Németh István Péter: VALLOMÁS A MÉLYREPÜLÉSRŐL
I.
Az 1984/85-ös tanévben végeztem az ELTE bölcsészkarának magyar-könyvtár szakán, s a diákkor után először igazi munkahely után kellett néznem, hogy a diplomám mellé munkakönyvet is kapjak. Mindenképpen a Balaton partjára igyekeztem, mondhatom, vissza a saját szűkebb pátriámba a fővárosból.
Keszthelyen napközi otthonos álláshirdetéseket kerestem, a fizetésem háromezer-nyolcszáz forint lett volna. A város két szakközépiskolájában is érdeklődtem, ám sajnos nem volt üres álláshely. Így Balatonfüreden helyezkedtem el, ahol 1985. július 1-jétől a helyi városi könyvtárban dolgoztam. A keresetem csak pár száz forinttal volt kevesebb, mint amennyivel Keszthelyen kezdhettem volna. De nem a forintok voltak a fontosak; örültem a Balaton közelségének, s hogy nem kerültem távol a főváros irodalmi életétől sem.
Csengey Dénes 1984-ben költözött Keszthelyre a családjával. Csengey novelláit és Cseh Tamás dalairól írott könyvét („…és mi most itt vagyunk”. Budapest, 1983) szintúgy ismertem, s arra, hogy komoly politikusi szerep vár rá, nem is gondoltam.
1986 májusában a Katona József Színházban adott dalestet Cseh Tamás. A dalok szövegét ezúttal nem Bereményi Géza, hanem Csengey Dénes írta. Mélyrepülés lett a zenés monodráma címe. Lemezen 1988-ban jelent meg. Ekkor hallgattam meg először a bakelitkorongra rögzített színházi produkciót. (A fővárosban 1979-től Cseh Tamás minden fellépésén ott voltam az Egyetemi Színpadtól a budai Szkénéig.)
1986-ban New Yorkban jelent meg Szőcs Géza költő kötete, Az uniformis látogatása címmel. Ebben már szerepelt az a költemény, amelynek címe a következő volt: Ez már a feltámadás. Emígy folytatódott az alcímben: „Avagy: a nemzet mélyrepülése”.
Tudjuk, sem Csengey Dénes, sem Szőcs Géza nem abban az értelemben használta a ’mélyrepülés’ szavunkat mint az alacsony támadást végrehajtó vadászgépek 100 méter magasságon aluli repülése. A ’mélyrepülés’ szakkifejezés átértődött a depressziós folyamatokra. A meteorológia is ismeri a depresszió fogalmát, így a ’mélyrepülés’-t el kellett fogadnunk a történelmi, a társadalmi és a gazdasági folyamatok jellemzésére.
Szőcs Géza is az Illyés Gyula-i eszményt vallotta: új hazát kell teremteni, s ha másképpen nem megy – hazát a magasban. (Ottlik Géza a mélyben is el tudta képzelni a hazát, amikor a bombáktól fenyegetett föld színén, éppen a háborús veszélyeknek kitett felszínen látta a pusztulást, aminél az emberi értelem nem képzelhet el nagyobb irrealitást.
A világháború alatt és után született nemzedékek számára békeévek következtek el, ugyan hidegháborús évtizedek, s kinek-kinek a saját életével kellett törődnie, de Bereményi Géza dalszövege szerint is várt mindenkit „a közösség építő munkája”. Maradok Bereményi dalszövegeinél, amikor a hazai történelmi viszonyokról mesélek. A társadalmunk plurális lett, csak a hatalom és annak ideológiája tetszett homogénnek az ötvenes években. Viszont: „A hatvanas években fellazult tételben / fogalmazódott meg a világ”. Egyre többen mertek különcök lenni és csak később kapták meg a ’másként gondolkodók’ elnevezést, ami a nyolcvanas évek végére már érdem volt, nem pedig bélyeg. Egy világrendszer keretei kezdtek szétcsúszni, de még tartották magukat. Esterházy Péter szerint nem lehetett tudni, hogy másnapra összedőlnek, vagy kitartanak még sok-sok évtizeden át.
E rácsok közé szorult kelet-közép-európai világ közben sorra adta a nagyvilágnak a tehetségeket a tudomány és a művészet minden területéről. Hány meg hány alkotó járt úgy, hogy szűknek bizonyult neki ez a tér? Nemegyszer az önpusztításba űzték magukat a meg nem értettek.: „Még ma este én a hídon, / bom-bom-bom, bo-bo-bom-bom, / vízbe dobom a kalapom, […] Azaz, hogy kalap nélkül megyek majd haza, […] / legyen ez életem utolsó gesztusa…”. (Az öngyilkosjelölt így énekel a Frontátvonulás című nagylemezen.)
A prágai Jan Palach önként vállalt tűzhalála mélyen megrendítette Bereményi Géza, Cseh Tamás majd Csengey Dénes nemzedékét. (A cseh egyetemista – aki így tiltakozott a szovjet csapatok bevonulása és a kommunista diktatúra ellen – egyik honi követője, Bauer Sándor, 1969. január 23-án halt bele az önégetés következményeibe. Csengey Dénes ezen események idején már a fővárosi hajózási szakközépiskola diákja volt.)
