Magyar Miklós: Én, szegény Villon
*
François Villon mindkét értelemben szegénynek vallotta magát: nincstelennek és sajnálatra méltónak. A szegény szó mintegy leit motívumként vonul végig neve előtt egész költészetében.
A szegények Párizsa
Ahhoz, hogy megértsük Villon költészetét és a „szegény Villon” formula jelentőségét, idézzük fel a középkori Párizst, amelyben költőnk született. François egy polgárháború által sújtott, az angolok által elfoglalt fővárosban látott napvilágot. A háborún kívül járványok tizedelték meg a lakosokat. Míg 1300 körül Párizsnak mintegy kétszázezer lakosa volt, Villon születésekor ennek a felére tehető a lélekszám. Feljegyezték, hogy 1423-ban húszezer lakás áll üresen. A városban a fosztogató katonák tartják rettegésben a lakosokat, akik nem merészkednek Párizs falain kívülre, hogy a falvakban élelmiszerhez jussanak, így éhínség fenyegeti őket. Ráadásul az 1431-es tél, amikor François Villon megszületett, különösen hidegnek bizonyult. Ugyanez év májusában szenvedett máglyahalált Jeanne d’Arc. Ezek az évek rémálmok voltak a párizsiak életében. 1432-ben olyan hideg volt a tél, hogy a Szajna is befagyott, és a rendkívüli időjárás főleg Párizs szegényei között szedte áldozatait. François túlélte ezeket az éveket. Az angolok elhagyták Párizst. 1438-ban François hét éves, amikor újabb csapások érik Franciaország fővárosát. Pestis söpör végig Párizson, és az ezerszámra az utcákon heverő hullák becsalogatják a farkasokat a városba.
A fekete pestis. Illusztráció
Én koldussorban nevelődtem
Villon apjáról annyit tudunk, hogy már jóval François születése előtt Párizsba költözött szerencsét próbálni, ám a pestis és a háború által sújtott városban ez vajmi kevés sikerrel járt. Villon kisgyerek volt, amikor apja meghalt vagy eltűnt. Erről ezt olvassuk a Nagy Testamentumban:
Szegény apám már rég halott,
És kő nehezül tetemén…
−Nyugodjék Isten kebelén! – *
*Ahol a fordító nincs jelölve, Mészöly Dezső fordításait használom.
Villon édesanyja tanulatlan, hívő asszony volt. A Celesztinusok Zárdája mellett élt François-val meglehetősen nyomorúságos körülmények között. A Nagy Testamentum XXXV. strófájában arról panaszkodik, hogy „koldussorban” nőtt fel:
Én koldussorban nevelődtem,
Szegény ember szegény fiának,
Apámnak sem volt pénze bőven,
Sem jó Orace-nak, nagyapámnak.
Gondok, bajok nyomunkba jártak.
Elődeimnek sírkövére,
Kik már örök nyugtot találtak,
Cirádás címer nincs kivésve.
Ám már a következő versszakban megjelenik egész életét és munkásságát meghatározó ellenszenve a gazdagok iránt, és inkább „koldusok fiaként” akar élni:
De ínségemben szívem intett
Gyakran, mikor gyötört a bánat:
Mit bánt, ha nincs is annyi kincsed,
Mint Jacques Coeur-nek, a pénzes zsáknak?
Jobb lenni koldusok fiának
És élni − bárha rossz darócban −
Mint néhai nagy uraságnak,
S rothadni pompás síri boltban.
A XXII-XXIII. strófákban is szegénységéről panaszkodik.
Siratom immár ifjúságom,
Amelyben oly nagy vígan éltem,
De vissza, jaj, hiába várom!
Kereshetem a messzeségben…
Hogy is tűnt el ? − ocsúdva kérdem –
Elsompolygott? Elvágtatott?
Csak úgy repült el észrevétlen,
S egy rossz pénz nélkül itt hagyott.
Nagymessze szállt s én itt maradtam
Tudatlan, búsan, fonnyadón,
Sötét szedernél gyászosabban…
Nincs pénzem, jussom, birtokom;
A leghitványabb kis rokon
Az utcán rám ismerni restell,
Ha meglát, messzi eloson:
A szegény ember, komisz ember.
