban fontosabbak a földrajzi ismeretlen „fehér foltot” kitöltő belső monológok, illetve a narrátor közvetítésével megismert tudattartalmak. A térélmény fontos lenyomatai ugyanakkor végig jelen vannak: Róza fűtetlen kamrája, a déli forróságban elviselhetetlen szőlőhegy, a vendégeknek előkészített hűs tornác, az uterusnak (!) nevezett sekrestye mint az őszinte szembenézés, illetve a zsalugáteres Bolog-ház mint a családi erőszak titkolt helye, valamint a kavicsos Duna-part a cselekmény zárlatában.
Az újszülötteknek nincs gyerekkoruk a műben. Ezért nincs, nem is lehet benne öröme Teréznek, mivel ő a létfenntartás feladatát kapta, miután szülei elűzték törvénytelen gyerekével, Elemérrel együtt otthonról; gondoskodó, „etető”, nem teljesedhet ki az anyai szerepben. A beszéde ezért is torz, míg Róza alig szól, nevetni nem tud, és elveszik tőle a csecsemőit. Mindkét nő úgy dolgozik, akár a gép, de Teréz már hetven felett jár, megfáradt. Rózát epileptikussága védi egyedül a bántásoktól: „állatember” – erős, szívós, termékeny. A víz lesz a sorsa, mint Misikének, akinek nincs teste, csak szellemi léte van (sakkozik, filozofál, Piroska beszélgetőtársa).
Élettörténetek hullámoznak, folyóvá szélesednek – nemzedékeket és történelmi korokat fognak át Nádas Péter prózájában. A történetszövés során a marginalizálódó rétegek beszédmódja lesz az autentikus: a primer érzelmi reakció a szövegeket trágár szólavinává változtatja, az ösztönszintű kimondást téve egyedül érvényessé a regény első felében, Teréz és Róza megismerésekor, a későbbiekben átváltanak pszichologizáló, majd filozófiai tematikára Mírák Piroska és Imre, majd Misike megjelenésével. Megdöbbentő hatású ez a kettősség a nyelvi regiszterben: „…a hatóság […] mégis inkább úgy csinált, mintha nem tudná, mire megy ki e játék, ez az egész kibaszott benedictio.” (248. o.)
A két, különböző nemzedékhez tartozó lányanya sorsa – egymás groteszk tükörképeként –, a kiközösített Teréz és a bolond Róza története rajzolódik ki a nyelvi „sárszifon”-nal kezdő szövegfolyamban először. Számos értelmezési lehetőséget bont ki a tágas szövegtér: ilyen Várnagy Teréz Banyává torzított neve, a bolond Róza rontást hozó vigyora a faluban, azután magányukban egymásrautaltságuk, a „terézkedés” (érzelmi azonosulás) elutasítása az idősebb részéről minden hasonlóságuk és kiközösítettségük ellenére. Ez az első rémtörténet. Sem az ösztönös („bestiális”) Róza, sem a tudatosan tervező, gazdálkodásában gyarapodást mutató, de a jelenben már megfáradt Teréz nem tudja megélni, beteljesíteni anyaságát, így éppen azt veszítik el, amit a legfőbb életcéljuknak tartanak: a kapcsolódás lehetőségét törvénytelen gyermekükhöz, csecsemőikhez.
A regény több női mellékszereplője a polgári réteghez tartozó (deklasszálódott, kitelepített vagy disszidáló) érvénytelen létmód képviselője. Ez a rémtörténet egy másik szála. Ortvay Hella, a meggyilkolt művésznő mint szellem visszajár kísérteni Teréz (valamikor szobalánya) portájára, egy másik tér- és idősík megidézésével (Pest és Argentína). A „nyomorék” (arculcsapásszerű ez a beszédmód!) Misike anyjával, Fabiusné Bellamy (a maupassant-i Bel Ami torzult változata) Margittal egy magát ápolói szerepre kényszerítő anya kerül a történetbe. Várnagy Teréz portáján vendégeskednek, barátnőkkel zsúroznak – látszatjólétben, tele élethazugságokkal. Ezek az árnyéktörténetek ellenpontozzák a falusi sorstörténeteket, erősítik azok érvényességét.
Állandó a blaszfémia a szövegben, mivel átkot hordoznak az asszonyok, a törvénytelen gyerekek vállalása miatt kirekesztettek: „Egyetlen nagy bűne miatt őt [Terézt – V. V.] egész életére ne szeressék.” (418. o.) Összeomlásuk és az önfeladás elleni hadakozásuk már-már hősies. Kik is valójában ők? Egyetlen sorsfordulattal – a szüléssel – életükben anyák lettek, és ettől kezdve nincs, csak jelenük: tartamuk van. Örökkévalók lettek, istennők, mumifikált fáraófeleségek, csillagképek Ovidius Metamorphoseséből – bukott angyalok.
Illusztráció: ‘Friss könyvpászta’ (fotó forrása: Nádas P. FB-oldal)
Ezek is érdekelhetik!
Széplaki György: Csipke finomságú pillanatképek →
Turai Kamil: Nagyvonalúan, csendben (Parcsami Gábor szíven ütő végverseskötete) →
Földeák Iván: TÖRTÉNELMI BOTANIKA AVAGY SZERELEMBE OLTOTT KRÓNIKA →