Csengey Dénes Mélyrepülésének Suttogó dalában visszatérő motívum a rács, a befejezésben pedig ott a Jan Palach-i elszántság: „Ha most elvétem, / nem kár értem.”
Az első ketrecben még ordítottam,
anyámat pofoztam és egy rongybabát,
a szám szélén langyosan csordult a tej
és rács mögött kushadt sötét szobánk.
A második ketrecben már én kushadhattam,
úttörősípomból nem jött ki hang,
ellenőrzőmbe a tanár úr beírta:
az lesz, ’mi apja lett, hazátlan bitang.
A dal következő strófáiban a ketrecből szabadult nemzedék tagjai messze szállnak, van köztük olyan, aki egészen Párizsig repül. A főhős – aki itthon marad – Jan Palach-i tántoríthatatlanságára. az utolsó sorokból lehet következtetni:
Egyszer, még egyszer ebben a percben
egy utolsó mozdulat, ez még enyém!
Ha most elvétem…
Anno tragiko-groteszk szólás járta, miszerint az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Bereményi Géza dalszövegeinek szereplői is folyton alkoholizálnak, esetenként mindent elfogyasztanak, ami árt és az otthonukban fellelhető: megisszák a keverteket, a konyhában talált két liter kávélikőrt, presszókban a féldeciket, vörösborokat, vagy éppen a vodkát.
Talán csak a régi utak, amelyek – a nyugati utazás lehetősége híján – Lengyelországba tartottak, tartogattak számukra önfeledt poharazgatásokat: „Habzó cseh sört iszunk az étkezőkocsiban…”
Az új mechanizmus kulcsembere pedig egyenesen könyörgött asztalánál, hogy ne hagyják korrumpálódni rendjele – a pohara – fölött.
A választható utakat, alternatívákat így fogalmazta meg Csengey Dénes Cseh Tamásról szóló könyvében: „Az értelmiség tudathasadásos helyzetbe került, hiszen […] lehetetlenné vált az, hogy fenntartás nélkül azonosuljon az aktuálpolitika helyzetértelmezésével és programjával, ugyanakkor azonban – lévén, hogy az aktuálpolitika a szocializmussal, mint olyannal azonosította magát – az is lehetetlen volt számára, hogy a törvényesség keretein belül nyíltan és radikálisan szembeforduljon ezekkel.”
Történt, hogy – szembe’ a sorssal „düh-köpésként” – a tehervonat kerekei alól szökött ki a létből a Színészkirály. Illyés Gyula írta Latinovits Zoltán halálakor: „Megsiratni való, hogy mint a többi veszélyes sorsú zsenit, őt sem tudtuk megtartani.”
1979-ben ott lehettem az Egyetemi Színpad nézőterének második sorában. Előttünk jobbra a sor szélén Bereményi Géza egymagában ült, utólag vallotta be, nagyon izgult. A Frontátvonulásnak Cseh Tamás előadásában hatalmas sikere lett, s néhány esztendő kellett csak, hogy az egész ország megismerje Vizi Miklós és Ecsédi Tamás történetét.
A két barát találkozik, istenesen berúg, lány- és utcaneveket kiabál. Mint általában mindig. Csakhogy ezúttal egy komoly felfedezés birtokába jutnak, ami képes megváltoztatni világunk menetét. Az történik, ami Nagy László Inkarnáció ezüstben című versében is. Elég egy olyan mozdulat, amely a fizikai mechanikai törvényeivel nem leírható, nem magyarázható. Nagy László versében az egyik múzeumi múmia elmozdítja ezüst álarcát, hullani kezd a hó, s onnantól már bármi megtörténhet. Vizi Miklós pohara megáll a levegőben, akkor is, ha a kezével meg sem érinti. E jelenség olyan energiák felszabadulásával jár – Ecsédi számítja ki –, amelyek segítségével mozdonyok törhetik át annak a pályaudvarnak a falát, ahonnan addig még vonatok sem tudtak elindulni. Vizi és Ecsédi teljes győzelmet arat, a Keletitől a Clark Ádám térig vezetik a mozdonyukat. Igen ám, de ott állnak meg, ahol a „0” kilométerkő (Borsos Miklós alkotása) jelzi, hova is jutottak?
A keretes mű végén kiderül, hogy az egész álomjáték volt csupán, augusztus 20-i ünnepséget közvetített a televízió. S a valóság: a két barát találkozik, berúg, aztán utca- és lányneveket kiabál…
S Vizinek volt egy szép álma a delíriumban. (A Frontátvonulás nagylemez 1983-ban jelent meg.)
II.
Bereményi Géza előszeretettel írt dalokat Cseh Tamásnak két barátról. Lásd:
Benkét és Pierre-t,
Antoine-t és Désirét,
Vizit és Ecsédit…
Mondhatják-e magányosnak magukat a barátok, főképp, ha van lehetőségük találkozni. Ezekből a baráti dialógusokból s a szereplők dalaiból kiderül, hogy tönkrement házasságuk utáni önmagukba falazott állapotuk, egyedüllétük – feltehetően – végleges. Szomorú, hogy Csengey Dénes Mélyrepülés-dalszövegei közt úgy is a leglíraibb opusz az a szerelmes ének, amelynek, távol az idilltől, még egy szerelmi három- vagy négyszögről is meg kell emlékeznie:
Micsoda beteges, rákfrancos élet,
én itt nézem, te meg ott nézed,
hogy hajol meg a szélnek,
a jegenyénk.