A szegények vigaszaként Jézus szavait idézi és figyelmeztet arra, hogy a gazdag pokolra vettetik, míg a szegény a mennybe jut:
Tudom, hogy lesz, ki érte korhol:
−„Mit hánytorgatod ezt a dolgot?
Nem vagy te hittudós, se doktor,
Csak összehordasz sok bolondot!” –
De hát Jézus leckéje hogy szólt?
A gazdag tűzre vetve sült,
(Nem selymes ágyon fekve horkolt!)
Míg Lázár fönt a mennyben ült.
A halál előtt pedig a szegények és a gazdagok egyenlők:
„Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap
Laikus, gazdag vagy szegény,
Fösvény, tékozló, kicsi, nagy,
Úr, paraszt, szép, rút, bűn s erény,
Bármily rangú földi szirén,
Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár,
Hiába: e föld kerekén
Mindenkit elvisz a halál.”
Fordította: Vas István
A Villon éneke szeretőjéhez című balladában a költő azzal hangsúlyozza szánalmas állapotát, hogy a refrénben ismételgeti a „szegény legény” kifejezést.
Fondorlatos lány, néked hinni kár!
Rám mosolyogsz, de mosolyod mit ér?
A te szerelmed vas-bilincsbe zár.
Neved hallatán halál szele ér.
Csalárdságodtól megdermed az ér.
Oh, titkon sebző, gőzös szemsugár!
Így veszted el, ha közeledbe fér,
Szegény legényt, ki irgalomra vár?
1461-es év nyarán Villont Meung-sur-Loire-ban Orléans püspöke, Thibaud d’Aussigny ismeretlen okokból börtönbe záratja és megkínoztatja. A költő börtönéből írja barátaihoz a Levél a börtönből című versét, amelyben arra kéri őket, járjanak el a királynál, hogy „szegény Villon” szabadulhasson rabságából.
Ős tőről sarjadt ifjú hercegek,
Királyi bullát Ti szerezzetek,
Hogy elhagyhassam e sötét zugolyt!
Disznókban is van annyi becsület,
Ha egy felröffen, mind köré siet –
S ti veszni hagynátok szegény Villont?
Charles d’Orléans feleségével és hároméves kislányával, Marie-val, a városba látogat. Orléans lakói ünnepélyesen fogadják a hercegi családot, a herceg pedig kegyelemben részesíti az elítélteket, köztük Villont. Háláját a költő A börtönből szabadult Villonnak Orléans-i Mária születése napjára szerzett hálaadó énekei című versben mondja el. A vers befejező szakaszában hosszú és boldog életet kíván Marie-nak a „szegény diák, François.”
Ég adjon, drága hajadon,
Hosszú és boldog életet!
Ne érje semmi bántalom
Azt sem, ki tégedet szeret,
Holtáig nem hagy el soha
(Az Isten úgy segélje meg!)
Szegény deákod: FRANÇOIS.
A Nagy Testamentum záró sorai is a „szegény Villont” siratják:
Itt véget ér testamentumom:
Szegény Villon könyvét lezárja,
Ha megcsendül lélekharangom,
Öltözzetek bíbor ruhába,
Mert mártirom Villon halála:
Szerelmek vértanúja pusztul,
−Esküt tesz két golyóbisára –
Midőn a másvilágra indul.
Az akasztottak balladájában az „én, szegény Villon” helyett a szegény mi szerepel:
Testvéreink, kik még e földön éltek,
Szegény fejünkre ne mondjatok átkot.
Ha bennünket keményen nem itéltek,
Irgalmaz néktek mennyei Atyátok.
A „szegény Villon” a magyar változatokban helyenként eltűnik, holott a költő mindenütt nyomatékosan sajnáltatja magát. Az Ének a szerelemről című balladában elpanaszolja, hogy szerelme, Vauselles Katherine csúful megveretteti. A vers ezen része az eredeti változatban így hangzik:
De moy, pauvre, je veuil parler;
J’en fus battu, comme a ru teles,
Tout nu, ja ne le quiers celer.
Qui me fit mâcher ces groselles,
Fors Catherine de Vaucelles?
Az első sorban a „szegény Villon” szólal meg. Szó szerint: ’Én, szegény magamról akarok beszélni’ A magyar fordításban ez a panaszkodó hang elsikkad:
De magamról sem hallgatok:
Mint lepedőt a sulykoló,
Püföltek pőrén – nem titok −
S ugyan ki volt a bajhozó?
Ki más is, mint Vauselles Kató?
A Nagy Testamentum írásának idején a költő harmincévesen egy öregember benyomását kelti. Se haja, se szemöldöke, se szakálla. Köhög, majd kiköpi tüdejét: Már szomjúságtól ég a torkom,/S köpök fehéret, mint a vatta, − írja. Úgy érzi, közeledik a halála. Villon, mint a középkor emberei általában saját szenvedéseire koncentrál. A szegény jelzőt így nagyon gyakran használja hol ironikusan, hol komolyan. A Nagy Testamentum XVI. nyolcsorosában halálát vetíti előre, és azt mondja, hogy ő, a „szegény” már senkinek sem árthat. A szegény jelző lényeges eleme a siránkozásnak. Az eredetiben a strófa így hangzik:
Se, pour ma mort, le bien publique
D’aucune chose vausît mieux,
A mourir comme un homme inique
Je me jugeasse, ainsi m’aît Dieus!
Grief ne fais a jeunes ne vieux,
Soie sur pied ou soie en biere:
Les monts ne bougent de leurs lieux,
Pour un pauvre, n’avant, n’arriere.
Mészöly Dezső fordításában eltűnik a ’szegény’ szó, helyette ’csavargó’ szerepel.
Ha halálom javára lenne
A közjónak, vagy bárkinek,
Magam mérném bűnös fejemre
Az Isten látja telkemet –
De már nem ártok senkinek,
Sem öregnek, sem ifjúnak.
Nem indulnak meg a hegyek
Egy árva csavargó miatt.
A Kis Testamentumtól a Nagy Testamentumig eltelt idő, az 1456-tól 1461-ig terjedő évek alatt „szegény Villon” életében sorsdöntő események játszódtak le, amik költészetére is rányomták bélyegüket. A diplomás, felszentelt pap nyugodt, kényelmes élhetett volna, ehelyett meggyilkolta a Sermoise nevű papot, társaival kirabolta a Navarrai Kollégiumot, elhagyta Párizst, Orléans püspöke bebörtönözte. Mindez a versek tónusát is megváltoztatta. A Nagy Testamentumban a hangnem keserűbb, az irónia hangsúlyosabb.
A X. strófában szegénységéről ír, mielőtt elkezdené végrendeletét:
Én meg, mivelhogy elfogyott –
Ha nem is erőm, de a pénzem –
Míg elmém tiszta és nyugodt,
(Bár nem sok van belőle nékem,
Mástól meg kölcsön sose kértem)
Megállapodva, józanon,
Magam végakaratja képpen,
Megírom Testamentumom.
A XVII.-XX. nyolcsorosokban egy Nagy Sándor idejében élt rabló, Diomédész példáján mondja el, hogy szegénysége taszította a bűnbe, mert Hogy sose voltak jó barátok/A szegénység és a becsület. A XXXI. strófában „koldusfélének” mondja magát:
A nagy uraknak, boldog Isten,
Adj jó szivet és házi békét –
(Jobb is, ha békin vannak szépen,
Hisz élhetnek kedvükre mindég)
S az olyan koldusféle szívét,
Mint én is: töltsd be türelemmel!
A „szegény Villonnak” sem születése, sem halála pontos idejét nem ismerjük, de az bizonyos, hogy szegénynek született és szegényen halt meg.
Illusztráció: A Ludwig Rullmann-féle litográfiával
Ezek is érdekelhetik!
Fábián Tibor: Amikor hazaérsz →
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