S levele
hova repül el?
Így szállok én is el nemsokára,
te pedig így hajolsz majd utána
annak a személyvonatnak,
melyen utazom
haza én,
haza egyedül.
Aztán csallak egy évig a feleségemmel,
te meg majd engem a szeretőddel
ebből áll ki az ősz meg a tél.
Csupa csavaros
kibúvó,
csupa csalatás…
(Anna)
Csengey Dénes hőse, Novák Béla, akinek a történetét Cseh Tamás elénekelte, rendkívüli képességével a magasba emelt egy házat – ha hazát már nem lehetett. Bár az őt figyelők még arra is képesnek tartották. (De akkor már a katasztrófavédelemnek, a külügyeseknek is készülniük kellett volna, mert – csak egyetlen példa – milyen határvitákat generálhat az, ha ezer méterrel följebb kerül a nyomsáv?)
A történet (többen hasonlították már a Frontátvonulás prózai részekből és dalokból fölépített kompozíciójához) egy őrszobán kezdődik. Tudjuk Shakespeare-től: Dánia börtön. Az elővezetett Novák Bélának a törzsőrmester fényképeket mutat, s ő a Bereményi Géza által megnevezett hősöket sorra felismeri: Antoine-t, Désirét, Fáskertit, Vizit, Ecsédit, Lee von Cliffet, Rimbaud-t, Adyt és a többieket… Ők hajóznak Ausztráliába. „Mindegy, csak innen el!” – ez a jelszava Vizinek a Frontátvonulásban. Ő tudja, milyen érzés az, ha száll a 424-es. A hajdani pályaudvar pénztáránál állva – főképp, hogy Budapestről nem indultak vonatok – feltehetően egészen jó végcélnak tűnt volna számára Ausztrália.
Novák Béla úgy érzi, hogy van még itt dolga. Neki, akár (majd’ tíz évvel azelőtt) Vizinek, szintén van egy különleges képessége, ugyanis az ő torkában leledzik egy úgynevezett hangfekvés, amiről még a „reformőrszobán” sem tudják, hogy micsoda, ellenséges jelenség-e az, vagy az ország óvandó kincse. Csodafegyver? A törzsőrmester kiengedi Novákot, aki szabadságélményét e hangfekvésben kezdi énekelni az utcán. Mintha a szabadság földjén, Ausztráliában járna. Mintha megemelkedett volna vele a járda.
E másik kontinensre Faludy György is vágyott, mint recski rab, a sötétzárkából, ahol egy ausztráliai hattyúról álmodott: hogyan úszik egy postabélyegen a szabadság és boldogság madaraként.
Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta.
Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria:
nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa,
s alatta, vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA…
Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,
ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát;
szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek,
s öklükben meg-megrázzák az araszos pipát.
[…]
…lettem alattvalója a holt Viktóriának,
magam is boldog hulla, nem élő pária
s homlokcsontomra hívtam szemergő glóriádat,
te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!
Nem így, mondom s felállok vad mosollyal a számon,
melyet véresre rúgtak és némán szavalom,
hogy börtönben, rabláncon küzdök a zsarnok állam
ellen és rímeimben még holtan sem hagyom,
s hogy százszor újrakezdem, ha kell százszor hiába,
míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,
s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,
de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.
(Faludy György: Nyugat-Ausztrália)
1952-ben született Faludy György verse, 1983-ban Münchenben jelent meg a Börtönversek című kötetben, amelynek példányait már a hazai olvasók is kézbe vehették. A szabadság, a boldogság, egyben a szépség, az artisztikum szimbóluma is az a hattyú.
Csengeynek a gólyamadárról alkotott lírai fotográfiája sokkal tragikusabb jelkép. Tompa Mihály 19. századi gólya-allegóriája sem vidám, hiszen szólássá vált, hogy a madár két hazát is kapott a sorstól, míg nekünk csak egy volt, az is elveszett. Csengey Dénes egy távvezetékek közé rekedt lángoló gólyáról írott éneket adott Novák és barátai szájába.
III.
INTERMEZZO – KÖLTŐK A KÖLTÖZŐKRŐL
„Gólya viszi a fiát…”
(Mondóka)
„Igyunk az elment gólyákért!”
(Buda Ferenc)
„Tehát igyunk az elment gólyákért…”
(népdal)
Szájhagyományunk is egy olyan gyermekdalt őrzött meg, amelyben a gólya áldozatként szerepel:
– Gólya, gólya, gilice,
mitől véres a lábad?
– Török gyerek megvágta,
magyar gyerek gyógyítja
síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
Jó és rossz örök dualizmusát látjuk a miniatűr remekben, amely népünk egész szenvedéstörténetét magában hordozza. Modern líránkban is fellelhető olyan vers, ami a sebesült gólyáról szól, mégpedig Csoóri Sándor írta:
„Fáj a gólya lába,
nem mehet a bálba…”
A gólya a mai napig a születésre és az újjászületésre asszociál, vicces rajzok szereplője, csőrében hordozva a pólyás csecsemőket. Utassy József elvontabb fogalmat is aggatott a csőrébe egy rímes rögtönzésében:
– Ki a pocakos erszényű
papa hobója:
te ne tudnád,
te szépreményű,
hogy forradalmat sem hoz a gólya?!
(Utassy József: Közbeszólások)
A magyar irodalomtörténetben tán a 19. században születettek a legszebb költemények e madárról. A gólyáról maradandó remekművet alkotott Petőfi Sándor, Arany János és Tompa Mihály is. Petőfi a gólya életvidám, gyönyörű apoteózisát öntötte szavakba: „Mostan is kedvelem és úgy tekintem én / A gólyamadarat, / Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott / Szebb korból fönnmaradt.” Arany János és Tompa Mihály gólya-versei ugyanolyan fájdalmasak, mint ősi gyermekdalunk. A sebzett, a megalázott, az árva madár képe bukkan fel újra Arany János versében, s Tompáéban – ha lehet – ennél még több tragédia tömörödik. Tompa Mihály az elbukott szabadságharc után emberként és költőként egyedül a madárnak képes a vereségérzetét, a hazavesztését, az egymást vádoló honfiak szívtelenségét elpanaszolni.
Árva gólya áll magában
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
[…]
Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!
(Arany János: A rab gólya)
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és siró patak,
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.
(Tompa Mihály: A gólyához)
Herman Ottó szép tanulmányát a 21. században sem feledhető költeményekről Sebestyén Gyula gondozta s hagyta az utókorra. (Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Bp., Neumann Kht., 2003.)
Igen nehéz a három klasszikusunk lírájához méltó szöveget felkutatni a múltból, egy negyediket, de talán a veszprémi püspök, Padányi Bíró Márton 18. századi tűnődése, amely mintegy száz esztendővel megelőzte e verseket, mégis idekívánkozik! A veszprémi püspök az országvezető urak lelkére igyekezett beszélni, érzékeltetve, hogy miként szereti a gólya a fiát, s fiú a gólyaszülét viszont, ugyanis 1751-ben a pozsonyi parlamentben így szólalt föl: „Bölcs Paulinus János több természetvizsgáló bölcsekkel azt írja, hogy a kegyességnek és a szerelmetességnek ritka titka vagyon a gólyában, mert ez fiát, és fia az anyját a természetnek ösztönébül igen-igen szokta szeretni, gyámolítani és ápolygatni, […] valamint az anya a fiát, minekelőtte még megtollasodna, szárnyaira kelhetne, repülhetne, nemcsak a fészekben véle dajkálkodik, anyáskodik és eledellel táplálja, hanem ha a szükség úgy hozza, magával, a fészekbül is szárnya közzé fölveszi, hátára teszi és bátorságos helyre viszi; így a természetnek kegyes vezérlésébül a hálaadó jó gólyafi is, midőn már a gólyáknak szokások szerént más melegebb tartományba által köllene menni, az megvénhedett, elerőtlenedett, szárnyainak repülő tollaitul megfosztatott, megkoppadt, ellankadt, elbágyadt anyját el nem hagyja, hanem inkább szintén úgy szárnyai közzé fölveszi, hátára teszi, elviszi, szájábul éteti, meghűlt hideg testét szárnyaival födözgetvén melegíti, és úgy táplálja, ápolgatja, élteti. Ez ugyan innen ezen okbúl vette eredetét amaz említett magyar példabeszéd: ’Szegény magános özvegy gólya’, hogy tudniillik valamint a megvénhedett gólya, akinek társa vagy fia nincsen, szintén úgy az illyen ember is igen nyomorúlt, gyámoltalan és igen igyefogyott.”
Az ikonológia Jézus Krisztus alakját a madarak közül a pelikánnal rokonítja. Padányi Bíró Márton és Arany János nemzedékének valóságélménye és képzeletvilága a Megfeszíttetett mellé a nálunk honos gólyát társította.
A 21. század civilizációja új meg új veszélyeket, csapdákat rejt a két méter fesztávolságú szárnyak számára. Híradók mutatták a képsort a magasfeszültségű vezetékek között a Krisztus módjára feszülő gólyákról. Köszönet a madármentőknek, akik gondosan gyógyítják a sérüléseket, sebeket, melyeket a modernitás idéz elő a madarakon. Értük – madarakért –, értünk – emberekért – Padányi Bíró Márton a barokkos szépprózáját egyszer csak költészetre váltotta, tolla litánia-parafrázisba szaladt:
Oh csudálatos repülésű,
csudálatos mennybe menetelű,
titkos értelmű gólya!
(Padányi Bíró Márton: Mária halála. Részlet.)
Álljon itt Csengey Dénes látomása az Ausztrália című betétdalból, legyen az az ötödik madár, amely az egyén és a haza tragikumáról expresszív erővel vall.
IV.
Novákról és a már alkoholizáló barátokról egy színházi büfésnő jelent telefonon, akinek Padányi Bíró Márton barokkos városából, Veszprémből indult a karrierje. Joó Zsuzsát az 1968-as szelek onnan röpítettek direktori pozícióba. Az „emelkedő nemzet” felénekléséről úgy döntenek az elvtársak legfönt, hogy sem az ország, sem egy város, hanem csupán egyetlen ház emelhető a magasba. Novák Béla 93 ezer négyzetkilométert szeretne, mintha megteremtőjének, Csengey Dénesnek volna a szócsöve: „Európába, de mindahányan!”
Nagy Gáspár szaltószabadságát emeli a dalszövegbe…
Népmesei hőseink bucskáznak át egyik létállapotból – a másikba.
A fogságból – a szabadságba.
Képesek lesznek-e átjutni annyi hitegetés és fenyegetés között?
Magányból, sebzettségből csatlakozni a csapathoz?
V.
INTERMEZZO BOLDOGASSZONY ANYÁNKRÓL
Fölöttünk az égbolt gyakorta hellászi kék – nem véletlenül születtek költői, sőt szakrális metaforák a dunántúli firmamentumról. Zrínyi a kerek kék eget szemfedőnek látta, hívőként pedig Szűz Mária, a magyarok patrónája palástjának. E mennyből való még Weöres Sándor hősének fején az a kerek kék sapka is (Weöres Sándor: Az ég-sapkájú ember).
Ne feledjük, mielőtt Kölcsey megírta az „Isten, áldd meg a magyart…” kezdetű imádságunkat, a Boldogasszony anyánk volt a himnuszunk. Csengey Dénes a Mélyrepülés történetében nem kerülhette meg Magyarország oltalmazójának, az Égi Királynőnek, a Virágszülő (és világszülő) Szűz Máriának az alakját. Hazát vesz most majd magához, vagy csak egy házat? Égbe menekített sziget? Mindenesetre: Himmelfahrt.
Szűz Mária alakját a 20. századi Európa nem mindig ábrázolta megbotránkoztatás nélkül. Nagyon kényes helyzetben van az az alkotó, aki modern és igaz képet, verset gondol el a Szűzanyáról, vagy az egész Szent Családról. Vigyáznia kell, át ne lépje a blaszfémia határát. (Természetesen volt, aki épp ahhoz kapott kedvet. A Frontátvonulás születése előtt Petri György verse volt az (Apokrif), ami erősen megosztotta a közvéleményt. Komoly indulatokat váltott azzal ki, hogy megfosztotta a családtagokat a glóriától, s ezen is túl – minden intimitástól a zsánerképet.)
Cseh Tamás is elénekelt egy olyan dalt, amelyben Szent József és Szűz Mária nem az égi, hanem a földi szerelemmel élnek. Fejükön ezért meg is nagyobbítja a dicsfényeket. Bereményi Géza dalszövege így hangzik:
És aztán vénemberként kézen fogni Szűz Máriát
és a ház elől nézni, hogyan viszik el a fiát,
ámulva nézni csak őt…
És aztán kéz a kézben be a házba Máriával,
persze a fejünk fölött jól megtermett glóriával,
elvitték Megváltónkat, bezárni az ajtókat
és gyorsan egy újat nemzeni.
(Biblia)
Szent József és Szűz Mária jegyességéről egy francia sanzon szól csodaszépen. Szerzője mintát ad arra, miképpen lehet a bibliai hagyománytól eltérni az újraértelmezésekben, hogy a születendő modern alkotás mégiscsak megőrizze a becsülést, tiszteletet, no meg azt a bensőségességet, amivel még szabad s kell is az írástudóknak a szent könyvekhez viszonyulniuk:
Georges Moustaki: József
Édes öregem, József,
Néked nyílott hát
A legszebb virág,
Galilea lányai közül
Szíved csak Máriának örült.
Lehet, hogy – Édes öregem –
Úgy jártál volna
Jobban, ha Debóra
A választottad, vagy Sára,
De már vigyáztál Máriára.
Mi történik, édes Öregem,
Ha nem vár az út,
Otthon a gyalud,
Ám gyorsan hét határon át
Menekíthetted Máriát.
Minden másképp, Édes öregem,
Ha nevelitek
Gyermekeitek
Pénzváltásra, s nemzeni megint
Az atyák intése szerint.
Kellett, hogy így legyen, József?
Ártatlan miért
Maradtál Fiadért?
S az a sok szokatlan dolog!
S végül Mária hogy zokogott.
Mosolygok olykor, József,
Álmom néha lát,
Te szegény barát,
Kinek csak annyi volt óhaja,
Boldog véle legyen Mária.
(Fordította: Németh István Péter)
Szent József, akinek a maga gyakorlatias észjárásával kellett szolgálnia Máriát és gyermekét, így vált kiválasztatottá. Kornis Mihály írt erről gyönyörű költeményt (József), azt is elénekelte Cseh Tamás, a Kaláka együttes 1987-es karácsonyi lemezén (Szabad-e bejönni ide Betlehemmel) található.
Petri György Apokrifjához képest még Verbőczy Antal versnyitását (Az öreg ácsot palira vették.) is szent szövegnek számíthatjuk akár. Bereményi Biblia című dalszövege (a Jóslat című nagylemezről) sem támasztott vihart.
Cseh Tamás feltehetően örült, hogy Csengey Dénes a magyarországi Mária-imák forrásvidékére talált vissza szövegkönyvében:
Boldogasszony Anyánk,
égi, nagy pátrónánk,
nagy ínségben lévén
így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél meg szegény magyarokról!
(Boldogasszony Anyánk)
Hordoztuk zászlónkat,
nem volt rajta áldás,
földhözlapultunkban
ingünk csürhejárás.
Térdeplő helyben nem volt nyugvásunk,
az Úr édesgetésére jó szót sohsem találtunk.
Makacs vérben méreg,
makacs szívben sólyom,
egy megmérgezett sólyom
kirepül ajtómon.
Minden hajnalban utánanézek,
te kegyededre bízom, mutass neki fészket.
Én meg öledbe fúrt arccal,
káromkodó kedvben,
utoljára mondom, utolsó percemben,
hogy Magyarországról, romlott hazánkról,
ne feledkezzél meg szegény magyarokról.
A régi himnusz és a modern parafrázis is szívszorítóan szép. Az első versszak változatlan formában való újraéneklése az eredeti szövegnek. Egyetlen jelző kivételével. A népénekben az szerepel, ezúttal is, hogy „ne feledkezzél meg szegény magyarokról”. Csakhogy a ’szegény magyarokról’ szólt már úgy, hogy: ’árva magyarokról’, valamint az ’édes hazánkról’ úgy is, hogy ’romlott hazánkról’. Cseh Tamás és Csengey Dénes úgy gondolták, hogy a ’romlott’ jelzőre essék a hangsúly a befejező strófában. Zrínyi szerint a Jóisten bűneink miatt – amelyek közül első a magyarság széthúzó természete – zúdította ránk a török hadakat. Ezt a faja ’romlottságunkat’ be kell vallanunk, aligha lehet eltagadni.
A sólyommadár ugyanúgy jelképes lény, mint a gólya a Mélyrepülés szövegkönyvében. S legalább annyi katasztrofizmussal terhelt, pusztuló szárnyas. Az ő repülését nem a magasfeszültség, hanem a megmérgeződés, ez az emberi mulasztás vagy egyenesen aljasság teszi lehetetlenné. 2013-ban már a Magyarországon dúló mérgezési lázról számolt be a média. S éppen nem őstörténetünk madarának megtámadásáról kell beszélnünk, hanem az elembertelenedésről, a Bach-rendszer óta zajló ’elaljasodási folyamat’-ról (Martinkó András terminus technikus-a).
Mindamellett igaz: sólyom = turul!
Novák Béla magasba emelkedett házában huzatot érez, s vadkacsák húznak át a szobán. Lehet-e madárnak fészke, embernek otthona ebben a legújabb világban?
VI.
EZ ITT A KÉRDÉS
Cseh Tamás monodramatikus estjein az égi segítség, vagyis Patróna nélkül maradt anyagelvű országra olyan asszonyok ügyelnek, akik maguk is értékvesztett életet élnek. A Frontátvonulásban a wc-s néninek, a világ mamikájának csak az animális létben jut segítő szerep:
Mivel nem volt férjem, ki teherbe ejtsen,
egy pályaudvart szültem, belé utasokat,
hánytatom, böfögtetem sok-sok kis pulyámat,
és nézem, hogyan teszik tönkre magukat…
Bereményi Géza: A világ mamikájának dala
A Mélyrepülésben Joó Zsuzsa földi pályája annyiban parafrazeálja Mária mennybevételét, hogy a kulturális élet bizalmi pozíciójába emelik a hatvanas évek végi reformszelek:
Színházi múltam van: Veszprémben voltam büfés,
mondhatom, esténként volt ott nagy elmélyülés,
egy példát említek, szegény kis Hamletem
az első szünetben úgy elmélyült bennem,
s annyira kifulladt, nem tudta mondani
ideje jöttén, hogy to be or not to be…
Azóta aztán már színházat igazgatok,
de elmélyülésre még most is alkalmas vagyok…
Csengey Dénes: A szélfútta nő
Hogyan érhet így véget, istenanyai segítség híján, a magányos Novák Béla kísérlete, története? A reformőrszoba kalitkájából fölszárnyalhat-e szabadon?
VII.
A 18. század végén kiderült, hogy Európában a szabadságot, amely egy egész ország népére is kiterjed, nem valósítható meg a forradalmi eszközökkel. A közösségek úgy vívhatják ki maguknak, ha a saját személyiségüket jobbítják meg, tágítva bensőjük rácsain. Hajdanában a Keszthelyen stációra, állásra – hiába – áhítozó Csokonai Vitéz Mihály is erre az egyetlen lehetséges életbölcsességre jut: „Én csakugyan Debrecenben leszek húsvétkor, és a magam csendességembe kérődzöm mindazokon, mellyeket háromesztendei avanturjeimbe magamon s másokon s a világon tapasztalni szerencsém-e? vagy szerencsétlenségem? vólt. A nagyravágyás nem szaporítja meg az én aggódásaimat, és a házi foglalatosságok között mindenkor érezhetem, hogy szabad vagyok.” (Csokonai levele Kövy Sándorhoz.)
A szabadság az emberiség fejlődésének abszolút nulla foka – olvashattuk Utassy József Csillagok árvája című kötetében. (Pápán, fizika tagozatos osztályban tanultam, s nem úgy értelmeztem a mondatot, hogy csak az fölött van élet, hanem a konkrétságában – nincs az a tudós vagy kutatóintézet, aki valaha is elérte volna az a legfagyosabb hőfokot.) A francia forradalom odáig jutott hármas jelszavával, hogy az emberek egyenlően és testvérien szabadon aludhattak a hidak alatt. A magyar történelemben sem alakultak soha derűsebbek a levert forradalmak után a sorsok. Hallgassuk meg a Mélyrepülés két szerepversét; a Petőfiről és a Martinovitsról szólót, utóbbit éppen arról a meghasadt személyiségű apátról, aki a széthúzó magyarságot úgy testesítette meg, hogy esze-lelkének egyik felével forradalmár volt, a másikkal császári besúgó:
A forradalom ívét, mit szívemben követnem kell,
egy birodalmi városban, Pest-Budán rajzolni fel.
Annyit mondhatok csak, óvakodj vak képzelet,
ez nem az a hely, hol szabadnak lenned lehet!
Itt vér nélkül semmilyen szabadság nem adja magát
és vérembe kóstolni félek,
én, Martinovics Ignác,
volt szászvári apát.
A konfúzus lelkületű Martinovics egészen az 1980-as évekig történelmi tudatunkban pozitív hős volt. A forradalom mártírja, aki a Vérmezőn végezte. Többek és komolyan rendültek meg az előkerült iratok nyilvánosságra hozatala után, s volt min elgondolkodnia a hazai értelmiségieknek.
Novák Petőfi halála után üldögél abban a karosszékben, ami körött a szobában 138 év alatt nem történt semmi. Fogadja a telefonokat. Vagy nem veszi fel a készülék kagylóját. Tanára visszafogná, hogy ő – Novák – nem Petőfi, mert Petőfi már nem él. Novák szerint dehogynem, csak éppen a Bajkál partján, ahol levette lábbilincsét, él férgek közt, s van egy orosz feleségtől két gyermeke. Ennyi, és semmi VIVE LE REPUBLIQUE! Még egyszer már nem tud szólni a szabadságról, ahogyan Utassy József is kérlelte első verseskötetében. (Tüzem, lobogóm).
Novák sem „kapatosan bőgő magyar tarka” nem akart lenni, s nem szeretett volna kocsmahősként a Jégmadár presszóban vesztegelni, de még csak nem is vágyott el innen, itt akart „szabadítót mondani”, énekelni.
Novák nem Petőfi. És nem Martinovics.
Hasztalan dalol. Bár mindenkinek már interurbán is.
Fölidézi azt a Vizi Miklóst, aki a pályaudvaron a dizőz mikrofonjába elénekelhetne mindent – de mit is? Vizi torkában a szabadságnak semminemű hangfekvése nem volt.
S – döbbenet – Novák torkából sem jő ki hang.
Ám akkorra már állt a háza a levegőben, ezer méter magasban.
A földön annak a helyén – fájdalom – hiátus: foghíj-telek.
Csokonai Vitéz Mihály előtt is már több út állt. Debrecenben vagy Sárospatakon a kollégiumok szigorú kálvinista hagyományaira és rendtartásaihoz kellett volna igazodnia, ám a dunántúli katolikus főurak kegyeire is számíthatott tehetsége okán.
Egymást ugyan ki nem záró, de ellentétes irányokat jelöltek az olyan fogalmak, hogy nép és Európa.
Itt csikóbőrös kulacsról szólt a dal. Ott Mozart menüettje zengett.
Csengey Dénes előtt is hasonlóan hasadt mentalitású nemzet keletkezett újra s hirtelen, amikor a reformévek után a remény megkopott országa lettünk. (Vasadi Pétertől hallottam először – 1986-ban – a ’csendes forradalom’ jelzős szerkezetet.)
A szombathelyi Életünk-béli vitája Balassa Péterrel előrevetítette, hogy milyen feszültségek generálódhatnak a nyolcvanas évek végére?
Ha érveik ütköztetése csak esztétikai síkon zajlott volna, akkor akár Balassának is igazat adhattam volna, tudni illik Illyés Gyulának volt egy sóhaja: Politizálni csak remekművekkel szabadna!
A történetet tudjuk: pártok alakultak. Nem kockáztatok sokat azzal, hogy a láncdohányos, hiperszenzibilis művész életidejét a politikusi szerepvállalása csak megrövidítette. Nem sokkal élt többet, mint a tüdőbeteg és stigmatizált személyiséggel rendelkező Csokonai.
A Cseh Tamás által dalok Csengey-hőse ugyanúgy járt a Mélyrepülésben, mint Bereményi – említett – Vizije a Frontátvonulásban. Míg az utóbbi a 0-s kilométerkőhöz érkezik, addig Novák Béla a kocsmába, vissza, barátai közé.
Annak a gólyának, amelyik a magasfeszültségű vezetékek közé szorult, feledhetetlen a képe. Nem madár-allegória, mint ahogy Tompa versében láttuk a gólyát, hanem szimbólum. Jelentésének számtalan lehetséges megfejtése van.
Az egyik a következő is lehetne:
Míg Bereményi Géza Fehér babák takarodójának végén – az esküvői jelenetben – egy gigászi vaku villant, s az idősödő elbeszélőnek „megvilágosodása” támadt, az egyértelműen a humor és az öngúny kategóriába tartozott.
Csengey Dénes gólyamadara önnön elizzásával teremtett világosságot, vagyis meg-vi-lá-go-so-dást. Nekem az 1790-es intést juttatja eszembe, amit már a kamasz Csokonai is ismert: „Magyar! hajnal hasad, de nem virradt még…”
VIII.
MELLÉKDAL, MÉG EGYSZER A GÓLYÁKRÓL
(I. m. Cs. D.)
Csak szívem tud eligazodni,
a szív mindig hazatalál,
ahogy a lég milliónyi
útján a költöző madár.
(Simon István)
A tudomány úttörői között számtalan neves és névtelen kutató van, aki nem sajnálta saját testét sem, hogy akár viviszekció árán segítse elő az emberiséget előrehaladásában. Az ismeretlen ősember a koponyáját hagyta hátra az antropológusoknak, az első házassági hirdetést feladó nőt a környezete az öngyilkosságba kergette – és mégis. Általuk is előrement a világ. Számos orvos kísérletezett önnön szerveivel; a Curie házaspár sem sajnálta testi egészségét föláldozni, hiszen a még ismeretlen hatású rádiummal minden elővigyázatosság nélkül dolgoztak. Madame Marie Curie áldozathozatala sem volt hiábavaló, bár a kézfeje tele volt radioaktív fémek okozta égési sérülésekkel.
Az orvostudomány pedig még ma sem nélkülözheti a kísérleti állatok alkalmazását. Csöndben kijelenthetjük: „a világ így megyen”.
A tudomány fejlődését néha valami váratlan történés, szinte véletlen esemény szolgálja. Számomra az egyik legmeglepőbb felfedezést a 19. század első feléből az a történet jelentette, amely szerint a költőző madarak egyikéről, a gólyáról kiderült, hogy ősszel nem a tavak mélyére ássa magát, nem is a Holdba repül föl telelni, hanem Afrikába vonul. Ezt ma már minden gyermek tudja, de addig, 1822. május 21-éig – eszerint – egyetlen európai felnőtt sem tudta. Mecklenburg városa közelében aznap ejtettek el egy fehér gólyát. A madár nyakát egy 80 centiméteres afrikai nyíl járta át, amivel két földrészt is átszelt. A csodájára jártak, hiszen a történészek, földrajztudósok ismerték ezt a fegyvert, a múzeumok is őriztek már közép-afrikai eredetű nyílhegyeket. A madár kitömött példánya, nyakában az Európába hozott nyílvesszővel, a Rostocki Egyetem zoológiai gyűjteményébe került. Azóta éppen két évszázad telt el. Olvasom a világhálón, hogy azóta 25 hasonló esetet regisztráltak a madarászok. A nyakán nyíllal átlőtt gólya mintha irodalmi vándormotívummá vált volna kétszáz esztendő alatt. Fekete István kiadatlan elbeszéléseiből 1973-ban Tarka rét címmel válogatást jelentetett meg az özvegye. Az erdő ébredése című fejezetben olvasható egy kispróza, amelynek címszereplői a gólyák. Itt található a következő bekezdés:
„Az egyik gólyát megnyilazták valahol Afrikában. A nyílvessző a szárnya alatt ment be, és a hátán jött ki. Ott is maradt. A gólya ezzel a nyílvesszővel érkezett meg, fiait kiköltötte, s ősszel ezzel is távozott. Hogy a következő esztendőben visszajött-e, nem tudom. Lehet, hogy a nyíl kirázódott, lehet, hogy meglazult, és a gólya maga húzta ki, de lehetséges az is, hogy őszi csapatba szálláskor a többiek egyszerűen agyonverték.”
A merésznél is bátrabb gólya magánya tragikus, a végzetével egyenlő. Az útra kelő gólyanép számára a csapatban maradás a túlélés és a célba érés egyetlen biztosítéka. Bármilyen odaadóan segítsék is egymás különböző helyzetekben, amikor a csapat – Fekete István szavaival élve a nemzetség – érdeke úgy kívánja, már nem az egyes madarak, hanem a közösség egésze az elsődleges.
Fekete István Kele című regényében egy útra kelni már képtelen, emberi fegyver által megsebzett gólya szerepel. Itt olvastam arról a létvigaszról, amelynek valóságát, igazát aligha vonhatom kétségbe: „Előre! A látszólagos rendetlenségben is rend van, érzik egymást, érzik a csapat összetartozandóságát, érzik önmagukat és szárnyukban a csapat minden szárnyát. Tudják, hogy valahol baj van, figyelnek rá, és amikor a beteg szárnyú öreg gólya kiválik közülük, a közösség halvány részvéte mögött megnyugvás is van, hogy most már csak egészséges szárnyak viszik a nemzetséget dél felé.”
Illusztráció: Cs. D.
Ezek is érdekelhetik!
Fábián Tibor: Amikor hazaérsz →
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
